Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)

1983-12-25 / 49-50. szám

Mffiiw i:mr"i i ■ imnr«nnmr-w ír mn iw] New York i kulturális krónika Tollas Tibor író és költő, a Nemzetőr főszerkesztője, a református egyház nagytermében, valamint Borbándi Gyula, az Új Látóhatár szerkesztője New Yorkban, a Magyar Házban előadást tartottak. Tollas Tiboor Az otthoni szellemi ellenzék és az emigrá­ció címen tartotta meg előadását és a Forgószélben című új verseskötetéből mondott el verseket. Ezután Dukász Anna olvasta fel Tollas Tibor versét, Gé­­recz Attila emlékére. S legutoljára Tollas egy négysoros ver­sét, melyet itt újból leközlünk, mert olyan szép, és a költő lelkületére annyira jellemző: Minden versemmel csak szegényebb leszek, És gazdagabb, hogy adtam valamit. Egy ismeretlen zenei versemet, Én csak tovább adom szavait. Az est fénypontjában ezek után Siklós Tamás zongora­számai Kodály Zoltántól, de különösen Kecskési Csilla, Tollas Tibor leányának csángó népdalai voltak. Csordás Gábor esperes köszönte meg Tollas Tibor elő­adását.★ Borbándi Gyula előadásában a magyar népi mozgalomról írt, most megjelent könyvére támaszkodott. Előadásának leg­jelentősebb része az volt, amit a magyar reformmozgalmakról mondott. Odahaza a marxista rendszert kritizáló vagy tagadó írás nem jelenhet meg. Négy reformista áramlatot különböztethetünk meg. 1. A technokrata csoport. A materiális sikert és gazda­godást tekinti céljának. Ennek érdekében hajlandó módsze­reken és eljárási szokásokon változtatni. A hatalmi rendszert sem érintő változásoktól várja a változást. Tagjai részben pártonkívüliek, részben párttagok. Közgazdászok, vállalati me­­nedzserek, állami főtisztviselők, tsz-vezetők. 2. A katolikus megújulást hirdető csoportok. Az ún. kis­­közösségekből vagy bázisközösségekből állnak. Ezek a főleg egyházközségi csoportok a katolikus hit és meggyőződés elme­­vülésére törekszenek. A legtekintélyesebb papi irányítók azok órából kerülnek ki, akik kritikával szemlélik az egyházi veze­­őknek a világi hatalommal szembeni magatartását. Ebben a vonatkozásban Bulányi György piarista atyát említette meg. 3. A harmadik csoport a létező szocializmusból ábrán­yit ki, és a marxizmust is kritikával szemlélő fiatalokból áll; a magát demokratikus ellenzéknek nevezi. A nyugati sajtó­m­ a disszidens elnevezést kapta. Legnevezetesebb tagjai: Konrád György, Haraszti Miklós, Kiss János, Kenedi János s mások. Hamis kompromisszumnak tekintik a hatalom és társadalom egy része, főleg az értelmiség közötti kialakult gységet. Szamizdatkiadványaik révén nagy publicitásuk van, ár számuk nem népes. Külföldi népszerűségük számbeli sú-­aiknál sokkal jelentősebb. A rendszer ezeket veszélyesnek­­kinti, mert sokszor marxista érveléssel támadják a rend­őrt. Intellektuális jelentőségük miatt azonban munkásokhoz , paraszokhoz kevés a kapcsolatuk. Amilyen meggyőző a klí­májuk, olyan ködös, érthetetlen vagy nehezen érthető a prog­­ánjuk. 