Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)

1982-11-07 / 42. szám

KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA HAYNALNÉ KESSERŰ ZSUZSANNA: Fennmaradás, megmaradás, túlélés - Egy másodgenerációs argentínai magyar töprengései - ♦ A visszahozhatatlan múlt V. RÉSZ A politikai hátteret illetőleg hallgassunk meg két szakértőt. Dr. Gálfi Géza írja: „Emigráns csoportjaink energiájának je­lentős része arra pazarlódik, hogy bebizonyítsák: 40—50 évvel ezelőtt »nekem volt iga­zam«! Mint Fiala Ferenc írta, a hazulról kihozott paptól, múltunktól nem tudunk meg­szabadulni, no és természete­sen akinek más volt a vélemé­nye mint az enyém volt, az mind »hazaáruló«, akiket ki kell irtani. Idekinn még a mai napig is egymás torkát harap­­dáljuk 40 év előtti mérce sze­rint.” Tollas Tibor pedig ezt kér­dezi az Észak-Amerikában élő Gombos Gyula írótól: „Miben látod az emigráció polarizáció­jának okát, függetlenül attól, hogy különböző évjáratban más-más élménnyel hagytuk el hazánkat?” Gombos így felel: „A belpolitikában. Az emigrá­cióban folyó politizálás 80—90 százalékban belpolitikai jelle­gű. Abban az értelemben, hogy különböző emigrációs csopor­tok hadakoznak egymás ellen, Isten tudja, hány klikk, ke­­resztbe-kasba. De még inkább abban az értelemben, hogy az emigráns évtizedekkel ezelőtt magával hozott belpolitikai né­zeteit, s ami még rosszabb, elő­ítéleteit tartja eszmeileg egye­dül helytállónak, sőt, erkölcsi­leg felsőbbrendűnek. — Ebből származik a sok viszály, sze­mélyeskedés, ócsárlás, vádas­kodás. Ami sokszor ijesztően alacsony szintre zallik. Ez, ami polarizál. És ez nem egészen független az évszámtól, hogy ki mikor hagyta el Magyaror­szágot. Mindenesetre az emig­ráns gondolkozását olyan múlt­ban, pontosabban személyes nosztalgiával rögzített múltak­ban rekeszti meg, melyek visz­­szahozhatatlanok. Az egész ha­dakozás öncélú és meddő.o­vács Imrével a Kanadai Ma­gyarság hasábjain. Frey ezt mondta: „A 45-ös rezsim meg­ítélésében ő (Kovács) meg én a politikai barikádnak mindig az ellenkező oldalán álltunk; ő sohasem szűnt meg dicsérni a 45-ös »demokráciát és sza­badságot«, én mindig kimond­­tam róla az igazat.” Mi, a „középnemzedék” még élénken éreztük szüleinkben és magunkban is azt, amit Frey a „45-ös vízválasztó”nak ne­vezett. Mindezt megmagyaráz­hatjuk az idekünn születettek­nek — jobban is meg fognak érteni minket. De az idő meg­hozta, hogy a mi nemzedékünk részben örökölt forrongásai után egy „dekantáció” állott be, és ezt nevezem tökéletle­nül „csodálatos összeforrás”­­nak. Mert e „púpok”, e „for­rongások” már leszűrődtek, s nem érintik a negyedik cso­portbelieket, a kint születet­teket. Nekik ez történelem, amit ismerni kell, igen — (fő­leg az utolsó — mondjuk — 70 év történelmét, melyet az óhazában vagy elhallgatnak, vagy meghamisítva tanítanak, torzul), — és ezáltal jobban meg is értik az emigráció csín­­ját-bínját. De nem „polarizá­ció” tényezők már! Nem állok egyedül ezzel a véleményemmel. Utalok az 1979. október 20-án megtar­tott vorarlbergi magyarok kul­­túrestjére, ahol vitéz Radnó­­czy Antal előadása