Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-06-10 / 23. szám

FEB 1­87 DR GEORGE FAZEKAS 341 E LÁKEVIE* BLVD ERIE PA 16504 katolikus Ülagparok ^aöátnapja 91. évfolyam 23. szám Catholic Hungarians9 Sunday Volume 91. No. 23 A magyarsas legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 50 cent (USPS 291-640) 1984. június 10. June 10.1984 KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.0. Box 2464 Youngstown. Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 es 799-3335 The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents STIRLING GYÖRGY: Kizsákmányolás­­ szocialista módra A Központi Statisztikai Hivatal évkönyve szerint 1983- ban a fizetésből élő magyar dolgozók havi átlagkeresete (a bérkiegészítésekkel együtt) 5240 forint volt. Ha a pótlé­kokat — gyermekpótlék, veszé­lyességi pótlék stb. — nem számítjuk, az átlagos havi jö­vedelem kb. 4600 forintra te­hető, ami — kétszáz munka­órával számolva — 20—25 fo­rintos órabérnek felel meg. Ez az összeg sok is, ke­vés is. Ha az értelmiségi dol­gozók nagy tömegeinek jö­vedelmi viszonyait nézzük, ma­gasnak tűnik, hiszen ezek több­sége csak élete derekán érhe­ti el ezt a szintet. Ha viszont az élelmiszerek, a ruhanemű­­ek és az iparcikkek áraival vet­jük össze, elképesztően ala­csony. Minden összehason­lítás sántít, de csak két min­dennapi cikket alapul véve — a 400 forintos disznóhúst és a 600 forintos cipőt — ez any­­nyi, mintha egy amerikai mun­kás havi keresete nem halad­ná meg a 150—160 dollárt... Mégis hogyan mutat ki a statisztika ilyan havi átla­got? Nyilván úgy — okoskod­tam —, hogy van egy réteg Magyarországon, mely igen nagy pénzeket vág zsebre"," többé-kevésbé legálisan, mert a hamis úton szerzett jövedel­mek általában nem szerepel­nek a statisztikákban. És ezek a keresetek „nyomják meg” az átlagot. De még ennél is jobban izgatott a kérdés, hogy az ismert hazai árak mellett miképpen tud valaki — eset­leg egy egész család — ilyen, aránylag kis összegből meg­élni? Alku a gyárban Aztán véletlenül kezem­be került a Budapesten kiadott Közgazdasági szemle egyik legutóbbi száma, s abból egy­szerre mindkét kérdésemre választ kaptam. A Béralku az üzemben című cikk a kérdés elevenjére tapint, és megvi­lágítja: hogyan vihet haza vi­szonylag sok pénzt a magyar munkás, annyit, hogy min­dennap jusson húsra, és ne okozzon gondot egy pár lábbe­li megvétele sem. Azt tudjuk, hogy a szo­cializmusban egy munkából jóformán senki sem képes meg­élni. Majdnem mindenki vállal másodállást, mellékfoglalko­zást, szabad idejében masze­kok fusizik, háztájit művel vagy — és a munkások köré­ben ez a legáltalánosabb — túlórázik. „A melósnak nincs más lehetősége a pénz feltornázá­­sára — idézi a Közgazdasági Szemle egy forgácsoló szak­munkás szavait —, csak az, ha rogyásig túlórázik. Hétköz­nap 12 órázik, felkel fél 5-kor, és hazamegy este fél 7-kor, túl­órázik szombaton, és bejön vasárnap is, és akkor elájul, összeesik, hazamegy, leül a székre, és elalszik. Szóval ez van, tiszta képtelenség, a csa­lád lassan már csak fénykép­ről ismer... ” Az alku — amire a cím utal — abból áll, hogy a gyár vezetői tudják: a 18—20 fo­rintos szakmunkás alapóra­bérből nem lehet létezni. Ezért szemet hunynak a jórészt in­dokolatlan túlórázások fölött. Szó nélkül aláírják a