Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1981 (88. évfolyam, 1-50. szám)

1981-11-15 / 43. szám

1981. november 15. A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA # Fáy Ferenc öreg vándorénekes barátom Torontóban szün­telen szívrohamok közepette rázza a koporsóját, én meg a biai halastó posvány szagát ismét szippantgatva tűnődöm, hogy hol henteregtek ti magyar írástudók ebben a béládimiklósos iszapban, orcátokat megmosni lesz-e víz tiszta szembenézésre még? Vándorénekesként érkeztem 14 év után, vándorénekes­ként, aki akkor és ott is énekel, amikor és ahol az iszap már-már nyeldeklőjét környékezi. Sírokat, rokonokat, régi ba­rátokat látogatni jöttem, hivatalosok nem hívtak, hivatalo­sokat nem hívtam hívásért. És beeresztettek. A Ferihegyen udvarias vámos köszöntött, a feleségem vezette külföldi rend­számú autónkat sohasem követte „A” jelzésű vagy jelzés nél­küli kocsi. Barátaimmal, rokonaimmal nyugodtan ültünk le vitatkozni vagy vicceket mesélni otthon vagy vendéglőben. Felnőtt egy ország, felnőtt egy nép. Rokonaim és barátaim pártban vagy párton kívül, műszerészként, mezőgazdasági munkásként, mérnökként, jogászhallgatóként, személyzeti osz­tályvezetőként, vállalati igazgatóként beszéltek velem nyíltan, büszkélkedtek vagy keseregtek, ahogy ezt én 14 évvel ezelőtt soha nem hallottam. Hívott pap és párttitkár. Ettem pappal és párttitkárral, mulattam cigánnyal és világhíres citerással kiskocsmában és a kókai présház előtt, imádkoztam a Mátyás­templomban és a Nemzeti Múzeum lépcsőin. A Vándoréneket augusztus 13-án kaptam meg barátomtól, aki az Egyetemi Könyvesbolt utolsó példányát vette meg, és aki nevemet kereste az antológiában. A nevem nem szerepelt, ahogy nem szerepeltek a nyugati magyar költők közül sokan, „hozzám hasonlóan” vándorénekesek. Nem csodálkoztam. A Vándoréneket ugyanis olyan valaki szerkesztette, aki a születésszerűség olyan állapotában lebeg, hogy csak a neve magyar, de csontjai, izomkötegei, a mindent kitöltő víz és a mindent vezénylő idegrendszer testében soha nem fejlődtek magyarrá. Lelke pedig lélektelenül lebeg a soha sehova nem tartozás gomolyagában, gyűlölet- és irigységvillámok, kisebb­ségi töltetek és a mindent uralni vágyó skizofréniaszédület ki­töréseiben. Az ilyen valakiről csak jót szabad írni keleten és nyugaton egyaránt, az ilyen valaki a tabu a megszokott kri­tikus számára, az ilyen valaki a nagy valaki ebben az iszap­fürdőben. Az ilyen aztán, ha szerkeszt, a hasonszőrűeket szer­keszti elsősorban, vagy ha — már — a megváltozott játéksza­bályok értelmében a hasonszőrűektől eltérőeket is szerkesz­teni kell, a stílusban és a mondanivalóban keres hasonsző­rűeket, hogy az „értelem világa” valahogy fel ne fényesebben azoknak, akik ilyent is keresnek. Ilyen békaembrió szerkesztette a Vándoréneket, ezért ván­dorének a Vándorének, vándorolván csupán a születés és az élet perifériákus mezsgyéjén, talajjá, táppá, magzattá, emb­rióvá soha nem hatalmasodva az ősiszapban. És ha ebből a béka magamagának fabrikálta fortyogásból a vándorénekes merít, és üvegesen, mikroszkóppal analizál, a metszeti kép piszkosszürkén, kékesen szikrázó kontúrokban emelkedik és süllyed, hörög és zihál. Ebbe a képbe öklendezte a békaembrió a nyugati magyar vándorénekesekről álmodott vízióit, válo­gatva csak fekete és kék