Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)
1984-12-23 - 1984-12-30 / 49-50. szám
f. KISS BARNABÁS Jézust befogadni, egymást elfogadni Karácsony van újra. A karácsony boldog emlékeket ébreszt, ünnepi hangulatot teremt vagy kedvetlenséget okoz. Az embertől, élménytől, beállítottságától és hitétől függően. A karácsony üzenet és ígéret mindnyájunknak. Üzenet, amely azt mondja nekünk, hogy a bűn sötétsége, a tévedés és a kiúttalanság véget ért, mert Isten elküldte Fiát, aki az Út, az Igazság és az Élet. A karácsony ígéret is számunkra, hiszen Isten végérvényesen elfogadott bennünket. Biztos, hogy valamit megsejtenek az emberek — milliókat fog el az ajándékozás láza. A posta alig győzi a jókívánságokat továbbítani. Úgy tűnik, hogy legalább egyszer egy esztendőben mindenki a legjobb oldalát akarja mutatni. Ezért kell csak karácsonyt ünnepelni? Az egyetlen és mindig érvényes valóság — amit a karácsonyi szentmise még jobban ki akar fejezni — az, hogy az emberré lett Istennel találkozunk, aki velünk marad mint testvérünk és példaképünk. Jézust fogadjuk be, hogy benne és általa egymást tudjuk elfogadni. félezer év keresztény művészete mindent elkövetett, hogy derűs színekkel, fényhatásokkal és dekorációkkal elrejtse azt, ami a betlehemi titok lényege: Jézus, a Megváltó nem akar más lenni, csupán ember, ő azért jött, hogy elmerüljön az emberi sors mélységeibe. „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek" 11 Kor. 9, 22). A bűnt nem vállalta, de a szegénységet igen. Nem New York Iván, nem Rómában és nem Jeruzsálemben született, hanem egy istállóinán, szalmán és jászolban. „Miuen u*ain c^eml nyűgözött !e mindent, mindenható Igéd királyi székéből lejött." A súlyos csendben az Ige megtestesült. Az Atya örök képmása és tökéletes dicsősége emberi alakban jelent meg közöttünk. Aztán bölcsője körül felhangzott az első üzenet: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Talán karácsony romantikája hibás abban, hogy nem érezzük át a szavak súlyát. Az idők azonban elég kemények ahhoz, hogy a karácsonyt végre színfalak nélkül szemléljük. Nézzük a szalmán didergő Gyermeket! Ki hinné róla, ha hitünk nem mondaná, hogy ő az első és egyetlen tökéletes béke, mely az égből szállott alá? Általa, vele és benne van tökéletes békességünk Istennel. A béke Isten ajándéka, de csak akkor adja meg, ha előbb mi is megadjuk neki a dicsőséget. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a világ minden erőlködése ellenére sem szilárdul meg a béke. Napról napra fogy Isten dicsősége. Keresztény hitünk megmutatja az utat: adjuk meg Istennek az őt megillető dicsőítést, és megadja nekünk a békét. Az Ige azért testesült meg, hogy megváltson bennünket, hogy megtanítson Istennek és egymásnak élni. De a nagy kérdés: hogyan történik megváltásunk? Bele kell merülnünk Krisztus sorsába. Egykor ő vette magára a mi sorsunkat — ezt ünnepeljük minden karácsonyban —, most nekünk kell magunkra vennünk az ő sorsát. Az apostol szavai szerint: „Az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra!” (Róm. 13, 14). Tehát üdvösségünk útja, hogy kialakuljon bennünk Krisztus, hogy mindenkiből Krisztus arca „világítson". Csodálatos titok egy emberi arc. Tükre az egész életnek. Egy felnőtt ember arca azzá lesz, amivé eszményei tették. A keresztény emberi arcokon Krisztus vonásainak kell tükröződniük. Persze nemcsak most decemberben és karácsonykor, hanem a hétköznapokon is. S valóban így lesz, ha lelkünkben Krisztus lelke alakul ki, életünkben pedig Krisztus élete ismétlődik meg. Mikor lesz ez így? Az apostollal valljuk: „Amíg el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk Krisztus teljességének mértékében” (Ef. 4, 13). Életünk tehát nem egy elvont erkölcsi törvény teljesítése, nem valami kötelességtudat érvényesítése, hanem Krisztus sorsának vállalása, Krisztus