Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)

1983-11-06 / 42. szám

1983. november 6. Monsieur Jean Nicol (1530-1600) átkozott öröksége avagy Egy nemdohányzó nyelv öltögetése a dohányfüstölök és szokásuk felé Szeretnék előre válaszolni a kritikusaim kérdésére: miért nem az alkoholistákat és a kábítószerek rabjait pellengérezem ki inkább? Utóvégre azok súlyosabb átkai minden társadalom­nak, mint a legszenvedélyesebb dohányzó. Válaszom: az alkoholistákat és kábítószereseket leprások­­ként kezeli a társadalom, betegekként az orvostudomány, és potenciális bűnözőknek tekintik őket a rendfenntartó szervek. Törvények és rendeletek alapján igyekeznek megakadályozni őket abban, hogy önmagukban vagy másokban kárt tegyenek. A dohányzás megszállottjai azonban ma még zavartalanul folytathatják saját és a velük önként vagy kényszerűségből — főleg zárt helyen — együtt tartózkodók egészségének a rombolását. Nem szándékosan, csak felelőtlen könnyelműség­ből. Ha egy-egy égve maradt cigarettavégtől lángba borul és leég valahol egy nagy szálloda vagy kisebb öregotthon, eset­leg egy autóúttal határos erdőszakasz, többnyire a dohányzók rendülnek meg a legjobban. Érthető: az első két esetben a gondatlan tettes rendszerint maga is benne ég a kigyulladt épületben (számos ártatlan áldozatával együtt). Egy percig sem állítom, hogy a dohányzás kérdésében el­fogulatlan vagyok. Utálom a dohányzás mindhárom legelter­jedtebb formáját: a cigarettázást, a szivarozást és a pipázást. Három okból a cigarettát, kettőből a szivart, és csupán az egészségrontó hatása miatt a jó illatú amerikai pipadohányt. Ennek megfelelően rossz véleményem van azokról a mindkét nembeli embertársaimról, akiknél a dohányzás bármelyik for­mája szenvedéllyé fajult. Nem vonatkozik a véleményem és ez a cikk azokra a mérsékelt, alkalmi dohányzókra, akik csak akkor gyújtanak rá, ha meggyőződtek arról, hogy környeze­tükben senkit sem zavar a dohányzásuk. Ha pedig nincs náluk cigaretta, amikor éppen rá akarnának gyújtani, tudomásul veszik hiányérzet és mártírszindróma nélkül. Nem értem egé­szen őket, de tisztelem civilizált viselkedésüket. Ha csak ilyen dohányzókat ismernék, nem írtam volna meg ezt a cikket. Elsősorban azért nem szeretem a dohányzást, mert a dohányfüst egészségtelen. Árt a dohányzónak, és — zárt he­lyen — árt a környezetének is. Ez a tény hosszú éveken át folytatott tudományos kivizsgálás eredménye, és ma már köz­ismert. Tizenéves koromban otthon Csonka-Magyarországon bölcs öregek (akik maguk többnyire mérsékelt dohányzók voltak) óvtak a dohányzástól. Sohasem lesz annyi pénzem, hogy sarokházat vehessek Budapesten, és ha túlzásba viszem a dohányzást, még nikotinmérgezést is kaphatok — mondták. Azóta nagyot haladt az orvostudomány a dohányzás káros következményeinek a felismerésében is. Tudjuk, hogy a gége­rákot és tüdőrákot nagyrészt a dohányzásnak, főleg a ciga­rettaszívásnak „köszönhetjük”. Az utóbbi években az is ki­derült: számos nagy dohányzó azért úszta meg ezt a két rák­fajtát, mert mielőtt kifejlődhettek volna bennük, a dohányzás­sal elősegített szívroham megölte őket. A legújabb felfedezés az, hogy az amerikai dohányföldek termékenyítésére használt műtrágyában polonium nevű elem van, amely a talajból fel­szívódik a dohánylevélbe, és annak égésekor sugárzást okoz. Ez fokozza egészségrontó hatását. Nemcsak annak árt, aki a dnh^-'vkén ftir'ényf- szívia ha^m­armak is, aki a közelben van, és a levegővel együ­tt a dohányfüstöt is beszívja. Nem is beszélve azokról az ártatlan kis emberpalántákról, akiknek az anyja a másállapot idejére sem hagyja abba a dohányzást! Másodsorban azért nem szeretem a cigarettázást és szi­varozást, mert — ha a közelemben történik — megfoszt attól a kis „privacy”-tól is, ami a városban élő ember számára megmaradt, noha ezt itt Amerikában nagyra tartjuk. Nem sze­retem zárt helyen a cigarettafüstöt. Pillanatnyi