Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)
1983-11-06 / 42. szám
90. évfolyam 42. szám A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 45 cent 1983. november 6. KIADÓHIVATAL: — EDITORUL OFFICE: P.O. Box 2404 Ysusistowo, Ohlo 44509 Tel.: (210) 799-2000 is 799-3335 (USPS 291-040) November 6.1983 Katolikus vilagparok vasárnapja Catholic Hungarians’ Sunday Volume. 90. No. 42 The world’s largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 45 cents LQ-ilS 2218S íl CHICAGO ZATMART LINCOLN AVE ILL 60614 HAYNALNÉ KESSERY ZSUZSANNA: A magyarországi ellenzék és mi A Nyugaton megszoktuk, hogy Magyarország hébe-hóba bekerül a világsajtóba. A Neue Zürcher Zeitung, a Frankfurter Allgemeine vagy turisztikai beszámolóban, vagy gazdasági téren („gulyáskommunizmus”!), de még politikai szinten is hoznak híreket, kommentárokat („legvidámabb barakk”!). A berlini Tagesspiegel nemrég írt a magyar nehézségekről, gazdasági és politikai válságról beszélt árak emelkedése, a forint leértékelése. A napokban egy budapesti DPA-jelentés szerint a magyar munkások a Nyugatra mehetnek dolgozni minden további nehézség nélkül, ami az ország valutarezervájára lesz pozitív kihatással. Ezek a hírek általában nem állásfoglalások hanem puszta helyzetjelentések. Nem így egy figyelemreméltó cikk, amely a párizsi Le Monde-ban jelent meg: „Magyarország: A hatóságok nyugtalankodni kezdenek a másként gondolkodó értelmiségiek kezdeményezése miatt.” Érdemes ismertetni, mert a hosszú címmel négy hasábot (!) felölelő francia cikk nemcsak higgadt, tárgyilagos, részletes információt nyújt, hanem bámulatos precizitással közli a nyugati magyarság által ismert hazai eseményeket s hibátlan helyesírással a szereplők neveit, végkövetkeztetéseiben pedig egyenesen „forradalmi” módon szembeszáll az Európában általában elterjedt Kelet—Nyugat közti viszony lazításának propagálásával és a „status quo” dicsőítésével. Kezdetben kiemeli a cikk, hogy Magyarország ugyan kivétel a keleti vonalon mind a viszonylagos gazdasági sikerei, mind pedig a másként gondolkodó értelmiségiek iránt tanúsított elnéző türelme miatt, viszont utolsó időben úgy tűnik, hogy az ellenzékiekkel szemben megkeményedett az álláspontja: 1975 óta először vádolnak hat budapesti értelmiségit azzal, hogy megszegték a sajtótörvényeket, és ezáltal kockáztatnak egy bírósági eljárást a „másként gondolkodás” vádja alatt. Majd fölsorolja az illetőket: Demszky Gábor és Nagy Jenő, a „független” AB-kiadó felelősei. Haraszti Miklós és Kőszeg Ferenc a Beszélő munkatársai. Rajk László, akinek a lakásán egyszer hetente — a betiltás előtt — minden szamizdat kiadványt lehetett olvasni és megvenni. És Solti Ottilia, a SZETA tagja. — A SZETÁ-t mint ellenzéki mozgalmat írja le. Három okot ad a Le Monde cikkírója a másként gondolkodók ellen megindított offenzívára: az első ok az elnyomott magyar kisebbségek Erdélyben és a Felvidéken, akik élénk szimpátiának örvendenek az anyaország lakosságának körében, ami Budapest és Bukarest között már érezhető feszültséghez, sőt, nyilvános polemizáláshoz vezetett. Kádár azonban el akarta kerülni, hogy viszonya Romániával elmérgeződjék. Azáltal, hogy Magyarországon az ellenzék az utódállamokban sínylődő kisebbségek legélénkebb szóvivője, Kádár megindította ellenük a támadást, nehogy némaságát Prága vagy Bukarest cinkosságnak vegyék. Itt emlékszik meg a cikk Duray Miklós fiatal geológus peréről Pozsonyban, valamint az Erdélyben megjelenő Ellenpontok szerkesztőinek törvényszék elé állításáról. Mindkét esetben a cseh és román biztonsági szervek meg voltak győződve eme elemek magyarországi támogatásáról, ami diplomáciai tiltakozáshoz vezetett Budapesten mindkét ország részéről. A második ok: Andropov hatalomátvétele Moszkvában. A magyar biztonsági szervek már jó ideje — de hiába — kérték, hogy eljárhassanak a szakadárok ellen. A volt KGB főnök hatalomra jutása megtehette a magáét ennek érdekében. A harmadik, de egyből legfontosabb ok: a magyar gazdaság egyre fokozódó nehézségei. Amíg Kádár politikája által a 60-as évek végétől az életszínvonal folyton-folyvást emelkedett, a rendszer megengedhette magának az ellenzéki törekvések eltűrését. De ma a helyzet változott, jóllehet a magyarok még most is minden élelmezési és jóformán minden fogyasztási cikket sorbaállás nélkül be tudnak szerezni (kivételt csak a lakáskérdés jelent). Az általános és nyílt elégedetlenséget elkerülendő, a hatóságok engedélyezték a széles nyilvánosság előtti vitákat gazdasági kérdéseket illetőleg, ajánlott megoldásokkal, javasolt reformokkal. Ma lehetséges Magyarországon veszély nélkül és szabadon a legvakmerőbb érveket előhozni. Csupán két korlátozás van: a rendszer politikai szervezetét, állását tiszteletben kell tartani, és ebből kifolyólag az, hogy egyéni javaslatok nem torkollhatnak egy szervezett csoport által kidolgozott programba. (Ezt a tabut a Beszélő múlt márciusban megszegte, folytatja a cikk: közzétett egy igen aprólékosan kidolgozott, hosszú reformjavaslatot.) Egy olyan mozgalommal állunk szemben — írja a Le Monde —, amely lényegében összehasonlítható a lengyel Szolidaritás kezdeteivel. A különbség az, hogy Lengyelországgal ellentétben itt nem áll tízmilliós szakszervezeti többség mögötte, hanem csupán egy maroknyi értelmiségi. A Le Monde cikke ezután részletesen taglalja a Beszélőben megjelent programpontokat. A javaslatok egyenes párhuzamban állanak azokkal, amelyeket a Szolidaritás hirdetett 1980 augusztusától kezdődően. Csakhogy a Beszélőben közöltek igen óvatosak, fokozatosak. Végkövetkeztetésképpen arra lyukad ki a cikkíró, hogy ez az út az egyedüli, amely az ész által irányított fejleményekre ad reményt, egy olyan fejlődésre, melyet a demokratikus szomj igényel, és amelyet — a lengyel tályog is erre utal! — Európa egyensúlya szükségessé tesz, mert ennek az egyensúlynak nem szolgálhat örökké alapul Európa egyik felének az agyonhallgatása. ★ Semmi újat nem mond nekünk a Le Monde, ám lenyűgöző, hogy ezt éppen a Le Monde hirdeti! A cikkíró érzékelteti, hogy milyen kulcsszerepre tett szert Magyarországon az ellenzék, és hogy ezért az ellenzéket a rendszer kezdi mindinkább bántalmazni. Most, hogy New Yorkban, Püski Sándor gondozásában, megjelent Duray Miklós Kutyaszorító című könyve, Csoóri Sándor előszavával, minden gondolkodó, szabad földön élő magyar számot kell vessen önmagával. Duray kihívó bátorsággal teszi közzé tájékoztatásait a felvidéki magyar kisebbség helyzetéről, sorsáról. A magyarországi értelmiségiek, ellenzékiek feje, Illyés Gyula örököse pedig nem riad vissza attól, hogy — nagy erkölcsi bátorságról tanúskodva — megírja hozzá az előszót, pedig tudhatta, hogy ezért megtorlás jár (Csoórit a magyar hatóságok valóban egyévi közlési tilalommal büntették). Mi a szerepe a Nyugaton, a szabad világban élő magyaroknak, és főleg nekünk, másodgenerációs emigráns ivadékoknak, fiatalságunk nevelőinek? Hadd idézzek Csernohorszky Vilmos vezércikkéből (Nemzetőr, 1983 július-augusztus): „ ... a mai magyarországi hódoltsági adminisztráció, helyzete és körülményei miatt, nem alkalmas a magyar nép érdekeinek képviseletére és védelmére. Hatásköre csak odáig terjed, hogy a Szovjetunió érdekeinek feltétlen kiszolgálása, a belföldi és a külföldi magyarirtás tűrése, támogatása és végrehajtása (abortusz!) fejében, az új osztály hatalmon és jólétben tartása érdekében, a kapitalizmus részleges visszaállításával, nyugati kölcsönökkel és nem egy más fontos terület elhanyagolásával (pl. egészségügy) egyedüli céljának tekintse, hogy az ország lakosai feleehtessék ésihassák magukat — mint ezt az utóbbi idők filmjeiben és tvriportjaiban szégyenkezve láthatjuk -, s bágyadtan emésztve tűrjék jobbágysorsukat. — Mivel tehát ez a rendszer alkalmatlan és képtelen a magyarság érdekeinek védelmében fellépni, ezért arra is méltatlan és illetéktelen, hogy . .. bennünket akarjon magyarságra tanítani. Mindenki, aki innen a Nyugatról magyarságmentés