Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)

1982-11-14 / 43. szám

2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 Eatoltfeuö Ülagparok^aőárnapja 89. évfolyam 43. szám 1982. november 14. Volume 89, No. 43 The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 45 cents November 14,1982 A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 45 cent Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.0. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) A bukaresti Sportturism könyvkiadó nemrég jelentette meg Ion Lancranjan: Cuvint despre Transilvania (Vallomás Erdélyről) című könyvét. A kötet súlyosan sértő hangon, sok helyütt egyenesen becsmérlően szól az erdélyi magyarságról. Az erdélyi magyarság körében széles körű fölháborodást keltett a nyilvánvalóan pártsugalmazásra írott könyv, s e fölháborodásnak nyíltan hangot is adott. Az alábbi két rövid írás — BEVEZETÉS A FASIZMUSBA, valamint TILTAKOZUNK! — az Ellenpontok című, erdélyi földalatti folyóirat harmadik számában jelent meg. Az RKP népbutításainak egyik jellemző példázata a kritikának valamiféle mondvacsinált önkritikává csűrés-csavarása. Vagyis egyfajta önpusztító tömeghisztériának a felkeltése, amely nemcsak az egyes ember köznapi pillanatait meghatározó, hanem éppenséggel az egyes embert önmagából végérvényesen kiforgató valami. A tömeghisztériák keltése jó ürügy arra, hogy a figyelmet bizonyos akutt kérdésekről eltereljék, majd valamiféle ömlengő önkritikázgatás formájában, az emberek eredendő bűnösségének bizonyságaként, citálják őket a párt megértő, de a határokat is bölcsen ismerő mértékletessége és méltányossága elé. Egy civilizáltabb szellem alig tudja a legvégletesebb undor nélkül szemlélni Paunescu szellemidézéseit, fáklyás felvonulásait, csak és kizárólag Göbbelsre emlékeztető handabandázásait. Pedig mindez nagyon egyszerű és racionális, majdhogynem ésszerű rendezői fogás, amely az említett tömeghisztériát megteremteni, és megfelelő mederbe terelve, önmaga javára kihasználni igyekszik. Azt hiszem, sokunkban ekként fogalmazódtak meg az érzelmi és értelmi következtetések Ion Lancranjan éppen most megjelent könyvének olvasásakor. Mindannyian arra számítottunk, hogy a párt kétségtelen szándékaként megjelent, végletesen fasiszta munka csak azt a célt szolgálja, hogy később épp a párt ítélje majd el a könyvet, ezáltal magára öltve az itteni magyarok (kisebbségiek) védőjének — a taktikázások szempontjából hálás — szerepét. Sőt azt a „kockázatot” is, hogy saját népével „kerüljön szembe” a „Romániában élő magyarok” patronálása miatt. Ebben az okoskodásban persze ott lappang a ki nem mondott következtetés: a magyarokkal szembeni „népharag” mindig jogos, és hogy a párt azt igyekszik gátolni, moderálni, mintegy cinkosságot vállalva a bűnös magyarsággal, amelyik nemcsak, hogy betolakodott valaha Románia területére, de még emberi jogokat is merészel követelni — mindez csak a Romániára ható külső kényszerítő tényezők következménye. Ez az, amire számítottunk, és mégsem ez következett be. Május 14-én ugyanis megjelent a Contemporanul című bukaresti lapban a könyv első méltatása. S mivel kormánylapról (illetve a kormány egyik központi intézményének a lapjáról van szó, ezért kétség sem férhet ahhoz, hogy a benne kifejtettek a kormány egyértelmű véleményét tükrözik. A cikk minden szempontból méltatólag szól a könyvről, de különösen azt emeli ki, hogy megfelelő válaszként lehet értelmezni azt azokra a támadásokra, melyek egyes szomszédállamokban a román állami integritást, az itt élő magyarok polgárjogi problémáit, a román nép történeti messianizmusát feszegetni próbálja. A román nép történetéről vitázni csak „történelemhamisítás” árán lehet, szögezi le a cikk. Lancranjan könyve pedig e történelmi tényhalmaz mellett olyan „tudatnak” a lecsapódása, amely a román államiság alapját képező nemzeti egység ténye, és nem ténykérdés. A könyv és a cikk furcsa folyamat határállomása: sejtéseinken túl, révükön most már bizonyítékokkal is rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a román állam milyen irányba próbálja terelni a nemzeti kérdés végleges meg-A Lancranjan-könyv keltette fölháborodást — és azt, hogy a megjelenés mögötti erők elszámították magukat — jól szemlélteti az a tény, hogy az erdélyi magyar értelmiség most először vállalta a kollektív tiltakozás útját és kockázatait. Eddig is előfordult, hogy egyének valamilyen kollektív sérelem vagy jogtalanság miatt tiltakozást intéztek a felső pártvezetéshez (Király, Sütő, Takács), csoportos, szervezett fellépésre azonban mostanig nem volt példa. Ezúttal ez történt. Az írók, akikről az a vélemény járta (és járja), hogy tisztességüket nevetséges áron hagyják megvásárolni, ez esetben hallgattak erkölcsi érzésükre, és két tiltakozó dokumentumot is küldtek Bukarestbe, az RKP központi bizottságához, illetve személyesen Ceausescuhoz intézve, oldásának folyamatát. Egzisztenciális szempontból ez nagyon súlyos jövőt ígér. S már csak azért is fontos tisztába jönnünk ezeknek az ideológiai reflexióknak a társadalmi potencialitásával, hogy ne érjen olyan váratlanul bennünket is a támadás, mint annak idején a német és kelet-európai zsidóságot vagy a szovjet parasztságot. E felkészülés és tudatosítás szempontjából nagyon sokra értékelhetőez a könyv. Benne tételesen és kifejtve, nem pedig kódolva, vagy az elvontság metaforáiba rejtve jelenik meg mindaz a sunyi és jellemzően balkáni szándék, amelyet Ceausescu primitív tolvajnyelvéből eleddig csak a vájtfülűek és a gyanakvók hallhattak ki. Ha úgy tetszik, Lancranjan leleplezte Ceausescut, tetten érhetővé tette számunkra a valóságot. Romániában fasisztának lenni állampolgársági kötelesség. S a magyargyűlölet — a terhelt lelkiismeretek íratlan, de örök törvényeként — e kötelesség elmaradhatatlan velejárója. Bevezetés a fasizmusba Tiltakozunk! A két memorandum egymástól független iniciatíva. Először — május elején — a kolozsvári írók egy része írt alá egy tiltakozást. A tizennégy aláíró túlnyomó többsége, a hírek szerint, befutott író, filológus, kritikus, kisebb része egyéb értelmiségi. Az aláírók nevét egyelőre titokban tartják, csak annyi szivárgott ki, hogy a két kezdeményező és szervező, Szőcs Géza, valamint Tabacaru Marius zongoratanár, az egyetlen olyan román értelmiségi, aki a két memorandum aláírói között szerepel. Néhány nappal a kolozsvári tiltakozás után Marosvásárhelyen fogalmaztak hasonló tartalmú, ám részletesebb és hosszabb memorandumot a magyar írók, állítólag Sütő András kezdeményezésére. Ezt harminchatan írták alá, de a nevek között szerepel néhány a megelőző, kolozsvári aláírók sorából is. Mindkét memorandum rámutat a Lancranjan-könyvzon kitételeire, amelyek elentétesek a deklarált pártpolitikával nemzetiségi téren, valamint az alkotmánnyal. A csatlakozók száma alkalmasint nagyobb lehetett volna, de a szervezők alighanem konspiratív megfontolásokból, időben gyors akciót határoztak el, hogy a belügyi dolgozók érdeklődését megelőzve fejezhessék azt be. A BM részéről egyelőre csak az izgatottság tapasztalható, még senkire sem csaptak le. Valószínűleg a párt szavát várják a kérdésben. 1 kényelmes út Az oslói bizottság a legkényelmesebb utat választotta, mikor az ez évi Nobel-békedíj odaítéléséről döntött. A két kitüntetett, a 80 éves svéd „békekutató”, Alva Myrdal, és a még nála is kevésbé ismert, korábbi mexikói külügyminiszter, és a genfi leszerelési tárgyalások egykori elnöke, Alfonso García Robles. Mindketten a béke harcosai, akik minden lehetséges fórumon hangoztatják a leszerelés szükségességét. Már eddig is több kitüntetésben volt részük, Alva asszonyt pedig egyenesen elhalmozták a különböző szervezetek, intézmények különféle kitüntetésekkel. E két idei Nobel-békedíjas munkája a békét akarná elősegíteni; szót emelnek az atomfegyverek egyre nagyobb száma ellen, a neutronbomba és más, nyugati gyártmányú, halált osztó fegyvernem ellen. Mindezt teszik anélkül, hogy egy pillanatig is félniük kellene attól, hogy elvesztik személyi szabadságukat. Ezzel a békepolitikával