hatása mellett beszívódik a ruhámba is. Időbe tart, amíg kiszellőzik belőle, és akkor szétterjed a lakásban. Ami a szivarfüstöt illeti: nem­csak a legtöbb nemdohányzó undorodik a szagától, hanem igen sok cigarettázó és pipázó is. Valahányszor vastag Havanna vagy egyéb drága szivart pöfékelő férfit látok, a nevetés kör­nyékét (noha a szivarhűz irritál), lelki szemem előtt megjele­nik a hüvelykujját szopogató kisfiú. Néhány évvel ezelőtt amerikai pszichológusok közölték hosszú időn át folytatott tanulmányozásuk eredményét: a hüvelykujj-szopogató kisfiúk­ból lesznek felnőtt korukban a szivarozó bácsik. Harmadsorban morális okokból utálom a dohányzást. Pon­tosabban a cigarettázást. Ez a kijelentés — sejtem — nagy­képűnek tűnik. Főleg azok előtt, akik nem élték át Ausztriá­ban vagy Németországban az 1945/46-os időket, amikor a kelet-európai menekültek és mi, magyarok, menekülttáborok­ban vagy falusi gazdák csűrjeiben zsúfolódtunk. A megszálló angol és amerikai katonák cigarettáért mindent megkaptak. Az addig tisztességes leányok és asszonyok közül is sokat. Olyanokat is, akik nem annyira Rákosi Mátyás országlása elől menekültek él otthonról, mint inkább az orosz katonák általi megerőszakolástól való jogos félelmükben. Ezeknek az idők­nek és szégyenletes eseteknek az emléke a tudatom mélyén kitörölhetetlenül kapcsolódott a (meggyújtás előtt) jó illatú angol és amerikai cigarettával. Elmélkedhetnénk ezen: ki a tisztességtelenebb? Az, aki cigarettáért eladja magát, vagy az, aki az eladó női tisztességet cigarettáért megvásárolja? Ám ez már túlmenne ennek a cikknek a célján és keretein. A cigaretta azonban nemcsak a női tisztességet segített elvenni zord időkben. Megrögzött bűnözőket is szembe fordí­tott saját erkölcsi kódexük fontos tételével: a zsiványbecsület­­tel. Régi világbeli detektívektől hallottam néhány példát erre. A lényege mindegyik történetnek ugyanaz volt: a vallatott betörő, bankrabló vagy kasszafúró tagadta a tettét, és nem árulta el cinkostársait még néhány jókora „hatósági” pofon után sem. Amikor azonban a detektív cigarettára gyújtott a bűnöző orra előtt, az néhány szippantás ellenében bevallotta a terhére rótt bűncselekményt, sőt, a cinkosait is elárulta. A zsiványbecsület is követte a női tisztességet: elszállt a ciga­retta füstjével együtt! Ezek a kirívó esetek. Néhány tízezer férfié és nőé a sok millió dohányzó közül, ám hosszú évtizedeken át volt alkal­mam megfigyelni: értékes, rokonszenves, más tekintetben jó modorú társaságbeli hölgyekből és urakból önző, tapintatlan, saját és mások egészségével mit sem törődő egyéneket csinált a szenvedéllyé vált dohányzás. Emlékszem, az iskolában illem­tanban azt tanultuk, hogy étkezőasztalnál ülve addig ne gyújt­sunk rá, amíg bármelyik asztaltársunk még eszik. Ugyan melyik dohányzó tartja ezt be számos emigráció, társasebé­­deink és társasvacsoráink alkalmával? A méltányosság, az egyenlő elbánás elve hol érvényesül? (FOLYTATJUK) KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Miért nem adjátok ki angolul? NATIONS REPORT OF THE SPECIAL COMMITTEE ON THE PROBLEM OF HUNGARY GENERAL ASSEMBLY OFFICIAL RECORDS: ELEVENTH SESSION SUPPLEMENT No. 18 (A/3592) New York, 1957 Ezt a kérdést tették fel számtalanszor amerikai és kana­dai magyar fiatalok, amikor a szabadságharc 25. évforduló­ján New Yorktól Vancouverig felmutattam az akkor frissen megjelent könyvünket, A forradalom tanúi címűt. Negyed­­százados mulasztás után jelentettük meg Stankovich Victor fordításában és előszavával az Egyesült Nemzetek Különbi­zottságának jelentését a magyar felkelésről. Ezt a történelmi értékű drámai dokumentumot először magyarul adtuk olva­sóink kezébe, hogy az otthoni fiatalokhoz juttassák el, akik a közelmúlt, elsősorban 56 igazi megismerését követelték a rendszertől. Lehetett volna-e hitelesebb könyvet eljuttatni hoz­zájuk az ENSZ Különbizottságának tárgyilagos, hiteles