Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)
1982-08-15 / 30. szám
1982. augusztus 15. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA --------------------------------------------------------------------------------- Nyugtalanság a katolikus egyházban - A Budapesten megjelenő BESZÉLŐ című szamizdatkiadvány legújabb, 3. számából . Előző számunkban ismertettük Kovács László budapesti káplán felfüggesztésének történetét, Lékai László beszédét a katolikus pacifisták ellen, s részleteket közöltünk katolikusok tiltakozó leveleiből. Azóta két nevezetes esemény történt. A püspökkari konferencia — Lékai bíboros sürgetésére — határozatot fogadott el a piarista Bulányi György tanai ellen, melyeket pedig korábban a Vatikán az Egyház tanításán belül elhelyezkedő „profétikus” megnyilatkozásoknak ismert el. A püspökök nyilatkozatát bárki elolvashatja az Új Ember március 21-i számában; nem ez a helyzet Bulányi állásfoglalásaival, amelyeket pedig a bázisközösség irányadónak tart, s amelyek fontos szerepet játszottak a pacifizmus erősödésében is. Dokumentumként átvesszük tehát az ajándékirodalomból — így nevezik a katolikusok a maguk szamizdatját — Bulányi összefoglalóját saját nézeteiről, amelyet eredetileg Lékai László bíboros számára jegyzett le. Időközben katolikusokból bizottság alakult Dignitatis Humanae (emberi méltóság) néven. A bizottság azt a célt tűzte maga elé, hogy figyelemmel kísérje a vallásszabadság megsértésének eseteit, vizsgálja az állam és az Egyház kapcsolatát, valamint az egyházi hierarchia, az alsópapság és a hivők viszonyát. Tagjai nem fedték fel kilétüket, nyilatkozataikat valamennyien a bizottság nevében jegyzik. Második dokumentumunk egy ilyen nyilatkozat. Lapunk számára készült Kelemen Csaba cikke, amely közvetítő álláspontot képvisel a pacifista bázisközösségek és a hierarchia felfogása között. Mielőtt azonban megismerkednénk a két dokumentummal és a cikkel, emlékeztetjük olvasóinkat, hogy a fegyveres szolgálatot elutasító katolikusok ellen nem szűnt meg az állami represszió. 1982. április 2-án tárgyalta a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa Csizmadia Gábor ügyét. A Beszélő szerkesztői közül Haraszti Miklós volt jelen a mintegy húszfőnyi hallgatóságban. Beszámolója: Az ügyész, a jegyző és a három bíró egyenruhában. Az ügyvédnő az utolsó pillanatban érkezik, csak helyettesíti a védőt, s bár először látja a vádlottat nincs ideje beszélgetni vele. Csizmadia 1959-ben született, budapesti lakos, építőipari szakközépiskolát végzett, jelenleg újságkihordó, házas. Bilincsben hozzák, a bíróság engedélyezi, hogy a tárgyalás után néhány percig beszélhessen feleségével. Csizmadia Gáborné teljes megértéssel támogatja férjét. Első fokon két év nyolc hónapig fogházra ítélik Csizmadiát. A védő a büntetlen előéletre, a példás családi életre és a dicsérő munkahelyi véleményre hivatkozva enyhítést kér: a vádlott személyisége és életvezetése nem veszélyes a társadalomra. — Kéri, hozzák közelebb a büntetést a 18 hónapi sorkatonai szolgálat időtartamához. Ami magát a vádat jelenti, kijelenti: védence kétségtelenül megszegte a törvényt, és ő nem talál magyarázatot erre a magatartásra. A vádlott emlékeztetni igyekszik a bíróságot beadványára, de félbeszakítják azzal, hogy később összefüggően beszélhet majd. Jelentkezik az ügyész, és visszautasítja a védő érvelését: a vádlott a legszentebb állampolgári kötelességet szegte meg, magatartása tehát különösen veszélyes a társadalomra. A rövid kihallgatás egyetlen téma körül forog: maga hozta-e a döntést a vádlott, vagy befolyás alatt áll-e? — Kérdés: — Mikor írta beadványát? — A bevonulásom