Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)

1982-06-27 / 25. szám

8. oldal katolikus ittasatok Vasárnapja Cltholic Hungarian»' Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL Of TICK: I (iiiimMMi.m im iWtHl-M; Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks In July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Maboning Avenue Youngstown, Ohio 44509. Telefoni (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Boehm Papal Prelate-Pastor. Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O. F. M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre ........................................ $37.00 For two years ............................ $37.00 Egy évre ........................................ $20.00 For one year .............................. $20.00 Fél évre ........................................ $12.00 For six months ......................... $12.00 Nyugdíjasoknak $15.00 egy évre A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS O. F. M. Szerkesztő: DUNAI ÁKOS 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 Telefon: (216) 799-2600. ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times: $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; i page $125.00; J page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. ♦ Falkland, Gibraltár és az önrendelkezés Kevés esemény vert akkora hullámokat a világsajtóban, mint a világtörténelem egyik legbizarrabb, a F­alkland-szige­­tek (Las Malvinas) birtoklásáért az angolok és az argentinek között dúló háború. Mire e sorok napvilágot látnak, ennek a furcsa háborúskodásnak az első menete minden valószínűség szerint az angolok „győzelmével” már véget is ért. De csak az első menete ... Az Argentína birtokát képező Falkland-szigeteket 1833- ban foglalták el az angolok, hogy a Magellan-szoroson átve­zető létfontosságú hajóutat biztosítsák. A zord éghajlatú, kopár szigetek csekély számú spanyol lakosát kiűzték, és angolokat telepítettek be. A Panama-csatorna megépítése után a sziget­­csoport hadászati jelentőségét fokozatosan elvesztette, így a szigeteken ma már csak néhány kormányzósági tisztviselő, jelentéktelen létszámú katonaság és mintegy 2000 betelepített angol él, akiknek egyetlen jövedelmi forrásuk a birkatenyész­tés. Az állammá szerveződés és a nemzetté levés lázában va­júdó Argentína akkor képtelen volt az angol birodalommal szembeszállni, de egy pillanatra sem mondott le a szigetekről. Az argentinok a szigetek tulajdonjogának eldöntéséért 1947- ben a Nemzetközi Bírósághoz fordultak, de az a döntés elől kitért. 1964-ben az ENSZ-nél jelentették be az igényüket, amit hosszú huzavona után az ENSZ közgyűlése 1967-ben hozott határozatával el is ismert. Az angolok ezekben a viták­ban mindig azzal érveltek, hogy a szigetek lakói egyhangúan elutasítják az argentin uralmat. Az argentin katonakormány április 2-án rajtaütésszerűen, szinte puskalövés nélkül elfoglalta a szigeteket; az angol kor­mányzósági személyeket és a katonaságot kitelepítette, és ar­gentin közigazgatást létesített. Miután az amerikai külügy­miniszter közvetítése csődöt mondott, az angol kormány az egész hadiflottát útba indította, hogy a már nem létező nagy­hatalmi tekintélyen esett csorbát, ha kell harc árán is, ki­köszörülje, és a szigeteket visszafoglalja. Az első pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy az angol hadiflottával és elit egységekkel szemben az argentinok nem tudják megállni a helyüket. De az sem kétséges, hogy az angolok a szigetek tulajdonjogának kérdését katonai győ­zelemmel sem tudják megoldani. Bármennyire csábító lenne ennek a csatározásnak poli­tikai és katonai kihatásairól értekezni, nem teszem, mert ezzel az írással inkább a „népek önrendelkezési jogával” való visz­­szaélésekre szeretnék rámutatni. Egyet s mást mégis meg kell jegyezni. Azzal, hogy az Egyesült Államok a már úgyis bom­­ladozó NATO kedvéért és angolszász