ürügyén ezzel a rendszerrel együttműködik, és (Folytatás ar, 5. oldalon) FLÓRIÁN TIBOR: A lombok mindig újra nőnek! Nem vagyok sem politikus, sem történetíró, csak az erdélyi kisebbségi sors politikai tüzében, nemzeti, társadalmi és gazdasági megalázottságában acéllá edzett lelkű megszállottja a magyar szónak, a magyar versnek. Olyan valaki, aki börtönben is virágot nevel, és az idegenek csúfolódásai, rabtartók és börtönőrök szitkai között is tavaszi madarak messzi fütytjére figyel, és tűrő várakozással arra készülődik, hogy újra a napra lépjen. Sohasem tartottam helyesnek, ha a költők azzal próbálkoztak, hogy a politikusok egyoldalú párt-, osztály- vagy történelemszemléletével szállnak vitába. A költő — ha valóban annak született — egész nemzetéből nőtt ki, és népének teljességét érzi maga mögött. A pártok, osztályok küzdelme rég lecsendesedett lelkében. Népe múltjának teljességét vállalja, emelkedő hegyeivel, süllyedő völgyeivel együtt. Feladata nem lehet a vita, sem a cáfolás, sem a vádaskodás. A vitázókat — jól tudjuk — nem lehet meggyőzni. Azok mindig önmagukat és tételeiket igyekeznek igazolni. Toynbeenak többször emlegetett tételét sem igyekszem cáfolni. (Szerinte a népek két kategóriába tartoznak: vagy nyulak, vagy történelemalakító, századokon átcsörtető elefántok.) Mégis meg kell mondanom, hogy nem szeretem a skatulyarendszereket — bármilyen nagy nevek is állították föl —, s még kevésbé szeretem az ilyen rendszerek alapján levont és időnként újra visszatérő, csüggesztő következtetéseket. Pl. azt, hogy csak mi hittük magunkat néha elefántoknak, de az emberiség szemében nem tudtunk azok lenni. Aki ezek után sajnálja, hogy nem lehettünk elefántok, azt csak azzal vigasztalom, hogy a nyulakhoz sem tartoztunk sohasem. Számunkra a Toynbee-skatulya sem megfelelő. Viszont az utóbbi 135 év alatt már kétszer voltunk oroszlánok, s ha nem is formálhattunk történelmet, de lelkeket igen, otthon is és külföldön is. Tanúja ennek 1848-as és 1956-os szabadságharcunk óriási külföldi irodalma. Vitának nincs értelme, hiszen akik Toynbee-tól idéztek vagy ma is idéznek, azok is magyarok, csak más szemüveget viselnek. A fákon nincs két egyforma levél, csupán hasonló levelek ezrei zizegnek a szélben, és a kert mégis él, az erdő mégis átadja üzenetét annak, aki látó szemekkel és halló fülekkel jár benne. Ez az üzenet a fák története, az erdő termeiv roort szándékból eltöltendő századodba zúg. Ha az erdőben élsz, vállalnod kell egész történelmét, s vállalnod kell akkor is, ha kívül kerültél rajta. Bárhova vet a sorsod, ha fia voltál az erdőnek, egy maradsz vele. Bármilyen ég borul föléd, az északi vagy a déli félteke csillagmécsei mutatják utadat, és bármekkora „polgári jólét” emel tenyerén, a nemzet teljességéhez tartozol, és abból már nem is akarsz kilépni sohasem. Mint a fa hisz gyökerében, hiszek gyökeremben, a nemzetben! Milyen gyökértelen, erőtlen vándorok lennénk nélküled, nemzetem. Higgyetek tehát a gyökérben, mely él és éltet, akkor is, ha mozgató, feszítő erejét föld alá rejti. Higgyétek, hogy sorsunk még ad nekünk kárpótlást a fél győzelmekért, a vereségekért és megaláztatásért. Higgyétek, hogy újra szabadon élhetünk, és emelt fejjel járhatunk a világban. Újra éledő lombjaink pedig egyszer majd pihentető árnyékot nyújtanak az emberiségnek is. New Milford — Erdőszállás STIRLING GYÖRGY: Washingtoni pillanatok Irányi László előtt október 16-án, vasárnap tisztelgett az amerikai főváros magyarsága. A püspöki szentmisét követő banketten számos üdvözlő beszéd hangzott el, amelyekről érdemes pár szót ejteni. A szónokok közül megemlítjük dr. Hám Tibort, aki a washingtoni Magyar Kulturális Központ; Kovách Ödönt, aki a Máltai Lovagrend; Taba Jánost, aki az Amerikai Magyar Szövetség; Pulvári Károly professzort, aki a Piarista Diákszövetség és Stirling Györgyöt, aki a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége nevében köszöntötte az új főpapot, de két beszédről külön is kell