előtti éjszakán. Keresztkérdés: — Van-e írógépe? — Van. Az egyik bíró kijelenti: nem hisz neki, mert a beadvány nem vall rá: gyenge eredménnyel érettségizett. A vádlott elmondta, hogy szülei akaratából járt építőipari iskolába, érdeklődése valójában más irányú, ezért is nem dolgozik a szakmájában. A tárgyalás véget ér anélkül, hogy a beadványt ismertetnék. ítélethirdetés: az elsőfokú ítélet nem törvénysértő, mértékét is helyénvalónak tartják. Ismét megbilincselik a vádlottat, és elvezetik. Ismerkedjünk meg Csizmadia beadványával: Tisztelt Katonai Parancsnokság! Azzal a kéréssel fordulok a T. Katonai Parancsnoksághoz, hogy részemre a fegyver nélküli civil békeszolgálatot engedélyezni szíveskedjék. Vallási meggyőződésem alapján ugyanis lelkiismeretem tiltja, hogy katonai szolgálatot teljesítsek. Római katolikus vallású vagyok, és egyházam szigorú és félreérthetetlen parancsa az, hogy semmilyen élethelyzetben ne cselekedjem a lelkiismeretem ellen. Ha így tennék, akkor bűnt követnék el. Országunk alkotmányát, mely törvényes rendünk legmagasabb szintű képviselője, tiszteletben tartom. Alkotmányunk 70. paragrafusa előírja a hadkötelezettséget. Ugyanakkor a 63. paragrafus biztosítja minden állampolgárnak a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlásának jogát. Alkotmányunk 70. és 63. paragrafusa egyenrangú, így nem lehet engem katonai szolgálatra kötelezni a 63. paragrafus megsértése nélkül, és én sem tehetek eleget lelkiismeretemnek, hogy meg ne sérteném a 70. paragrafust. A helyzet megoldhatatlan, s nem gondolom, hogy ebben a helyzetben az egyedüli megoldás a lelkiismereti szabadság korlátozása lenne. Állampolgári kötelezettségeim alól nem akarok kibújni. A Fegyvertelen civil békeszolgálatot szívesen teljesítenék, amint az több országban is lehetséges jog szerint és büntetlenül. Egyházam, mely hagyományosan jó viszonyban van államunkkal, a következő kéréssel fordult az államok vezetőihez: „Méltányosnak látszik, hogy a törvények megértően gondoskodjanak azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét.” Gaudium et spes 79. — a II. Vatikáni Zsinat dokumentuma. Budapest, 1982. febr. 24. Csizmadia Gábor Csizmadia a baracskai fogházban tölti büntetését. Leveleiben arról számol be, hogy lelki békéje tökéletes, bár gyakran gúnyolják, és néha bántalmazzák is. ★ Néhány héttel később kelt Simonyi Béla erdészmérnök beadványa. (Simonyi lakcíme: Székesfehérvár, Rákóczi út 16, IX. em. 51.) Simonyi a főiskola elvégzése előtt egyéves szolgálatot teljesített; időközben pacifista lett, újabb behívásakor megtagadta a fegyveres szolgálatot. Részletek a március 1-én kelt beadványból: Tisztelt Hadkiegészítő Parancsnokság és Törvényszék: Az emberiség kétharmada éhezik, gyógyítható betegségek gyötrik, miközben azok, akiknek módjuk lenne segíteni rajtuk, az ehhez szükséges öszszegek sokszorosát költik pusztító eszközökre. Életemet csakis mások segítésének szolgálatában kívánom eltölteni, oly tevékenységgel, amely nem fordítható senki ártalmára. — Ezért a fegyveres katonai szolgálatot — mint ezzel az elvemmel ellentéteset — nem tudom vállalni. Szeretném hangsúlyozni, hogy minden olyan módon szívesen szolgálom hazámat, mely nem ütközik előbbi elvembe. Kiemelten megfelelő számomra az egészségügyi és szociális tevékenység. Ilyen, másokat szolgáló tevékenységet a számomra kijelölt katonai szolgálatnál nehezebb körülmények között is szívesen vállalok. Katonai esküt szolgálatom megkezdésekor tettem. Jelenleg, több mint hat év múltán, ezt a fentiekben megjelölt életelvem szerint kérem értelmezni: a mindenkit szerető Isten tanítása szerint kívánok élni. Szükség