Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)
1982-06-27 / 25. szám
8. oldal katolikus ittasatok Vasárnapja Cltholic Hungarian»' Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL Of TICK: I (iiiimMMi.m im iWtHl-M; Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks In July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Maboning Avenue Youngstown, Ohio 44509. Telefoni (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Boehm Papal Prelate-Pastor. Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O. F. M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre ........................................ $37.00 For two years ............................ $37.00 Egy évre ........................................ $20.00 For one year .............................. $20.00 Fél évre ........................................ $12.00 For six months ......................... $12.00 Nyugdíjasoknak $15.00 egy évre A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS O. F. M. Szerkesztő: DUNAI ÁKOS 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 Telefon: (216) 799-2600. ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times: $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; i page $125.00; J page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. ♦ Falkland, Gibraltár és az önrendelkezés Kevés esemény vert akkora hullámokat a világsajtóban, mint a világtörténelem egyik legbizarrabb, a Falkland-szigetek (Las Malvinas) birtoklásáért az angolok és az argentinek között dúló háború. Mire e sorok napvilágot látnak, ennek a furcsa háborúskodásnak az első menete minden valószínűség szerint az angolok „győzelmével” már véget is ért. De csak az első menete ... Az Argentína birtokát képező Falkland-szigeteket 1833- ban foglalták el az angolok, hogy a Magellan-szoroson átvezető létfontosságú hajóutat biztosítsák. A zord éghajlatú, kopár szigetek csekély számú spanyol lakosát kiűzték, és angolokat telepítettek be. A Panama-csatorna megépítése után a szigetcsoport hadászati jelentőségét fokozatosan elvesztette, így a szigeteken ma már csak néhány kormányzósági tisztviselő, jelentéktelen létszámú katonaság és mintegy 2000 betelepített angol él, akiknek egyetlen jövedelmi forrásuk a birkatenyésztés. Az állammá szerveződés és a nemzetté levés lázában vajúdó Argentína akkor képtelen volt az angol birodalommal szembeszállni, de egy pillanatra sem mondott le a szigetekről. Az argentinok a szigetek tulajdonjogának eldöntéséért 1947- ben a Nemzetközi Bírósághoz fordultak, de az a döntés elől kitért. 1964-ben az ENSZ-nél jelentették be az igényüket, amit hosszú huzavona után az ENSZ közgyűlése 1967-ben hozott határozatával el is ismert. Az angolok ezekben a vitákban mindig azzal érveltek, hogy a szigetek lakói egyhangúan elutasítják az argentin uralmat. Az argentin katonakormány április 2-án rajtaütésszerűen, szinte puskalövés nélkül elfoglalta a szigeteket; az angol kormányzósági személyeket és a katonaságot kitelepítette, és argentin közigazgatást létesített. Miután az amerikai külügyminiszter közvetítése csődöt mondott, az angol kormány az egész hadiflottát útba indította, hogy a már nem létező nagyhatalmi tekintélyen esett csorbát, ha kell harc árán is, kiköszörülje, és a szigeteket visszafoglalja. Az első pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy az angol hadiflottával és elit egységekkel szemben az argentinok nem tudják megállni a helyüket. De az sem kétséges, hogy az angolok a szigetek tulajdonjogának kérdését katonai győzelemmel sem tudják megoldani. Bármennyire csábító lenne ennek a csatározásnak politikai és katonai kihatásairól értekezni, nem teszem, mert ezzel az írással inkább a „népek önrendelkezési jogával” való viszszaélésekre szeretnék rámutatni. Egyet s mást mégis meg kell jegyezni. Azzal, hogy az Egyesült Államok a már úgyis bomladozó