Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)

1982-05-23 / 20. szám

­. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Nyílt levél dr. Emanuel Böhm úrhoz, a Svetovo Kongres Slovákov alelnökéhez (Kanada) sxsxsx»oo<s<&aooaooooooooooooooooa>oo«>aa<iioo<aoo<i><M<Bo®axixiKS)(S>®®<i>®<i>®<ixix3xixiKi>®<a«>o®<9<!>®<ixi>®®<3 Igen Tisztelt Alelnök Úr! Olvastam a Bulletin 50. szá­mában az ön elmélkedését, amelyet dr. Kostya Sándornak a pánszlávizmussal kapcsolat­ban elmondott előadásához fű­zött. Cikkében ön magyarul idé­zi, majd szlovákra fordítja dr. Kostya Sándor előadásának egy részét. Eszerint az előadó többek között ezeket mondotta volna: „Azért nekünk magya­roknak, itt külföldön és oda­haza Magyarországon, nem a bolsevizmus ellen, hanem a pánszlávizmus ellen kell har­colnunk. A mai napokban a legjobb harcosa odahaza Ma­gyarországon, a pánszlávizmus ellen a legnagyobb kommunis­ta író, Illyés Gyula." E sorok írója nem volt jelen az előadáson. Ezért — bár a második mondat szófűzése ma­gyartalan — nem vitatja azt, hogy elhangzott-e ilyen formá­ban a nyilatkozat vagy sem. A rend kedvéért azonban le kell szögeznünk, hogy akár el­hangzott az, akár nem, felette oktalannak ítéljük, és magyar szempontból nem azonosítjuk magunkat ezzel a nyilatkozat­tal. Elsőben is, mert ellent­mondó fogalomzavarról van szó. A bolsevizmus és a ma­napság pán-orosz tógában je­lentkező „pánszlávizmus” egy és ugyanaz. A bolsevizmus eszköz a pán-orosz célkitűzé­sek szolgálatában. Következés­képpen, aki nem akar harcol­ni a bolsevizmus ellen, az le­teszi a fegyvert a vélt vagy létező pán-orosz törekvések előtt is. Másodszor pedig nagy­fokú tájékozatlanság azt állí­tani, hogy Illyés Gyula „kom­munista” író. Akinek volt szí­ve megírni és volt bátorsága odahaza publikálni az Egy mondat a zsarnokságról című verset, az nem lehet kommu­nista. Illyés Gyula egyik leg­nagyobb élő magyar írónk, de azért, mert Magyarországon él, még nem kommunista. Ami magát a témát, jelesen a pánszlávizmus dolgát illeti, ezzel Ön, sajnálatos módon, alig foglalkozik. Pedig érdekes lett volna megismerni az „au­diatur et altera pars” elv alap­ján egy szláv nép képviselő­jének a részletekbe és lényeg­be menő véleményét ezzel a forgalomban levő problémá­val kapcsolatban. Ön fölényesen bagatellizálta a pánszláv ügyet, rámutatva a lengyel—orosz ellentétre, és példának említette a jugoszláv magatartást is, amely megvé­tózta a szovjetorosz komman­dó alatt álló szláv blokkhoz való csatlakozást. Ebben ön­nek kétségtelenül igaza van. Abban viszont aligha van iga­za, hogy a fenti példákra hi­vatkozva nevetségesnek minő­síti, ha valaki manapság pán­szláv törekvésekről beszél. Ha nem létezik pánszláv esz­meáramlat, akkor vajon miért történt, hogy az ön vezetése alatt álló SKS, az 1981 júniu­sában nyitott ajtók mellett megtartott „közép-európai kongresszusa” után, zárt ajtók mögött egy másik kongresz­­szust is tartott, amelyen kizá­rólag a szláv népek képviselői vettek részt, és amelynek tár­gyalásairól a szlovák sajtó nem tájékoztatta a nyilvános­ságot? Pedig, a kiszivárgott hírek szerint