esetén készséggel aláírok a fenti elvemmel összhangban álló fogadalmat. (A honvédeskü az MNK „ellenségeinek megsemmisítésére” kötelez. — A szerk.) Hangsúlyozom, hogy állásfoglalásomban semmiféle politikai szempont nem játszik szerepet. Tartózkodom attól is, hogy hasonló állásfoglalásra másokat rábeszéljek, minthogy engem sem beszélt rá erre senki. Nagyon remélem, hogy kérelmemnek más elbírálása is lehetséges, semmint hogy egyszerűen törvénybe ütközőnek ítélik meg. Állásfoglalásomat a római katolikus egyház tagjaként teszem. „Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért!" (L 6, 27—28.) Simonyi Bélát, aki hathónapos szolgálatot tagadott meg, 1982 áprilisában 16 hónapi szabadságvesztésre ítélték. (Folytatás következik) MOSZKVAI MOZAIKOK A szocialista országok egyik legnagyobb problémája a lakáskérdés, ez alól talán többékevésbé Kelet-Németország kivétel, a többi keleti államban évtizedek óta megoldhatatlannak látszik a lakosság számára építendő elegendő lakás. Nem kivétel itt a Szovjetunió sem, jóllehet sehol a világon nem építenek évente annyi lakást, 1956 óta mintegy 50 milliót, és pl. 1979—81 között 62 milliárd rubelt költöttek új lakások építésére, a lakáskeresők száma semmivel nem csökkent. S nemcsak kevés a lakás, hanem az újonnan építettek zöme túl kicsi, egészségügyileg nem kielégítő. 1920-ban pl. törvénybe foglalták, hogy egy lakásegységben minden személyre 9 négyzetméter legyen a norma. Több mint ötven évvel ezután, a hetvenes években Henry Morton amerikai szakértő megállapította, hogy a Szovjetunió lakosságának nagy része még ezt az 1920-as normát sem éri el, átlagosnak tekinthető, hogy minden személyre egy lakáson belül csak hét négyzetméter terület jut. A moszkvai újságokban éppúgy nem találni lakáshirdetéseket, mint pl. házassághirdetéseket sem. A fővárosi „lakásbörze” egy régi moszkvai negyedben zajlik. Az ott található nyilvános fürdő előtti parkban százával láthatók fel s alá sétáló emberek, kis táblákkal a kezükben vagy nyakukban, mintha sztrájkolók seregét látná az ember. Sztrájkról szó sincs, itt láthatók a mozgó újsághirdetések, a lakáskeresők tömege. A legkülönbözőbb lakásmegoldásokat keresik ily módon a lakosok, olvasható itt egy fiatal párnál, hogy egy nagy négyszobás lakást cserélnének két kisebbre, mert már elegük van abból, hogy az apósokkal, anyósékkal kell egy lakásban élniök, diákok és katonatisztek próbálnak ily módon, ha csak egy kis lyukhoz is jutni, ahol esetleg egyetlen ágyat mondhatnak magukénak, W. C. az udvaron, fürdőszoba egyáltalán nincs, közös konyha több más családdal. S akik itt nagy nehezen kisebb szobához jutottak, de nem moszkvai lakosok, azok számára még csak most kezdődik a neheze. Mivel minden szovjet állampolgárnak, akik nem született moszkvaiak, a rendőrségtől még tartózkodási engedélyt is be kell szerezniük. Igazolniuk kell, hogy hol fognak dolgozni, hivatalosan utaztak-e el az előbbi lakóhelyről (ez annyit jelent, hogy bejelentették-e eltávozásukat az ottani rendőrségen), s hogy van-e már Moszkvában lakásuk? Így aztán nem csoda, hogy a fővárosba fölköltözködni kívánók, hacsak valamilyen rokonnál nem húzhatják meg magukat, első útjuk a Moszkvában található illegális lakásbörzék egyikéhez vezet. S kénytelenek lesznek vadidegen emberekkel összeköltözve két szobát bérelni, közös konyhával ... S a feketepiac nemcsak a lakások terén virágzik. Érdekes megfigyelést tehet az, aki esetleg eljut Moszkvába mint turista. A polgárok öltözködése és az üzletekben kínált ruhacikkek között különös a különbség. Szembetűnő, mennyire jobban öltözöttek az emberek az utcákon, s milyen kevés és silány a ruházati