tónusokat, halkan vagy értelmetlenül beszélőket, ismeretlen vagy énekesnek egyáltalán nem nevez­hető éneklőket. Az Itt-ott 1977-es találkozóján az Ittót és az Ottót jelle­mezte Nagy Károly körülbelül a következő szavakkal: „Az köt össze bennünket, hogy magyarok vagyunk, és az különböztet, hogy mi 1956-ot forradalomnak nevezzük.” Béládi Miklós ezt nem hiszi — retteg ettől! —, számára Nagy Károly megha­tározása mindkét tételében sántít, így hamisítja tehát a nyugati magyar költészetet jellegtelenné, semmitmondóvá, közröhejjé. A Béládi költe utószó Cs. Szabó-idézettel indít, önigazo­lást keresve attól, aki magát költőként sem igazolta meg, bár 76. életévét tapossa: „Magyar könyvek és folyóiratok jelennek meg külföldön. Jók és selejtesek, szépek és csúfak, becsüle­tesek és becstelenek. Én most a jó, szép és becsületes köny­vekről, folyóiratokról beszélek, amelyek az emberi szabadság és magyar hagyomány jegyében fogantak. Ők az írók jobbik része.” Így válogat Béládi jó helyett rosszat a maga izzadta vörheny jegyével, így koszorúz nem költőt költővé Cs. Szabó­ban (és másokban), békakomisszáriusként fújva fel magát és pártfogoltját (pártfogoltjait). Mert ha valaki a BBC magyar osztályának vezetője volt, ha ezzel a valakivel Illyés Gyula irodalmi vitát folytatott, és ha ezt a valakit Shakespeare és a világirodalom kitűnő ismerőjének ismerik: költő. Komisszá­­riuséknál és békáéknál ez már így szokás. Azt, hogy az írást tudók régen elfelejtették a megkülönböztető­­s-t a csak írást ismerő Szabó úr neve mellől, besorolván az esszéisták jeltelen és tömött sorába Szabó bácsiként, kit érdekel? Itt Béládi fújja a dudát, és a dudafújás békabrummogá­­sára táncol elő a BBC magyar osztályának mostani vezetője is Lenin-sapkával a fején, ahogy illik. íme a másik nagy nyu­gati (keleti) költő: Siklós István. A hétágú gyertyatartó hét gyertyája imbolyog, az egy húrra hangszerelt BBC „halló, halló, itt Moszkva beszél” staccatója recseg: „nyelvemen zsi­lettet forgatok / a haladás, hálaadás / önborotvákt szőrtelení­­tő / nappalok / könnybelábadt szemmel állok / szemtől szem­be a sikító / ventilátorokkal /köpök / mögöttem a világ vilá­gossága / fegyverszünetet kötök magammal / feltétel nélkül végkimerülésig". Párizsban Forrai Eszter „Lázár feltámadá­sán” járja „vibráló idegtáncát”, „Amerikától” Gömöri György búcsúzkodik: „Isten veled Amerika farewell thee a land of the free szertelenül szabadok és önelégült konformisták te­hetős lelki szegények földje”. Földes Judit a belgiumi „Kis­várost” jellemzi: „Keretes arcok viaszos öble / olvadoz pálott illatú / kávék szabványdélutánjain, / porral pepecselő asszo­nyok / úsznak konyhaszagú eufóriákban / misék ájtatos di­vatbemutatói / után sörhabba merül a dagadt szivar.” Ba­­ránszky László „kaliforniai enigmákat” ír „meglehet” vers­nek: „kert alatt a hullámverés / deszka ropog a sötétben / asztalomon kupac hamu / hete hogy az ágy vetetten”, és ahogy a hasonszőrűek hasonszőrűtől válogatott kavalkádjában Fa­­ludy György sorstárs kimaradt — „aj-jaj, ő már Róth apát is kifigurázta az ötvenes években, baj-baj!” — egyszerre ért­hetővé válik. Wass Albertet talán azért kellett kihagyni, mert a román kormány boszorkányüldözése rettentette meg a szerkesztőt, vagy kezdettől magyar és nemzeti állásfoglalása idegen szá­mára? „A víz szalad, a kő