igen érdekes ügyeket tárgyaltak. Azután miért van az hogy ahol a nagy szláv testvér, a szovjetorosz terjeszkedés meg­veti a lábát — akár szláv, akár nem szláv területen —, ott azon nyomban fokozott erőszak­kal kötelezővé teszik az orosz nyelv tanu­tását, a vallások ül­dözését, a szovjetorosz „kul­túra” vívmányainak az agyak­ba sulykolását, a leplezetlen „oroszosítást”? Feltételezem, hogy tudomása van alelnök úrnak az 1941. augusztus 14- én Moszkvában megtartott pánszláv kongresszusról, mely Gundorov orosz generális el­nöklete alatt és Moszkva szék­hellyel életre hívta a Pánszláv Komitét, ami nem más, mint a pánszláv eszme reaktiválása. Vajon a 19. század roman­tikus pánszláv eszmeszülemé­nyei után nem állunk- e szem­ben manapság a 20. században a „realisztikus” formákban je­lentkező, immár pán-orosz tö­rekvésekkel? Vajon Palacky, Ján Kollár, Safarik, Gaj és a többi romantikus lélek által felidézett pánszláv ideál nin­­csen-e átalakulóban az orosz kancsuka segítségével olyan „reális” geopolitikai egység megvalósításának az igényé­vel, amelyben majd valóban megvalósul a nagy szláv esz­me, mert mindenki — akár más szláv, akár nem szláv or­száglakos — oroszul fog be­szélni? Lám, a szlovák nép a ma­gyarokkal való együttélés so­rán 1000 évig zavartalanul megőrizhette nyelvét és népi sajátságát, sokasodott és gya­rapodott, hogy amikor eljött az ideje, megindulhasson a nemzetté érés fejlődésének az útján. Ha — Isten ne adja, bár a veszély nem lebecsülen­dő — a pánszlávból pán-orosz­­szá alakult eszme betörné Szlo­vákiát a szovjetorosz biroda­lom tagállamai közé, vajon 150 év múltán lesz-e valaki, aki szlovákul fog szólni a Kár­pátok alatt? Mi sem természetesebb, hogy egy nem szláv nép, mint a magyar, amely a saját bőrén érzi, nemcsak az oroszosítás tényét, hanem a környező kis szláv népek brutális szlávosító politikáját is (remélem, egyet­ért velem, alelnök úr, hogy az 1945—48 közötti évek és az 1968 utáni szlovák kurzus magatartására nem túlzás a „brutális” kifejezés), sokkal érzékenyebb szeizmográffal ér­zi az európai népeket fenye­gető veszedelmet „ma”, mint ahogyan a kisebb szláv népek fogják érzékelni a pánszlávból pán-orosszá vedlett problémát „holnapután”, mikor már ké­ső lesz. De az is lehet, hogy a kisebb szláv népek szívesen látják az orosz tengerbe való beolvadást, akkor viszont iga­za van Kostya Sándornak, ha pánszláv problémáról beszél. Látja, alelnök úr, ha ön avatott tollal foglalkozott vol­na, pro vagy kontra alapon ezekkel a kérdésekkel, akkor igen hasznos szolgálatot tett volna a pánszlávizmus problé­makörének a tárgyilagos meg­világítására. Ön azonban a pánszláv „ügy” kézlegyintéssel való le­­intése után főleg azzal foglal­kozott hosszú írásában, hogy egyrészt személy szerint kifi­gurázza és nevetségessé tegye dr. Kostya Sándort olyan gye­rekesen ható sztorikkal, ame­lyek - ne vegye rossznéven - nem méltók egy nagy szerve­zet vezetőjéhez, másrészt meg­ragadta az alkalmat, hogy a jól ismert közhelyek ismétlé­sével riadót doboljon a magyar revizionizmus és irredenta ve­szély ellen, melynek ön sze­rint nyilván az a