4. Népi irányzat. A népi mozgalom még élő tagjaiból, és­ezben a népiség felé tájékozódó mai fiatalokból áll. A nem­­eti gondolat és a haladás eszméjének a szintézise foglalkoz­na. Annak megteremtésén fáradoznak. Hogy nem lehet a­kadás a nemzet kárára, és a magyarság ügye csak a haladás­­án mozdítható előre. A hazafiság, a történelmi tudat, az ismeret, a tizenötmillió magyarban való gondolkozás, a ha­dunkon kívülálló magyarságért érzett felelősség, amelyek jó érdeklődésünkkel, minden mást megelőzve fordulnak. Idó­­giai dogmák nem kötik őket. A hatalmon levők törekvése, hogy ezek az ellenzéki, fel­­enzéki, reformista csoportok egymástól elszigetelve működ­ik, és közös akciókra képtelenek legyenek. Borbándi Gyula így fejezte be előadását: „És nem lehe­ten, hogy egy napon a népi eszmék borítják el a magyar gondolkozás halmait, mint fél évvel ezelőtt Illyés Gyula hetésén a fiatalok ezreinek egy szál virágai, a hivatalos Agyarország koszorúit.” (Somssich László) VAJDA ALBERT: A fémesen csillogó repülő csészealj lassan ereszkedett le­felé. A nesztelenül nyíló ajtón át kiszálltak az expedíció tagjai. A fogadóbizottság elnöke mind a négy száját széles mosolyra húzta, és megrázta az űrhajó parancsnokának összes kezét, szám szerint hatot. — Legyetek üdvözölve! Egész Galaxida büszke rátok! öt­venezer fényévvel ezelőtt indultatok el azzal a feladattal, hogy eljussatok ahhoz a kis labdához, amelyet tudósaink évmilliók óta figyelnek. Azért küldtünk el benneteket, hogy megállapít­sátok: van-e élet a Földön? Sikerült erre a kérdésre feleletet ta­lálnotok? — Azonnal rátérek — felelt a parancsnok —, de előbb el kell mondanom, hogy ez a Föld meglepően kis bolygó a többi égitest­hez viszonyítva. Mégis úgy riszálja magát ellipszis alakú pályá­ján, mintha ő lenne a legnagyobb. — Jó-jó — vágott közbe a fogadóbizottság elnöke —, de mi arra szeretnénk választ kapni, hogy van-e élet a Földön? — A helyzet az, hogy a Föld teljes pályáját háromszázhat­vanöt nap, öt óra, negyvennyolc perc és... —...és negyvenhat másodperc alatt futja be! — vágott köz­be kissé idegesen az elnök. — Ezt már vagy félmillió év óta tud­juk. Még Kopp Ernikus, a Galaxid Csillagvizsgáló főigazgató­ja állapította meg. Ti azért mentetek a Föld légterébe, hogy vá­laszt adjatok nekünk arra az izgató kérdésre: van-e élet a Föl­dön? A parancsnok megköszörülte a torkait. A Földön rengeteg kétlábú, négylábú, csúszómászó, kúszó, szárnyas és egyéb élőlény van. Köztük a legfejlettebb és legér­telmesebb az ember. Hogy ez az állítás igaz-e, arról nem tudtunk meggyőződni, mert csak negyvenöt földi évig keringtünk a boly­gó körül. — Van-e élet a Földön? — kiáltotta a fogadóbizottság el­nöke. — Éppen erre akarok rátérni... Rövid idő alatt sikerült meg­állapítanunk, hogy a földlakók nagyon okosan — mondhatnám: bölcsen — határokkal elzárt csoportokat alkotnak. Ezeket a tö­mörüléseket államoknak nevezték el. Az tetszett nekünk a leg­jobban, hogy ezek az államok milyen kedvesen utálják, mennyi­re lenézik, rokonszenvesen megvetik és csipkefinoman gyűlölik egymást. Ezt nevezik „nemzetközi kapcsolatoknak”. — Van-e élet a Földön? — kérdezte még emeltebb hangon a fogadóbizottság elnöke. — A földlakókat három súlyos betegség fenyegeti: a rák, a szívbaj és a politika — folytatta a parancsnok, teljesen figyel­men kívül hagyva a megismételt kérdést. — A rák okozója is­meretlen, a szívbajról már annyit tudnak, hogy a túlságosan nagy hajsza és az állandó idegesség okozza, de ez ellen nem te­hetnek semmit. A harmadik pusztító betegség a politika. En­nek kórokozója előttünk