túlóra­utalványokat, hogy arány­lag tisztességes bér kerüljön a borítékba, és a munkás ne zúgolódjék. Ez politikai szem­pontból is fontos, de a gyár számára létkérdés: hiány van a munkaerőben — kiváltképp a szakmunkásokban —, és ha a melós továbbáll más mun­kahelyet keresni, befellegzett a tervteljesítésnek. Akkor pe­dig „ugrik” a vezetők prémi­uma. Hallgatólagos megegye­zés van az üzemekben a ve­zetőség és a dolgozók között: a melósok annyit túlórázhat­nak, amennyit akarnak — és bírnak —, ennek ellenében vi­szont hűek maradnak a gyár­hoz. A túlórázások szinte kor­látlan engedélyezésének van persze egy másik oka is: a ma­gyar munkás termelékenysé­ge — főleg a gépesítés elma­radása és a rossz munkaszer­vezés miatt — alig fele a nyu­gati szintnek, de még a kelet­német és a cseh munkás mö­gött is elmarad 20—30 száza­lékkal. Ilyen körülmények kö­zött a nyolcórás munkaidő ke­vés lenne az összes gyártási folyamatra, a meglévő gépek kapacitásának kihasználására, így aztán főleg minden hónap végén, de leginkább az év utol­só negyedében nyakló nélkül folyik a túlórázás.’* Túlóra minden mennyiségben Hogy mennyit tud így megkeresni egy átlagos szak­munkás, és miből jön össze a keresete, arról pontos képet kaphatunk a Közgazdasági Szemle cikkében közölt inter­júrészletből: — Ha 100-nak veszem az összes keresetemet — válaszol­ta az újságírónak egy szak­munkás —, akkor ebből az alap­bér 30 százalék (!), és a többi 70 százalék jelentős része túl­órázásból jön. Az órabérem 18 forint. Ha ezt 200 órával szorzóm, 3600 forint jön ki. Most 10 000 forinton felül ke­restem, így körülbelül jó az arány. — Tehát ebben az évben 120 000 forintot keresett? — Hát ezt nem lehet átlag­ban számolni. Januárban, feb­ruárban, márciusban kevesebb a pénz, de novemberben, de­cemberben s még egy-két hó­napban megvan a 10—12 OOO forint. Ebben az évben 90 OOO— 100 OOO forintra számítok, ami havi átlagban körülbelül 8000 forint. — Kérem, becsülje meg, ebben az évben mennyit túlórá­zott. A napi munkaideje eléri a 12 órát? Vagy esetleg meg is haladja? — Meghaladja! Napi 12 óra, és szombat, vasárnap. — Hány szabad szombatot és hány vasárnapot tölt bent? — Havonta? Van, amikor mindent. — Akkor műszaki normá­ról ne is beszéljünk ? — Ah, ilyesmiről nem is beszélhetünk. ” * * * De emberi életről se na­gyon beszélhetünk! Ahogy az első megkérdezett melós mondta — „hazamegy, leül a székre, és elalszik” —, még arra sincs ereje, hogy a tele­víziót nézze. Szórakozás, mű­velődés, kultúra? Hogyan, mi­kor? Még egy kis „lazításra”, családi körben való kikapcso­lódásra is képtelen időt szakí­tani, mert a hajszában nincs megállás. Ha a családjára gon­dol, a munkapad, az eszterga­gép, a műhelycsarnok képe jelenik meg előtte, és egy szó: hajtás! Hajtás a pénzért, a több keresetért, a család meg­élhetését biztosító tisztességes bérért. Amit nem ad meg a szocializmus, amit a munkás­nak úgy kell kicsikarni a „mun­kások államától”. Robottal. Ez az igazi kizsákmányolás, nem a kapitalista munkásnyú­­zóké. Fekete Gyula amerikai körútja után azt szűri le az it­teni életnívó körül tapasztal­takból, hogy a szocializmus mindaddig nem versenyképes a kapitalizmussal — „történel­mileg nem igazolt” —, míg „a kizsákmányolt munkás na­gyobb anyagi jólétben él, mint szocialista bírálója”. Ezúttal fején