keretében rámutatott arra, hogy „immá­ron történelmi tény, ami az otthoni kiadványok sorai kö­zött is kivehető, hogy bármi­lyen politikát folytatott volna az ország a háború alatt és vége felé (kiugrás, átállás, to­vább harcolás), ugyanide ju­tottunk volna, amint azt szom­szédaink sorsa is bizonyítja. Itt az ideje, hogy ilyen alapon magyar és magyar között a mesterségesen szított ellenté­tek megszűnjenek. Csak össze­fogással szolgálhatjuk eredmé­nyesen nemzetünk szabadság­ra törekvését.” Ezek a múltak visszahozha­­tatlanok, ez a lényeg. Mi a jövő felé nézünk. A jövőt je­lentő nemzedék pedig itt van kezünk közt. És ők nem viselik a hazulról hozott púpot! Az idő, a dekantálás, megszaba­dította őket az üledéktől. Azt is olvastam, hogy megbocsá­tani lehet, de feledni soha. Nem is szabad feledni! Ismer­tetni is kell a kint született nemzedékkel, hogy mi volt, és főleg: mi van az óhazában! De — hogy Tollas Tibor ki­fejezésével éljek — ne polari­zál­ást váltsunk ki ezzel az emigráción belül! ♦ A szabad világ magyarságának összefogása „Csak összefogással szolgál­hatjuk eredményesen nemze­tünk szabadságra törekvését.” Nem csupán fellengző szavak, hanem merem állítani, hogy e mondat összegezi az emigráció lényegét. Ha kikapcsoltuk a belső viszályokat okozó szár­mazási és politikai hátteret a kint született nemzedék ber­keiben, miért ne lehetne ösz­­szefogás köztük — világszerte a közös célokért? E nemzedék megtanulja tisztelni a külön­böző utakat, megközelítéseket, és megtanulja kerülni mind­azt, ami őket, a kint születet­teket, szembe állítaná egymás­sal és szakadást okozna köztük. A beállott „dekantáció” után ugyan mivel töltjük meg fia­taljaink lelkét? Mik azok a közös célok? A szabad világ­ban élő nagy íróink, gondol­kodóink, prófétáink több ízben szóltak már emigrációnk cél­jairól, kötelességeiről, elvég­zendőiről, amelyek megadják az emigráció értelmét. Hogyan oltsuk mindezt bele a kint szü­letett fiataljaink lelkébe, szí­vébe? A kint születetteknek azzal is tisztában kell lenniük, hogy az otthoniak szerint az emig­ráns választotta a könnyebbik utat. Tollas Tibor ezt a témát érinti, amikor Béri Géza költőt búcsúztatja, aki 1979 kará­csony estjén halt meg Magyar­­országon: „Egy túlvilági »beszélőn« tudnánk csak megvitatni, me­lyikünk választotta a helyes utat: aki belső emigrációban otthon maradt, vagy aki kijött, hogy értük is »dörömböljön« a közvélemény kapuján. Talán megbocsátod, Géza, hogy mi látszatra a »könnyebb« utat választottuk. A futó évek, év­tizedek után lassan rádöbbe­nünk arra, hogy EGY út két oldalán járunk, s mint a haj­dani »egyenruhán« a csíkos rabkabát párhuzamos sávjai, mi is találkozunk majd a vég­telenben.” Fiataljainknak tehát tudniok kell, hogy tátonghat egy űr az otthon maradtak és köztünk. Hogy amazok a legtöbb eset­ben meg sem értik, miért is „magyarkodunk” mi itt ide­künn? Még egy ok tehát, hogy tudatosítsuk őket emigrációnk kötelességeiről. Azt is meg kell értetnünk velük, hogy Frey András miért hadakozott Ko­♦ Az első csíra, és ami azután jön Ha a házi tűzhely mellől ki­kerülve a gyermek bekerül a