már ismeretes. — A politika vírusos megbetegedés! — mondotta a fogadó­bizottság elnöke határozottan. — Úgy van. A „politikus” nevű vírus okozza. Ezt a Földön is tudják, de tehetetlenek vele szemben, mert ha véletlenül meg is szabadulnának egytől, jön helyette öt másik. Átlagban huszon­öt-harminc évenként lesz sok millió ember a politika áldozata. — Nem ismerik a védőoltást? — kérdezte csodálkozva a fo­gadóbizottság elnöke. — Nálunk már két és félmillió éve köte­lező az újszülöttek beoltása politika ellen. — Nálunk egyszerűbb a helyzet -­ mondotta az űrhajó pa­­rancsnoka. — Ha mi elvesztjük a fejünket, még mindig marad három, amivel gondolkodhatunk... De ha egy földlakó veszti el a fejét, márpedig legtöbben állandóan elvesztik, nos, akkor kész a káosz. — Ez az ő bajuk! — mondta a fogadóbizottság elnöke. — De most már halljuk a lényeget: van-e élet a Földön? — Azonnal rátérek erre is — mondotta a parancsnok. — De előbb szeretnék egy kis általános képet adni a Föld lakóiról... Legelterjedtebb népélelmezési cikkük egy ételkülönlegesség, amely így szerepel az étlapokon: „sületlen szólamok, bő lére ereszt­ve”. A különböző társadalmi rendszerekben ezt az ételfajtát különbözőképpen készítik. Van, ahol megszórják a „frázis” ne­vű fűszerrel; van, ahol meglocsolják a „be nem váltott ígéretek” elnevezésű ételízesítővel. — Van-e élet azon a nyamvadt Földön? — tette fel a kérdést hörögve a fogadóbizottság elnöke. — Csak egy pillanat még... A Földön tiszteletreméltó mó­don ágál, ordít, törtet és tolakszik néhány milliárd ember. Le­hetséges, hogy ez a csörtetés és rohanás csak nekünk, kívülál­lóknak tűnik tiszteletreméltónak, nekik nem is annyira. Sike­rült azt is megfigyelnünk, hogy a földlakók azt hiszik, ők áll­nak a világmindenség központjában, és ez valamiféle rokonszen­­­ves bajt ad nekik. Roppant érdekes megfigyelni, milyen végte­­­len udvariassággal tapossák le egymást azért, hogy elérjék a­ semmit. Különben az is tetszett nekünk, hogy vannak közöttük úgynevezett „kiemelkedő egyéniségek". Ezek állandóan az egész­­ emberiség nevében szónokolnak. Megmondják, hogy milyen jöv­­­vőt kell felépíteni, aztán — szónoklás közben — egyszer csak szívükhöz kapnak, és végleg eltűnnek. Szavaikra percek múlva már senki sem emlékszik, óriási világmegváltó terveik feledés­be merülnek, mert a tömeg akkor már szájtatva figyeli a soron következő „kiemelkedő egyéniség” jövőbe mutató ujját. — Tehát mégis van élet a Földön! — szögezte le a fogadó-­ bizottság elnöke, mert összetett gyomra követelődzően felmor­­­dult. — Ezt nem mondtam! — vágott közbe határozott hangon a repülő csészealj parancsnoka. — Elismerem, hogy a felsorolt­­tünetek az élet jelenlétére mutatnak. De ez csupán látszat. Azt állítani, hogy a Földön van élet... — Megingatta valamennyi fe­jét, majd folytatta: — Azok a földlakók, akikkel módunk volt beszélni, állandóan panaszkodtak. Egyetlenegy szájukból csak­ úgy ömlött az elégedetlenség. És amikor feltettem nekik a kér-­­dést: van-e élet a Földön, valamennyien azt kiáltották: „Hát élet ez?” — A Galaxid űrhajó parancsnoka kis szünetet tartott, aztán hozzátette: — Nem... azt hiszem, nincs élet a Földön. És ebben, gondolom, egyetért velem a Föld keleti felének legtöbb lakója... V­an-e élet a