Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)

1983-12-25 / 49-50. szám

16. oldal Jonathan Swift, angol sza­tirikus író, a Gulliver szerző­je, egy pamfletjében ezt írta: „Abban az országban, hol bo­londok uralkodnak, a normáli­sakat zárják elmegyógyinté­zetbe.” Ez így igaz! A Szovjetunió­ban például bolondokházába utalják be azokat, akik nem az előírt pártnorma szerint gondolkodnak, cselekszenek, élnek és virulnak. Nem a mar­xista-leninista normát követik, tehát nem normálisak! De mi is az a norma, ami Lenintől kezdve Andropovig állandóan változik? Az első „normaigazság”: „Megszűnt az embernek em­ber által való kizsákmányolá­sa.” — Van benne valami — dörmögte János bácsi szám­adójuhász —, nem is az em­berek zsákmányolnak ki min­ket Magyarországon, hanem pártbarmok ! A második „normaigazság”: „Nincs már osztályharc, a dolgozó nép uralkodik.” De akkor miért vezetik a rendőrökkel a dolgozó népet Lengyelországban? Az uralko­dó munkások maguk püfölte­­tik saját magukat? Mi ez, ma­­zochizmus? „Azért kellett a Szolidari­tás szakszervezetet nekünk, lengyeleknek megszüntetnünk — okoskodik Jaruzelski —, mert ha ezt mi magunk nem tesszük, akkor bejön a szov­jet hadsereg, és ők csinálnak itt rendet.” Ha ennyire félnek tévedhe­tetlen tanítómesterüktől, a ha­talmas Szovjetuniótól, akkor minek ragaszkodnak a leni­nista szovjet kommunizmus­hoz? A varsói szerződés értelmé­ben a Szovjetunió csak a len­gyel kormány kérésére küld­het csapatokat Lengyelország­ba, hogy megvédje azt egy külső ellenség támadása ese­tén. Jaruzelski szerint a len­gyel munkásság Lengyelor­szágban külső ellenségnek szá­mít? A harmadik alapforma sze­rint „a Szovjetunió legyőzhe­tetlen béketábor”. Ha ez így van, akkor miért nem igyek­szik békéltetni a veszekedő elvtársakat? Miért rohan le egy telefonhívásra hadsereg­gel, tankokkal, repülőgépekkel baráti államokat? Miért nem vizsgálja meg előbb azt, hogy aki segítséget kér tőle, ez egy­általán illetékes-e erre? Ma­gyarországon például Kádár Jánosnak semmi joga nem volt ahhoz, hogy 1956-ban saját kormánya és hadserege ellen fegyveres segítséget kérjen a Szovjetuniótól... Csehszlovákiában sem kér­hetett senki Dubceken kívül külföldről fegyveres segítsé­get. Neki viszont az esze ágá­ban sem volt. Mifajta béketábort védel­mez a vörös hadsereg Afga­nisztánban napalmbombákkal és harcigázokkal? Miért nem nyilvánítják az ENSZ-ben őrülteknek azokat a szovjet diplomatákat, akik Grenada megszállása ellen or­dítva tiltakoznak? Miért nem vizsgálják meg azoknak az el­meállapotát, akik saját hazá­jukból bolondokházát csinál­nak, gyarmataikat szögesdrót­tal és aknazárral veszik körül, de itt a Nyugaton szabadságot követelnek a dél-afrikai nége­reknek? A II. világháború óta köz­tudomású, hogy a győztes vö­rös hadsereg tagjai kleptomá­­niában szenvedtek, és egyes „hősök” mindkét karjukat te­lerakták zabrált karórákkal. A cezaromániás Sztálin kije­lentései: „a magyar kérdés csak vagonkérdés”, és „meny­nyi hadosztálya van a római pápának?” — szintén világ­hírnek örvendenek. Hruscsov dühkitörései az ENSZ-ben, mi­kor lehúzott cipőjével hiszté­rikusan verte az asztalt, ha­sonlóan, nem a szovjet nacsal­­nyikok józan esze mellett ta­núskodtak. Moszkva nyugatra irányított propagandája tudathasadást árul el, de gyengeelméjű tö­megeket mozgósítani tud. Az nem bolondság, hogy itteni propagandistáikat, kémeiket s terroristáikat kapitalista