nosztalgiából egyoldalú­ig Anglia mellé állt, jóvátehetetlenül elvesztette a dél- és kö­zép-amerikai államok bizalmát, és akaratuk ellenére szovjet érdekkörbe taszította őket. Katonai szempontból pedig a fran­cia gyártmányú, komputervezérlésű Exocet rakéta sikeres be­mutatkozása azt jelenti, hogy a tengeri hadviselést minden vonatkozásban sürgősen át kell szervezni. Amihez időre lenne szükség, pedig az idő egyre kevesebb. Nem véletlenül írtam, hogy a Falkland-szigetek birtoklá­sáért indított harcnak angol siker ellenére is csak az első menete zárult le. Ott van ugyanis Európában még Gibraltár is. Gibraltárt 1704-ben vették el a spanyoloktól az angolok, és a lakosság kiűzése után tengeri és szárazföldi erőddé épí­tették ki. Spanyolország 1963-ban szintén bejelentette igényét Gibraltárra, és azt azóta is állandóan napirenden tartják. Ugy­­annyira, hogy a most NATO-tagállammá lett Spanyolország külügyminisztere mindjárt az első alkalommal nyíltan elítélte az angolok támadását a Falkland-szigetek visszafoglalására. A szigetekre zsugorodott Nagy-Britannia ma is világbiro­dalmi méretekben gondolkodó politikusai azt hitték, hogy az európai egyensúly fenntartására — valójában a rivális német és Habsburg-birodalom gyengítésére, illetve szétrobbantásá­­ra — hat évtizeddel ezelőtt kiagyalt, de soha be nem tartott „népek önrendelkezési joga” alapján megtartott szavazással örökre megtarthatják maguknak Európa egyik legfontosabb tengeri kulcspontját, a 278 évvel ezelőtt Spanyolországtól el­rabolt Gibraltárt. Gibraltárban 1967 szeptemberében formailag és gyakor­latilag kifogástalanul megtartott szavazáson a szavazatra jo­gosult 12 237 gibraltári 44 kivételével, tehát a szavazók 99,2 százaléka Anglia mellett szavazott. És pontosan ez adta meg a kegyelemdöfést a 20. század leghazugabb jogi fikciójának, a „népek önrendelkezési jogának”, aminek a segítségével az elmúlt 64 év alatt milliókat irtottak ki, tettek hazátlanná, föl­dönfutóvá, romboltak szét évezredes természetes fejlődés so­rán kialakult gazdasági kulturális, politikai egységeket az ott élő őslakos, államalkotó népek megkérdezése nélkül. „A gibraltáriak — írta a Time magazin 1967. szeptember 22-i számában — se nem angol, se nem spanyol származásúak. Egy részük szefárd zsidó, akiknek őseit az inkvizitorok űzték ki Spanyolországból, mások Genovából menekültek oda az 1790-es években a napóleoni háborúk pusztításai elől; sokan pedig Máltából vándoroltak oda munkát keresni az angol ki­kötőben. Évek hosszú során ezekből fejlődött ki Gibraltár 25 ezer főnyi, kétnyelvű (angol és spanyol), bámulatosan ho­mogén, tiszta iparos és kereskedő lakossága. A spanyolok a szavazást mégsem fogadták el, mert sze­rintük Gibraltár sorsáról nem a jelenlegi lakói jogosultak dön­teni, hanem La Linea, San Roque és Algeciras lakói, akiknek ősei 1704-ben menekültek el Gibraltárból a benyomuló ango­lok elöl. (Az ENSZ szintén nem fogadta el a szavazást döntés­nek, és a spanyol álláspontot támogatja.) .. Ennél világosabban és határozottabban még nem mond­tak ítéletet a „népek önrendelkezési jogáról”, mint a 99,2 százalékos eredménnyel zárult gibraltári szavazás és annak elvetése. . A „népek önrendelkezési joga” nagyobb dicsőségére da­rabolták fel Európa legtökéletesebb földrajzi és politikai egy­ségét, az egész Kárpát-medencét kitöltő évezredes Magyaror­­szágot az 54 százaléknyi őslakos, államalkotó magyarság meg­kérdezése nélkül, pusztán néhány hirtelen összeverbuvált, sok­szor nem is magyar állampolgárokból álló „nemzeti tanácsok” nagyhangú, hamis adatoktól hemzsegő nyilatkozatai, memo­randumai alapján. A trianoni békediktátummal (1920. június 4) az ország kétharmada, és minden negyedik magyar idegen uralom alá került. De még a 260 000 rutént is — akik törvé­nyesen megválasztott képviselőik útján félreérthetetlenül ki­nyilvánították, hogy Magyarország keretében akarnak marad­ni — idegen uralom