beszá­molójánál, melyet 111 tanú kihallgatása alapján írtak meg és adtak ki az ENSZ 5 hivatalos nyelvén. Könyvünk sikerére jellemző, hogy 8 hónap alatt 2500 példányban elfogyott, és otthon, a földalatti szamizdat „AB” -kiadó is stencilezett pél­dányokban terjesztette. Joggal kérdezték azonban az amerikai és ausztráliai kon­­tinensen élő magyar fiatalok: „Miért nem adjátok ki ezt an­golul?” Ők ugyanis már itt születtek, s ha beszélni meg is tanultak magyarul, folyékonyabban olvasnak angol könyvet. Angolul pedig 25 éve sehol nem tudták beszerezni, mert 56 után Moszkva felvásárolta és eltüntette a neki kellemetlen dokumentumot. Az igazság azonban csak akkor szólal meg, ha van valaki, aki megszólaltatja. Így született meg az igényből ez a történelmi kútforrás, nemzetközi bizonyíték, melyre az utókor is hivatkozhat. A külföldi magyar könyvkiadás felismerte a világnyel­veken megjelenő, magyar sorskérdésekkel foglalkozó könyvek kiadásának jelentőségét. Így születtek meg Erdélyről, Felvi­dékről, a magyar történelemről színvonalas könyvek, hogy elérjék a második nemzedéket, amely létszámban és a jövő szempontjából is jelentősebb, mint az első nemzedék. Az 1980- as amerikai népszámlálási iroda (Bureau of the Census) sze­rint az eddigi becsléseket messze túlhaladva 1 776 902 vallotta magát magyarnak. Ebből 727 223 mindkét ágon magyar, a többi vegyes származású. Többségük kevésbé vagy egyáltalá­ban nem tud magyarul, de masrva­,r’ak érzi magát! Az ő­­gé­veiből megrend­ezni súlyos mulasztás volna, hiszen ők a magyar ügy közvetítői az amerikai közvélemény felé. Bárki ír azonban a magyar októberről, azt nem fogadják el olyan hitelesnek, mint egy nemzetközi intézmény beszámoló­ját. Negyedszázad elmúltával elmosódnak az események, még azoknál is, akik részt vettek a forradalomban. Hát még azok­nál, akik semmit sem hallottak róla, vagy akiknek a külön­féle politikai szempontok szerint megírt könyvek hamisan mu­tatják be a magyar szabadságharcot. A jelentés kiadásának most külön időszerűséget ad az a tény, hogy a könyv bemutatja Andropovnak, a Szovjetunió mai vezetőjének 56-ban Budapesten játszott szerepét, amely döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy a habozó moszkvai vezetés végül is a magyar forradalom letiprását határozta el. Danbury és Edmonton városok magyarsága érezte át e könyv angol kiadásának jelentőségét, és nagyobb összeget aján­lottak fel, hogy ez megvalósulhasson. Itt szeretnék köszönetet mondani nekik és a külföldi magyar sajtónak, mely készséggel okozta felkérésünket. Nem rajtuk múlott, hogy az akció ke­vés sikerrel járt. A Danbury Magyar Klub és az Edmontoni Magyar Kultúrkör támogatása egy 200 oldalas könyv 1000 példányban való megjelenését tette volna lehetővé. A könyv terjedelme azonban 272 oldal lett, és nem volt szívünk, hogy e fontos könyvet csak 1000 példányban hozzuk ki. Úgy dön­töttünk, hogy 2000 példányban jelenünk meg, mert a gya­­korlatból tudjuk, ha már kész a könyv és híre eljut minden­hová, előbb-utóbb eljutnak a könyvek is rendeltetési helyükre: könyvtárakba, egyetemekre, fontos politikusokhoz, írókhoz. Ezt a közvetítést azonban az amerikai magyarság, elsősorban fia­taljaink láthatják el. Kérünk tehát mindenkit (személyeket, szervezeteket) aki átérzi a könyv jelentőségét, vegye meg és adja gyermeke kezébe. Fiataljaink csak akkor válhatnak 56 örököseivé, ha ismerik annak hiteles történetét, mozgató eszméit, amelyekért szüleik lelkesedtek. Az ő révükön el fog jutni a könyv a leg­fontosabb könyvtárakba, és akkor is hatni fog, amikor sem mi, sem ők nem lesznek már az élők sorában. Tollas Tibor A Report of the Special Committee on the Problem of Hungary című könyv megrendelhető a Vasárnap könyvosz­tályán (P. O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509, Ára 13 dal­lár, plusz 1 dollár portó). Mécs László szól hozzánk Van egy versem: A tökéletlenség dicsérete. De nekem