magyar óvodákba, cserkészet­be, hétvégi iskolákba, megkez­dődik emigrációs nevelése, aminek során megtanulja, hogy egy nemzetnél sem va­gyunk alábbvalók, hogy azután „emelt fővel járhasson a vi­lágban”, ahogy Flórián Tibor mondja. Ahogy a gyermek nő és tu­dásban is gyarapodik, elérke­zett abba a „receptív”, fogé­kony korba, ami talán 14—15. éve után kezdődik, és ami ki­bontakozik és virágzik, mond­juk, 16. és 24. éve között. Ek­kor a fiatal felhangok eszmei állapotban él, magas hőfokon, amit ki kell elégíteni! Ekkor kellenek, neki a nihilizmus he­lyett — amire éppoly fogé­kony! — az abszolút elvek, a felhangoló, hangzatos, ellent­mondást nem tűrő ideológiák. Ekkor kell magáévá tennie egy eszmerendszert, hogy hi­vatást érezzen, hogy rájöjjön a „langyos emigráció” haszon­­talanságára, hogy érezze ma­gyarságtudatának bátrabb, harcosabb ideákkal való páro­­sulását. Akkor rájön arra is, hogy az öntudatos emigráció gazdagítja őt, megismeri a fel­adatokat, a szolgaság, a kom­munista imperializmus elleni küzdelem feladatait, megisme­ri az ideálokat, a szabadság szélsőséges eszméit, azt a harcos világnézetet, amit Szolzsenyicintől Mindszentyig a nagy keresztény hitvallók és mártírok egész sorában ünne­pelhetünk. S akkor tudatára ébred annak, hogy hivatása nem lehet más, mint hűséget érezni az óhaza és népe iránt, és „bátran közösséget vállalni vele”, ahogy Flórián Tibor mondja. Ehhez az irányító ne­veléshez hozzá tartozik az el­lensúlyozó munka az otthoni tudatos történelemhamisítással szemben, többek közt az egy­oldalú „antihorthysta”, „anti­fasiszta” szólamok szajkózását illetőleg; amit otthon az inter­­nacionalizálódás érdekében hirdetnek; amit a hőstelenítés érdekében elkövetnek „a ma­gyar hősöknek célzatos hőste­­lenítése” terén, ahogy Illyés Gyula mondja. Fel kell világo­sítanunk őket afelől, hogy az óhazában tagadják mindazt, amit a „magyar virtus” fog­lal magába, vagyis ami dac, lángolás, vérmérséklet, kitűn­ni vágyás, harc, ellenállás, büszkeség, nemzeti öntudat, lé­nyegre törés, csak azért is helytállás, „nemes” gondolko­dás ... (FOLYTATJUK) A hatalom malomkövei A föld forog keserű levében, a hatalom sátáni gépezete kérlelhetetlenül dübörög, őrli, nyomorítja, egyforma kockák­ká gyúrja szerte a világon a lelkeket. Nincs hatalom raj­tunk kívül, minden hatalom a népé, dübörgi kérlelhetetle­nül és megfellebbezhetetlenül, éjjel és nappal, a pszichológia új tömegformáló eszközeivel, agymosó gépeivel. A világból formált két malomkő között csak megőrlődni lehet. A hatalom mindig és min­denütt lelki, pszichológiai ha­talom, miként azt megannyi történelmi példa bizonyítja. Ha a hatalom ezen máza, csi­gaháza megroppan, miként 26 évvel ezelőtt is, 56-ban, akkor előtűnik a puhány, nyálas, un­dorító massza, mely elolvad, beszárad az igazság napjának hevétől. Kiderül, hogy csak néhány csirkefogó szövetke­zett a tömegek ellen, s hatal­muk csak a zsoldos pribékek gyenge szuronyain nyugodott, s azon a hiten, melyet mint gonosz varázst sikerült elhi­tetni a tömegekkel, hogy ők legyőzhetetlenek. Amint a tö­megek megszűnnek félni, a va­rázs egy