marad” gyönyörű sorainak meg­álmodója Szabó bácsinál többszörösen érdemelte volna meg, hogy a nyugati magyar költők antológiájában szerepeljen. És Márai Sándor? A Vigilia 1981 augusztusi számát olvasva, az angol nyelvű összefoglalóban érdekes fejtegetésre bukkanok. A rövid eszmefuttatás szerzője a Magyarok Világszövetsége elnökét, Bognár Józsefet kérdezi: „hogyan sikerül a kapcso­latok felvétele azokkal a magyar írókkal és politikusokkal, akik magatartása 45 előtt rossznéven nem vehető, viszont elhagyva az országot, hangjukat az otthoni rendszer ellen emelték?” A professzor a pozitív oldalon emeli ki Cs. Szabót, aki „kétszer is volt otthon”, kijelenti: „Még nem tudtunk kapcsolatot teremteni olyan kiváló írókkal, mint Márai Sán­dor és Szabó Zoltán.” Talán itt van a kutya elásva? Márai nem reagál, tehát a Márai-versek — és ezek valójában versek, nem úgy, mint Szabó úré — nem jeleníthetők meg. Viszont a „kiváló” jelző valahogy nyomdafestéket kapott — angolul ugyan —, ami így többszörösen üti arcon Béládinkat. Miért maradt ki Fáy Ferenc, a 20. század legtisztábban verselő magyar költője, aki versben — és prózában — a leg­jobban hiányzó valutában beszél: igazul és igazat szól? Miért üti le ezt az óriást keleten Béládi a nyugati magyar költő címtől? Miért üti pofon ezt a már „legnagyobb halottat” nyu­gaton a Magyar Mérleg II-nek nevezett ugyanolyan skizofré­nia? A felelet: Fáy Ferenc szavai. Olvassuk sokszor, újkori magyar bibliánkká tegyük, mert a vérünk ő már: a lelkiisme­retünk, örökkön kergetetteké. Mert Fáy Ferencet bele nem tenni egy nyugati magyar költők válogatásba, legalább olyan bűn, mint a keletiből kihagyni Nagy Lászlót. És ahogy én Fe­rit a tapintás, az együtt lakás Los Angeles és torontói melegé­ből is ismerem, könnyen hihető, barátom éppen a tervezett, Béládi szerkesztette antológiával való harcába halt, mármint, hogy egy béládi Miklós őt bele ne vegye. Flórián Tibor jelölését mi vethette vissza? A rádióadók­nál dolgoztak vagy dolgozók közül a BBC-sek csak a kivételek? A „pogány vagyok, keletről jöttem / ítélj, nyugat, ítélj fölöt­tem” senkiföldjén állóját és verseket mormolóját miért ül­dözi a béládis átok? Miért üldözi ugyanígy Csokitsot és Biki­­chet? Amiért az Új Látóhatárban nem publikálnak már? Az Új Látóhatár mostani gárdájához tartozóknál (mint például a szerepeltetett Major Zala Lajos) sokkal valóságosabb költői vénával rendelkeznek. Tollas Tibor talán a Nemzetőr miatt került B-listára? Tollast a nyugati magyar olvasó költőként sokkal jobban ismeri, mint a kötetben megjelentek 90 száza­lékát együttvéve. És ebben a válogatásban nyugodtan az él­vonalra kerülne. Nem találkozunk Sz. Kanyó Leóna Kaffka Margitnál is magasabbra emelkedő sziluettjével sem, aki ugyan Jugoszlá­viában él, de keleti börtönt nyugaton kifejtett tevékenységért al­ként többszörösen nyugatinak számítható. A fiatalok közül a nem több mit tíz éve kint élő, három­­kötetes Mózsi Ferenc joggal szerepelhetett volna nyelvi kí­sérletező kedvéért — ő legalább mond is néha valamit —, ha már az abszolút hülyeség „versi” képviselőit halomra és vas­kos oldalakon jeleníti Miklósunk mindenki elrettentéséül. A Bujdosó Alpár-i, a Nagy Pál-i, a Papp Tibor-i szövegkacatok egyedül a Ludas Matyi olvasóiban keltenének érdeklődést, ti. röhögő izmokat megmozgatandó. Miért kellett