NATO kedvéért és angolszász nosztalgiából egyoldalúig Anglia mellé állt, jóvátehetetlenül elvesztette a dél- és közép-amerikai államok bizalmát, és akaratuk ellenére szovjet érdekkörbe taszította őket. Katonai szempontból pedig a francia gyártmányú, komputervezérlésű Exocet rakéta sikeres bemutatkozása azt jelenti, hogy a tengeri hadviselést minden vonatkozásban sürgősen át kell szervezni. Amihez időre lenne szükség, pedig az idő egyre kevesebb. Nem véletlenül írtam, hogy a Falkland-szigetek birtoklásáért indított harcnak angol siker ellenére is csak az első menete zárult le. Ott van ugyanis Európában még Gibraltár is. Gibraltárt 1704-ben vették el a spanyoloktól az angolok, és a lakosság kiűzése után tengeri és szárazföldi erőddé építették ki. Spanyolország 1963-ban szintén bejelentette igényét Gibraltárra, és azt azóta is állandóan napirenden tartják. Ugyannyira, hogy a most NATO-tagállammá lett Spanyolország külügyminisztere mindjárt az első alkalommal nyíltan elítélte az angolok támadását a Falkland-szigetek visszafoglalására. A szigetekre zsugorodott Nagy-Britannia ma is világbirodalmi méretekben gondolkodó politikusai azt hitték, hogy az európai egyensúly fenntartására — valójában a rivális német és Habsburg-birodalom gyengítésére, illetve szétrobbantására — hat évtizeddel ezelőtt kiagyalt, de soha be nem tartott „népek önrendelkezési joga” alapján megtartott szavazással örökre megtarthatják maguknak Európa egyik legfontosabb tengeri kulcspontját, a 278 évvel ezelőtt Spanyolországtól elrabolt Gibraltárt. Gibraltárban 1967 szeptemberében formailag és gyakorlatilag kifogástalanul megtartott szavazáson a szavazatra jogosult 12 237 gibraltári 44 kivételével, tehát a szavazók 99,2 százaléka Anglia mellett szavazott. És pontosan ez adta meg a kegyelemdöfést a 20. század leghazugabb jogi fikciójának, a „népek önrendelkezési jogának”, aminek a segítségével az elmúlt 64 év alatt milliókat irtottak ki, tettek hazátlanná, földönfutóvá, romboltak szét évezredes természetes fejlődés során kialakult gazdasági kulturális, politikai egységeket az ott élő őslakos, államalkotó népek megkérdezése nélkül. „A gibraltáriak — írta a Time magazin 1967. szeptember 22-i számában — se nem angol, se nem spanyol származásúak. Egy részük szefárd zsidó, akiknek őseit az inkvizitorok űzték ki Spanyolországból, mások Genovából menekültek oda az 1790-es években a napóleoni háborúk pusztításai elől; sokan pedig Máltából vándoroltak oda munkát keresni az angol kikötőben. Évek hosszú során ezekből fejlődött ki Gibraltár 25 ezer főnyi, kétnyelvű (angol és spanyol), bámulatosan homogén, tiszta iparos és kereskedő lakossága. A spanyolok a szavazást mégsem fogadták el, mert szerintük Gibraltár sorsáról nem a jelenlegi lakói jogosultak dönteni, hanem La Linea, San Roque és Algeciras lakói, akiknek ősei 1704-ben menekültek el Gibraltárból a benyomuló angolok elöl. (Az ENSZ szintén nem fogadta el a szavazást döntésnek, és a spanyol álláspontot támogatja.) .. Ennél világosabban és határozottabban még nem mondtak ítéletet a „népek önrendelkezési jogáról”, mint a 99,2 százalékos eredménnyel zárult gibraltári szavazás és annak elvetése. . A „népek önrendelkezési joga” nagyobb dicsőségére darabolták fel Európa legtökéletesebb földrajzi és politikai egységét, az egész Kárpát-medencét kitöltő évezredes Magyarországot az 54 százaléknyi őslakos, államalkotó magyarság megkérdezése nélkül, pusztán néhány hirtelen összeverbuvált, sokszor nem is magyar állampolgárokból álló „nemzeti tanácsok” nagyhangú, hamis adatoktól hemzsegő nyilatkozatai, memorandumai alapján. A trianoni békediktátummal (1920. június 4) az ország kétharmada, és minden negyedik magyar idegen uralom alá került. De még a 260 000 rutént is — akik törvényesen megválasztott képviselőik útján félreérthetetlenül kinyilvánították, hogy Magyarország