csapásra összeomlik, s a pribékek vélt hatalma ol­vad, mint a tavalyi hó. A világ feletti hatalom is csak ilyen ingatag varázs ma. Az ősi kígyó bűvölő szeme előtt remegve, bénultan, elvarázsol­va menetel a világ a halál felé. Szinte nevetséges, hogy jóval kevesebb mint egy szá­zalék képes akarata alá haj­tani, megbénítani egy egész világot, olyan varázslatot elő­idézni, amelyből nincs kiút, nincs visszaút, s melynek vé­gén a biztos tömeghalál vár. Ha a jó embereknek csak egy százaléka képes lenne kiszakí­tani magát ebből a bűvöletből, s a többi jó ember hallgatna rájuk, a sátáni hatalom recseg­­ve-ropogva omlana össze, s a mesék fekete szürke erdője ismét kizöldülne, s visszatér­ne az élet, a boldogság, az öröm, a kacagás a boszorkány halálával. A világ fejedelme azonban ma is a hazugság, a sötétség fejedelme, s szolgái, a világ fiai ma is okosabbak a világos­ság fiainál, s hatalma rettene­tes préséből patakokban cso­bog a könny, a vér, a fájda­lom, az éhezők, az éhenhalók halk átkainak zenéje kísére­tében. A dübörgő gépezet egy pil­lanatra megállt 26 évvel ez­előtt. A mesterségesen, a cél érdekében polarizált világ hir­telen összezavarodott mindkét pólusán. A világ agytrösztje meghökkent. Az őrleménybe gyémánt keménységű kő ke­rült, mely elakasztotta a ma­lomkerekeket, mely nem akart megörlödni. Tíz év kegyetlen szenvedése az őrült erejével ruházott fel egy kis népet, mely addig némán, fogát ösz­­szeszorítva tűrte a verést, a kínzást, a megaláztatást, most kiegyenesedett és visszaütött. S öklének nyomán recsegve­­ropogva rogyott össze a hata­lom rettegéséből képződött vé­kony máza, csigaháza. Aztán a megakadt malom­kövek új erővel lendültek ne­ki ismét mindkét oldalon, s a bátrak vére olajozta a keserű levében forgó tengelyeket. — Ismét győzött a nép, az „el­lenforradalmat” leverték. Meg­félemlített, agymosott, rabszol­gává nyomorított szegény em­berek mundérba bújtatott si­­serahada zúdult ellenünk. Sze­gény sorstárs rabszolgák, akik azt sem tudták, hol vannak, mi ellen harcolnak, mert ha tudták volna, ha a hatalom bénító varázsát át tudták vol­na törni, akkor nem ellenünk, de mellénk állva harcoltak vol­na, hogy közösen pusztítsuk a közös ellenséget, hogy végleg összetörjük a hatalom gyenge mázát, csigaházát. De megaka­dályozta őket a félelem, az okosan kötött lelki béklyók megannyi csomója, és ismét a nép győzött, s a két malom­kő folytatja öröknek vélt moz­gását; őröl, őröl, mert még nem jött el az óra, mely meg­állítja. A pokol malmai soha­sem pihennek. S a világ ká­­bultan, „átölelve engem, meg­hal, a nemlétbe süllyed, ez lesz majd az igazi élet”. Miként a sötétség fejedelme, a világ mai ura mondja, Marx szájába ad­va a szót. Feglein István Már hetek óta folyik a ta­lálgatás a svéd katonai tengeri támaszpontok körül ólálkodó, titokzatos tengeralattjáróról, amely nem is annyira titokza­tos, mert mindenki tudja, hogy szovjet hajóról van szó. Már jó egy évvel ezelőtt volt egy ehhez hasonló eset, amikor is egy szovjet tenger­alattjáró technikai hiba miatt félig-meddig hajótörést szen­vedett, és kénytelen volt fel­fedni