célja, hogy a magyar kisebbségekkel együtt visszakerüljenek Ma­gyarországhoz a hajdani terü­letek, más nemzetiségű lako­saikkal együtt, mert — idé­zem önt: — „Úgy látszik szükségük van (ti. a magya­roknak, szerk.) új Petrovicsok és Hruzok új «szláv« vérát­ömlesztésére.” E sorok írója nem védőügy­védje dr. Kostya Sándornak. Amint az ön írásából kitűnik. Önök személyesen ismerik egymást: intézzék el az ön ízetlen csipkelődését egymás között. De engedje meg, hogy sine ira et studio reflektáljak az ön „vérátömlesztési” elmé­letére. Ad vocem pánszlávizmus ön hivatkozott Petőfi Sándor­ra, akinek a géniuszát nagyon szépen és tárgyilagosan mél­tatta, mondván, ha Petőfi tör­ténetesen németül verselt vol­na, akkor helyét ma a világ­­irodalomban Goethe és Schil­ler mellett emlegetnék. Ezután nyomban ismertette a közis­mert tényt, hogy Petőfi szü­lei a rác származású Petro­­vics és a szlovák származású Maria Hruz voltak. „Takéto stí tie slovenské osudy”, írja Ön szomorú lemondással: „ilyen a szlovák sors”, amivel nyilván azt akarta kifejezni, hogy lám, a magyarok a szlo­vák vérből kapott dicsőséggel büszkélkednek, és közben ber­zenkednek a pánszlávizmus el­len. Aztán ráduplázott erre a té­telre a szláv származású esz­tergomi érsekek és magyar püspökök felsorolásával. Meg­említi Csernoch Jánost, Pro­­hászka Ottokárt, Rudnay Sán­dort (de kifelejtette Serédi Jusztiniánt), akik szláv szár­mazásúak voltak, kivéve Rud­­nayt, aki a névelemzés szerint magyar származású volt, de szlováknak vallotta magát. Ami már most Petőfi szár­mazását illeti, ez köztudott közhely. Hogy miért lett ma­gyar költő a szlovák Hruz Má­ria fia, azt ő maga írja meg: „Ha nem születtem volna is magyarnak, — E néphez ál­­lanék ezennel én ...” — Köz­tudomású az is, hogy senki a világon nem kényszerítette Petőfit, hogy magyarnak vall­ja magát. Éppen úgy, amint senki sem kényszerítette a ma­gyar nemes Országh Pált, hogy Pavol Hviezdoslav néven a szlovákok egyik legnagyobb költője legyen. Hviezdoslavot, a Hájni­­ková arena, és számtalan más költemény szerzőjét, mint szlo­vák költőt, a Kisfaludy Társa­ság kitüntette azzal, hogy 1912-ben tagjai sorába válasz­totta, amit Önök, szlovákok azzal viszonoztak, hogy 1920- ban megcsonkították Petőfi szobrát Pozsonyban. Mi az ön véleménye erről? A nagy kiterjedésű eszter­gomi főegyházmegye területén jelentékeny számú szlovák or­száglakos is élt. „Uhorsko” urainak a soviniszta utálkozás­­tól mentes és humanista ma­gatartását igazolja, hogy fi­gyelemmel voltak erre a tény­re, amikor az esztergomi ér­seki székbe gyakran szlovák származású főpapot neveztek ki. Hogy mi köze ennek a pán­szlávizmushoz és a szláv „vér­átömlesztéshez” a magyar kul­túrába, azt ép ésszel felfogni több mint nehéz. Prohászka Ottokár, Székes­­fehérvár püspöke, névelemzés szerint cseh származású volt. Éppen úgy meggyőződéssel és öntudattal vallotta magát ma­gyarnak, mint Petőfi. Ezt ne­hezményezni vagy helyeselni nem illik sem Önnek, sem ne­kem, mert a nemzeti hova­tartozás megvallása minden embernek szuverén magán­ügye és elvitathatatlan joga, amit a „Blut und