keretében akarnak maradni — idegen uralom alá kényszerítették. Hogy aztán azt a súlyos tapasztalatok és következmények ellenére a második világháború után még jobban megtetézzék. Nem is szólva arról, hogy a hatalmi hóbortban szenvedő, soviniszta csehek, tótok, ukránok, románok, szerbek az elmúlt 62 év alatt, hogy a rabolt területeket végleg megtarthassák, az uralmuk alá kényszerített őslakos magyarokat tervszerű irtással, elnemzetietlenítéssel, ki- és széttelepítéssel, idegenek tömeges betelepítésével máris mindenütt jelentéktelen kisebbséggé sorvasztották. Ez alól még az osztrákok sem kivételek, hiszen az odacsatolt Nyugat-Magyarország (Burgenland) 26 ezer magyarjából a természetes szaporulat ellenére ma már csak 5—6000 vallja magát magyarnak. És a „népek önrendelkezési jogának” kitalálói a békeszerződések, nemzetközi szerződések határozatai ellenére elkövetett nyílt magyarirtást ahelyett, hogy megtorolnák, évtizedek óta a dollárok millióival jutalmazzák. De ezt teszik újabban a „magyar” Kádár Jánossal is, aki Moszkva parancsára 56 óta több mint négymillió magyar magzatot irtatott ki az anyák méhében, hogy előkészítse a „nagyszláv álom” beteljesülését: az északi és déli szlávok egyesülését a Kárpát-medencében. Jóllehet a gibraltári szavazás és annak elvetése megsemmisítő ítélet az emigráció idegen érdekek szolgálatába szegődött „reálpolitikusaira” is, közülük nem egy kicsinyes, önző egyéni érdekből, hiúságból, szerepelni vágyásból a magyaroktól mindig többet és többet követelő soviniszta cseh, tót, ukrán, horvát társemigrációkkal, de még az osztrákokkal is, az egyetemes magyar érdekek elárulásával a nemzetveszejtő „trianoni status quo” alapján egyezkednek. Elég legyen itt csak az Európai Szabad Magyar Kongresszus értekezletének anyagát tartalmazó „Die Trianon-Enqute des Strassburger Kongresses der freien Ungarn 1970” (Danubia Nomda, München) című füzetet, meg a dr. Czettler Antal által összehívott és 1979. január 19—21-én Svájcban megtartott szimpozion anyagát tartalmazó „Selbstbestimmung für Mitteleuropa” (Verlag Adria, CH—5200 Brugg, 1979) című könyvet említeni, melyben az Adria—Moldva—Duna térségében (!?) Csehszlovákia, Csonka-Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Albánia részvételével a „népek önrendelkezési elve” alapján megalakítandó „semleges demokratikus államszövetség” előkészítéséről értekeznek. Az előbbiről Amiről nem lehet tovább hallgatni” (K. M. Vasárnapja 1975. december 26-i, 1976. június 18-i, Szittyakürt 1975. novemberi és 1976 augusztusi sz.), az utóbbiról pedig önrendelkezés Afganisztántól Közép-Európáig (K. M. Vasárnapja 1980. július 13-, Szittyakürt 1980. július-augusztusi sz.) című cikkeimben írtam kemény bírálatot. Itt kell megemlíteni dr. Urbán Ex Oriente lux című, Svájcban 1980-ban megjelent magyar nyelvű munkáját is, melyben a szerző Európa újjárendezésére tett javaslatában a trianoni Csonka-Magyarország szerepel, ugyanakkor Romániának még Besszarábia visszaadását is javasolja. Akik ezeket a, különösen idegen nyelvű könyveket írják, szerkesztik és kiadják, nagyon jól tudják, hogy adott esetben Trianon haszonélvezői minden ránk nézve káros kitételét, megnyilatkozását, minden írott szónál károsabb térképvázlatát fel fogják ellenünk használni. Mégis megtették . .. Lelkük rajta! Ahogy a spanyolok és az argentinok, úgy mi, nemzethű magyarok — otthon és szerte a nagyvilágban — sem mondunk le semmiről. Visszaköveteljük 62 évvel ezelőtt elrabolt ősi földünk minden egyes rögét és idegen járomba hajtott, tervszerűen irtott véreinket. A Kárpát-medence esztelenül, bűnös módon szétrombolt gazdasági, kulturális és politikai (Folytatás az 5. oldalon) KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA RÓZSA LÁSZLÓ: PILLANTÁS A NAGYVILÁGBA N Hatalmas ováció fogadta Reagan elnököt a bonni parlamentben Az amerikai elnök nyugateurópai körútja