hovatartozását. Hosszas vita és tárgyalások után ka­pott csak engedélyt a távo­zásra. Moszkva azonban nem tanult, vagy nem akart tanul­ni a dologból, nem hagyta ab­ba a semleges Svédország part­jainak kémlelését, és így me­gint a szovjet tengeralattjáró szenzációja foglalkoztatja a svéd közvéleményt. Persze, ez nem éppen kellemes szenzáció! Egyrészt, mert rossz érzés a polgárok számára, hogy a svéd parti őrség nem elég biztos, hatásos. Ezért sokan vannak a svéd honatyák között, akik a katonai költségvetés növelé­sét kívánják.­­ A múltban a svéd nemzeti jövedelem 5 szá­zalékát fordították a védelem­re, de ezt az összeget évről évre megnyirbálták, és jelen­leg mindössze 3 és fél száza­lékról van szó. Aggodalomra késztető való­ság az is, hogy egy szomszé­dos szuperhatalom nem tartja tiszteletben Svédország semle­gességét, sőt: a svéd közvéle­mény arra gyanakszik, hogy a Szovjetunió a végtelen hosz­szú svéd parti övezetet hasz­nálja fel nukleáris tengeralatt­járói rejtőzködési helyének, ki­indulva abból, hogy az ameri­kai figyelem természetszerű­leg nem terjed ki egy semle­ges ország területére, vagy — ahogy Stockholmban mond­ják — ha akarjuk, ha nem, szovjet rakétatámaszpont let­tünk. Legfeljebb azzal vigasz­talhatjuk magunkat, hogy a mondat végére egyelőre kér­dőjelet teszünk (R. L.) Veszélyben a svédek semlegessége? írja dr. Szépe László, dr. ÚTITÁRS Még illőben korai még karácsonyt emlegetni? — Az üzletemberek már hangosan hirdetik. A kirakatok rikító színekkel és hol­mikkal biztatják a népet a vásárlásra. Az utcai lámpákra már aggatják a csillogó díszeket. Karácsonyt jelez már minden. Kinek ilyen, kinek amolyan értelmű karácsonyt. Nem siettetés tehát, ha mi is gondolunk már a közelgő ünnepre. Mégpedig vegyük az ünnepnek azt a részét, amelyik elég sok gondot, munkát, és a vége felé kapkodást és ideges­séget is okoz. A karácsonyi üdvözletekre gondolok. Mert még csak novemberben vagyunk, de hamarosan be fognak érkezni az első fecskék, az üdvözlő kártyák. Beszéljük meg tehát ezt már most, még idejében. Néhányszor már beszélgettünk erről, de amint látszik, megoldatlan maradt ez a kérdés, még magunk között is. Való tény, hogy a karácsonyi üdvözlés rokonaink és ba­rátaink felé szeretetünknek szép megnyilatkozása a szeretet ünnepén. Ha egész éven át nem is érünk rá levelezni, jó érzés, ha legalább karácsonykor levélen keresztül kezet szorítunk egymással. De ebbe a szép, lelki szokásba, sajnos, belekontárkodott az üzleti szellem és a profán társadalmi formaság is. Ma már nem minden karácsonyi üdvözlet a szeretet megnyilvánulása. Sok kártya csak puszta divat, mutogatás és üzleti érdek haj­szolása. Ezért történik meg aztán az, hogy józan, megfontolt em­berek az ünnep előtti napokon idegesekké, hajszoltakká vál­nak, amikor még az utolsó napon is tucatszámra hozza a postás az üdvözlő leveleket, olyanoktól is, akikre nem is em­lékszünk, s akiknek címét nem tudjuk. Ilyenkor sóhajt fel az ünneplésre készülő békés ember is, és szidja a postást, aki pedig nem tehet minderről, és aki maga is elkíván minden ünnepet, mialatt görnyed a megdagadt