Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-12-23 - 1984-12-30 / 49-50. szám

f. KISS BARNABÁS Jézust befogadni, egymást elfogadni Karácsony van újra. A karácsony boldog emlékeket ébreszt, ünnepi hangulatot teremt vagy kedvetlenséget okoz. Az embertől, élménytől, beállítottságától és hitétől függően. A karácsony üzenet és ígéret mindnyájunknak. Üzenet, amely azt mondja nekünk, hogy a bűn sötétsége, a tévedés és a ki­úttalanság véget ért, mert Isten elküldte Fiát, aki az Út, az Igazság és az Élet. A karácsony ígéret is számunkra, hiszen Isten végérvé­nyesen elfogadott bennünket. Biztos, hogy valamit megsejtenek az emberek — milliókat fog el az ajándékozás láza. A posta alig győzi a jókívánságokat továbbítani. Úgy tűnik, hogy legalább egyszer egy esztendő­ben mindenki a legjobb oldalát akarja mutatni. Ezért kell csak karácsonyt ünnepelni? Az egyetlen és mindig érvényes valóság — amit a kará­csonyi szentmise még jobban ki akar fejezni — az, hogy az em­berré lett Istennel találkozunk, aki velünk marad mint test­vérünk és példaképünk. Jézust fogadjuk be, hogy benne és ál­tala egymást tudjuk elfogadni. félezer év keresztény művészete mindent elkövetett, hogy derűs színekkel, fényhatásokkal és dekorációkkal elrejtse azt, ami a betlehemi titok lényege: Jézus, a Megváltó nem akar más lenni, csupán ember, ő azért jött, hogy elmerüljön az em­beri sors mélységeibe. „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek" 11 Kor. 9, 22). A bűnt nem vállalta, de a szegénységet igen. Nem New York Iván, nem Rómában és nem Jeruzsálemben született, hanem egy istállóinán, szal­mán és jászolban. „Miuen u*ain c^eml nyűgözött !e mindent, mindenható Igéd királyi székéből lejött." A súlyos csendben az Ige meg­testesült. Az Atya örök képmása és tökéletes dicsősége emberi alakban jelent meg közöttünk. Aztán bölcsője körül felhangzott az első üzenet: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békes­ség a földön a jóakaratú embereknek!” Talán karácsony ro­mantikája hibás abban, hogy nem érezzük át a szavak súlyát. Az idők azonban elég kemények ahhoz, hogy a karácsonyt végre színfalak nélkül szemléljük. Nézzük a szalmán didergő Gyermeket! Ki hinné róla, ha hitünk nem mondaná, hogy­ ő az első és egyetlen tökéletes béke, mely az égből szállott alá? Általa, vele és benne van tökéletes békességünk Istennel. A bé­ke Isten ajándéka, de csak akkor adja meg, ha előbb mi is meg­adjuk neki a dicsőséget. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a világ minden erőlködése ellenére sem szilárdul meg a béke. Napról napra fogy Isten dicsősége. Keresztény hitünk meg­mutatja az utat: adjuk meg Istennek az őt megillető dicső­ítést, és megadja nekünk a békét. Az Ige azért testesült meg, hogy megváltson bennünket, hogy megtanítson Istennek és egy­másnak élni. De a nagy kérdés: hogyan történik megváltásunk? Bele kell merülnünk Krisztus sorsába. Egykor ő vette ma­gára a mi sorsunkat — ezt ünnepeljük minden karácsonyban —, most nekünk kell magunkra vennünk az ő sorsát. Az apostol szavai szerint: „Az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra!” (Róm. 13, 14). Tehát üdvösségünk útja, hogy kialakuljon ben­nünk Krisztus, hogy mindenkiből Krisztus arca „világítson". Csodálatos titok egy emberi arc. Tükre az egész életnek. Egy felnőtt ember arca azzá lesz, amivé eszményei tették. A keresztény emberi arcokon Krisztus vonásainak kell tükröződ­niük. Persze nemcsak most decemberben és karácsonykor, hanem a hétköznapokon is. S valóban így lesz, ha lelkünk­ben Krisztus lelke alakul ki, életünkben pedig Krisztus élete ismétlődik meg. Mikor lesz ez így? Az apostollal valljuk: „Amíg el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk Krisztus teljességének mértéké­ben” (Ef. 4, 13). Életünk tehát nem egy elvont erkölcsi tör­vény teljesítése, nem valami kötelességtudat érvényesítése, ha­nem Krisztus sorsának