Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)
1983-12-25 / 49-50. szám
Mffiiw i:mr"i i ■ imnr«nnmr-w ír mn iw] New York i kulturális krónika Tollas Tibor író és költő, a Nemzetőr főszerkesztője, a református egyház nagytermében, valamint Borbándi Gyula, az Új Látóhatár szerkesztője New Yorkban, a Magyar Házban előadást tartottak. Tollas Tiboor Az otthoni szellemi ellenzék és az emigráció címen tartotta meg előadását és a Forgószélben című új verseskötetéből mondott el verseket. Ezután Dukász Anna olvasta fel Tollas Tibor versét, Gérecz Attila emlékére. S legutoljára Tollas egy négysoros versét, melyet itt újból leközlünk, mert olyan szép, és a költő lelkületére annyira jellemző: Minden versemmel csak szegényebb leszek, És gazdagabb, hogy adtam valamit. Egy ismeretlen zenei versemet, Én csak tovább adom szavait. Az est fénypontjában ezek után Siklós Tamás zongoraszámai Kodály Zoltántól, de különösen Kecskési Csilla, Tollas Tibor leányának csángó népdalai voltak. Csordás Gábor esperes köszönte meg Tollas Tibor előadását.★ Borbándi Gyula előadásában a magyar népi mozgalomról írt, most megjelent könyvére támaszkodott. Előadásának legjelentősebb része az volt, amit a magyar reformmozgalmakról mondott. Odahaza a marxista rendszert kritizáló vagy tagadó írás nem jelenhet meg. Négy reformista áramlatot különböztethetünk meg. 1. A technokrata csoport. A materiális sikert és gazdagodást tekinti céljának. Ennek érdekében hajlandó módszereken és eljárási szokásokon változtatni. A hatalmi rendszert sem érintő változásoktól várja a változást. Tagjai részben pártonkívüliek, részben párttagok. Közgazdászok, vállalati menedzserek, állami főtisztviselők, tsz-vezetők. 2. A katolikus megújulást hirdető csoportok. Az ún. kisközösségekből vagy bázisközösségekből állnak. Ezek a főleg egyházközségi csoportok a katolikus hit és meggyőződés elmevülésére törekszenek. A legtekintélyesebb papi irányítók azok órából kerülnek ki, akik kritikával szemlélik az egyházi vezeőknek a világi hatalommal szembeni magatartását. Ebben a vonatkozásban Bulányi György piarista atyát említette meg. 3. A harmadik csoport a létező szocializmusból ábrányit ki, és a marxizmust is kritikával szemlélő fiatalokból áll; a magát demokratikus ellenzéknek nevezi. A nyugati sajtóm a disszidens elnevezést kapta. Legnevezetesebb tagjai: Konrád György, Haraszti Miklós, Kiss János, Kenedi János s mások. Hamis kompromisszumnak tekintik a hatalom és társadalom egy része, főleg az értelmiség közötti kialakult gységet. Szamizdatkiadványaik révén nagy publicitásuk van, ár számuk nem népes. Külföldi népszerűségük számbeli sú-aiknál sokkal jelentősebb. A rendszer ezeket veszélyesnekkinti, mert sokszor marxista érveléssel támadják a rendőrt. Intellektuális jelentőségük miatt azonban munkásokhoz , paraszokhoz kevés a kapcsolatuk. Amilyen meggyőző a klímájuk, olyan ködös, érthetetlen vagy nehezen érthető a progánjuk. 