találta a szö­get. Vajon melyik amerikai munkás fogadná el azt az élet­formát, melyben napi 12 órát kell dolgoznia ahhoz, hogy meg tudjon élni? És elfogad-(Tollas Tibor alábbi írása a müncheni Nemzetőr májusi számának vezércikkeként je­lent meg. Közöljük, mert a sok kontroverziót keltő, sok indulatot felkavaró Itt-Ott ügyében nekünk is ez a véle­ményünk.) Az Amerikában megjele­nő Itt-Ott legutóbbi számá­ban a lap egyik szerkesztője, Éltető Lajos szinte restelked­ve vallja be, hogy Csoóri Sán­dor védelmében kénytelen egyetérteni velünk. Mi nem szégyelljük elismerni, hogy Utószó egy utószóhoz című cikkével igen sok pontban egyetértünk, és megjelenésé­nek örülünk. Csak azt nem ért­jük, miért vártak e tiltakozás­sal kilenc hónapig, amikor az emigráció minden rétege, sőt: Csurka Istvánnal az élen az otthoni írók zöme az egyete­mi ifjúsággal oly bátran és egy­öntetűen kiállt Csoóri mellett. Tévedni emberi dolog, de nagy erkölcsi felelősség má­sokat, sokakat, különösen a kommunizmust nem ismerő, attól távol élő amerikai ma­gyar fiatalokat — abban a hit­ben, hogy ők a „kiválasztot­tak” — magukkal vinni a té­vedésbe. Éltető néhány társával, sajnos, nemcsak az elmúlt ki­lenc hónapon át, hanem 15 esz­tendőn keresztül ezt tette. Óva­kodott az Itt-Ottban azt a rendszert kritizálni, amely elől ő és szülei elmenekültek. Cikke végén most levonja az erkölcsi konzekvenciát, nem­csak a Csoórit támadó Haj­dú Jánossal, hanem az egész magyarországi vezetéssel szemben is. Ez a véleménye megegyezik nemcsak a mi, ha­nem az otthoni demokratikus ellenzék véleményével is. Szá­munkra azonban máig is érthe­tetlen: miért nem képes ugyan­ezt a megértést tanúsítani irántunk? Miért tart bennün­ket továbbra is „hőbörgők­­nek”? Illyés Gyula hat év előt­ti, otthon megjelent, Aczél György által elkobzott Szellem és erőszak című könyvében a következőket­­üzeni számunk­ná-e a szocializmust, ami csak ennyit tud nyújtani? A magyar munkás elfogad­ja, mert nincs más választá­sa. Nem lázong, nem sztráj­kol, nem tüntet, mint a lengyel munkás. A jelek szerint bele­törődött sorsába. A mai Ma­gyarország a kompromisszu­mok országa, az értelmiség kiegyezett a rendszerrel nyu­galma, anyagi gyarapodása érdekében: a munkásság is alkut kötött munkaadójával — az állammal —, és ha az hagyja keresni, kifizeti a túl­órákat, nyugton marad. Hogy persze meddig lehet bírni ezt a túlfeszített munkatempót, hogy milyen munkamorált ala­kít ki az állandó túlórázás,­­hogy a munkásosztály fejlő­dését, felemelkedését meny­nyiben segíti elő ez a modern rabszolgaság, az már mind más kérdés. A választ majd megadják a következő évtizedek­­ra: „A dörömbölést kell — nem kétséges — felelősen közcselek­véssé tenni, oly fegyelmezett együttes mozgalommá, hogy végül ne csak dongjon, de tör­jön is be az ajtó. ” Vajon Éltető Illyést is és az őt követő otthoni fiatalok egész sorát ugyancsak ,,hő­­börgőknek” tartja? Vagy tán még Csurka Istvánt is, aki az írószövetség elnökének írt drámai levelében helyenként szinte sorról sorra azokat a gondolatokat fogalmazza meg, melyeket mi évek óta isméte­lünk. Viszont minek nevezzük akkor mi azt az érthetetlen magatartást, ami az Itt-ott egyes tagjai részéről 15 éve megnyilvánul a hatalom hi­vatalos képviselői érdekében? Minek nevezzük a lap kriti­kában