befogadása és életének ismétlése. Ezáltal tudunk egymáshoz közeledni, és így egymást elfogadni, és nemcsak most, karácsonykor. Karácsony — alkalom mindarra, ami szívünk mélyén mint vágy él: találkozni Jézussal, aki nekünk és értünk született meg. Karácsony — ünnep, amikor hajlandók vagyunk családunkon belül vagy embertársaink körében elfelejteni azt, ami szétválaszt, és meglátni, kiemelni azt, ami összeköt. Vajon az ünnepi hangulat vékony takarója alatt megoldódnak-e a problémák, amelyek az egyéni és a közösségi életet terhelik? A házastársak képtelensége arra, hogy mindent nyíltan, közösen megbeszéljenek? A szülők és a felnövekvő gyermekek közötti feszültség? A bizalmatlanság, ami mindig újra fölüti a fejét azok között, akik naponta együtt élnek és együtt dolgoznak? A Jézust befogadó és egymást elfogadó valóság az ünnepi órák elmúltával folytatódik-e a hétköznapokban? Lehet-e az az új minta, amelyet az Isten járt Jézus Krisztusban, hogy bennünket megváltson, vagy — másként kifejezve — hogy az Isten és ember között a bűn által szétdúlt közösséget újra helyreállítsa? Növekedhet-e a közösség az emberek között, ha kitérünk egymás útjából; ha alig van időnk egymás számára; ha hozzátartozóinkkal és ismerőseinkkel csak felületes beszédet folytatunk, és a tulajdonképpeni problémákat kikapcsoljuk? Csak akkor tudunk közeledni egymáshoz, és megtapasztalni, hogy egymáshoz tartozunk, no és egymásban megbízvaküzdünk, a beszélgetések során a nyitott és fontos kérdéseket, problémákat felvetjük, és együttes jóakarattal keressük a megoldást, így karácsony lesz újra közöttünk, elfogadjuk egymást, és egymásban befogadjuk Jézust. Karácsonykor a gyermek Jézusra tekintünk, aki emberré lett, hogy velünk a közösséget megvalósítsa. Ez a nagy ünnep minden hangulaton és ajándékozáson túl a mindennapjainkra is hatni fog, ha megkíséreljük egymást közösen elfogadni, egymással közösséget vállalni, így vagyunk az egymás közötti közösség útján, és így fogadjuk be Jézust, akire annyira vágyakozunk. Ne engedjük, hogy az idei karácsony a védettség, a romantika ünnepe legyen! Ne engedjük, hogy bennünket is magával ragadjon a világ hangulata! Ahogy a csillag nem veszít tiszta ragyogásából, amikor elküldi sugarait szerte a világba, úgy tudjunk mi is másoknak ragyogni! Senki se legyen egyedül, fény és öröm nélkül! Zengjen ünnepi énekünk: „Fel nagy örömre, megszületett, aki után a föld epedett." Lépjünk ki az ünnep meghitt rejtettségéből, és mondjuk bátran egymásnak: „Jézus megszületett, örvendjünk!” Menjünk, legyen az egész világ fényes, és legyen minden ember boldog! Ennek a békéje, kegyelmi ereje töltse el szívünket, vígan énekeljünk, és az angyalokkal, pásztorokkal glóriát hirdessünk! A szent és csendes éj fényének csak egy sugara kell hogy körüljárja az egész világot. 3-il £ LAKSVI2* hlVD £KiS t A lo5ű4— , —1, a mindannaai életben egyÜtt Olvasóink figyelmébe! Mostani karácsonyi Minden kedves elefii kettős számunk után legzetünknek, barátunknak közelebb december 28-án és támogatónknak áldott nyomjuk a következő száz karácsonyi ünnepeket kimét január 6-i keltezés- vanunk!sel. A Vasárnap »»ja »infilm Samek Az orwelli év karácsonyára Van-e még értelme modern, orwelli világunkban a karácsonynak? A kettéosztott világ egyik részén a nyílt terror igyekszik kiirtani még az emléket is, itt viszont a kereskedők fojtják édes szirupba vásárlásra ösztönző csinnadrattájukkal, amit már egy hónappal karácsony előtt kezdenek, hogy mire a karácsony eljön, értelmétől megfosztott, üres fogalommá váljék. Ki érti ma már, mit jelen az advent Jézus-várása, a Jézus előtti évezredek vágyódása a megígért megváltó után? Ki érti az örömöt, amit ezen évezredek emberei éreztek a pokol tornácán (tisztítótűz), amikor az angyal meghirdette nekik a Megváltó születését, szabadulásuk közeledtét? Tudunk