Boden” torz elmélete alapján bolygatni sen­kinek sem áll jogában. Mert a nemzeti hovatartozás a lé­lek kérdése, és nem materia­lista ügy. Az igazság az, alelnök úr, hogy 10 évszázad együttélése során, a dolgok természetes rendje szerint állandóan ad­tunk egymásnak és kaptunk egymástól. Nézzük csak a hely­zetet itt, a hazától elszakadt diaszpórában, ami keresztmet­szete az otthoni helyzetnek. Találomra felcsapom az Önök Jednota című hetilapjának 1980. december 31-i számát, ahol az „Új tagok” rovatban ezeket a magyar származású neveket lehet olvasni: Szügye Michael, Nagy Sand­ra, Szügye Elizabeth, Bálint John, Bicsey James, Kovách Stephen, Bálint Elizabeth, Lu­kács Paul, Nagy Michael, Bá­lint Norbert, Szapa Norma, Korhely Kathleen, Varga Jef­fery, Mester Joseph, Varga Lisa, Liptay Christine, Buday Dorenc, Forgách Elisabeth, Újlaky Albert, Vidra Mary. A müncheni Horizont című szlovák folyóirat 1981. évi 51­6. számában azt olvashatjuk, hogy a sajtóalapra többek kö­zött a következők is adakoztak: dr. Török Juraj, Béres Milán, dr. Meskó Zoltán. Az önálló Szlovákia államta­nácsában helyet foglalt mint szlovák képviselő dr. Ravasz Viktor és Pöstényi prelátus, a Szent Adalbert Egyesület igaz­gatója. Hadd említsem meg a sok közül, kapásból Istók szlo­vák tábornokot és dr. Ravasz Árpádot is. Ezeknek az em­beri értéke az ön által kép­viselt névelemzési elmélet alapján magyar „vérátömlesz­téssel” került a szlovák köz­életbe. Ám nézzen Ön körül az SKS legközelebbi elnöki ülésén: tudomásom szerint há­rom nem szláv nevű alelnö­­köt fog maga körül látni, és a főtitkár neve is magyar szár­mazásra utal. Bizonyára isme­ri Ön Emanuel Kvassayt is, aki szintén magyar nemesi „transfuzióval” lett szlovákká. Egy percre sem vonom két­ségbe az ön szlovák öntuda­tát, de az ön névelemzési mód­szere alapján nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ön ősei ott vitézkedtek volna Pribina herceg táborában, mi­kor a morva Mojmir elüldözte őt Nyitra környékéről. De ne­hogy személyeskedésnek vél­je ezt a megjegyzést, készsé­gesen közlöm önnel, hogy az én őseim sem Árpáddal ér­keztek a Kárpát-medencébe. Őseim magyar „vérvonala” a 15. században ismeretlenségbe vész el. Ámde azóta számos germán, lengyel, svéd, sőt szlovák „vérátömlesztés” is ke­rült a családomba. Felette cso­dálkoznék azonban, ha ezen az alapon valaki „reszlovaki­­zálásra" méltónak ítélne. Mint bizonyára ön sem helyeselné, ha germán csengésű neve alapján valaki bolygatná az ön szlovákságát. Petőfi és Pro­hászka Ottokár sem örülnének ennek, ha élnének. Bertrand Auerbach profesz­­szor, bécsi etnológus szerint Közép-Európában a szlovákok asszimiláló ereje a legerősebb. Auerbach szerint se szerb, se száma azoknak a fejlettebb ci­­vilizációjú német-, magyar- és cseh-huszita, főleg városi kö­zösségeknek, amelyeket a szlo­vákok rövid idő alatt maguk­ba olvasztva, teljesen elszlo­­vákosítottak. Mindent egybevetve az a benyomásom, hogy a történel­mi tények néprajzi vonatkozá­sait is figyelembe véve, a szlo­vák közélet hangadóinak na­gyon mértéktartóan kellene foglalkoznak a szlovák „vér­adományozás” elméletével, ne­hogy fejükre olvassák a köz­mondást, hogy „aki üvegház­ban ül, ne dobálózzék kövek­kel”! Mert a tények tárgyila­gos vizsgálata során hamar ki­derül, hogy a szlovákok sok­kal nagyobb mértékben kaptak „vérátömlesztést” szomszéda­iktól, mint amennyit ezeknek adtak. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem, mert befejezésül ide kívánkozik Masaryk Ta­más egy mondása 1908-ból: „A nemzetiségi veszekedésnek ha­mar vége lenne, ha nem len­nének emberek, akik ebből él­nek.” (Heinrich Benedikt: Die Monarchie des Hauses Habs­burg, 155. oldal.) Maradok alelnök úr iránt tiszteletem nyilvánításával, dr. Mailáth István írja dr. Szépe László, dr. ÚTITÁRS ILYENEK AZ EMBEREK Az élet kellemes lehetne, ha csak saját magunk és a Teremtő ügyeit, viszonyát kellene rendeznünk. Könnyű lenne, ha csak magunk szerint lehetne elintézni mindent. Istennel békében lehetne megtenni. A valóság azonban az, hogy em­berek közé vagyunk ékelve, és minden kívánságunk, szavunk és tettünk összekuszálódik a körülöttünk levő emberek vá­gyaival és tetteivel. S nagyon gyakran azoknak a céljai és cselekedetei nagyon is keresztezik a mi utainkat. Lelki nyugalmunk, boldogságunk szempontjából nagyon fontos kérdés az, hogyan látjuk a körülöttünk élő embereket, és hogyan illeszkedünk hozzájuk? Mert az emberek nagyon különfélék. Jézus szenvedésének egyik megrázó jelenete, amikor Pi­látus a tövissel koronázottat az üvöltöző nép elé állítja, és rámutat: Ecce homo! íme az ember! Ezzel próbálta menteni őt a halálos ítélettől. De a nép nem fogadta el. — Élethűen mutatja meg ezt a jelenetet Munkácsy világhírű festményében. Ez a jelenet, ez a figyelmeztetés szól minden embernek, nekünk is. íme az emberek! Úgy kellene elfogadnunk őket, ahogyan vannak, úgy kellene megértenünk őket, amilyenek. Jézust nem fogadták el mint megváltó Istent, és úgy sem fogadták el mint szenvedő embert. Mi is gyakran abba az üvöltöző tömegbe tartozunk, amikor nem értjük meg egymást, s nem fogadjuk be szeretetünkbe az embereket úgy, ahogyan vannak. Igaz, kellemesebb mindig a szépet, a jót nézni és keresni, kényelmesebb mindig a ked­ves, vonzó emberekkel barátkozni, de tudnunk kell, hogy nem­csak jó és kellemes emberek vannak, hanem hibázó, modor­­­talan és hálátlan emberek is. — Hogyan bánjunk velük? Itt van előttünk egy anya. Megmondhatnánk a nevét is, de ő nem egyedüli példa. Talán rád, vagy valamelyik ismerő­södre is ráillik... Fiatalságát, egészségét, nappalait és éjsza­káit nagyban gyermekének, egyetlen lányának áldozta fel. Táp­lálta, ápolta, oktatta és óvta őt. Csak jót akart neki. Nem is volt hiba köztük addig, amíg jött a serdülőkor, és a lány bele­gabalyodott egy könnyelmű, haszontalan fiúba. Hiába mondta az anya, hogy ez nem megfelelő életpár neki, a lány vak maradt, és hozzáment. Aztán jöttek a bajok, veszekedések, elváltak. Az anya megint segíteni akart, de hiába, a lány egyik rossz lépést a másik után követte el. Goromba is volt anyjá­val, kiszipolyozta az utolsó fillérig, aztán magára hagyta . .. Az anya vár, remél, és továbbra is segítené. Meddig? Amíg él, mert