belegyömöszölni ebbe a könyvbe a kötettel nem rendelkező és a jóformán is­meretlen verselgetőket, mint például Gyarmati Erzsébetet? Szente Imrét, Nyéki Lajost, Kristóf Ágotát és Gerenday Má­riát? Hogy ez a kötet még vaskosabbá piruljon? És miért maradt ki Novák Mária, az Ausztráliában élő, csendesen és istenesen, de felsőfokokban verset író­ Nagy Károly Endre, az Itt-Ottban egyre jobbat és jobban publikáló, Harczy József, az 56-tól Czudar Dáriusként és egy pár éve már a nevéhez és a biai szőlőt édesanyjának kapálni nyaranta Párizsból vissza­térő magyar költő? Miért? Miért kellett bemutatni azt, hogy hogyan hanyatlik a bakóczi „Ikon”-os „Napfogyatkozás” versből verstöredékké a semmitmajmolás nyugati szabadosságában? Miért kellett azt bizonyítani, hogy a költő Kemenes Géfin ripaccsá onanizálja önmagát a Fehérlófiában, holott gyönyörű verseket is írt (Fogságban, Bomba stb.)? Miért hiányzik az András Sándor-i „Rohanó oázis”-ból a „Hattyú utcai kocsmáros, Nagy Imre arabeszkje, Makkai Ádám „Párizs dicsérete" és a „Marxista tanárnő műmelle”? Miért? Mert költészet, és mert jellegze­tesen nyugati magyar? A nagy kettős: Határ, Tűz „válogatott” verseiből is az hiányzik, ami jellegzetesen határi, tűzi: a mon­danivaló. A Kannás-versek végre a Kannást kicsinylő Cs. Szabó „versek" mellé kerültek. És Kannás Alajos, aki a „Kormos kövek” megírásával a legnagyobbé emelkedett 56 nemzedéké­ből, még az igazi verseit ebből a válogatásból kihagyó Béládi­­kísérlet ellenére is bizonyít: a szabói „után- és mellé”-érzések mellett a KÖLTŐ (nagybetűvel!) ebben az antológiában. Ha egy Béládi Miklós szerkesztené a mai orosz írók an­tológiáját, Szolzsenyicintől kezdve a külföldön élő orosz írók és írások zöme kimaradna. A probléma itt már nemcsak Bé­ládi Miklós, a szerkesztő. Hiszen Béládi utószavában nyugod­tan megírhatná a kihagyott költőkből és versekből mégis hoz­va, hogy az illető mondjuk fasiszta, mondjuk még mindig el­lenforradalmár. Így aztán nem lenne olyan egyöntetűen „jó” ez a körkép. Nem tudnánk, hogy a válogatás a „pártosság” írói besorolás alapján történt, csupán arra gondolnánk, hogy ez a szerkesztő véleménye — amivel ugyan senki nem törő­dik —, és a magyar olvasó kapna a „rosszból” is jót. No de (mondom!) nem hiszem, hogy ez a „Nagy valaki” egyedül döntött. Ezért keresem a magyar írók arcát szembenézésre. Mi a véleményük? Csak ennyit óhajtanak ismerni (elismerni) a nyugati magyar költészet keletinél is színesebb zuhatagából?! Az antológia a bűvös 25. évben látott napvilágot. Évekre nyúlik vissza a tervezés, a szerkesztőkeresés és az írói válo­gatás sürgés-forgása. Miért éppen most jelent meg? Kiegyezés­kísérletnek szánták? Feltételezés. Az biztos, hogy első lépésként fura. Fura Béládival, fura a tartalommal egyaránt. A vándor­énekes mást javasolna, ha szóhoz engednék. De a VÁNDOR­ÉNEKES még nem beszélhet otthon. Egy kis cikkben elismerni, hogy az 56-os ifjúság nem volt „ellenforradalmár”. „Lökni akart a renden” csupán, mert a rend, a „szociális” rend megcsúszott, félresiklott valahol. Ez még nem felmondása a Szovjetuniónak tett hűségeskü­nek, és a „kommunizmus” alapköveit se fogja megrázni. Add meg az Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a csá­száré! De nép is van. És a népnek jólesne ez. De lehet-e ezt 1981-ben egy olyan országban