4. Népi irányzat. A népi mozgalom még élő tagjaiból, ésezben a népiség felé tájékozódó mai fiatalokból áll. A nemeti gondolat és a haladás eszméjének a szintézise foglalkozna. Annak megteremtésén fáradoznak. Hogy nem lehet akadás a nemzet kárára, és a magyarság ügye csak a haladásán mozdítható előre. A hazafiság, a történelmi tudat, az ismeret, a tizenötmillió magyarban való gondolkozás, a hadunkon kívülálló magyarságért érzett felelősség, amelyek jó érdeklődésünkkel, minden mást megelőzve fordulnak. Idógiai dogmák nem kötik őket. A hatalmon levők törekvése, hogy ezek az ellenzéki, felenzéki, reformista csoportok egymástól elszigetelve működik, és közös akciókra képtelenek legyenek. Borbándi Gyula így fejezte be előadását: „És nem leheten, hogy egy napon a népi eszmék borítják el a magyar gondolkozás halmait, mint fél évvel ezelőtt Illyés Gyula hetésén a fiatalok ezreinek egy szál virágai, a hivatalos Agyarország koszorúit.” (Somssich László) VAJDA ALBERT: A fémesen csillogó repülő csészealj lassan ereszkedett lefelé. A nesztelenül nyíló ajtón át kiszálltak az expedíció tagjai. A fogadóbizottság elnöke mind a négy száját széles mosolyra húzta, és megrázta az űrhajó parancsnokának összes kezét, szám szerint hatot. — Legyetek üdvözölve! Egész Galaxida büszke rátok! ötvenezer fényévvel ezelőtt indultatok el azzal a feladattal, hogy eljussatok ahhoz a kis labdához, amelyet tudósaink évmilliók óta figyelnek. Azért küldtünk el benneteket, hogy megállapítsátok: van-e élet a Földön? Sikerült erre a kérdésre feleletet találnotok? — Azonnal rátérek — felelt a parancsnok —, de előbb el kell mondanom, hogy ez a Föld meglepően kis bolygó a többi égitesthez viszonyítva. Mégis úgy riszálja magát ellipszis alakú pályáján, mintha ő lenne a legnagyobb. — Jó-jó — vágott közbe a fogadóbizottság elnöke —, de mi arra szeretnénk választ kapni, hogy van-e élet a Földön? — A helyzet az, hogy a Föld teljes pályáját háromszázhatvanöt nap, öt óra, negyvennyolc perc és... —...és negyvenhat másodperc alatt futja be! — vágott közbe kissé idegesen az elnök. — Ezt már vagy félmillió év óta tudjuk. Még Kopp Ernikus, a Galaxid Csillagvizsgáló főigazgatója állapította meg. Ti azért mentetek a Föld légterébe, hogy választ adjatok nekünk arra az izgató kérdésre: van-e élet a Földön? A parancsnok megköszörülte a torkait. A Földön rengeteg kétlábú, négylábú, csúszómászó, kúszó, szárnyas és egyéb élőlény van. Köztük a legfejlettebb és legértelmesebb az ember. Hogy ez az állítás igaz-e, arról nem tudtunk meggyőződni, mert csak negyvenöt földi évig keringtünk a bolygó körül. — Van-e élet a Földön? — kiáltotta a fogadóbizottság elnöke. — Éppen erre akarok rátérni... Rövid idő alatt sikerült megállapítanunk, hogy a földlakók nagyon okosan — mondhatnám: bölcsen — határokkal elzárt csoportokat alkotnak. Ezeket a tömörüléseket államoknak nevezték el. Az tetszett nekünk a legjobban, hogy ezek az államok milyen kedvesen utálják, mennyire lenézik, rokonszenvesen megvetik és csipkefinoman gyűlölik egymást. Ezt nevezik „nemzetközi kapcsolatoknak”. — Van-e élet a Földön? — kérdezte még emeltebb hangon a fogadóbizottság elnöke. — A földlakókat három súlyos betegség fenyegeti: a rák, a szívbaj és a politika — folytatta a parancsnok, teljesen figyelmen kívül hagyva a megismételt kérdést. — A rák okozója ismeretlen, a szívbajról már annyit tudnak, hogy a túlságosan nagy hajsza és az állandó idegesség okozza, de ez ellen nem tehetnek semmit. A harmadik pusztító betegség a politika. Ennek kórokozója előttünk