tulajdonképp mindenki elégedett lehet, hiszen csak a politikai bolondok akarják az atomhalálba taszítani a világot. Csakhogy ez mindkét politikai oldalra érvényes kellene legyen. Nem elég a nyugati oldalon fölhalmozódó rakéták ellen tiltakozni, s figyelmen kívül hagyni, illetve csak óvatos hangnemben szót emelni a másik oldal atomrakétái ellen. Ez az egyoldalú tiltakozás a fegyverkezés ellen nem a békét védi, hanem éppen veszélyezteti azt az egyensúly fölborulásával. Norvégia egész kis szakaszon ugyan, de határos a világ leghatalmasabb hadigépezetét magának mondható Szovjetunióval, érthető, ha a norvég Nobel-békedíjbizottság vigyázva a félelmetes szomszéd politikai érzékenységére is gondolva ítélte oda az idei díjat. Azonkívül a Nyugat semmivel sem lett bátrabb, polgárai csak ott mutatnak erőt és bátorságot, ahol nem kell félniük, hogy meggyőződésükért munka- vagy internálótáborban, illetve idegklinikákon süllyednek el. 1935-ben a bizottság még oda merte ítélni a német Carl von Ossietzkynek a díjat, aki írásaiban ítélte el és hívta fel a világ közvéleményét az épülő koncentrációs táborokra. A bizottság a díj neki ítélésével demonstrálta a világnak, hogy ellene van a hatalom mindennemű visszaélésének, tiltakozás volt ez egy kialakulóban levő embertelen rezsim ellen. S a jelenkorban is képes volt Oslo még egyszer bátorságot mutatni, amikor az orosz ellenzékit, Szaharovot tüntette ki a békedíjjal. Egyébként maradtak a kényelmes úton, ti. nem szabad nagyon fölboszszantani a Szovjetuniót, s a díjat politikailag kiegyensúlyozottan kell odaítélni, főleg olyanoknak, akik éppoly szalonképesek a Nyugaton mint a Keleten, így pl. a volt amerikai külügyminiszter, Kissinger megosztva kapta a díjat Le Duc Thoval, Észak-Vietnam külügyminiszterével. A vörös Vietnam miniszterében azonban volt legalább annyi becsület, hogy nem fogadta el a békedíjat. Ahhoz ő sokkal jobban ismerte kormánya háborús terveit... Szadat osztozkodott Begin izraeli kormányfővel; az utóbbi hónapok libanoni háborúja megmutatta, ki is ez a Begin voltaképpen... Aki az idén a legrátermettebb lett volna a békedíjra, Lech Walesa, nem kapott semmit. Csak a különböző, testet lassan ölő gyógyszereket, a lengyel kormány által számára berendezett aranyketrecben. Ő az, aki nem üres szólamokkal próbálta a világbékét óvni, hanem harcolt a munkásság legelemibb jogáért, a saját maga által választandó szakszervezetekért. Volt bátorsága megszervezni a Szolidaritást, megmutatta, hogy nem hajol meg a tirannus előtt. S tette ezt mindennek ellenére, habár jól tudta, hogy a kommunista (Folytatás a 8. oldalon) NÁNAY ENDRE: A tömeg csalódásai a politikai rendszerekben A világ 4,5 milliárd lakosának 65 százaléka rosszul táplált, ezeknek 32 százaléka éhezik, de a világ országai összesen évi 600 milliárd dollárt költenek fegyverkezésre. A földgömbön élők vagy élni próbálgatók mindegyikére koponyánként 3,5 tonna TNT jut (nukleáris energiahatásból) a rendelkezésre álló készletből. 32 nemzet vagy ország egyenként többet költ fegyverkezésre mint egészségügyére, és a fiatalok tanítására együttesen, írja a Világ Elsőbbségei (World Priorities) szervezet, a Világ Katonai és Szociális Kiadása, 1982. című kiadványában. Ez azt is jelenti, hogy a világ fegyverkezésére percenként egymillió dollárt használnak fel. 25 millió katona szolgál a reguláris hadseregekben, három felnőttből egy a tartalékokban. A nemzetközi fegyverkereskedelem évi 35 billió dollárral üzletel, egyik a másiknak kínálja tökéletesített és különlegesen gyilkos fegyverzetanyagát. A tanulmány érdekessége — sok minden között — az is, hogy azok a bankárhatalmasságok finanszírozták ennek a statisztikának közreadását, akik végrehajtják a fegyverkezést, helyesebben: legjobban profitálnak a fegyverkezésből. A második világháborúban 40—50 millió embert öltek meg 3 millió tonna munícióval, ma viszont csak nukleáris erőben 16 milliárd tonna TNT áll a „boldog” nagyvilág rendelkezésére tömeggyilkosság céljaira, miközben legalább 1 milliárd földgömblakos éhezik. 