szereti, mert gyermeke. — Ilyen gyermek is van, s ha ilyen a gyermek, akkor szűnjön meg a szeretet iránta? Arizonában megismerkedtem egy amerikai házaspárral. Mindkettő özvegy volt előzőleg, amikor összeházasodtak, mind­egyik 2—2 gyermekkel. Szerették, becsülték egymást, egyik sem volt mostoha a másik gyerekei iránt. Boldogan éltek hosszú éveken át. Aztán elérkezett az idő, amikor már illik végren­delkezni. Megegyezhettek volna békésen, mert gazdagok vol­tak, mindegyik gyereknek jutott volna bőven. De az asszonyba beférkőzött a kételkedés, hogy ha ő előbb halna meg, a férje talán megváltoztatná a végrendeletet, s így az ő gyerekei károsulnának. Egyik nap hirtelen bejelenti, hogy válik a fér­jétől, s követeli mindennek a felét, azonnal. Pokol lett a boldog élet, s a nagy birtokot elkótyavetyélték. Ilyenek az emberek! Azt jelenti ez, hogy férj és feleség ne szeressék egymást, és ne bízzanak egymásban? Az egyik városban két magyar szomszéd élt nagy barát­ságban. Aztán az egyiknek kezdett nagyon jól menni az üzlet, és büszkén mondogatta, hogy már gyűjti az első milliót. Tüske volt ez a másiknak, s nem kellett hozzá hosszú idő, irigykedő ellenfelek lettek. Saját életünkben is gyakran tapasztalhatjuk, hogy amíg jól megy sorunk, s bőven van vacsorákra, jó borra, addig van sok barátunk, de amint bajba jutunk, nagyon magunkra ma­radunk. Ilyenek az emberek! Azt jelenti ez, hogy többé ne is legyen már barátunk? Lelkipásztorok sok példát tudnának mondani arra, hogy még a jó szándékot is hogyan magyarázzák félre az emberek. Persze fordítva is állhat ez. Ha a pap sorra látogatja híveit, azt mondják rá, sokat csavarog, sosincs otthon; ha pedig nem látogatja őket, azt mondják, nem törődik híveivel. — Ilyenek az emberek, és ilyen lehet a pap is. Azt jelenti ez, hogy hagyjunk abba minden közös munkát? Az emberek iyenek és olyanok is. Ezt tudnunk kell, és az embereket úgy kell elfogadnunk, amilyenek. Hogy vannak rossz emberek, az nem jogosít fel minket arra, hogy ember­kerülők, embergyűlölők legyünk. Lelki békénkhez, nyugodt világnézetünkhöz szükséges, hogy beleilleszkedjünk az emberek közé, akár ilyenek azok, akár olyanok. Nyilatkozat Esetleges félreértések elkerülése végett az Amerikai Ma­gyar Szövetség és az Erdélyi Világszövetség hivatalosan közli, hogy a két szövetség, mint a múltban, úgy a jövőben is támo­gatni fogja egymást a magyarságmentő és a magyarságot se­gítő munkában. dr. Nádas János dr. Irányi László főtitkár országos elnök az EVSZ részéről az AMSZ részéről 1982. május 23. ÉRTESÍTÉS Az Észak-amerikai Ciszterci Diákszövetség ez évi talál­kozóját és közgyűlését Torontóban rendezi 1982. június 12-én és 13-án. A találkozón jelen lesz az irvingi (Texas) rendházból dr. Csizmazia Placid, volt budai gimnáziumi tanár is. Kérünk minden volt ciszterci diákot, hogy vegyen részt ezen az ünne­pélyes találkozón! Érdeklődés és jelentkezés Várfi István címén: 59 Carl Shepway, North York—Willowdale, Ont., Canada, M2J 1X3, vagy telefonon: (416) 494—1766. Szeretettel hívunk és várunk különböző szerzetes­rendi gimnáziumokban végzett diáktársakat is.

Next