alá kényszerítették. Hogy aztán azt a súlyos tapasztalatok és következmények ellenére a második világháború után még jobban megtetézzék. Nem is szólva arról, hogy a hatalmi hóbortban szenvedő, soviniszta csehek, tótok, ukránok, románok, szerbek az elmúlt 62 év alatt, hogy a rabolt területeket végleg megtarthassák, az uralmuk alá kényszerített őslakos magyarokat tervszerű irtással, elnemzetietlen­ítéssel, ki- és széttelepítéssel, idegenek tömeges betelepítésével máris mindenütt jelentéktelen kisebb­séggé sorvasztották. Ez alól még az osztrákok sem kivételek, hiszen az odacsatolt Nyugat-Magyarország (Burgenland) 26 ezer magyarjából a természetes szaporulat ellenére ma már csak 5—6000 vallja magát magyarnak. És a „népek önrendel­kezési jogának” kitalálói a békeszerződések, nemzetközi szer­ződések határozatai ellenére elkövetett nyílt magyarirtást ahe­lyett, hogy megtorolnák, évtizedek óta a dollárok millióival jutalmazzák. De ezt teszik újabban a „magyar” Kádár Jánossal is, aki Moszkva parancsára 56 óta több mint négymillió magyar magzatot irtatott ki az anyák méhében, hogy előkészítse a „nagyszláv álom” beteljesülését: az északi és déli szlávok egye­sülését a Kárpát-medencében. Jóllehet a gibraltári szavazás és annak elvetése megsem­misítő ítélet az emigráció idegen érdekek szolgálatába szegő­dött „reálpolitikusaira” is, közülük nem egy kicsinyes, önző egyéni érdekből, hiúságból, szerepelni vágyásból a magya­roktól mindig többet és többet követelő soviniszta cseh, tót, ukrán, horvát társemigrációkkal, de még az osztrákokkal is, az egyetemes magyar érdekek elárulásával a nemzetveszejtő „trianoni status quo” alapján egyezkednek. Elég legyen itt csak az Európai Szabad Magyar Kongresszus értekezletének anyagát tartalmazó „Die Trianon-Enqute des Strassburger Kongresses der freien Ungarn 1970” (Danubia Nomda, Mün­chen) című füzetet, meg a dr. Czettler Antal által összehívott és 1979. január 19—21-én Svájcban megtartott szimpozion anyagát tartalmazó „Selbstbestimmung für Mitteleuropa” (Verlag Adria, CH—5200 Brugg, 1979) című könyvet emlí­teni, melyben az Adria—Moldva—Duna térségében (!?) Cseh­szlovákia, Csonka-Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Al­bánia részvételével a „népek önrendelkezési elve” alapján megalakítandó „semleges demokratikus államszövetség” elő­készítéséről értekeznek. Az előbbiről Amiről nem lehet tovább hallgatni” (K. M. Vasárnapja 1975. december 26-i, 1976. jú­nius 18-i, Szittyakürt 1975. novemberi és 1976 augusztusi sz.), az utóbbiról pedig önrendelkezés Afganisztántól Közép-Euró­­páig (K. M. Vasárnapja 1980. július 13-, Szittyakürt 1980. július-augusztusi sz.) című cikkeimben írtam kemény bírálatot. Itt kell megemlíteni dr. Urbán Ex Oriente lux című, Svájcban 1980-ban megjelent magyar nyelvű munkáját is, melyben a szerző Európa újjárendezésére tett javaslatában a trianoni Csonka-Magyarország szerepel, ugyanakkor Romániának még Besszarábia visszaadását is javasolja. Akik ezeket a, különösen idegen nyelvű könyveket írják, szerkesztik és kiadják, nagyon jól tudják, hogy adott esetben Trianon haszonélvezői minden ránk nézve káros kitételét, megnyilatkozását, minden írott szó­nál károsabb térképvázlatát fel fogják ellenünk használni. Mégis megtették . .. Lelkük rajta! Ahogy a spanyolok és az argentinok, úgy mi, nemzethű magyarok — otthon és szerte a nagyvilágban — sem mon­dunk le semmiről. Visszaköveteljük 62 évvel ezelőtt elrabolt ősi földünk minden egyes rögét és idegen járomba hajtott, tervszerűen irtott véreinket. A Kárpát-medence esztelenül, bűnös módon szétrombolt gazdasági, kulturális és politikai (Folytatás az 5. oldalon) KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA RÓZSA LÁSZLÓ: PILLANTÁS A NAGYVILÁGBA­ N Hatalmas ováció fogadta Reagan elnököt a bonni parlamentben Az amerikai elnök nyugat­európai körútja során szerdán Nyugat-Németország fővárosá­ba, Bonnba érkezett. A