álla­moktól és bankoktól kikunye­­rált, soha vissza nem fizeten­dő kölcsönökből finanszíroz­zák, az ősi nyelven kifejezve „hücpe”, vagyis vagány agya­fúrtság. Az is ravaszság, hogy azt a piszkos munkát, ami a bol­dogult Rákosi-korszakban Pé­ter Gábor feladata volt, ma az Állami Egyházügyi Hivatallal végeztetik el Magyarországon, de az már kész őrület, ha ők akarnak papokat vallásra taní­tani itt, a Nyugaton is. Békét hirdetnek, és ehhez felhasználják az evangélium szavait is, de közben sorozat­ban állítják fel az SS 20-as atomrakétákat mind Kelet- Németországban, mind Cseh­szlovákiában, és a szovjet gyarmati államok fiatal kato­náit ellenünk, békés nyugati polgárok ellen dresszírozzák. Farizeus módon siránkoznak, ha végre a NATO is felszereli hadseregét, és felállítja Euró­pában a Pershing-rakétákat. Színházat játszanak, és sértő­dötten elhagyják Genfben a tárgyalóasztalt, de közben ki­jelentik, hogy kölcsönöket to­vábbra is elfogadnak. Legutóbb két, falra ragasz­tott kommunista plakátot lát­tam egymás mellett. Az egyi­ken közép-amerikai partizá­nok vonulnak fel „Liberia d­o muerta” (Szabadság vagy halál) feliratú zászlókkal; a másikon az áll: „Lieber rot, als tot!’* (Inkább vörös, mint halott!). Tehát az ő céljaikért bátorságot, a mi céljainkért gyávaságot hirdetnek. Ennek a skizofrén propagandának ugranak be a Nyugat jól táp­lált és rosszul nevelt fiatal­jai? A bonni parlamentben be­képzelt és magukat jól infor­­máltnak tartó szociáldemokra­ta politikusok órákig tartottak előadást arról, hogy ők bizony meg akarnak maradni a NATO szövetségben, de ellenzik a Pershing-rakéták felállítását nyugatnémet területen. Kérde­zem: mivel védjék meg őket az amerikai katonák? Csúzli­val? Ragadós a Moszkvából importált elmebaj? Nyugat-Németország nem engedhet meg magának sem finnországi, sem svájci sem­legességet. Amerikai hadsereg nélkül egy napig sem ma­radhatna demokratikus állam. Az oroszokat be sem kellene valakinek hívni, ők már rég itt vannak. Frankfurtban szé­kel a szovjet katonai misszió annak bizonyítékául, hogy Né­metországnak nincs békeszer­ződése. Az itteni kommunisták, úgy látszik, ne tartják már elég dekoratívnak a vörös színt, ezért megalapították a Zöldek Pártját. Az illusztris párt po­litikusai, szakállas, rongyos nadrágú urak és kócos hajú, trehány hölgyek, átütő sikert arattak. — Minden hímnemű rongyos nadrágú, szakállas és nőnemű kócos hajú, trehány választó rájuk szavazott, — és ezekből bizony nagyon sok szaladgál errefelé, így egy csoportjuk bejutott a bonni parlamentbe is, mely tisztelet­reméltó helyből rövid időn be­lül szintén elmeosztályt csi­náltak. Többek között benyúj­tottak egy javaslatot, melyben követelték — ez nem vicc —, hogy a rendőrök ezután ne farkaskutyákkal, hanem pin­csi- és dakszlikutyákkal járja­nak. Ezenkívül persze ők is az általános és totális leszere­lés mellett szavaztak. Három órán keresztül „jobbnál jobb” beszédekkel szórakoztatták az ámuló képviselőket és bosz­­szankodó polgárokat, akik a televízión keresztül egyenes adásban nézhették végig ezt a cirkuszt. Másnap a keletné­met és hasonló­­ szovjet gyarmati sorsú­­ országok új­ságjai vérfagyasztó komoly­sággal kommentálták a „nép­akarat” megnyilvánulását, és ezzel alaposan túllőttek a cé­lon. Még az a német polgár is felébredt, akit idáig sem­mivel sem lehetett felébresz­teni. Magyarországon kitört a nagyzási mánia. Ehhez buda­pesti