vajon még ámulni az angyalokkal ekkora áldozat láttán? Jézus, aki saját szavai szerint is „mielőtt Ábrahám volt, én vagyok". Isten volt, aki ott volt a világ teremtésénél, akit teremtőjükként ismernek el az örök életű angyalok seregei, az felvette az Ádámban és Évában a teremtett világ legalacsonyabb fokára zuhant testünket, hogy testvérünk legyen, hogy velünk szenvedjen a siralomnak e völgyében, s tette mindezt nem kötelességből, hanem irántunk való végtelen szeretetből. A modern ember elvesztette érzékét a természetfeletti iránt. A tudás, parányi agyunk tudása olyan büszkévé tett bennünket, hogy ebben megszégyenítjük a büszkeségében elbukott főangyalt. Lucifert, a hajdani hajnalcsillagot, akinek tudásához képest a miénk nem is létezik. Isten legtökéletesebb teremtményét, amely elbukott, ma tudományos bohócok szárnyalják túl a televízióban, parányi s alapvetően hamis tudásukat fitogtatva, és szemforgató ájtatossággal oktatnak: nekünk többé nincs szükségünk Istenre, hogy megértsük a világegyetemet. A tudás almája heroinnak bizonyult. Csoda, hogy ma a tudomány nevében hitétől megfosztott, kiüresített „tanult” emberek zöme a kábítószerekbe menekül sivár világa elől? A modern ember nem hisz a bűnbeesésben. A vallás több dimenziós, tökéletes világképét behelyettesítettük a magunk kicsinyes, papírmasé világképünkkel. A világot senki sem teremtette, s a fejlődés, az evolúció, a véletlenek különös játéka hozott létre bennünket, őseink brutális állatok voltak, akik aztán fejlődgettek, hogy létrehozzák az evolúció mai csúcsát, a mi okos generációnkat. Büszkén lenézzük elődeinket, akik feltoltak bennünket erre az uborkafára. Mi, és még egyszer csak mi vagyunk az okosak, akik értjük a csíziót. Honnét e büszkeség? Mintha már hallottuk volna Lucifer szájából, de azt még ő sem merte kimondani, hogy „az Isten halott”. Napjaink büszke ateista emberéhez képest — nem számít, milyen magaslatára ért el az emberi tudásnak — a tudományok doktora volt az a lenézett parasztember, aki az elmúlt századok során nem szégyellt térdre rogyni a karácsony misztériumát jelentő jászol előtt, s könnyei, melyeket ajándékként hozott, igazgyöngyök voltak. Értette, amit mi többé nem akarunk érteni, hogy több dolog van égen s földön, mint amit parányi eszünkkel felfoghatnánk, s természetes alázattal hajtotta meg fejét Teremtője előtt, aki az irántunk való végtelen szeretetből emberré lett, hogy megváltson bennünket a büszke bukott angyal rabszolgaságából. Ha nem volt bűnbeesés — mint ahogy ma már teológusok is kétségbe vonják —, akkor az egész karácsony ajó ember" Jézussal együtt csupán elavult legenda. Akkor Jézus 19 csupán egy téves elképzelés áldozata volt, s akkor valójában ő sem tudta — velünk együtt —, hogy miért született, s akkor, Szent Pál szavaival, mi nyomorultabbak vagyunk a föld minden emberénél. Mert hát akkor feltámadás sem volt, s mi sem támadunk fel.Áldozatunk, ég felé törekvésünk az illúziók legostobábbja, s nekünk is várni kell az „igazi Messiást”, aki majd a technika végleges kifejlesztésével elhozza a földre a mennyországot a halhatatlansággal együtt, ami felé egyre inkább közeledünk, hála a műszívnek, ami oly remekül működik, s a többi lecserélhető alkatrésznek. A halál azonban minden mesterkedésünk ellenére is arat. S akár akarjuk, akár nem, egyszer mindenkinek meg kell jelenni annak az ítélőszéke előtt, aki ma itt fekszik előttünk — tehetetlen emberként — az istálló jászolában. Meg kell jelenni az (Folytatás a 2. oldalon) ■ II. értatyM. 41—50. uía A magyarság legnagyobb Katolikus hetilapja A keltői szia éra 1 dollár 1914. december 73-30. Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P O Boi 2464 ioungstown. Ohio 44509 Id: (216) 799 2600 es 799 3335 (USPS 291-640) 81. »t. 40-50 The world's largest Catholic Hungarian weekly Price d tjjtjt S1J 23-36.1064