Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)
1982-11-07 / 42. szám
KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA HAYNALNÉ KESSERŰ ZSUZSANNA: Fennmaradás, megmaradás, túlélés - Egy másodgenerációs argentínai magyar töprengései - ♦ A visszahozhatatlan múlt V. RÉSZ A politikai hátteret illetőleg hallgassunk meg két szakértőt. Dr. Gálfi Géza írja: „Emigráns csoportjaink energiájának jelentős része arra pazarlódik, hogy bebizonyítsák: 40—50 évvel ezelőtt »nekem volt igazam«! Mint Fiala Ferenc írta, a hazulról kihozott paptól, múltunktól nem tudunk megszabadulni, no és természetesen akinek más volt a véleménye mint az enyém volt, az mind »hazaáruló«, akiket ki kell irtani. Idekinn még a mai napig is egymás torkát harapdáljuk 40 év előtti mérce szerint.” Tollas Tibor pedig ezt kérdezi az Észak-Amerikában élő Gombos Gyula írótól: „Miben látod az emigráció polarizációjának okát, függetlenül attól, hogy különböző évjáratban más-más élménnyel hagytuk el hazánkat?” Gombos így felel: „A belpolitikában. Az emigrációban folyó politizálás 80—90 százalékban belpolitikai jellegű. Abban az értelemben, hogy különböző emigrációs csoportok hadakoznak egymás ellen, Isten tudja, hány klikk, keresztbe-kasba. De még inkább abban az értelemben, hogy az emigráns évtizedekkel ezelőtt magával hozott belpolitikai nézeteit, s ami még rosszabb, előítéleteit tartja eszmeileg egyedül helytállónak, sőt, erkölcsileg felsőbbrendűnek. — Ebből származik a sok viszály, személyeskedés, ócsárlás, vádaskodás. Ami sokszor ijesztően alacsony szintre zallik. Ez, ami polarizál. És ez nem egészen független az évszámtól, hogy ki mikor hagyta el Magyarországot. Mindenesetre az emigráns gondolkozását olyan múltban, pontosabban személyes nosztalgiával rögzített múltakban rekeszti meg, melyek viszszahozhatatlanok. Az egész hadakozás öncélú és meddő.ovács Imrével a Kanadai Magyarság hasábjain. Frey ezt mondta: „A 45-ös rezsim megítélésében ő (Kovács) meg én a politikai barikádnak mindig az ellenkező oldalán álltunk; ő sohasem szűnt meg dicsérni a 45-ös »demokráciát és szabadságot«, én mindig kimondtam róla az igazat.” Mi, a „középnemzedék” még élénken éreztük szüleinkben és magunkban is azt, amit Frey a „45-ös vízválasztó”nak nevezett. Mindezt megmagyarázhatjuk az idekünn születetteknek — jobban is meg fognak érteni minket. De az idő meghozta, hogy a mi nemzedékünk részben örökölt forrongásai után egy „dekantáció” állott be, és ezt nevezem tökéletlenül „csodálatos összeforrás”nak. Mert e „púpok”, e „forrongások” már leszűrődtek, s nem érintik a negyedik csoportbelieket, a kint születetteket. Nekik ez történelem, amit ismerni kell, igen — (főleg az utolsó — mondjuk — 70 év történelmét, melyet az óhazában vagy elhallgatnak, vagy meghamisítva tanítanak, torzul), — és ezáltal jobban meg is értik az emigráció csínját-bínját. De nem „polarizáció” tényezők már! Nem állok egyedül ezzel a véleményemmel. Utalok az 1979. október 20-án megtartott vorarlbergi magyarok kultúrestjére, ahol vitéz Radnóczy Antal előadása keretében rámutatott arra, hogy „immáron történelmi tény, ami az otthoni kiadványok sorai között is kivehető, hogy bármilyen politikát folytatott volna az ország a háború alatt és vége felé (kiugrás, átállás, tovább harcolás), ugyanide jutottunk volna, amint azt szomszédaink sorsa is bizonyítja. Itt az ideje, hogy ilyen alapon magyar és magyar között a mesterségesen szított ellentétek megszűnjenek. Csak összefogással szolgálhatjuk eredményesen nemzetünk szabadságra törekvését.” Ezek a múltak visszahozhatatlanok, ez a lényeg. Mi a jövő felé nézünk. A jövőt jelentő nemzedék pedig itt van kezünk közt. És ők nem viselik