látogatása alkalmával Bush alelnök is nagyban hoz­zájárult, aki ott Kádárt te­hetséges politikusnak nevezte, és Ceausescuhoz hasonlította. Én ezt sértésnek vettem vol­na. Hazajáró magyarok azt terjesztik itt a Nyugaton, hogy a magyar nép szereti Kádárt. Én csak azt tapasztalom, hogy csalódott szerelmesek még mindig érkeznek hazulról, és politikai menedéket kérnek. Miért nem próbálja ki Ká­dár a nép szeretetét? Miért nem engedélyez többpárt­rendszerű szabad választást? Mekkora pofon volna a reak­ciós magyar emigráció számá­ra, ha túlnyomó többségben őt választanák meg ismét ve­zérnek! Miért szalasztja el a kitűnő alkalmat? Miért nem engedik meg Ma­gyarországon az itteni emig­ráns újságok terjesztését? Ha annyira rajonganak Kádárért, akkor bizonyosan undorral ha­jítanák szemétre írásainkat. Micsoda bukás volna az szá­munkra, ha otthon senki se venné meg, mondjuk, a Ka­tolikus Magyarok Vasárnap­ját? George Bush ellenőriz­hetné e kísérlet eredményét. Budapesten újabban egy kapitalista játékkaszinó nyílt meg. Ide természetesen benn­szülött magyar csak külföldi útlevéllel rendelkező turista kíséretében léphet be, de nem játszhat, csak bámulhat. Ezt a tényt figyelmébe ajánlom azoknak, akik errefelé a dél­afrikai négerek egyenjogúsá­gáért szállnak síkra. Többen lelkendezve igye­keznek meggyőzni: — Budapesten egymás után nyílnak a magánüzletek, vi­déken virulnak a magángaz­daságok. Nincs igazad, ha szi­dod őket, és kitartasz primitív antikommunizmusod mellett! Itt van az ellentmondás, és ez árulja el a normális gon­dolkozás teljes hiányát. — Ha annyira jó a magángazdálko­dás, akkor azt el lehetett vol­na érni a kommunizmus min­den szörnyűségének kipróbá­lása nélkül is. Minek kellett ehhez a csengőfrászos Rákosi­­korszak, mire volt jó a mar­xista átnevelés és a több év­tizedes elmebaj, amin szeren­csétlen népünknek át kellett esnie? Ezt a „ragyogó” élet­­színvonalat az 1947-es koalí­ciós kormány sokkal előbb el tudta volna érni akasztások és haláltáborok nélkül is. Végezetül hadd mondjak el egy viccet: Kohn elmegy a rabbihoz, és panaszkodik neki: — Rettenetes körülmények között élek. Hatan lakunk egy 5x4 méteres lakásban össze­zsúfolva. Nincs ablak, és nagy a bűz, alig lehet kibírni! Kér­lek, segíts rajtam! A rabbi rövid gondolkozás után ezt a tanácsot adja: — Keressetek egy kecskét, és vegyétek magatokhoz a la­kásba! Kohn hüledezve megköszö­ni a tanácsot, hazamegy, és úgy cselekszik, ahogy a rabbi mondta. — Egy héttel később megint zörög a rabbi ajtaján, és sírva hörgi: — Nem bírom tovább! Rab­bi, segíts rajtam! — Zavard el a kecskét! — kapja az újabb utasítást a zárt ajtó mögül. Két hét múlva a zsinagógá­ban megszólítja őt a rabbi: — Na, hogy érzed magad? — Óh, atyám, remekül! — vagyok Kohn szeme. — Csak hatan vagyunk a lakásban, rengeteg helyünk van. Nincs már kecskebűz, boldogok va­gyunk! Fiam ISTVÁN: Kész őrület KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Áldott karácsonyi ünnepeket boldog és békességes új esztendőt kíván Amerikában és Kanadában élő tagjainak és támogatóinak AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET Központi tisztikara dt. Bertalan Imre elnök Varga E. Elemér alelnök , titkár Washington, D.C. valamint szeretetintézménye a BETHLEN OTTHON Molnár S. József pénz­tárnok Ligonier, Pennsylvania Nt. Kovács Pál igazgató OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! DR. BÁLINT IMRE: Vörös