Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)

1982-07-18 / 26. szám

DR. MISKOLCZY KÁLMÁN S.P.: Kedves Édesapám! Már 25 éve, hogy elköltöztél e földi életből, de biztosí­tani szeretnélek, hogy nem felejtettelek el, és alig van nap, hogy eszembe ne jutnál. Halálod után sokszor volt sírhatné­­kom, ha arra gondoltam, mennyi mindent mulasztottam veled szemben, és érdekes, hogy hibáid eltörpültek, saját mulasz­tásaim pedig megnőttek a visszaemlékezés fényében. — Kevés fogalmunk van arról, hogy milyen az az élet, amelyet jelenleg birtokolsz, de arról meg vagyok győződve, hogy valamiképpen: élsz! Több olyan kisebb-nagyobb esetet figyeltem meg és elemeztem ki életemben, melyek reád utaltak, mint lehetséges okozójukra. A mennyei Atya és a te képed most valahogy job­ban egy síkba kerültek, és sok olyan vonást fedeztem fel „is­tenképemben’’, melyek egyeznek a te tulajdonságaiddal. Szi­gorú voltál, de éreztem, hogy ennek ellenére szeretsz engem és többi testvéremet. Bőségesen gondoskodtál anyagi szüksége­inkről, de nem akartál kényeztetni minket: sokszor zsörtölődtél anyánkkal, hogy elpuhít minket. Azt sürgetted, hogy a ma­gunk lábain járjunk, de kezed mindig készen volt a segítségre. Most látom, hogy e hasonlóságok a mennyei Atya kegyel­me volt számodra és minden földi édesapa számára, mint annyi sokan más földi „atyák”, talán te sem voltál ennek tudatában, hogy részt kaptatok az örök Atya atyaságából, amint egy pap is részesül Krisztus örök főpapságában. Mily büszke és boldog voltál, mikor engem, elsőszülött fiadat pappá szenteltek, ebben is részed volt. Sosem felejtem el, amikor az elemi iskola első osztályába vittél beíratni, s így mutattál be az iskola előtti padon üldögélő plébánosnak és assziszten­sének: „Ez az én fiam, és pap lesz belőle!" Emlékszem, a fő­­tisztelendő urak kíváncsian fürkésző mosolyára, de arra is, hogy magamban boldog­­meglepetéssel helyeseltem szavaidat. Mikor az új politikai rendszer megfosztott minden vagyonod­­tól, fiad szegényes kis falusi plébániáján, boldogan szolgál­tad Jézusod, mint sekrestyés, ingyen és díjtalanul: elég volt számodra az a tudat, hogy fiad a „plébános úr’’, akit vele együtt legtöbben még megsüvegelnek. Szíved korán megtört, még 61 éves sem voltál, amikor az egymást követő szívrohamok végül is leterítettek. Most, hogy „idősebb” lettem nálad, méltóságban mégis magam fölött érez­­tek. — Köszönöm, hogy különös álmok útján mindig tudattad velem, hogy hol jársz a másvilági tisztulás, a „purgatórium” útján. Tizenegy évvel halálod után szintén különös álmom volt. Mintha egy mély föld alatti börtön mélyéről jöttünk volna fel, te és én, a spirálisan fölfelé haladó lépcsőkön, borzadva néztem a nyirkos falakat, magamban töprengve, hogy lehet itt élni, de, íme, kiértünk a szabadba, egy udvarra, amelyet magas kőfal vett körül, hatalmas fekete vaskapuval, de a vaskapu félig nyitva állt, és azon túl látható volt egy békés, üdítő tájék hullámzó vetésekkel, s távolban szülővárosod temp­lomtornyával. Akkor eltűntél mellőlem, és én felébredtem, sokáig töprengve az álom értelmén. Nem tudtam másra gon­dolni, mint hogy ilyen, az agysejtjeim mélyén levő képek által értesítettél arról, hogy megszabadultál abból a fogság­ból, melyet hitünk szerint a tisztítóhely jelent a lélek számára. Most, hogy minden nap idősebb leszek mint te voltál, egyre inkább