hallgatását a magyar­­országi égető sorskérdésekről és jogtalanságokról, ugyan­akkor Gosztonyi János vagy Sinor Dénes egyoldalú, a rend­szert védő írásainak megje­lenését az Itt-ottban? Éltető érve, mely szerint ,,nem helyes olyan politikai akciókat támogatni, melyek nehezítik a magyar kormány nemzeti érdekérvényesítő cse­lekvőképességét" — sajnos csak akkor lenne elfogadható, ha a mai magyar kormány ilyen cselekvőképességgel ren­delkeznék. Miután azonban ez a rendszer — az otthoni ve­zető írók szerint is — 1945 óta soha sehol semmit nem tett „a 16 millió magyar” érdeké­ben, így csak arra tudunk kö­vetkeztetni, hogy ez a rend­szer ilyen képességgel nem rendelkezik. Tehát Éltető el­képzelése nélkülözi a realitást. ,,A cselekvőképességet kor­látozó körülményekre pedig kár szót pocsékolni — írja a továbbiakban. — Hiába hőbö­­rög a Nemzetőr, ez van. ” Ahogy Pesten mondanák: Ez van, ezt kell szeretni. Éltető felfogása nem új. Az Itt-Ottban már évekkel ez­előtt leszögezte: ,,Számom­ra a szórványmagyarság jö­vője magasabb szempont, mint az emigráció célkitűzései. Eb­ (Folytatás az 5. oldalon) TOLLAS TIBOR: Vízválasztó DR. MIHÁLYI GILBERT: ÖKUMENIZMUS A NYILVÁNOS ÉS IMATILALOM ISKOLÁKBAN E cikk témája nem az, hogy kardoskodjék a nyilvános is­kolákban való imádkozás mellett. Sem az, hogy érveket sorakoz­tasson fel ellene. Hanem hogy a nyilvános iskolákban felújí­tott imatilalmat az ökumenizmus szempontjából vizsgálja. ■ REAGAN ELNÖK IMÁT AKAR ALKOTMÁNYOS MÓDON Reagan elnök alkotmánymódosító törvényjavaslatot nyúj­tott be nemrégen a Kongresszusba, hogy a nyilvános iskolák­ban a nyilvános imádkozást visszaállítsa. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy itt csak nyilvános iskolákról, községi, váro­si, állami tanintézetekről van szó, ahol tilos a nyilvános imád­ság. De még arra is rá kell mutatni, hogy visszaállításról van szó. Mert az imatilalom nem volt mindig gyakorlat, noha al­kotmányunk mindig ugyanaz volt. Mert kezdettől, azaz az ország alapításától kezdve volt imádság a nyilvános iskolák­ban, de a legfelsőbb bíróság 1962-ben alkotmányellenesnek nyilvánította. Mielőtt tovább megyünk, igen fontos hangsúlyozni, hogy Reagan elnök olyan imát akar bevezetni, ami megfelel az al­kotmánynak. Vagyis önkéntes imádkozást, amit nem vezet se a tanító, se valami városi tisztviselő, senki, aki közszolgá­latban áll. Olyan imáról van szó, amit a diákok készítenek és mondanak, s aki közülük nem akar részt venni, az egyszerű­en nem kapcsolódik bele vagy távolmarad. ■ A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG 1962-ES TILALMA Mi váltotta ki a legfelsőbb bíróság 1962-es döntését? Az, hogy 1951-ben a New York-i tanügyi főhatóság vallásközi imát állított össze, s ezt ajánlotta imádkozásra a nyilvános isko­lákban. Az imát a tanító vezette, s az egész osztály imádkoz­ta: „Fölséges Isten, elismerjük tőled való függésünket, és ké­rünk, áldj meg minket, szüleinket, tanítóinkat és hazánkat!” Tudni kell, hogy a diákok, akiknek szülei ellenezték, egyáltalán nem voltak kényszerítve, hogy részt vegyenek. Több év után a New York-i Hyde Park-i szülők bíróság elé vitték az ügyet. A New York-i fellebbezési bíróság elve­tette panaszukat, de fellebbeztek a legfelsőbb bírósághoz. Ez 1962. június 25-én 6­1 szavazattal igazat adott a