ügynök-e a Nobel-díjas Esquivel? A malvinasi háború óta Argentína gyakran kerül fel a világlapok első oldalára. Nemcsak azért, mert a dél-atlanti állam 150 év után újra szembe mert helyezkedni Angliával, de azért is, mert a Nyugat lelkiismerete a NATO-s kardcsör­­tetés zajában is ki merte nyilvánítani szimpátiáját a törté­nelmi igazság mellett. Azóta is azért szavaz minden alkalom­mal a békés tárgyalások érdekében. Világos, hogy a kommu­nizmushoz közel állóknak ez a háború kitűnő alkalmat nyúj­tott arra, hogy befészkeljék magukat Dél-Amerikába. Bizo­nyos fokig sikerült is elhidegíteniök a Nyugattól a dél-ameri­kai féltekét, amellett még igen olcsón gazdasági termékeket is szerezni saját hatalmuk felerősítésére. Itt a rubel azóta is egyre hömpölyög ki a Szovjetunióhoz hűséges követségek kapuin keresztül a megszámlálhatatlan diplomata és „alkalmazott” közreműködésével. Bárcsak ha­mis hírforrásokból kapná adatait a cikkíró, amikor azt írja, hogy Moszkva keze elnyúlt még a nagy, rivális pártok góc­pontjaiba is. De vannak olyan szomorú események is, amikor kétes értelmű, burkolt nyilatkozatok terjengenek szét, amik köny­­nyen megzavarhatják még a józanul gondolkodókat is, és rá­döbbenthetik arra a mind világosabb tényre, hogy ma már sem a hivatali cím, de még a diplomáciai rang vagy a világ­híresség sem nyújt biztosítékot arra, hogy valaki nem dolgo­zik az emberiség ellenségeinek a sorában. Itt van az 1980-as Nobel-békedíjas argentin Perez Es­quivel. Most, hogy a hét év óta tartó katonai uralom — er­kölcsi kényszerből vagy számításból — megnyitotta a de­mokratizálás nagy kapuit, és megengedte nemcsak a válasz­tásokat, de a sajtószabadságot is. Perez Esquivel ezzel a sza­badsággal élve itt is, ott is sajtóértekezleteket tart. A legutób­bin mindjárt arra hivatkozott, hogy a hatalom átadásáig nem akar nyilatkozni, mert a katonai diktatúra most is üldözheti, ahogy éveken át megvonta tőle a szót, és gúzsba kötötte a béke és igazság szolgálatában tett működését. Ennek a békés igazságnak a nevében meg kell jegyez­nünk, hogy a Nobel-díjas építészmérnök — újságaink tanú­sága szerint — az üldözés ellenére az utóbbi években igen gyakran hallat magáról. Többször megjelent például az el­tűntekért harcoló Plaza Mayo-i anyák (Madres de Plaza Mayo) hetenként tartott felvonulásán, ahol eleinte tucatnyi táblával, később már csak néma tüntetéssel, fehér fejkendővel köve­telték a sok száznyi eltűnt családtag előkerülését. Minden hazafias argentin csak helyeselheti akár egy­szerű, akár hírneves honfitársai emberi és nemes szándékát, bátor kiállását az elnyomottak, üldözöttek, védtelenek felka­rolására. De erről a nemes szándékról meg is kell győződnie, hogy hitelt és támogatást érdemeljen ki. De milyen érdekekért is harcol a mi Nobel-díjas híres­ségünk? A tv-ben jól lehetett látni, milyen gyorsan akart áttérni az ő igazi témájára, a nemzetközi politika egy ágaza­tára, amit ügyes fortéllyal igyekezett zengzetes békeszólamai közé beleszőni. Mikor megkérdezték, mik a legközelebbi ter­vei, szinte mámoros arccal felelte: — Legközelebb Nicaraguába megyek, ahol a kapitaliz­mus világhatalmassága akarja tönkretenni a nép hatalmán alapuló kormányt, elkergetni a választott vezetőket. Hogy a somosista lázadókkal, idegen bérenc hordákkal újra siralom­­völggyé tegye a békés országot. Akik ismerik a nicaraguai forradalmat, a mostani átved­­lett „sandinisták” igazi