postazsákok alatt. — S ez a divat nemcsak a bennszülöttek között szokás, de amint a tapasztalat mutatja, mi jövevények is eléggé átvettük már. Miért nehezítjük meg egymás karácsonyi ünnepét? Miért írunk és választ várunk olyantól, akihez csak annyi közünk, hogy egyszer az utcasarkon vagy társaságban pár percre találkoztunk? Nem lehetne valahogy józanul rendezni ezt az üdvözlő levél kérdést? Többekkel beszélgettünk már, hogy mit lehetne ajánlani, tenni magunk között, hogy ne nehezítsük meg egymás életét, és ne forgassuk fel egymás karácsonyi nyugalmát és örömét. A javaslatok közül néhányat felsorolunk. Nem kötelezők, de talán hasznosak lehetnek. — Ne küldjünk üdvözlő kártyát olyannak, akitől valami előnyt várunk. Például elismerést, dicséretet vagy a gazda­gabb rokontól valami ajándékot a gyerekeknek. Mert ugyebár a karácsonyi lap a szeretet jelképe, nem pedig valami haszon elnyerésének eszköze. — Ne küldjünk kártyát olyannak, akit csak éppen isme­rünk, de sem rokonunk, sem barátunk. Ne írjunk neki csak azért, mert ez most divat. — Ne írjunk valakinek csak azért, mert tavaly is írtunk neki. De lehet, hogy tavaly sem volt rá okunk, hogy írjunk, csak azért írtunk, mert előző évben is írtunk. — Valaki felvetette a kérdést, vajon illik-e írni orvo­sunknak, tanítónak, papunknak? — Józanul, ha azzal közvet­len baráti kapcsolatban is vagyunk, írhatunk neki, de választ ne várjunk tőle. Mert általános szokás, hogy a hivatásos em­berek nem kötelesek megválaszolni az üdvözlő kártyákat. Mert hogyan és mikor tehetnék, amikor pl. a papnak ilyenkor a legnagyobb az elfoglaltsága. Nem válaszolhatja meg a száz és száz hívő lapját. De azért írhatunk a hivatásos embereink­nek? Ha csupán tiszteletünk jelét akarjuk kifejezni, de tőle nem kívánjuk a választ, írhatunk. Bölcs megoldásnak találtam azt, hogy üdvözlő kártya helyett mondjunk el értük egy imát, fohászt. — De arról ő nem vesz tudomást — mondhatná valaki. Isten tudomásul veszi, és áldást is ad rá, s ő is fogja érezni az áldás hatását. Végeredményben hivő emberek vagyunk, és hiszünk az ima erejében. — Ezt az ima-megoldást magam is helyesnek tar­tom és gyakorlom is. Gondolom, hogy egy ima valakiért többet ér, mint az aranybetűs kártya egy puszta aláírással. Valaki aztán még egy gyakorlati megoldást ajánlott. — A karácsonyi levél akkor nagy probléma, amikor az utolsó napon érkezik meg olyantól, akinek mi nem írtunk, mert tavaly meg ő nem írt. Maradjunk fenn éjfélig, írjunk és ro­hanjunk a postára? Szerintem, akinek levele nem érkezik meg pl. december 15-ig, az nem is várja, hogy arra válaszoljunk. Magam az ilyen, utolsó percben érkezett üdvözletek íróját vá­lasz helyett belefoglalom karácsonyi imámba. Még sok mindent lehetne javasolni, mondani a most el­túlzott karácsonyi levelezésről, de fogadjuk el legalább a lé­nyeget: írjunk csak azoknak, akikkel a szeretet kapcsol össze, akikkel megbecsülésünket akarjuk közölni. Ne írjunk csak a divat, a szokás miatt nekik, vagy mert éppen írási kedvünkben vagyunk. Tegyük egymásnak a karácsonyt a béke, a nyugalom és szeretet ünnepévé. (1982. november 7

Next