par­lamentben elmondott beszéde a tíznapos európai látogatásá­nak legjelentősebb megnyilat­kozása volt, csúcspontja ama beszédeinek sorozatában, me­lyekben meghatározta és meg­magyarázta az Egyesült Álla­mok külpolitikáját a vezetése alatt álló kormányában. A bonni parlamentben el­mondott beszédét a következő szavakkal vezette be: — Megtiszteltetés számom­ra, hogy a mai napon szólha­tok önökhöz és így Németor­szág egész népéhez. Jövőre együtt ünnepeljük az ameri­kai gyarmatokon létesült első német települések 300. évfor­dulóját, a 13 családot, amely új hazába érkezett, és úttörője lett az Egyesült Államok több mint 7 millió német beván­dorlójának. — Majd így foly­tatta: — Az Egyesült Államok büszke az önök demokráciájá­ra, de az eredményt nem köny­velhetjük el magunkénak. Heinrich Heine, a legnagyobb német lírikus azokról szólván, akik a középkor lenyűgöző ka­­tedrálisait építették, azokban a napokban az embereknek még meggyőződésük volt, ne­künk, modern embereknek már csak véleményünk van, és ahhoz, hogy felépüljön egy új katedrális, többre van szük­ségünk, mint véleményre.­­ Az elmúlt 30 esztendő­ben a német nép felépítette a demokrácia katedrálisát, az örök eszményt... Az elnök a továbbiakban ígéretet tett arra, hogy az Egyesült Államok Nyugat-Né­metország mellett áll, és egy­idejűleg mind az atomfegyve­rek, mind pedig a Közép-Eu­­rópában állomásozó katonai erők csökkentése érdekében tevékenykedik. Erre vonatko­zólag a következőket mondta: — Európa partjai, a mi part­jaink, Európa határai, a mi határaink, s mi önökkel együtt védelmezzük nagy örökségün­ket, a szabadságot és az em­beri méltóságot! Az elnök az atomháború fe­nyegető veszedelmét rettene­tes bestiának nevezte. — Az atomháború fenyege­tése valóban rettenetes bestia! Nem ismerek egyetlen olyan nyugati vezetőt sem, aki nem rokonszenvezne ezzel az őszin­te vallomással. Azokhoz szó­lok, akik a béke érdekében vonulnak fel: veletek van a szívem! És én magam halad­nék a felvonulás élén, ha hin­nék abban, hogy felvonulások­kal biztonságosabb világot tud­nánk teremteni! A békét fenye­gető veszélyek elleni védeke­zést jól át kell gondolni. Azok, akik azt tanácsolják, hogy mi a magunk részéről egyolda­lúan mondjunk le katonai erőnk korszerűsítéséről, be kell bizonyítaniuk, hogy ez csak­ugyan megnövelné biztonsá­gunkat, és hogy a másik ol­dalt mérsékletre bírja. Rövi­den: hogy előbbre vigye, és ne aknázza alá a béke megőr­zésének ügyét! Reagan elnök azután arra kérte a bonni parlament tag­jait: segítsék őt abban, hogy a nyugatnémet nép megértse az Egyesült Államok céljait. Amikor erre kérte őket, maga is közvetlen érintkezésben állt a nyugatnémet néppel, hiszen beszédét egyenes adásban köz­vetítette a nyugatnémet tele­vízió.­­ Mindazokat, akik úgy vé­lik és állítják, hogy a fegyver­kezés ellenőrzésére irányuló erőfeszítések nem értek el je­lentősebb eredményt — mon­dotta az elnök —, vegyék fon­tolóra, hogy kinek a hibájá­ból történt ez így. A Nyugat az, amely hosszú ideje törek­szik az egymással szemben álló erők hatékony ellenőrzésére. A diktatúrák és nem a demok­ráciák azok, amelyeknek mili­­tarizmusra van szükségük ah­hoz, hogy féken tartsák saját népeiket, és rákényszerítsék rendszerüket más országokra. Az amerikai elnök felhasz­nálta az alkalmat arra, hogy közölje: a nyugati szövetsége­sek új tervet terjesztenek a varsói szerződés tagállamai elé, melynek értelmében mind a két oldal csökkentené Kö­­zép-Európában állomásozó ka­tonai erejének létszámát össze­sen 700 000 katonára és a lé­gierők 200 000 tagjára. Ez nem tüntetné el maradéktalanul a háború veszélyét, de nagy lé­pést jelentene a biztonságo­sabb Európa megteremtése fe­lé, mind a Keleten, mind a Nyugaton. Beszédét a következő sza­vakkal fejezte be: — Korábban azt mondtam, hogy a német nép megépítette a demokrácia katedrálisát, de meg kell építenünk a béke katedrálisát is, melyben a né­pek biztonságban élhetnek a háború borzalmaitól, és a né­peknek nem kell félteniük sza­badságukat. Ha bölcsen épít­jük fel a béke katedrálisát, fennmarad az mindaddig, amíg a kölni katedrális égnek törő tornyai fennmaradnak. Az elnök beszédét húsz al­kalommal szakította meg a bonni parlament képviselőinek percekig tartó, hatalmas ová­ciója.