vállalása, Krisztus befogadása és éle­tének ismétlése. Ezáltal tudunk egymáshoz közeledni, és így egy­mást elfogadni, és nemcsak most, karácsonykor. Karácsony — alkalom mindarra, ami szívünk mélyén mint vágy­ él: találkozni Jézussal, aki nekünk és értünk született meg. Karácsony — ünnep, amikor hajlandók vagyunk családunkon belül vagy embertársaink körében elfelejteni azt, ami szétvá­laszt, és meglátni, kiemelni azt, ami összeköt. Vajon az ünnepi hangulat vékony takarója alatt megoldód­nak-e a problémák, amelyek az egyéni és a közösségi életet terhelik? A házastársak képtelensége arra, hogy mindent nyíl­tan, közösen megbeszéljenek? A szülők és a felnövekvő gyer­mekek közötti feszültség? A bizalmatlanság, ami mindig újra fölüti a fejét azok között, akik naponta együtt élnek és együtt dolgoznak? A Jézust befogadó és egymást elfogadó valóság az ünnepi órák elmúltával folytatódik-e a hétköznapokban? Lehet-e az az új minta, amelyet az Isten járt Jézus Krisztusban, hogy ben­nünket megváltson, vagy — másként kifejezve — hogy az Is­ten és ember között a bűn által szétdúlt közösséget újra hely­reállítsa? Növekedhet-e a közösség az emberek között, ha ki­térünk egymás útjából; ha alig van időnk egymás számára; ha hozzátartozóinkkal és ismerőseinkkel csak felületes beszédet folytatunk, és a tulajdonképpeni problémákat kikapcsoljuk? Csak akkor tudunk közeledni egymáshoz, és megtapasztal­ni, hogy egymáshoz tartozunk, no és egymásban megbízva­­küzdünk, a beszélgetések során a nyitott és fontos kérdéseket, problémákat felvetjük, és együttes jóakarattal keressük a meg­oldást, így karácsony lesz újra közöttünk, elfogadjuk egymást, és egymásban befogadjuk Jézust. Karácsonykor a gyermek Jé­zusra tekintünk, aki emberré lett, hogy velünk a közösséget meg­valósítsa. Ez a nagy ünnep minden hangulaton és ajándékozá­son túl a mindennapjainkra is hatni fog, ha megkíséreljük egy­mást közösen elfogadni, egymással közösséget vállalni, így vagyunk az egymás közötti közösség útján, és így fogadjuk be Jézust, akire annyira vágyakozunk. Ne engedjük, hogy az idei karácsony a védettség, a ro­mantika ünnepe legyen! Ne engedjük, hogy bennünket is ma­gával ragadjon a világ hangulata! Ahogy a csillag nem veszít tiszta ragyogásából, amikor elküldi sugarait szerte a világ­ba, úgy tudjunk mi is másoknak ragyogni! Senki se legyen egyedül, fény és öröm nélkül! Zengjen ünnepi énekünk: „Fel nagy örömre, megszületett, aki után a föld epedett." Lépjünk ki az ünnep meghitt rejtettségéből, és mondjuk bátran egy­másnak: „Jézus megszületett, örvendjünk!” Menjünk, legyen az egész világ fényes, és legyen minden ember boldog! Ennek a békéje, kegyelmi ereje töltse el szívünket, vígan énekeljünk, és az angyalokkal, pásztorokkal glóriát hirdessünk! A szent és csendes éj fényének csak egy sugara kell hogy körüljárja az egész világot. 3-il £ LAKSVI2* hlVD £KiS t A lo5ű4— , —1, a mindannaai életben egyÜtt Olvasóink figyelmébe!­ Mostani karácsonyi Minden kedves elefi­­i kettős számunk után leg­­zetünknek, barátunknak közelebb december 28-án és támogatónknak áldott nyomjuk a következő száz karácsonyi ünnepeket ki­­mét január 6-i keltezés- vanunk!­sel. A Vasárnap »»ja »in­film Sam­ek Az orwelli év karácsonyára Van-e még értelme modern, orwelli világunkban a kará­csonynak? A kettéosztott világ egyik részén a nyílt terror igyekszik kiirtani még az emléket is, itt viszont a kereskedők fojtják édes szirupba vásárlásra ösztönző csinnadrattájuk­kal, amit már egy hónappal karácsony előtt kezdenek, hogy­ mire a karácsony eljön, értelmétől megfosztott, üres fogalom­má váljék. Ki érti ma már, mit jelen az advent Jézus-várása, a Jé­zus előtti évezredek vágyódása a megígért megváltó után? Ki érti az örömöt, amit ezen évezredek emberei éreztek a pokol tornácán (tisztítótűz), amikor az angyal meghirdette nekik a Megváltó születését, szabadulásuk közeledtét? Tudunk