során szerdán Nyugat-Németország fővárosába, Bonnba érkezett. A parlamentben elmondott beszéde a tíznapos európai látogatásának legjelentősebb megnyilatkozása volt, csúcspontja ama beszédeinek sorozatában, melyekben meghatározta és megmagyarázta az Egyesült Államok külpolitikáját a vezetése alatt álló kormányában. A bonni parlamentben elmondott beszédét a következő szavakkal vezette be: — Megtiszteltetés számomra, hogy a mai napon szólhatok önökhöz és így Németország egész népéhez. Jövőre együtt ünnepeljük az amerikai gyarmatokon létesült első német települések 300. évfordulóját, a 13 családot, amely új hazába érkezett, és úttörője lett az Egyesült Államok több mint 7 millió német bevándorlójának. — Majd így folytatta: — Az Egyesült Államok büszke az önök demokráciájára, de az eredményt nem könyvelhetjük el magunkénak. Heinrich Heine, a legnagyobb német lírikus azokról szólván, akik a középkor lenyűgöző katedrálisait építették, azokban a napokban az embereknek még meggyőződésük volt, nekünk, modern embereknek már csak véleményünk van, és ahhoz, hogy felépüljön egy új katedrális, többre van szükségünk, mint véleményre. Az elmúlt 30 esztendőben a német nép felépítette a demokrácia katedrálisát, az örök eszményt... Az elnök a továbbiakban ígéretet tett arra, hogy az Egyesült Államok Nyugat-Németország mellett áll, és egyidejűleg mind az atomfegyverek, mind pedig a Közép-Európában állomásozó katonai erők csökkentése érdekében tevékenykedik. Erre vonatkozólag a következőket mondta: — Európa partjai, a mi partjaink, Európa határai, a mi határaink, s mi önökkel együtt védelmezzük nagy örökségünket, a szabadságot és az emberi méltóságot! Az elnök az atomháború fenyegető veszedelmét rettenetes bestiának nevezte. — Az atomháború fenyegetése valóban rettenetes bestia! Nem ismerek egyetlen olyan nyugati vezetőt sem, aki nem rokonszenvezne ezzel az őszinte vallomással. Azokhoz szólok, akik a béke érdekében vonulnak fel: veletek van a szívem! És én magam haladnék a felvonulás élén, ha hinnék abban, hogy felvonulásokkal biztonságosabb világot tudnánk teremteni! A békét fenyegető veszélyek elleni védekezést jól át kell gondolni. Azok, akik azt tanácsolják, hogy mi a magunk részéről egyoldalúan mondjunk le katonai erőnk korszerűsítéséről, be kell bizonyítaniuk, hogy ez csakugyan megnövelné biztonságunkat, és hogy a másik oldalt mérsékletre bírja. Röviden: hogy előbbre vigye, és ne aknázza alá a béke megőrzésének ügyét! Reagan elnök azután arra kérte a bonni parlament tagjait: segítsék őt abban, hogy a nyugatnémet nép megértse az Egyesült Államok céljait. Amikor erre kérte őket, maga is közvetlen érintkezésben állt a nyugatnémet néppel, hiszen beszédét egyenes adásban közvetítette a nyugatnémet televízió. Mindazokat, akik úgy vélik és állítják, hogy a fegyverkezés ellenőrzésére irányuló erőfeszítések nem értek el jelentősebb eredményt — mondotta az elnök —, vegyék fontolóra, hogy kinek a hibájából történt ez így. A Nyugat az, amely hosszú ideje törekszik az egymással szemben álló erők hatékony ellenőrzésére. A diktatúrák és nem a demokráciák azok, amelyeknek militarizmusra van szükségük ahhoz, hogy féken tartsák saját népeiket, és rákényszerítsék rendszerüket más országokra. Az amerikai elnök felhasználta az alkalmat arra, hogy közölje: a nyugati szövetségesek új tervet terjesztenek a varsói szerződés tagállamai elé, melynek értelmében mind a két oldal csökkentené Közép-Európában állomásozó katonai erejének létszámát összesen 700 000 katonára és a légierők 200 000 tagjára. Ez nem tüntetné el maradéktalanul a háború veszélyét, de nagy lépést jelentene a biztonságosabb Európa megteremtése felé, mind a Keleten, mind a Nyugaton. Beszédét a következő szavakkal fejezte be: — Korábban azt mondtam, hogy a német nép megépítette a demokrácia katedrálisát, de meg kell építenünk a béke katedrálisát