a hazulról hozott púpot! Az idő, a dekantálás, megszabadította őket az üledéktől. Azt is olvastam, hogy megbocsátani lehet, de feledni soha. Nem is szabad feledni! Ismertetni is kell a kint született nemzedékkel, hogy mi volt, és főleg: mi van az óhazában! De — hogy Tollas Tibor kifejezésével éljek — ne polarizálást váltsunk ki ezzel az emigráción belül! ♦ A szabad világ magyarságának összefogása „Csak összefogással szolgálhatjuk eredményesen nemzetünk szabadságra törekvését.” Nem csupán fellengző szavak, hanem merem állítani, hogy e mondat összegezi az emigráció lényegét. Ha kikapcsoltuk a belső viszályokat okozó származási és politikai hátteret a kint született nemzedék berkeiben, miért ne lehetne öszszefogás köztük — világszerte a közös célokért? E nemzedék megtanulja tisztelni a különböző utakat, megközelítéseket, és megtanulja kerülni mindazt, ami őket, a kint születetteket, szembe állítaná egymással és szakadást okozna köztük. A beállott „dekantáció” után ugyan mivel töltjük meg fiataljaink lelkét? Mik azok a közös célok? A szabad világban élő nagy íróink, gondolkodóink, prófétáink több ízben szóltak már emigrációnk céljairól, kötelességeiről, elvégzendőiről, amelyek megadják az emigráció értelmét. Hogyan oltsuk mindezt bele a kint született fiataljaink lelkébe, szívébe? A kint születetteknek azzal is tisztában kell lenniük, hogy az otthoniak szerint az emigráns választotta a könnyebbik utat. Tollas Tibor ezt a témát érinti, amikor Béri Géza költőt búcsúztatja, aki 1979 karácsony estjén halt meg Magyarországon: „Egy túlvilági »beszélőn« tudnánk csak megvitatni, melyikünk választotta a helyes utat: aki belső emigrációban otthon maradt, vagy aki kijött, hogy értük is »dörömböljön« a közvélemény kapuján. Talán megbocsátod, Géza, hogy mi látszatra a »könnyebb« utat választottuk. A futó évek, évtizedek után lassan rádöbbenünk arra, hogy EGY út két oldalán járunk, s mint a hajdani »egyenruhán« a csíkos rabkabát párhuzamos sávjai, mi is találkozunk majd a végtelenben.” Fiataljainknak tehát tudniok kell, hogy tátonghat egy űr az otthon maradtak és köztünk. Hogy amazok a legtöbb esetben meg sem értik, miért is „magyarkodunk” mi itt idekünn? Még egy ok tehát, hogy tudatosítsuk őket emigrációnk kötelességeiről. Azt is meg kell értetnünk velük, hogy Frey András miért hadakozott Ko♦ Az első csíra, és ami azután jön Ha a házi tűzhely mellől kikerülve a gyermek bekerül a magyar óvodákba, cserkészetbe, hétvégi iskolákba, megkezdődik emigrációs nevelése, aminek során megtanulja, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, hogy azután „emelt fővel járhasson a világban”, ahogy Flórián Tibor mondja. Ahogy a gyermek nő és tudásban is gyarapodik, elérkezett abba a „receptív”, fogékony korba, ami talán 14—15. éve után kezdődik, és ami kibontakozik és virágzik, mondjuk, 16. és 24. éve között. Ekkor a fiatal felhangok eszmei állapotban él, magas hőfokon, amit ki kell elégíteni! Ekkor kellenek, neki a nihilizmus helyett — amire éppoly fogékony! — az abszolút elvek, a felhangoló, hangzatos, ellentmondást nem tűrő ideológiák. Ekkor kell magáévá tennie egy eszmerendszert, hogy hivatást érezzen, hogy rájöjjön a „langyos emigráció” haszontalanságára, hogy érezze magyarságtudatának bátrabb, harcosabb ideákkal való párosulását. Akkor rájön arra is, hogy az öntudatos emigráció gazdagítja őt, megismeri a feladatokat, a szolgaság, a kommunista imperializmus elleni küzdelem feladatait, megismeri az ideálokat, a szabadság szélsőséges eszméit, azt a harcos világnézetet, amit Szolzsenyicintől Mindszentyig a nagy keresztény hitvallók és mártírok egész sorában ünnepelhetünk. S akkor tudatára ébred annak, hogy