megtenni, ahol a megjelenítést és a beszédet béládi Miklósék irányítják? Mert ha a gazda­sági élet „szocialista” csodája tényleg elsővé gyúrt mindent Magyarhonban: koszt, autó, ház, külföldi út, szabad eszme­ A Katolikus Magyarok Va­sárnapja 1980. december 7-i­­ számának 4. oldalán „Piros­­ rózsa” jeligével hirdetés je­­­­lent meg. Kérjük szépen a hir­­­detés föladóját, hogy minél­­ előbb közölje velünk a címét,­­ mivel továbbítandó üzenet ér­■­kezett a számára. csere, és a már-már 30 alkalmazottig szabadon üzemelhető „kapitalizmus” kelet Luxemburgját farigcsálja az országból . 1956: a nép és a mostani vezetők zömének egyöntetűen ma­gyarrá táltosodott megalkuvásában az igével is meg kellene alkudni már. Az igével, ami addig fel nem támasztható, amíg Ilia Mihályok helyett béládimiklósék szerkesztenek nyugati magyar antológiát, amíg az Élet és Irodalom vezércikkeit Csoóri Sándorék helyett boldizsárivánék írják Rovom a Rajk László utca köveit. A jeltelen sírt kiásták, a megkövezettet megkövették. De amíg a követőkre ki nem mondják a bűnös vagy!-ot, az ige nem lesz testté, az ige halott. Holnap újból átlépem a határt. Bia-Budapest, 1981. augusztus 20. István király napján Zas Lóránt (1938), vándorénekes VANDORENEK (Nyugat-európai és tengeren túli magyar költők antológiája; Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.) Uram, én Jehovom, Tudtam, hogy ölni nem szabad, S Kain megölte újra Ábelt: Megöltem magamat. (Ady: Kain megölte Ábelt) A youngstowni szabadságharcos emlékmű leleplezése Mindannyiunk szívét őszin­te öröm és büszkeség töltötte el október 16-án pénteken, amikor az aznapi Youngstown Vindicatort kezünkbe véve, az újság első oldalán fényképfel­vétel és riport adta tudtául a környék lakosságának, hogy a magyarok hűsége, hazaszere­tete, áldozatkész szíve csodák­ra képes, és ismét csodát tett. Ez a csoda az 1956-os magyar­­országi szabadságharc 25. év­fordulója emlékére felállított, bronzba öntött emlékezés, em­lékmű, melyet néhány magyar megálmodott, s fáradhatatla­nul munkálkodott annak létre­hozásában. Ez a csoda mind­annyiunk számára valósággá vált október 18-án vasárnap délután, akik jelen voltunk és szemtől szembe álltunk az 1956-os emlékmű előtt azon a hideg, szeles, télies délutánon. Az emlékmű bronzba öntött figurái és magyar, angol nyel­ven megfogalmazott szövege mindörökre elgondolkoztató felkiáltójel a magyarok szá­mára, akik a környéken élnek, mindennap láthatják, vagy akik ide zarándokolnak, leten­ni vágynak pár virágszálat, emlékezvén, vagy a környék­re tévedt kíváncsi sétálók szá­mára. Több száz magyar és ameri­kai vendég jelenlétében kezdő­dött az ünnepség. Az angol nyelvű ünnepi szónoklatot Lyle Williams republikánus ország­­gyűlési képviselő mondotta nem kis meghatottsággal mé­lyen átérezve a jelenlevők hangulatát és az események fontosságát. Ezután dr. Mészáros György atya és Lyle Williams lelep­lezte az emlékművet, melyet a közönség nagy tetszéssel és gyönyörködve fogadott. Mészáros atya ezek után megáldotta az emlékművet és alkotóját, Kúr Csaba szobrász­­művészt, aki már számtalan­szor bebizonyította nagy tehet­ségét és mélységes hazaszere­tetét művein keresztül. Angol nyelvű beszédet mon­dott még George Vukovich, Youngstown város polgármes­tere is. A magyar nyelvű ünnepi be­szédet dr. Domonkos László, a Youngstown