gttu­dolnom kell nekem is arra a napra, mely majd elválaszt ettől a világtól, és átemel abba a világba, ahol te vagy, és amelybe csupán a hit­es Jézus szavai hintenek némi világosságot. Bár egyes orvosok szerint a halál maga nem fájdalmasabb, mint egy „foghúzás”, mégis szeretném tudni, hogy meg fogja-e könnyíteni utolsó óráim a reád és édesanyámra való gondolás, erőt ad-e az esetleges fájdalmak elviselésére azoknak a szenvedéseknek az emléke, melyeken halálod előtt te is átmentél, és az a tudat, hogy a halál előtti szenvedések alkalmat nyújtanak bűneink és mulasztásaink le­­vezeklésére, melyeket Istennel és embertársainkkal szemben elkövettünk? Vagy talán hirtelen és váratlanul fog lecsapni reám? Sokszor olvastam, hogy az ember különös joga és ké­pessége: a „halálélményt” megtapasztalja, hogy tudatosan néz­zen szembe a halálával. Azt is mondják, hogy az ember — ha rajta áll — azt a betegséget és halálnemet választja, amely jellemének, lelki alkatának leginkább megfelel. Részemről Szent Ferenc magatartását értékelem a ,,haláltestvérrel” szemben. Mily szépen írja Naphimnuszában: „És áldjon Téged, test­vérünk, a testi halál, kitől élő ember el nem futhat. — Kik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak. — De boldogok, kik megadják magukat a te szent akaratodnak. — A második halál nem fog fájni azoknak!” — Ez a „második halál” az Apokalipszis könyve szerint az „örök halál”, a kárhozat. Ke­resztény ember számára tehát ez a legfontosabb: Isten sze­reteteben, kegyelmében távozni e világból: „Atyám, kezeidbe ajánlom telkemet!” Bármi történik a halál pillanatában, keresztény ember­nek tudatában kell lennie annak, hogy a halál egy „nagy ugrás”, nem a semmibe, hanem a mennyei Atya kezébe. Mint az ejtőernyős is tudja, hogy az ernyő ki fog nyílni. Az ejtő­ernyő néha nem nyílik ki, de mindenképpen egy szerető meny­­nyei Atya kezébe hullunk. Ezekkel a gondolatokkal fogom felajánlani érted, kedves Édesapám, a szentmisét — nem tudom már hányadszor —, énekelni fogom a szép magyar gyászmiseéneket: „Ó örök fény napja, melynek nincs alkonya. — csorog az oltárra sze­münk könnyharmata. — Kimúlt, hív szolgádnak mutasd meg arcodat, — lelkét az üdvösség honába befogadd!” Egy boldog, nagy találkozás reményében köszönt pap fiad, Kálmán. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Saáry Éva, Vadnay Zsuzsa: ÉRDEKES EMBEREK. Zürich: Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, 1981. Kötve, 140 oldal. Ára: 15,5 dollár. Megrendelhető Saáry Éva címén: Via delle Scuole 10, CH—6900, Lugano-Cassarate, Svizzera. Sok év és nagy távolság után jólesik viszontlátni a nyu­gati magyarság közel harminc szellemi vezetőjének arckép­­csarnokát. Vannak közöttük barátaim, levelezőtársaim, kollé­gáim, jól ismertek és kevésbé ismertek, de mindannyian érde­kes és értékes magyarok. Csak dicsérni lehet ezt a két tehetséges női kollégát, hogy a nyugati magyar szellemi vezetők portréit megörökítette (A nagy Amerikában, hol százával élnek a magya kiválóságai, még nem jutottunk el idáig.) A­önyv­ei ő­ is szép, elegáns könyvkötésben, fényes papíron, de­l a kiváló művész, Saáry Éva ízlését dicséri. De ta a u­ m . képzőművészeket is: A luganói Bíró Józsefet és Reiner Enre, a római Krump Évát, az operaénekes és keramikus Schmidt Károlyt és az „ezermester” Sédy Máriát. Tulajdonképpen a nyugati lapokban megjelent