arculatát, azoknak mindjárt ökölbe szorul a keze, mert Perez Esquivel történelemhamisítást kö­vetett el. Tudni kellene neki is, hogy ma a határokon a volt, kiebrudalt, megcsalt, igazi sandinista vezetők harcolnak, hogy elűzzék a jogtalanul, orosz fegyverekkel és kubai katonákkal támogatott bitorló kommunistákat. A „dicsőséges” forradal­mat Somosa tirannizmusa ellen valóban a szenvedő nép vívta ki, de arra már nem volt ereje és képessége, hogy a saját népét eláruló, besurranó új vezetők hatalomátvételét megaka­dályozza. Tapasztalt kubai vezetőkkel a kubai államcsínyt haj­tották végre. Ma már ennek a szabadságért felkelt népnek nincs szava, szabadon választott parlamentje és alkotmányos jogrendje, a vörös medve árnyékában gubbasztanak csende­sen. Nem kételkedhetünk jogosan Perez Esquivel karitászos, a minden elnyomott embert segíteni akaró békemozgalmában, amikor neki is tudnia kellene: az USA csak azért avatkozott be a közép-amerikai vörös térfoglalásba, hogy a népek aka­rata ellenére Moszkva álcázott forradalmakkal hátulról be ne kerítse és nehogy saját kapuja előtt robbantassa ki a har­madik világháborút. Hiszen a napokban került nyilvánosságra, hogy amerikai nyomásra most 8000 kubai katonának kell sürgősen elhagyni fegyveresen Nicaraguát, így nagyobb kilá­tás van arra, hogy idegen fegyverek hiányában a nép előbb­­utóbb lerázza magáról a vörös uralmat. Kinek a szolgálatában áll hát Perez Esquival úr? A sze­retet és a béke álarca mögött nem a keleti rabszolgatartó vi­lághatalom terpeszkedik? Miért nem szólt erről a hitet, sza­badságot üldöző világhatalmi veszélyről? Miért nem ítélte el egyöntetűen és megkülönböztetés nélkül mindazokat, akik a jogos és igazságos béke ellen vétenek? Az újságírók is elis­merték itt, hogy egyoldalú ítélkezéséből kilógott a vörös lóláb, a pártatlanság teljes hiánya. Minderről itt Argentínában most nem sokat írnak, mert nem sokat érdekel ez a közös amerikai veszély. Az új elnök, Raúl Alfonsin, nagy diplomáciai érzékkel mindenkit fogad, elment a püspökök gyűlésére, úgy igyekszik elkészíteni a talajt, mintha csak egyetlen párt volna az országban. Jó szán­dékkal akar vezető peronistákat beültetni a tanácsadó fóru­mokba, hogy a pajzánkodó, önállósággal kacérkodó „külön­­hatalom”, a CGT, a peronista országos munkásszervezet, át­szelídüljön, és ne a pártoskodás, hanem a közös haza meg­mentésének a vágya uralja őket ezután. Várakozással néznek december eleje elé, amikor Isabel Perón, a volt elnök özve­gye, a peronista párt országos elnöknője Madridból visszatér. Sokan remélik, hogy rendet fog teremteni a viszálykodó párt­ban. Minden attól függ végeredményben, hogy a n nagy jobbu­­lási, előrehaladási és gazdasági lázban, ígérgetésekben nem feledkeznek-e meg a vezetők az erkölcs, a tiszta kultúra át­­nemesítéséről, a tv-ben a mocskos műsorok kivetéséről, az ifjúság keresztény átformálásáról, hogy végre ez a jó szán­dékú nép az evangélium útján találja meg azt a boldogságot, amire történelmi hivatása, Európából leszármazott milliók kul­túrája és hite rendelte. Perez Esquivelek helyett olyan har­cos, gerinces, mély hitű embereknek kell majd jönniök, akik ismerik a valódi ellenséget, a milliók emberi gyengeségeit, és lesz erejük és akaratuk egybefogni azokat, akik ellenáll­nak majd a megvesztegetés, kishitűség, gőg és önzés ország­pusztító kísértéseinek is. Ezek fogják az új országot felépíteni.

Next