régi elméletem: a legundokabb ember a „tökéletes” ember,­ aki azt tartja magáról, hogy tökéletes. Mert tökéletes ember nincs, csak az Isten-ember. Ilyen tökéletlen volt minden ba­­rátom, persze én vezettem a tökéletlenségben. Ilyen volt egy plébános barátom, azért írtam róla a Heribald című verset" A TÖKÉLETLENSÉG DICSÉRETE A fáról néha egy gatyat levágnak kegyetlenül, legszebb bimbóival gondos kertészek vagy gonosz vihar s tövében a letört, levágott ágnak marad sebével a holtcsöndű csökk. A fa heggel köríti ezt a görcsöt, virágzik, zúg, terem lombot, gyümölcsöt s körüldalolja madár és tücsök. S a görcsben bent, míg kérge nő rakódva, eső, szú őrli a holt fa-eret, jön a harkály mint lelkiismeret, kitisztogatja, így képződik odva a fának. Ily fa sohsincs egyedül, nyáron beléje fészket hord a cinke s midőn a tél fehér borzalmat hint le, pillangó, cinke belemenekül. A lélek is fa. Ép így támad­odva. A fájdalom fekete mint fagörcs. Átkozza a bolond. Nem így a bölcs: imádkozik, vár, tovább lombosodva, a sebre kérget durva véd­ivel, könnyel porlasztja szét fekete titkát, hegyes csővű gyónások kitisztítják s befészkelhetnek emlékek, szívek. Az ily ember csupa tökéletlenség, de ily embert lehet szeretni csak, akit megsebzett kín, bűn, baj, bicsak ! Aki hibátlan testi-lelki fenség, tökéletes, mert ő ezt így hiszi s ezen jogon igényel cifra rangot Emberországban , mint undok varangyot utálja angyal s ördög elviszi. Az Isten is kiket szeret, barátim? Megtérő bűnöst, gyönge gyermeket. De furcsa madár ez a szeretet: gyarlóságunk odvában fészkel játszni. S a Bibliából még ez is kitűnt: hogy szerethessük — Isten testvérünk lett — magára vette bús emberségünket, s gyarlóságunkat, kivévén a bűnt !­­ Sokan szeretnek itt s a más világon, mert odvas gyönge, gyarlandó vagyok! A szeretet madara megragyog s egy odvamban kikölti boldogságom; a másikban egy méhraj remekül készített sejtrendszerbe gyűjti mézem. Ha meghalok, barátaim, úgy érzem, sok méhem telketekbe menekül rrrrrrrrrrro Trrriro TTirrrrro HERIBALD Semetkay Jine­nek Húj húj hajrá ! Száguldtak a pogányok. Litániázott a komor kolostor: magyar nyilaktól ments meg uram minket ! Futott, ki merre látott, aranyostól, ereklyéstül, mikor a vészjel intett. Minden szent pap a hegy felé inait ott s nem várták a bolondos Heribaldot. Huj, húj hajrá ! Jöttek gyilkos nyilakkal, ki szép nyeregben, ki csak puszta szőrön, rendetlen, költöző-madári rendben. A klastrom mellett a lúdbőrös csendben várt s így szólt Heribald : „A sarubőröm nem adta ki a perjel s itt maradtam. Most nyugtalan lesz álma énmiattam­. S jóízű, harsány hahotába kezdett. Nem értették nyelvét, jó Heribaldnak, de a kacagást mindenek megértik: virágos ág ez, hol találkát adhat a vércse a galambnak. Harci mérgit eldobja, lám, a magyarok vezére s kacagnak mind, mind pajzánul beszélve. Heribald most a pincét felnyitotta. Az Egyház híres, jó szépség-korából, mely konzektálást vár, sok nép ivott már és mámoros lett. Ím : a kósza tábor iszik. Valami ős lelki kotta szerint dalol s elalszik. Heribaldjuk krétával szép keresztet rajzol rájuk. ó Heribald ! Nagyon szeretlek téged ! Mindig voltak s mindig lesznek pogányok: síppal, dobbal, dárdával, gún­­nyilakkal mindig bántják az Isten-csendü népet. A zord aszkéták futnak gyors inakkal, — a Heribaldok mindég ottmaradnak, mosolyt vetnek és bizalmat aratnak. a Heribald I­de vagy az április-híd a pogány tél s keresztény kikelet közt. A nevetés bohóc-rongyát felöltöd, hogy eltakard a lélekvédő eszközt, a gyémánt páncélt 11 S minden gyanú­ költött holló elszáll. A nevetésed hidja a sziveket Krisztushoz igazítja. A pajzánság pogány arany kulcsával csak nyitogasd a katakombás pincét: a szépség mámorával porhanyított lélek kitárja legjobb földje kincsét a Magvető előtt! Ha itt-ott arcfintor vár, csak légy legény a gáton. Szeretlek ó, legeslegjobb barátom! ! ! 7. oldal -----------*

Next