már ismeretes. — A politika vírusos megbetegedés! — mondotta a fogadóbizottság elnöke határozottan. — Úgy van. A „politikus” nevű vírus okozza. Ezt a Földön is tudják, de tehetetlenek vele szemben, mert ha véletlenül meg is szabadulnának egytől, jön helyette öt másik. Átlagban huszonöt-harminc évenként lesz sok millió ember a politika áldozata. — Nem ismerik a védőoltást? — kérdezte csodálkozva a fogadóbizottság elnöke. — Nálunk már két és félmillió éve kötelező az újszülöttek beoltása politika ellen. — Nálunk egyszerűbb a helyzet - mondotta az űrhajó parancsnoka. — Ha mi elvesztjük a fejünket, még mindig marad három, amivel gondolkodhatunk... De ha egy földlakó veszti el a fejét, márpedig legtöbben állandóan elvesztik, nos, akkor kész a káosz. — Ez az ő bajuk! — mondta a fogadóbizottság elnöke. — De most már halljuk a lényeget: van-e élet a Földön? — Azonnal rátérek erre is — mondotta a parancsnok. — De előbb szeretnék egy kis általános képet adni a Föld lakóiról... Legelterjedtebb népélelmezési cikkük egy ételkülönlegesség, amely így szerepel az étlapokon: „sületlen szólamok, bő lére eresztve”. A különböző társadalmi rendszerekben ezt az ételfajtát különbözőképpen készítik. Van, ahol megszórják a „frázis” nevű fűszerrel; van, ahol meglocsolják a „be nem váltott ígéretek” elnevezésű ételízesítővel. — Van-e élet azon a nyamvadt Földön? — tette fel a kérdést hörögve a fogadóbizottság elnöke. — Csak egy pillanat még... A Földön tiszteletreméltó módon ágál, ordít, törtet és tolakszik néhány milliárd ember. Lehetséges, hogy ez a csörtetés és rohanás csak nekünk, kívülállóknak tűnik tiszteletreméltónak, nekik nem is annyira. Sikerült azt is megfigyelnünk, hogy a földlakók azt hiszik, ők állnak a világmindenség központjában, és ez valamiféle rokonszenves bajt ad nekik. Roppant érdekes megfigyelni, milyen végtelen udvariassággal tapossák le egymást azért, hogy elérjék a semmit. Különben az is tetszett nekünk, hogy vannak közöttük úgynevezett „kiemelkedő egyéniségek". Ezek állandóan az egész emberiség nevében szónokolnak. Megmondják, hogy milyen jövvőt kell felépíteni, aztán — szónoklás közben — egyszer csak szívükhöz kapnak, és végleg eltűnnek. Szavaikra percek múlva már senki sem emlékszik, óriási világmegváltó terveik feledésbe merülnek, mert a tömeg akkor már szájtatva figyeli a soron következő „kiemelkedő egyéniség” jövőbe mutató ujját. — Tehát mégis van élet a Földön! — szögezte le a fogadó- bizottság elnöke, mert összetett gyomra követelődzően felmordult. — Ezt nem mondtam! — vágott közbe határozott hangon a repülő csészealj parancsnoka. — Elismerem, hogy a felsorolttünetek az élet jelenlétére mutatnak. De ez csupán látszat. Azt állítani, hogy a Földön van élet... — Megingatta valamennyi fejét, majd folytatta: — Azok a földlakók, akikkel módunk volt beszélni, állandóan panaszkodtak. Egyetlenegy szájukból csak úgy ömlött az elégedetlenség. És amikor feltettem nekik a kér-dést: van-e élet a Földön, valamennyien azt kiáltották: „Hát élet ez?” — A Galaxid űrhajó parancsnoka kis szünetet tartott, aztán hozzátette: — Nem... azt hiszem, nincs élet a Földön. És ebben, gondolom, egyetért velem a Föld keleti felének legtöbb lakója... Van-e élet a