is, melyben a népek biztonságban élhetnek a háború borzalmaitól, és a népeknek nem kell félteniük szabadságukat. Ha bölcsen építjük fel a béke katedrálisát, fennmarad az mindaddig, amíg a kölni katedrális égnek törő tornyai fennmaradnak. Az elnök beszédét húsz alkalommal szakította meg a bonni parlament képviselőinek percekig tartó, hatalmas ovációja. Amerika elnökei a berlini falnál jelképes fontossága volt annak a látogatásnak, amelyet Reagan elnök csütörtökön Berlinben tett. Látogatása nemcsak a hajdani német birodalom fővárosa népének, hanem — közvetve — mindazoknak is szólt, akiknek akár pozitív, akár negatív értelemben, valamilyen érdeke fűződik a kettéosztott Berlinhez. Reagan elnök útja kapcsán egy visszapillantás: Utoljára négy évvel ezelőtt járt amerikai elnök Berlinben. Jimmy Carter 1978. június 15- én négy órát töltött a városban. Ezen a villámlátogatáson a berliniek részéről igen szívélyes fogadtatásban részesült. A város szívében több mint 180 000 ember szorongott. Az amerikai elnök németül mondott, az üdvözlésre adott rövid válaszában annak az óhajnak adott kifejezést, hogy bármi történjék is, Berlin szabad marad! Carter előtt Nixon ugyancsak meglátogatta Berlint. Sőt, ezzel az úttal egyenesen sietett. Két hónappal hivatalba lépése után, 1969. február 27- én, tehát minden más amerikai elnöktől eltérően, télen került sor erre a látogatásra. A berliniek túlnyomó része szívélyesen fogadta őt. Egy harcias kisebbség azonban Nixon-ellenes tüntetést rendezett, képeit elégették, a gépkocsioszlopot megpróbálták festékes zacskókkal megdobálni, a rendőrségnek gumibotokkal kellett a tüntetőket visszaszorítani. Nixon ellátogatott a falhoz is, ezúttal elnöki minőségében, miután magánemberként hat évvel korábban már meggyőződött a berlini politikai viszonyokról. Egyetlen amerikai elnök se aratott azonban olyan diadalt, mint John Kennedy. Ez a látogatás 1963. június 23-án történt, két évvel a fal emelése, és pontosan 15 esztendővel a légi híd első gépének a leszállása óta. A lakosság — mondhatni — egy emberként az utcára tódult, hogy köszöntse az Egyesült Államok fiatal, új elnökét, aki már puszta jelenlétével is biztosítani akarta a város népét, hogy Amerika ebben az új helyzetben sem fogja magára hagyni. A tömeggyűlésen hangzott el Kennedynek immár történelmivé vált kijelentése. Két évezreddel ezelőtt a legbüszkébb mondat így hangzott: — Római polgár vagyok! Ma, a szabad világban a legbüszkébb mondat: Berlini vagyok! Kennedy angol nyelvű beszédében ezt a kijelentést németül tette. A nyugati városrészt körülvevő falat Kennedy a kommunista rendszer csődje legvisszataszítóbb bizonyítékának nevezte. John F. Kennedy kísérője 1963 júniusában Adenauer kancellár és Brandt akkori főpolgármester volt. Reagan elnök a falról beszélve kijelentette: — Éppen olyan undorító, mint az a rendszer, ami mögötte van. 4. Már Nérónak is volt szemüvege Még a nemzetközi folyóiratok is elismerik, hogy jelenleg a leggazdagabb és legtanulságosabb szemüveggyűjtemény az osztrák fővárosban látható. A történelmi legendák szerint már Néró császár is szemüvegen keresztül gyönyörködött gladiátorai véres játékain. Igaz, csak napszemüvegen keresztül, amely egy lapos smaragd volt. A 11. és 12. század táján a tudósok már használtak olvasóüvegeket. Maguk csiszolták a helyi kristályokat, amelyek segítségével rövidlátó szemük jobban kivette az írást. Még egy évszázad kellett hozzá, a 13. században jöttek rá, hogy a csiszolt üveglencséket drótok, zsinórok segítségével az orra is lehet erősíteni, s így nem kell kézben tartani az olvasóüveget. A 15. századból már olyasmi is fennmaradt, amiről magunk is felismerjük nagyapáink cvikkerét vagy ahhoz hasonlót. Napóleon pedig, vagy akár Beethoven vonakodott attól, hogy szemüveggel ábrázolják. Később azonban szalonképes lett ez a ma már mindennapos használati tárgy.