­ ­ Amerika elnökei a berlini falnál jelképes fontossága volt an­nak a látogatásnak, amelyet Reagan elnök csütörtökön Ber­linben tett. Látogatása nem­csak a hajdani német biroda­lom fővárosa népének, hanem — közvetve — mindazoknak is szólt, akiknek akár pozitív, akár negatív értelemben, vala­milyen érdeke fűződik a ket­téosztott Berlinhez. Reagan elnök útja kapcsán egy visszapillantás: Utoljára négy évvel ezelőtt járt amerikai elnök Berlinben. Jimmy Carter 1978. június 15- én négy órát töltött a város­ban. Ezen a villámlátogatáson a berliniek részéről igen szí­vélyes fogadtatásban részesült. A város szívében több mint 180 000 ember szorongott. Az amerikai elnök németül mon­dott, az üdvözlésre adott rö­vid válaszában annak az óhaj­nak adott kifejezést, hogy bár­­­mi történjék is, Berlin szabad marad! Carter előtt Nixon ugyan­csak meglátogatta Berlint. Sőt, ezzel az úttal egyenesen sie­tett. Két hónappal hivatalba lépése után, 1969. február 27- én, tehát minden más ameri­kai elnöktől eltérően, télen ke­rült sor erre a látogatásra. A berliniek túlnyomó része szí­vélyesen fogadta őt. Egy harcias kisebbség azon­ban Nixon-ellenes tüntetést rendezett, képeit elégették, a gépkocsioszlopot megpróbálták festékes zacskókkal megdobál­ni, a rendőrségnek gumibotok­kal kellett a tüntetőket vissza­szorítani. Nixon ellátogatott a falhoz is, ezúttal elnöki minő­ségében, miután magánember­ként hat évvel korábban már meggyőződött a berlini politi­kai viszonyokról. Egyetlen amerikai elnök se aratott azonban olyan diadalt, mint John Kennedy. Ez a lá­togatás 1963. június 23-án tör­tént, két évvel a fal emelése, és pontosan 15 esztendővel a légi híd első gépének a le­szállása óta. A lakosság — mondhatni — egy emberként az utcára tó­dult, hogy köszöntse az Egye­sült Államok fiatal, új elnökét, aki már puszta jelenlétével is biztosítani akarta a város né­pét, hogy Amerika ebben az új helyzetben sem fogja ma­gára hagyni. A tömeggyűlésen­­ hangzott el Kennedynek immár törté­nelmivé vált kijelentése. Két évezreddel ezelőtt a legbüsz­kébb mondat így hangzott: — Római polgár vagyok! Ma, a szabad világban a leg­büszkébb mondat: Berlini va­gyok! Kennedy angol nyelvű be­szédében ezt a kijelentést né­metül tette. A nyugati város­részt körülvevő falat Kennedy a kommunista rendszer csődje legvisszataszítóbb bizonyítéká­nak nevezte. John F. Kennedy kísérője 1963 júniusában Ade­nauer kancellár és Brandt ak­kori főpolgármester volt. Reagan elnök a falról be­szélve kijelentette: — Éppen olyan undorító, mint az a rendszer, ami mö­götte van. 4. Már Nérónak is volt szemüvege Még a nemzetközi folyóira­tok is elismerik, hogy jelenleg a leggazdagabb és legtanulsá­gosabb szemüveggyűjtemény az osztrák fővárosban látható. A történelmi legendák sze­rint már Néró császár is szem­üvegen keresztül gyönyörkö­dött gladiátorai véres játéka­in. Igaz, csak napszemüvegen keresztül, amely egy lapos smaragd volt. A 11. és 12. század táján a tudósok már használtak olvasóüvegeket.­­ Maguk csiszolták a helyi kris­tályokat, amelyek segítségével rövidlátó szemük jobban ki­vette az írást. Még egy évszá­zad kellett hozzá, a 13. század­ban jöttek rá, hogy a csiszolt üveglencséket drótok, zsinó­rok segítségével az orra is lehet erősíteni, s így nem kell kézben tartani az olvasóüve­get. A 15. századból már olyas­mi is fennmaradt, amiről ma­gunk is felismerjük nagyapá­ink cvikkerét vagy ahhoz ha­sonlót. Napóleon pedig, vagy akár Beethoven vonakodott attól, hogy szemüveggel ábrázolják. Később azonban szalonképes lett ez a ma már mindennapos használati tárgy.

Next