hivatása nem lehet más, mint hűséget érezni az óhaza és népe iránt, és „bátran közösséget vállalni vele”, ahogy Flórián Tibor mondja. Ehhez az irányító neveléshez hozzá tartozik az ellensúlyozó munka az otthoni tudatos történelemhamisítással szemben, többek közt az egyoldalú „antihorthysta”, „antifasiszta” szólamok szajkózását illetőleg; amit otthon az internacionalizálódás érdekében hirdetnek; amit a hőstelenítés érdekében elkövetnek „a magyar hősöknek célzatos hőstelenítése” terén, ahogy Illyés Gyula mondja. Fel kell világosítanunk őket afelől, hogy az óhazában tagadják mindazt, amit a „magyar virtus” foglal magába, vagyis ami dac, lángolás, vérmérséklet, kitűnni vágyás, harc, ellenállás, büszkeség, nemzeti öntudat, lényegre törés, csak azért is helytállás, „nemes” gondolkodás ... (FOLYTATJUK) A hatalom malomkövei A föld forog keserű levében, a hatalom sátáni gépezete kérlelhetetlenül dübörög, őrli, nyomorítja, egyforma kockákká gyúrja szerte a világon a lelkeket. Nincs hatalom rajtunk kívül, minden hatalom a népé, dübörgi kérlelhetetlenül és megfellebbezhetetlenül, éjjel és nappal, a pszichológia új tömegformáló eszközeivel, agymosó gépeivel. A világból formált két malomkő között csak megőrlődni lehet. A hatalom mindig és mindenütt lelki, pszichológiai hatalom, miként azt megannyi történelmi példa bizonyítja. Ha a hatalom ezen máza, csigaháza megroppan, miként 26 évvel ezelőtt is, 56-ban, akkor előtűnik a puhány, nyálas, undorító massza, mely elolvad, beszárad az igazság napjának hevétől. Kiderül, hogy csak néhány csirkefogó szövetkezett a tömegek ellen, s hatalmuk csak a zsoldos pribékek gyenge szuronyain nyugodott, s azon a hiten, melyet mint gonosz varázst sikerült elhitetni a tömegekkel, hogy ők legyőzhetetlenek. Amint a tömegek megszűnnek félni, a varázs egy csapásra összeomlik, s a pribékek vélt hatalma olvad, mint a tavalyi hó. A világ feletti hatalom is csak ilyen ingatag varázs ma. Az ősi kígyó bűvölő szeme előtt remegve, bénultan, elvarázsolva menetel a világ a halál felé. Szinte nevetséges, hogy jóval kevesebb mint egy százalék képes akarata alá hajtani, megbénítani egy egész világot, olyan varázslatot előidézni, amelyből nincs kiút, nincs visszaút, s melynek végén a biztos tömeghalál vár. Ha a jó embereknek csak egy százaléka képes lenne kiszakítani magát ebből a bűvöletből, s a többi jó ember hallgatna rájuk, a sátáni hatalom recsegve-ropogva omlana össze, s a mesék fekete szürke erdője ismét kizöldülne, s visszatérne az élet, a boldogság, az öröm, a kacagás a boszorkány halálával. A világ fejedelme azonban ma is a hazugság, a sötétség fejedelme, s szolgái, a világ fiai ma is okosabbak a világosság fiainál, s hatalma rettenetes préséből patakokban csobog a könny, a vér, a fájdalom, az éhezők, az éhenhalók halk átkainak zenéje kíséretében. A dübörgő gépezet egy pillanatra megállt 26 évvel ezelőtt. A mesterségesen, a cél érdekében polarizált világ hirtelen összezavarodott mindkét pólusán. A világ agytrösztje meghökkent. Az őrleménybe gyémánt keménységű kő került, mely elakasztotta a malomkerekeket, mely nem akart megörlödni. Tíz év kegyetlen szenvedése az őrült erejével ruházott fel egy kis népet, mely addig némán, fogát öszszeszorítva tűrte a verést, a kínzást, a megaláztatást, most kiegyenesedett és visszaütött. S öklének nyomán recsegveropogva rogyott össze a hatalom rettegéséből képződött vékony máza, csigaháza. Aztán a megakadt malomkövek új erővel lendültek neki ismét mindkét oldalon, s a bátrak vére olajozta a keserű levében forgó tengelyeket. — Ismét győzött a nép, az „ellenforradalmat” leverték. Megfélemlített, agymosott, rabszolgává nyomorított szegény