24 országban az élelemfelesleg 30—50 százalékos, míg 25 országban 10—30 százalékkal kevesebb van a legszükségesebb élelmezési anyagokból, mint amennyi a fogyasztási létminimum. A világ öt leggazdagabb országa tartja a termelés 71 százalékát, és az öt legszegényebb országra 2 százalék jut. A kellemetlen pikantéria az, hogy a szegény országok új politikai hatalmasai hatalmuk biztosítása céljaira inkább fegyverzetet vásárolnak a fegyvert termelő gazdag országoktól, mint éhező népük számára élelmet. A két nagy — az USA és a Szovjetunió — szomorú sorrendet követel ebben a bizarr beszámolóban: az egész világ (kb. 170 ország) katonai költségvetésének felét teszi ki a két „nagyé”, a fegyverkereskedelem 58 százalékát, a nukleáris készlet 96 százalékát a két „nagy” produkálja. Mindez egy világválság riadóját tükrözi vissza. Ebben a politikai káoszban ma már nem lehet azt sem biztosan állítani, hogy a két nagy — és ideológiája — két részre osztotta volna a világot: kommunista és nem kommunista szektorra, vagy legalábbis a 168 ország eszerint különül; egyik része egyik, a másik a másik nagyot követi. A világ ugyanis politikai, ideológiai és főleg gazdasági bizonytalanságban él. A szocialistának nevezett rendek alól az ideológiai szőnyeget kihúzta a marxi tanok gazdasági sikertelensége, márpedig a tömeg főleg azért hajszolta bele önmagát az efféle rendbe, mert attól több kenyeret remélt. Viszont a kapitalista cím alatt működő országokban a gazdag mindig gazdagabb, és a szegény mindig szegényebb lett, s az ideológiai hiányt nem lehet betömni a tömeg nagyobb kenyéradagjával, különösen a növekvő állástalanságot nem lehet gyógyítani a kiöregedett kapitalista szérumokkal. Mindez előreveti árnyékát egy világválságnak, amelynek ugyan gazdasági a kifejezője vagy kiindulása, de a fenti statisztikából kiolvasható durván egyenlőtlen elosztása a föld javainak (legalább 130 ország terhére a 170-ből) ideológiailag is formát keres. Úgy néz ki, hogy a higgadtabb politikai főnökök a szociálisabb életforma megvalósulhatását ma már korántsem a bolsevista mintában keresik. Sőt, egyesek még a fekete Afrika elesettjei közül is sokan — kifejezetten elvetik a szovjet „mintát”, mert azokat a gyakorlatba ültetett marxi tanokat, amelyekkel a Szovjetunió operál, használhatatlannak tartják a tömegek jobb sorsa céljaira. Olyan kritika is olvasható ma már a szociálisabb életet követelő politikusok tollából, hogy a jelen szovjet politika a modern gyarmatosítással együtt csak a világ fegyveres meghódítását szolgálja, de semmi esetre sem a „világ proletárjai egyesüljetek!” lenini igével a kenyértelen milliárdok kellő és megfelelő kenyéradagjának a biztosítását. Viszont a „minta”kapitalizmus sem minta többé, mert a szabad versenynek elnevezett verseny elfajult. A kis és közepes vállalkozásokat durván elnyeli a pár hatalmas cég. A szabadságnak túl sok aljas furfangja van, s a megvetendő kinövésekre maguk a kapitalista törvények „loophole”-jai, a tudatosan beépített hézagok, kibúvók, kivételek tömege ad lehetőséget, és talán a szabadság „kit hogyan lehet” átejteni alapon próbál működni. És a hatalmas és egészségtelen „felső” bérezés Amerikát kiemeli a világ közösségéből. Olyan „csoda” országgá varázsolja, amilyen „nem”, s csak ingerli a többi 169 egynéhány országot. (Az egyik híradás szerint itt egy szemétgyűjtő többet keres, mint egy bizonyos állam miniszterelnöke.) A két nagy, illetve „a” nagy, amelyik példát kellene adjon a világnak, a kettő, mely mintakép kellene legyen a többi 168-nak, egyre kevésbé minta és példa, sem erkölcsileg, sem politikai vagy gazdasági rendszerében. A mintakeresők jogosan keseregnek. Panaszolják, hogy a gazdasági és politikai bajok közepette hiába keresik a szivárványt az égen. Paptestvéreink figyelmébe! Szeretettel kérjük az Észak-Amerikában és Kanadában élő magyar papokat és szerzetesrendeket, hogy a Vasárnap 1983-as évkönyvének címtára részére címváltozásaikat minél előbb szíveskedjenek velünk közölni! Köszönjük!