Állami Egyetem tanára tartotta, aki a forrada­lom előzményeit, és az azt kö­vető szabadságharc következ­ményeit ismertette a hallga­tósággal. Felszólaltak még Simonyi Béla az MHBK; Vincze József a helyi Nagybizottság; és Sza­­lay Ferenc a helyi Szabadság­­harcos Szövetség részéről. Goda Ágnes könnyeket csalt mindannyiunk szemébe, ami­kor a fiatalok nevében szólt, akik még az 1956-os szabad­ságharc idején nem is éltek, csak elmondásokból és első­sorban szívük mélyén a ha­zához és magyarságukhoz való mély ragaszkodásból átérzik 1956 jelentőségét. Kedves volt a magyar ru­hába öltözött gyermekek fel­vonulása, akik egyenként já­rultak az emlékmű talapzatá­hoz egy-egy szál virágot leten­ni. Végezetül Farkas Sándor re­formátus lelkész imája fejezte be az ünnep hivatalos részét. Az ünnepséget Szilágyi Pé­ter, a Nagybizottság tagja ve­zette angolul és magyarul, sa­ját élményeivel és szép költe­ménnyel is fűszerezve a nap jelentőségét. Az énekszámokat Valleyné Goda Mária vezette. A Nagybizottság nevében Schauer Ferencné koszorút he­lyezett az emlékmű talapzatá­ra. Az ünnepély után kedves összejövetel volt a ferences zárda ebédlőjében. A magyar háziasszonyok ízletes sütemé­­nyekkel, illatos, forró kávéval, magyaros vendégszeretettel fo­gadták az egybegyűlteket. Meg kell említenünk, hogy aznap este 11 órakor a youngs­­­towni televíziós állomások (21, 27, 33) részleteket közvetített az ünnepségről. A csoda megtörtént, az 56-os emlékmű áll Youngstownban, a Belle Vista Avenuen, amely ma már mindannyiunk büsz­­kesége. 3. októl striftO 992SBr UZ BENCE Móka, kacagás, vidámság, székely furfan­­gosság, pergő párbeszéd e könyv minden lap­ja. A Hargita rengetegeiben éli kópé székely legény, Uz Bence immár a magyar irodalom klasszikus alakjává vált. A könyv új kiadása sem Magyarországon, sem Erdélyben nem jelenhetik meg, ezért a kötet a Vasárnap kiadásában kerül az olvasók elé. Nyirő József: UZ BENCE című könyve megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: 1739, Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Ar a: fűzve 7,00, kötve 10,00 dollár, plusz hatvan cent portó. Jimmy kontár válasza egy „kontár” levélre Amikor egy polgár levelet írt Jimmy Carter volt elnök­nek, melyben kontárnak ne­vezte őt, nem gondolta, hogy arra köszönő választ fog kap­ni. William Loeb, Memphis vá­ros volt polgármesterének a fivére ezeket írta levelében: „Meg tudom érteni, hogyan érezhette magát, amikor a vá­lasztáson a választók lehen­gerlő többsége megbukta ma Önt. Az ön állandó kontárko­dása az összes bel- és külügy­­ben könnyűvé tette a választók látását és a felismerést, hogy az irányt 30 évi rothadás után meg kell változtatni." Jimmy válasza ez volt: „Rosalynh és én nagyra ér­tékeljük az ön kedves üzene­tét. Mi megosztjuk önnel sze­­retetét és gondoskodását ezzel a nagy országgal szemben, és köszönjük a támogatásnak mélységes kifejezését." Ez korántsem humoros do­log. Mutatja azt, hogy a „First Family” és az általuk Wa­shingtonba importált georgiai mezei hadak hogyan kormá­nyoztak négy évig. Minthogy a kormányzáshoz fogalmuk se volt, bizonyos szakemberekkel formulákat dolgoztattak ki, és ezeket használták a különböző ügyek elintézésére. William Loeb levelének a válaszára tévedésből nem helyes formu­lát használtak. (CSIZO) ■ A „Piros rózsa” kerestetik

Next