emberek mundérba bújtatott siserahada zúdult ellenünk. Szegény sorstárs rabszolgák, akik azt sem tudták, hol vannak, mi ellen harcolnak, mert ha tudták volna, ha a hatalom bénító varázsát át tudták volna törni, akkor nem ellenünk, de mellénk állva harcoltak volna, hogy közösen pusztítsuk a közös ellenséget, hogy végleg összetörjük a hatalom gyenge mázát, csigaházát. De megakadályozta őket a félelem, az okosan kötött lelki béklyók megannyi csomója, és ismét a nép győzött, s a két malomkő folytatja öröknek vélt mozgását; őröl, őröl, mert még nem jött el az óra, mely megállítja. A pokol malmai sohasem pihennek. S a világ kábultan, „átölelve engem, meghal, a nemlétbe süllyed, ez lesz majd az igazi élet”. Miként a sötétség fejedelme, a világ mai ura mondja, Marx szájába adva a szót. Feglein István Már hetek óta folyik a találgatás a svéd katonai tengeri támaszpontok körül ólálkodó, titokzatos tengeralattjáróról, amely nem is annyira titokzatos, mert mindenki tudja, hogy szovjet hajóról van szó. Már jó egy évvel ezelőtt volt egy ehhez hasonló eset, amikor is egy szovjet tengeralattjáró technikai hiba miatt félig-meddig hajótörést szenvedett, és kénytelen volt felfedni hovatartozását. Hosszas vita és tárgyalások után kapott csak engedélyt a távozásra. Moszkva azonban nem tanult, vagy nem akart tanulni a dologból, nem hagyta abba a semleges Svédország partjainak kémlelését, és így megint a szovjet tengeralattjáró szenzációja foglalkoztatja a svéd közvéleményt. Persze, ez nem éppen kellemes szenzáció! Egyrészt, mert rossz érzés a polgárok számára, hogy a svéd parti őrség nem elég biztos, hatásos. Ezért sokan vannak a svéd honatyák között, akik a katonai költségvetés növelését kívánják. A múltban a svéd nemzeti jövedelem 5 százalékát fordították a védelemre, de ezt az összeget évről évre megnyirbálták, és jelenleg mindössze 3 és fél százalékról van szó. Aggodalomra késztető valóság az is, hogy egy szomszédos szuperhatalom nem tartja tiszteletben Svédország semlegességét, sőt: a svéd közvélemény arra gyanakszik, hogy a Szovjetunió a végtelen hoszszú svéd parti övezetet használja fel nukleáris tengeralattjárói rejtőzködési helyének, kiindulva abból, hogy az amerikai figyelem természetszerűleg nem terjed ki egy semleges ország területére, vagy — ahogy Stockholmban mondják — ha akarjuk, ha nem, szovjet rakétatámaszpont lettünk. Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a mondat végére egyelőre kérdőjelet teszünk (R. L.) Veszélyben a svédek semlegessége? írja dr. Szépe László, dr. ÚTITÁRS Még illőben korai még karácsonyt emlegetni? — Az üzletemberek már hangosan hirdetik. A kirakatok rikító színekkel és holmikkal biztatják a népet a vásárlásra. Az utcai lámpákra már aggatják a csillogó díszeket. Karácsonyt jelez már minden. Kinek ilyen, kinek amolyan értelmű karácsonyt. Nem siettetés tehát, ha mi is gondolunk már a közelgő ünnepre. Mégpedig vegyük az ünnepnek azt a részét, amelyik elég sok gondot, munkát, és a vége felé kapkodást és idegességet is okoz. A karácsonyi üdvözletekre gondolok. Mert még csak novemberben vagyunk, de hamarosan be fognak érkezni az első fecskék, az üdvözlő kártyák. Beszéljük meg tehát ezt már most, még idejében. Néhányszor már beszélgettünk erről, de amint látszik, megoldatlan maradt ez a kérdés, még magunk között is. Való tény, hogy a karácsonyi üdvözlés rokonaink és barátaink felé szeretetünknek szép megnyilatkozása a szeretet ünnepén. Ha egész éven át nem is érünk rá levelezni, jó érzés, ha legalább karácsonykor levélen keresztül kezet szorítunk egymással. De ebbe a szép, lelki szokásba, sajnos, belekontárkodott az üzleti szellem és a profán társadalmi formaság