cikkeiket menekítették át a szerzők a könyv viszonylagos maradandó­­ságába. Vannak közöttük régebbi és újabb keletű írások. Újabb keletű a Kovács Imrére való emlékezés, régebbi az Eckhardt Tiborral való inter­jú. Megdöbbentő annak története, hogy 1956-ban az ENSZ-ben­ hogyan írták le Magyarországot. Ehhez a témakörhöz tartoznak a Tollas Tiborral és Gábor Áronnal folytatott beszélgetések is. Nem lehet meghatottság nélkül olvasni Vadnay Zsuzsá­nak Apponyi Geraldine albán királynéval folytatott beszélge­tését. Vagy Ignotus Pál találkozását jövendőbeli feleségével, Flórával, az ÁVO börtönében. Jólesik tudni, hogy Salvador de Madariaga spanyol író magyarbarát írásainak ihletője és sugalmazója remek magyar felesége, Székely Mimi volt. Sok kedves anekdota és szomorú történet van ebben az antológiában, de drámaibb alig akad, mint a Mindszenty bí­borosról írt emlékezés, amiről a szerző szerint „nem illik sem írni, sem beszélni”. Azóta meghalt a főszereplő, az írás meg­jelent a „Cultura Di Destra”-ban és a könyvben. Most már nyugodtan megismételhetjük, hogy a bíboros rabsága nem szűnt meg budapesti távozásával. Kiutazása után a római Szent István-házban Zágon prelátus kétszer is megakadá­lyozta a bíborost, hogy a magyar sajtónak, illetőleg rádiónak nyilatkozzék. Utána a bíboros annyira le volt törve, hogy Slipij ukrán kardinálisnak kellett megvigasztalni. A bíboros eluta­zását Rómából Bécsbe az intézők úgy időzítették, hogy a bí­boros a római 56-os magyar megemlékezésen ne vehessen részt, és ugyanakkor a bécsi megemlékezést is elmulassza. A cenzúrázást Bécsben Vecsey professzor folytatta. Mi­kor Vadnay Zsuzsa a magyar emigrációnak szóló üzenetét kér­dezte, a kíméletlen titkár a bíborosba karolt, és a reggelihez akarta volna tenni a Mindszenty eltávolításában való közre­működését, a bíborost König kardinális temette el Máriazell­­ben. 1975. május 13-án gyászmise volt a magyar főpap lelki­üdvéért, melyet Taglia kardinális celebrált. Utána a magyar menekültek lelkésze felkérte a magyarokat, hogy énekeljék el a Boldogasszony Anyánk című közismert magyar Mária­­éneket. A szerző kifelé menet megkérdezte a lelkészt: „Miért nem énekeltette el velük a magyar nemzeti himnuszt is?” Angelus atya széttárta karjait tehetetlensége jeléül: „Nem tehettem. Megtiltották. Politikai okokból.” Mindszenty bíborosnak a nyilas és kommunista üldözések után birkóznia kellett Casaroli Ostpolitikájával is.____________ A­z Árpád Akadémia bibliográfiája A magyar könyvpiac szenzációja a most megjelent: Az Árpád Akadémia tagjainak tevékenysége című könyv. A 442 oldal terjedelmű kötet 408 szabad földi magyar tudós, író és művész egyéni adatait, eredményeit, alkotásait, műveinek bibliográfiáját közli. A könyv a Krónika szokásos alakjáéban és kivitelében, díszkötetben jelent meg. Ára 25,5 dollár. Megrendelhető a Magyar Társaság cí­mén: 1450 Grace Ave., Cleveland, Ohio 44107, USA. 1982. július 18. Matt"®* J‘ Counfy ml98S.^*e8A £ &****” !onducted^ in value sir pTOpert^ )earyrope^­ OnWU^eentSeV,edt propels**9 advance no *°PsOSÍmiöb0Í**S Rea.pPraJ3a\98a as folV^9 August 23, üsywp­ssssgr Pariba Pariba» VaÜ6^.nSvdte -pairvre-w Sg-Sü Béna«'"’ Berea SSS-a* Isss?®*, 08K,SW> ssgr Seven Sol°n Strongs^ VJoodtnere eland-** .d°ndn) jt CieveU vjpnrgP n0tice during tbeP swncereiy receive *****£<&££ Cuyanog» ATTENTION PROPERTY OWNERS:

Next