vajon még ámulni az angyalokkal ekkora áldozat láttán? Jézus, aki saját szavai szerint is „mielőtt Ábrahám volt, én vagyok". Isten volt, aki ott volt a világ teremtésénél, akit teremtőjük­­ként ismernek el az örök életű angyalok seregei, az felvette az Ádámban és Évában a teremtett világ legalacsonyabb foká­ra zuhant testünket, hogy testvérünk legyen, hogy velünk szen­vedjen a siralomnak e völgyében, s tette mindezt nem köte­lességből, hanem irántunk való végtelen szeretetből. A modern ember elvesztette érzékét a természetfeletti iránt. A tudás, parányi agyunk tudása olyan büszkévé tett bennünket, hogy ebben megszégyenítjük a büszkeségében el­bukott főangyalt. Lucifert, a hajdani hajnalcsillagot, akinek tudásához képest a miénk nem is létezik. Isten legtökéletesebb teremtményét, amely elbukott, ma tudományos bohócok szár­nyalják túl a televízióban, parányi s alapvetően hamis tudá­sukat fitogtatva, és szemforgató áj­tatossággal oktatnak: nekünk többé nincs szükségünk Istenre, hogy megértsük a világegye­temet. A tudás almája heroinnak bizonyult. Csoda, hogy ma a tudomány nevében hitétől megfosztott, kiüresített „tanult” emberek zöme a kábítószerekbe menekül sivár világa elől? A modern ember nem hisz a bűnbeesésben. A vallás több dimenziós, tökéletes világképét behelyettesítettük a magunk ki­csinyes, papírmasé világképünkkel. A világot senki sem te­remtette, s a fejlődés, az evolúció, a véletlenek különös játé­ka hozott létre bennünket, őseink brutális állatok voltak, akik aztán fejlődgettek, hogy létrehozzák az evolúció mai csúcsát, a mi okos generációnkat. Büszkén lenézzük elődeinket, akik feltoltak bennünket erre az uborkafára. Mi, és még egyszer csak mi vagyunk az okosak, akik értjük a csíziót. Honnét e büszkeség? Mintha már hallottuk volna Lucifer szájából, de azt még ő sem merte kimondani, hogy „az Isten halott”. Napjaink büszke ateista emberéhez képest — nem számít, milyen magaslatára ért el az emberi tudásnak — a tudomá­nyok doktora volt az a lenézett parasztember, aki az elmúlt századok során nem szégyellt térdre rogyni a karácsony misz­tériumát jelentő jászol előtt, s könnyei, melyeket ajándékként hozott, igazgyöngyök voltak. Értette, amit mi többé nem aka­runk érteni, hogy több dolog van égen s földön, mint amit parányi eszünkkel felfoghatnánk, s természetes alázattal haj­totta meg fejét Teremtője előtt, aki az irántunk való végtelen szeretetből emberré lett, hogy megváltson bennünket a büsz­ke bukott angyal rabszolgaságából. Ha nem volt bűnbeesés — mint ahogy ma már teológu­sok is kétségbe vonják —, akkor az egész karácsony a­­jó em­ber" Jézussal együtt csupán elavult legenda. Akkor Jézus 19 csu­pán egy téves elképzelés áldozata volt, s akkor valójában ő sem tudta — velünk együ­tt —, hogy miért született, s akkor, Szent Pál szavaival, mi nyomorultabbak vagyunk a föld min­den emberénél. Mert hát akkor feltámadás sem volt, s mi sem támadunk fel.­Áldozatunk, ég felé törekvésünk az illúziók leg­­ostobábbja, s nekünk is várni kell az „igazi Messiást”, aki majd a technika végleges kifejlesztésével elhozza a földre a mennyországot a halhatatlansággal együtt, ami felé egyre in­kább közeledünk, hála a műszívnek, ami oly remekül működik, s a többi lecserélhető alkatrésznek. A halál azonban minden mesterkedésünk ellenére is arat. S akár akarjuk, akár nem, egyszer mindenkinek meg kell jelen­ni annak az ítélőszéke előtt, aki ma itt fekszik előttünk — tehe­tetlen emberként — az istálló jászolában. Meg kell jelenni az (Folytatás a 2. oldalon) ■ II. értatyM. 41—50. uía A magyarság legnagyobb Katolikus hetilapja A keltői szia éra 1 dollár 1914. december 73-30. Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P O Boi 2464 ioungstown. Ohio 44509 Id: (216) 799 2600 es 799 3335 (USPS 291-640) 81. »t. 40-50 The world's largest Catholic Hungarian weekly Price d tjjtjt S1J 23-36.1064

Next