is. Ma már nem minden karácsonyi üdvözlet a szeretet megnyilvánulása. Sok kártya csak puszta divat, mutogatás és üzleti érdek hajszolása. Ezért történik meg aztán az, hogy józan, megfontolt emberek az ünnep előtti napokon idegesekké, hajszoltakká válnak, amikor még az utolsó napon is tucatszámra hozza a postás az üdvözlő leveleket, olyanoktól is, akikre nem is emlékszünk, s akiknek címét nem tudjuk. Ilyenkor sóhajt fel az ünneplésre készülő békés ember is, és szidja a postást, aki pedig nem tehet minderről, és aki maga is elkíván minden ünnepet, mialatt görnyed a megdagadt postazsákok alatt. — S ez a divat nemcsak a bennszülöttek között szokás, de amint a tapasztalat mutatja, mi jövevények is eléggé átvettük már. Miért nehezítjük meg egymás karácsonyi ünnepét? Miért írunk és választ várunk olyantól, akihez csak annyi közünk, hogy egyszer az utcasarkon vagy társaságban pár percre találkoztunk? Nem lehetne valahogy józanul rendezni ezt az üdvözlő levél kérdést? Többekkel beszélgettünk már, hogy mit lehetne ajánlani, tenni magunk között, hogy ne nehezítsük meg egymás életét, és ne forgassuk fel egymás karácsonyi nyugalmát és örömét. A javaslatok közül néhányat felsorolunk. Nem kötelezők, de talán hasznosak lehetnek. — Ne küldjünk üdvözlő kártyát olyannak, akitől valami előnyt várunk. Például elismerést, dicséretet vagy a gazdagabb rokontól valami ajándékot a gyerekeknek. Mert ugyebár a karácsonyi lap a szeretet jelképe, nem pedig valami haszon elnyerésének eszköze. — Ne küldjünk kártyát olyannak, akit csak éppen ismerünk, de sem rokonunk, sem barátunk. Ne írjunk neki csak azért, mert ez most divat. — Ne írjunk valakinek csak azért, mert tavaly is írtunk neki. De lehet, hogy tavaly sem volt rá okunk, hogy írjunk, csak azért írtunk, mert előző évben is írtunk. — Valaki felvetette a kérdést, vajon illik-e írni orvosunknak, tanítónak, papunknak? — Józanul, ha azzal közvetlen baráti kapcsolatban is vagyunk, írhatunk neki, de választ ne várjunk tőle. Mert általános szokás, hogy a hivatásos emberek nem kötelesek megválaszolni az üdvözlő kártyákat. Mert hogyan és mikor tehetnék, amikor pl. a papnak ilyenkor a legnagyobb az elfoglaltsága. Nem válaszolhatja meg a száz és száz hívő lapját. De azért írhatunk a hivatásos embereinknek? Ha csupán tiszteletünk jelét akarjuk kifejezni, de tőle nem kívánjuk a választ, írhatunk. Bölcs megoldásnak találtam azt, hogy üdvözlő kártya helyett mondjunk el értük egy imát, fohászt. — De arról ő nem vesz tudomást — mondhatná valaki. Isten tudomásul veszi, és áldást is ad rá, s ő is fogja érezni az áldás hatását. Végeredményben hivő emberek vagyunk, és hiszünk az ima erejében. — Ezt az ima-megoldást magam is helyesnek tartom és gyakorlom is. Gondolom, hogy egy ima valakiért többet ér, mint az aranybetűs kártya egy puszta aláírással. Valaki aztán még egy gyakorlati megoldást ajánlott. — A karácsonyi levél akkor nagy probléma, amikor az utolsó napon érkezik meg olyantól, akinek mi nem írtunk, mert tavaly meg ő nem írt. Maradjunk fenn éjfélig, írjunk és rohanjunk a postára? Szerintem, akinek levele nem érkezik meg pl. december 15-ig, az nem is várja, hogy arra válaszoljunk. Magam az ilyen, utolsó percben érkezett üdvözletek íróját válasz helyett belefoglalom karácsonyi imámba. Még sok mindent lehetne javasolni, mondani a most eltúlzott karácsonyi levelezésről, de fogadjuk el legalább a lényeget: írjunk csak azoknak, akikkel a szeretet kapcsol össze, akikkel megbecsülésünket akarjuk közölni. Ne írjunk csak a divat, a szokás miatt nekik, vagy mert éppen írási kedvünkben vagyunk. Tegyük egymásnak a karácsonyt a béke, a nyugalom és szeretet ünnepévé. (1982. november 7