szülőknek. A döntésben a bíróság hivatkozott az alkotmányra, az egy­házak és az állam elválasztására: az állam nem alapíthat és nem támogathat vallást. Viszont ha állami közegek által készí­tett imát mondanak az iskolákban, ezzel szerintük megsér­tik az alkotmányt, mert vallást támogatnak, így most már megértjük, hogy Reagan elnök javaslata nagy gonddal igyekezik ezt a problémát elkerülni. Az ő javas­latában éppen az a fő törekvés, hogy az állam nem vesz részt a nyilvános iskolákban való imádkozás megszervezésében. Viszont Reagan elnök becsületesen kijelentette, hogy az ál­lam azt sem teheti ám meg, hogy ellenezze a vallást, vagyis megtiltsa az imádságot. ■ REAGAN ELNÖK LÉPÉSE FELKAVARTA A VALLÁSPOLITIKAI SZENVEDÉLYEKET Az államelnök alkotmánymódosító törvényjavaslata nagy port vert fel, és felkavarta a vallási és politikai szenvedélye­ket. A Szenátus leszavazta, de itt most nem ez a lényeges. A legfurcsább, ami történt, ez­ a különböző vallások vezetői — s nemcsak az úgynevezett fundamentalista szektáké, hanem a nagyobb vallásközösségeké is — hevesen ellenezték a nyil­vános iskolákba az imádkozás bevezetését. Ez olyan érthe­tetlen, hogy foglalkoznunk kell vele. ■ HOL VAN AZ ÖKUMENIZMUS AZ IMÁDSÁG TÁMOGATÁSÁRA? 1. Egyes vallási vezetők azt kifogásolják, hogy az imá­nak az iskolába való bevezetése politika, és ez nem méltó hoz­zá. Sok igazság van benne, de azért mégiscsak sántít az ellen­vetés. Főleg azért, mert az imát a nyilvános iskolákból a poli­tika száműzte. A legfelsőbb bíróság — s ezt minden felnőtt­nek tudnia kell — jogi és bírói intézmény, s mégis igen sok­szor a politika befolyásolja döntéseit.­ Ilyen politika szüntet­te meg az iskolai imádkozást. Most meg politika akarja visz­­szavinni. Mi rossz van ebben? Mi az igazságtalanság és a mél­tánytalanság ebben az igyekezetben? Megdöbbentő, hogy a vallások vezetői annyit tudnak be­szélni ökumenizmusról, s több akciót tudnak közösen, össze­fogva létrehozni, de az iskolai imádság problémáját nem ké­pesek közösen megoldani. Sőt: ellenzik azt! Milyen ökumeniz­mus az, amelyik az iskolai imádságért nem tud vagy nem is akar semmit megtenni? 2. Mások azzal érvelnek ellene, hogy az ima magánügy Isten és az egyén között. Ez is csak részleges igazság. Az Is­ten és az ember kapcsolata tényleg bensőséges személyes kom­­múnió. De a legteljesebb igazság az, hogy az ember társas lény, és így az ima társas vonatkozásába is beletartozik. Ezért imádkoznak például mindennap a Kongresszusban, imádkoz­nak az elnöki székfoglalón, imádkoznak politikai pártok kon­vencióin, banketteken stb. Mikor lesz már vége a vallási in­dividualizmusnak, ami nagy eretnekség? Meddig akarják még az imát száműzni a közéletből, s így az iskolából? S hozzá még a vallások vezetői is ezek közé tartoznak. Kérdezzük őszin­tén: mit ér az az ökumenizmus, amely képes például „soup­­kitchent” megszervezni és fenntartani, de a nyilvános iskolák­ban nem akarja az önkéntes imádkozás bevezetését? 3. A különféle vallások lelkészeinek nem tetszik, hogy gyermekeik más vallások imáit is mondják, illetve hogy azok hatással lesznek rájuk. Újra csak hangsúlyozni kell: az elnö­ki alkotmánymódosító törvényjavaslat önkéntes imáról beszél, s aki nem akar benne részt venni, azt nem lehet rá kénysze­(Folytatás a 2. oldalon)

Next