Földön? KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA MEGYESY JENŐ: • • Ösztön és értelem Az éjszaka villanyt akartam gyújtani, és az éjjeliszekrény pereméhez nyúltam, ahova évekig oda volt csiptetve a kis olvasólámpa, ami viszont ugyancsak évek óta nincs már ott, ahelyett a magas állólámpához kellett volna felnyúlnom a ma­gasba. Különös! Meddig fog még tartani az a hosszú időn át beidegződött szokás, amit ösztönös mozdulatnak is nevezhet­nénk, a pszichológusok szerint helytelenül. Nem lehet az, hogy az állatok ösztönös cselekvése is hasonló ehhez, hogy amit tesznek nem gondolják végig ér­telmileg, ahogy én sem gondolkoztam azon félálomban, hogy valami miatt világosság kell, amit a lámpa ad, és amit a kap­csoló elfordításával lehet meggyújtani, ami pedig évek óta azon a megszokott helyen található. Valamikor tudták az állatok, hogy mit miért tesznek, vagy talán tudják most is, de nem kell már az értelmüket használni, amikor tesznek valamit, az idők folyamán el is felejtették a dolgok értelmét? A genetika szerint a szerzett tulajdonságok nem örökít­­hetők át, így valaki az ősidőkben helyezett el valami parányi dolgot a géneikben, ami bizonyos magatartásokra kényszeríti őket, hogy véhezvigyék naponta, sőt, a nap minden percében azt az ezernyi csodát. (Ki volt az a valaki?) Abban a kény­szerben benne foglaltatik az is, hogy a leszármazóikat meg­tanítsák a létfenntartáshoz szükséges tudnivalókra. Az én ketrecben felnevelt fürjeim azért pusztultak el mind, amikor szabadon engedtem őket, mert nem tanította senki, hogy az élelmüket hogyan szerezzék be. Amikor tavasszal a ház napos oldalán a kotlós maga köré gyűjti a csibéit, és valamit kárál nekik, vajon azt magyaráz­za-e: „Ha egyszer férjhez mentek és megkotlotok, a tojásokat megforgassátok ám magatok alatt, mert soha nem kelnek ki a csibéitek!” És a kissé távolabb kapirgáló csibék azért nem hallgatnak oda, mert azok talán mind kis kakasok, akiket érhetően nem érdekel ez a téma? Végzett erre valaki is ku­tatásokat, ahogy a madarak hangját is szalagra veszik? Nem akkor tanulják-e a kiscsirkék, hogy amikor majd keltik a to­jásokat, mennyi időre hagyhatják azokat ott a teremtés za­varos bódulatában, hogy egy pár szem kukoricát felcsipeges­senek? Ha valaki megfigyelné, hogy a világ különböző he­lyein élő kotlósok az azonos korú csibéiknek mindig ugyanazt mondják, akkor az arra mutatna, hogy ott a ház tövében valami nagyon titokzatos dolgok mennek végbe. Tehetnének az állatok másként is, mint ahogy tesznek? Úgy látszik, hogy nem. Ők mindent pontosan úgy kell tegye­nek, ahogy az a fajtájuk jövője és erősödése érdekében a leg­jobb. Bár Darwin szerint az állatok ösztöne nem szolgálja mindig legjobban az érdekeiket (vagy legalábbis azt, amit Darwin tartott az érdekeiknek), de én még nem láttam sziva­rozó kutyát, részeg disznót vagy narkotikumoktól szédelgő tehenet. Csak az embernek van lehetősége, hogy rosszul csinálja a dolgokat, hogy megmérgezze a környezetét, felborítsa a ter­mészet egyensúlyát, hogy elpusztítson mindent, önmagát is. Lealacsonyító ez az emberre? Nem. Ez különbözteti meg minden más élőtől. Hogy hogyan és miért kapta az ember ezt a megkülönböztetett helyet a természetben, le van írva pon­tosan a Kiskatekizmusunkban. 13. oldal

Next