választék az áruházakban, üzletekben. Mindenki megpróbál valamilyen importcikket fölhajtani a feketepiacon, legyen az keletnémet cipő vagy magyar férfi pulóver, minden jobb, mint a saját ország iparának terméke. Idézünk egy viccet a moszkvai Krokodil című újságból: „Az áruház hangszórójából hallható, igen tisztelt vevők, áruházunk bőráruosztályára 500 darab importált pénztárca érkezett. Ebből 450 darabot áruházunk dolgozói vettek meg, 49 darabot időközben eladtunk a vevőknek, akik előjegyeztették nálunk. Egy darab pénztárca kirakatunkban látható, ahol önök is megtekinthetik!” Szerencsés az az átlagember, akinek ismeretségi körében egy áruházi eladó is van, így biztos lehet abban, hogy alkalmakként tízhúsz rubel borravalóért az illető félretesz neki valamilyen import árucikket, vagy éppen a zöldségboltban friss salátához jut ily módon. Hadd álljon itt még egy idézet arra nézve, hogy az élet milyen területén zajlik a feketézés, hol kicsiben, hol nagyban. A moszkvai hivatásos sofőrök ingyen tankolják föl gépkocsijukat a különböző állami benzinkutaknál, ahol a vállalatuk által kiállított benzinjeggyel fizetnek. Szinte minden sofőrnek megvan a maga útvonala, ahol egy-két privát autós ismerős vár rájuk hetenként. Elég két, három vagy négy ujjat fölemelni, s már folyik is a benzin a teherautóból egy csövön át a privát autóba. A hivatalos ár 1 rubel literenként. A sofőr így hetente 40—80 rubellel többet keres, hiszen neki semmibe nem került a 76 oktános benzin. Nem ritkák az olyan esetek, amit ismerősöm mesélt, az ő barátja 11 éven keresztül volt egy Moszkvics tulajdonosa, ez alatt az idő alatt mintegy tízezer liter benzint tankolt, de sohasem valamelyik benzinkútnál. Csodálkozhatunk hát, hogy miért élnek ennyire rosszul a Szovjetunióban, miért nem fejlődik a gazdaság (kivéve a hadiipar), miért lesz évről évre nehezebb a belső ellátás, ha mindenhol ez a keleti cserebere-mentalitás uralkodik? Csáki Tibor /----------------------------------------------------------------------------------------- SPORT Rovatvezető: Bátori János ^ ***’ W • VÍVÁS Múlt heti számunkban röviden beszámoltunk arról, hogy a római világbajnokságon Pap Jenő párbajtőrben, valamint a kardcsapat aranyérmet szerzett. Most bővebben foglalkozhatunk a római eseményekkel, mert a hivatalos jelentések javarésze birtokunkban van, így például, hogy női tőrcsapatunk — Tordasi Ildikó kitűnő szereplésével — az elődöntőben legyőzte a Szovjetuniót, és az olaszok ellen vívta a döntőt. A magyar lányok az utóbbi években mindig legyőzték az olaszokat, és kissé elbizakodottan léptek pástra, ami meg is bosszulta magát. Az olaszok győztek, a magyaroknak csak az ezüstérem jutott. Pap Jenő első és Kolczonay Ernő harmadik helyezése után párbajtőrcsapatunk is megállta a helyét. Az elődöntőben kikaptak ugyan Svájctól, de a harmadik helyért vívott küzdelemben legyőzték az olaszokat. Kard egyéniben Gedővári Imre szerzett bronzérmet, a többi magyar várakozáson alul szerepelt. A világbajnokság statisztikája: FÉRFI TŐR (egyéni): 1. Romanykov (szovjet); 2. Numa (olasz); 3. Cervi (olasz). FÉRFI TŐR (csapat): 1. Szovjetunió; 2. Franciaország; 3. Olaszország. NŐI TŐR (egyéni): 1. Gilzajova (szovjet); 2. Vaccaroni (olasz); 3. Niklaus (keletnémet). NŐI TŐR (csapat): 1. Olaszország; 2. Magyarország (Tordasi Ildikó, Kovács Edit, Szőcs Zsuzsa, Maros Magda, Stefanek Gertrud); 3. Nyugat-Németország. PÁRBAJTŐR (egyéni): 1. Pap Jenő (Magyarország); 2. Riboud (francia); 3. Kolczonay Ernő (Magyarország). PÁRBAJTŐR (csapat): 1. Franciaország; 2. Svájc; 3. Magyarország (Kolczonay Ernő, Gelei István, Pap Jenő, Székely Zoltán, Takács Péter). KARD (egyéni): 1. Krovopuskov (szovjet); 2. Alsan (szovjet); 3. Gedővári Imre (magyar)._____________________ tőrvivácsapat: 1. magyarország voujuuso mire, Incurov György, Nagyházi Zoltán, Gerevich Pál, Gedővári Imre); 2. Olaszország; 3. Szovjetunió. Súlyos, végzetes baleset történt Rómában, a vívóvilágbajnokság ötödik napján. A tőrvívó csapatverseny során a német Behr és a szovjet Szmirnov vívott. Behr 4:3-as vezetésénél eltört a nyugatnémet vívó tőre, és 12 cm-re behatolt a vadonatúj sisakon keresztül, a bal szemüvegen át a szovjet vívó agyvelejébe. Szmirnov összeesett, és elvesztette eszméletét. Azonnal három orvos, köztük dr. Kamuti Jenő próbált segíteni rajta, hozzáfogtak az újraélesztéshez. A nyugatnémet orvos szívmaszszázst, dr. Kamuti szájból szájba légzést alkalmazott. Nagyon hamar megérkezett a mentő, addigra újraindult a szív. Szmirnovot egy idegsebészeti klinikára szállították. A röntgen kimutatta, hogy megsérült a homloklebeny, és az agykamrák is bevéreztek. Szmirnovot sokáig csak a gépek tartották életben. A klinikai halál már régen bekövetkezett. • LABDARÚGÁS A néhány héttel ezelőtt befejeződött spanyolországi világbajnokságon gyengén szereplő magyar csapatot — de főleg a kapitányt, Mészöly Kálmánt a hazai sajtó élesen támadja. Az alábbiakban közöljük a Győrben megjelenő Kisalföld cikkét, Meddig tart a felelősség? — címmel. Miért ez a csend, Miért ez a szemérmes hallgatás? Számunkra már több mint három hete, az egész világ számára is közel tíz napja véget ért a Mundial, és azokban az országokban, amelyek érdekeltek voltak a nagy világversenyen, értékelik, boncolgatják csapatuk sikerének vagy kudarcának okait, csak nálunk nincs szó semmi ilyenről! Az utolsó hivatalos nyilatkozat még spanyol földön hangzott el: felemelt fejjel mehetünk haza! Azután felemelt fejjel, csak éppen nem a bejelentett időpontban megérkezett a csapat a repülőtérre, mert azért mégsem úgy történt minden ott a VB-n, ahogy történhetett volna, ahogy történnie kellett volna. A felkészülés, keretösszeállítás, majd a kiutazók kijelölésénél a kapitány önérzetesen utasított vissza minden bírálatot, mondván: ő a felelős, tehát egyedül ő a jogosult a döntésre! Amióta viszont csapatunk befejezte szereplését, nem történt egyetlen szó említés sem a felelősségről! Pedig nem az újságírók, nem a szurkolók, hanem neves edzők, mindenki által világhírű szakértőknek elismert volt játékosok nyilvánították ki, hogy válogatottunk súlyos szakvezetési hibák miatt nem került a legjobb tizenkettő közé. És ezt aláírhatják azok is, akiknek csak a tv-ben látottak jutottak osztályrészül. Ha most visszagondolunk a felkészülésre, az akkor elhangzottakra, furcsa következtetéseket vonhatunk le. Az egyik vezérelv volt: sikerrel kell szerepelnünk Salvador ellen, hogy kellő önbizalma legyen a csapatnak a további küzdelmekre. Az önbizalmat adó eredmény meglett! Erre mi történt? Argentína ellen olyan összeállításban lépett pályára a csapat, amilyenben előtte soha nem játszott, amely nem is hasonlított a Salvador ellenihez. Jó előre ismerte mindenki ellenfeleinket, nem az utolsó pillanatban tudtuk meg, hogy Salvador után Argentína lesz az ellenfelünk. Tudni kellett azt is, hogy a világbajnok ellen megerősített védelemmel kell játszanunk. Akkor pedig miért nem olyan csapatot próbált összeállítani a kapitány, amely erre a feladatra alkalmas? E két összeállítás ismeretében arra kell gondolnunk, hogy válogatottunk tulajdonképpen Salvador ellen készült Tatán, és a másik két mérkőzést eleve feladta a szakvezetés! A középamerikaiak ellen játszott ugyanis az a csapat, amely az itthoni (Folytatás a 8. oldalon) 5. oldal