szólnunk. Az elsőt dr. Horváth Elek mondta el a Magyar Katolikus Közösség nevében, a másodikat pedig dr. Chikes Tibor, a Magyar Református Egyházak és az Amerikai Magyar Református Egyesület képviseletében. Dr. Horváth Elek azzal kezdte szavait, hogy emlékeztetett a 48-as szabadságharc utáni tragikus időkre, amikor a költők a magyarság sorsán keseregtek. „Azt azonban nem sejthették — folytatta a szónok —, hogy jönnek olyan idők is, amikor a magyar nép egyharmada az ország területéről kirekesztve éli majd életét. Még kevésbé álmodhatták, hogy a magyarság százezrei öt kontinensen, idegen országok és népek tengerében szétszórva küzdenek majd életükért és magyarságukért. Amikor ma kormányok a magyar népről beszélnek, az adódó problémákat a magyar kormánnyal tárgyalják meg. Az utódállamok magyarságáról nem esik szó, a földkerekségen szétszórtak százezreire pedig senki sem gondol. Államfők, kormányok, az Egyesült Nemzetek nem vesznek tudomást róluk. És egyszerre, váratlanul megszólal a katolikus egyház feje, és azt mondja: Püspököt adok a Magyarország határain kívül élő katolikus híveknek. „ Tehát mégis van valaki, a világ spirituális vezetője, aki tud a határain kívül rekedt magyarok százezreiről, millióiról, aki a magyar nép egy töredékének ügyét is szívén viseli, és törődik lelki gondozásukkal.” A szónok ezután arról beszélt, hogy II. János Pál pápa azért is érti meg jobban a mi problémáinkat, mert maga is kommunista államból jött, és (Folytatás az5 oldalon) Salgó Miklós október 18-án találkozott az emigrációs magyarság néhány képviselőjével. A budapesti születésű Nicholas Salgo a napokban kapta meg nagyköveti kinevezését: október 24-én iktatták be új tisztségébe a Fehér Házban, és november 1-én indul első állomáshelyére, Budapestre. Salgó Miklós, aki — mint köztudott — a hatalmas Potomac-parti Watergate komplexum tulajdonosa, a híres Watergate szálloda különtermében látta vendégül a meghívottakat, akik között ott voltak a washingtoni magyar közösségek vezetői és többen az emigráns sajtó képviselői közül is. A kötetlen beszélgetést az amerikai külügyminisztérium jelenlevő egyik tisztviselője nyitotta meg, majd sorban jelentkeztek szólásra a résztvevők. A legtöbb kérdés azzal kapcsolatban hangzott el, hogy miképp gondolja fejleszteni az új nagykövet az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság kapcsolatait? Salgó Miklós kifejtette, hogy erre elsősorban kulturális és tudományos téren nyílnak lehetőségek, és ő azon lesz, hogy ezek a kapcsolatok minél inkább elmélyüljenek. De gazdasági vonalon is van mód a két ország közti együttműködésre, hiszen ennek már sok éves múltja van, és főképp a legnagyobb vámkedvezmény megszavazása óta szépen fejlődnek a kereskedelmi kapcsolatok. Bush alelnök magyarországi látogatása és Várkonyi Péter magyar külügyminiszter legutóbbi washingtoni tárgyalásai arra mutatnak, hogy a politikai légkör is javul a két ország között. Kővágó József, Budapest volt polgármestere arra kérte a nagykövetet, hogy a magyar vezetőkkel való találkozásai során igyekezzék ráterelni a beszélgetést az erdélyi magyarság sérelmeire, az emberi jogok sorozatos megsértésére. Másrészt arra hívta fel a figyelmet, hogy kár lenne, ha az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti feszült viszony következményei a magyar— amerikai viszonyra is árnyékot vetnének. A hazaiak többsége nyilván örül annak, ha az amerikai politika megkeményedik Moszkvával szemben, de fél attól, hogy ez kihat a magyar—amerikai kapcsolatokra is. (Folytatás az 5. oldalon) Az új magyar püspök Az új amerikai nagykövet Figyelem! A közelmúltban két folytatásban ismertettük azt a lihegést, amit az Élet és irodalom című budapesti folyóiratban közölt Csoóri Sándorral kapcsolatosan bizonyos Hajdú János nevű élőlény. Értesüléseink szerint ez a pártjobbágy — jutalmul Csoóri-ellenes cikkéért — magyarországi filmesekkel hamarosan Amerikába jön. Aki ennek ajtót nyit, az a saját magyarságát zárja be.