Földön? KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA MEGYESY JENŐ: • • Ösztön és értelem Az éjszaka villanyt akartam gyújtani, és az éjjeliszekrény pereméhez nyúltam, ahova évekig oda volt csiptetve a kis olvasólámpa, ami viszont ugyancsak évek óta nincs már ott, ahelyett a magas állólámpához kellett volna felnyúlnom a magasba. Különös! Meddig fog még tartani az a hosszú időn át beidegződött szokás, amit ösztönös mozdulatnak is nevezhetnénk, a pszichológusok szerint helytelenül. Nem lehet az, hogy az állatok ösztönös cselekvése is hasonló ehhez, hogy amit tesznek nem gondolják végig értelmileg, ahogy én sem gondolkoztam azon félálomban, hogy valami miatt világosság kell, amit a lámpa ad, és amit a kapcsoló elfordításával lehet meggyújtani, ami pedig évek óta azon a megszokott helyen található. Valamikor tudták az állatok, hogy mit miért tesznek, vagy talán tudják most is, de nem kell már az értelmüket használni, amikor tesznek valamit, az idők folyamán el is felejtették a dolgok értelmét? A genetika szerint a szerzett tulajdonságok nem örökíthetők át, így valaki az ősidőkben helyezett el valami parányi dolgot a géneikben, ami bizonyos magatartásokra kényszeríti őket, hogy véhezvigyék naponta, sőt, a nap minden percében azt az ezernyi csodát. (Ki volt az a valaki?) Abban a kényszerben benne foglaltatik az is, hogy a leszármazóikat megtanítsák a létfenntartáshoz szükséges tudnivalókra. Az én ketrecben felnevelt fürjeim azért pusztultak el mind, amikor szabadon engedtem őket, mert nem tanította senki, hogy az élelmüket hogyan szerezzék be. Amikor tavasszal a ház napos oldalán a kotlós maga köré gyűjti a csibéit, és valamit kárál nekik, vajon azt magyarázza-e: „Ha egyszer férjhez mentek és megkotlotok, a tojásokat megforgassátok ám magatok alatt, mert soha nem kelnek ki a csibéitek!” És a kissé távolabb kapirgáló csibék azért nem hallgatnak oda, mert azok talán mind kis kakasok, akiket érhetően nem érdekel ez a téma? Végzett erre valaki is kutatásokat, ahogy a madarak hangját is szalagra veszik? Nem akkor tanulják-e a kiscsirkék, hogy amikor majd keltik a tojásokat, mennyi időre hagyhatják azokat ott a teremtés zavaros bódulatában, hogy egy pár szem kukoricát felcsipegessenek? Ha valaki megfigyelné, hogy a világ különböző helyein élő kotlósok az azonos korú csibéiknek mindig ugyanazt mondják, akkor az arra mutatna, hogy ott a ház tövében valami nagyon titokzatos dolgok mennek végbe. Tehetnének az állatok másként is, mint ahogy tesznek? Úgy látszik, hogy nem. Ők mindent pontosan úgy kell tegyenek, ahogy az a fajtájuk jövője és erősödése érdekében a legjobb. Bár Darwin szerint az állatok ösztöne nem szolgálja mindig legjobban az érdekeiket (vagy legalábbis azt, amit Darwin tartott az érdekeiknek), de én még nem láttam szivarozó kutyát, részeg disznót vagy narkotikumoktól szédelgő tehenet. Csak az embernek van lehetősége, hogy rosszul csinálja a dolgokat, hogy megmérgezze a környezetét, felborítsa a természet egyensúlyát, hogy elpusztítson mindent, önmagát is. Lealacsonyító ez az emberre? Nem. Ez különbözteti meg minden más élőtől. Hogy hogyan és miért kapta az ember ezt a megkülönböztetett helyet a természetben, le van írva pontosan a Kiskatekizmusunkban. 13. oldal