Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)
1984-09-09 / 34. szám
fl októl KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1 1984. szeptember 9. DR. KESSERÜ ISTVÁN: Az argentínai magyar emigráció 1945 után (Második, befejező rész) A másik külső ok, ami előmozdította a válságát, az előbbi események folyománya volt. Abból állt, hogy a politikailag és gazdaságilag egyre jobban válságba merülő ország és a marxista agresszió ellen folyó harcba egyre jobban belegabalyodó kormány a liberális — úgynevezett „demokratikus” — világ szemében mindinkább gyanús, ellenszenves lett. A liberális Nyugat távol attól, hogy megértse az összfüggéseket, a rá mindenkor jellemző mazochizmussal ahelyett, hogy Argentínát próbálta volna kisegíteni ebből az ördögkörből, abba, ellenkezőleg, még jobban beledöntötte. Tette pedig ezt egyre erősebb ,,image”-rontással és általános elszigeteléssel. A mindenható hírmédia évekig úgy állította be Argentínát, mint a pokol tornácát. Ez azután nagyban hozzájárult a fent leírt gazdasági, politikai és nem utolsósorban erkölcsi „marazmus” (elgyengülés) mélyítéséhez. Az elmondottak alapján a nem Argentínában élő magyarok próbálják megérteni az itt történteket! Hogy a továbbiakban a magyar kolónia története is érthető maradjon, az előbbiekhez szükséges még hozzátenni a következőt: Amint láttuk, Argentína az utolsó 30 év alatt óriásit süllyedt, és vele együtt sorvadt a magyar kolónia is. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy ez a süllyedés — minden egyéb mellékkörülmény mellett — elsősorban mégis anyagi-gazdasági természetű volt. Ez annál is inkább igaz, mert ma a terrorista agresszió megszűnt, sőt, még arra is megvan a lehetőség, hogy a politikai ördögkört sikerül elvágni. Harminchét év óta először történt valóban demokratikus választás, amely remélhetőleg véget vet mind a katonai, mind a populista hegemóniának. Lehet, hogy ez ma még túl optimisztikusnak látszik, de kétségtelenül máris vannak biztató jelek, egyelőre főleg politikai és alkotmányjogi vonalon. Tehát bármekkora volt is a romlás, maradt sok olyan terület, ahol Argentína még mindig messze kimagaslik a „délamerikai” standardok közül. Itt gondoljunk főleg néprajzi, faji és kulturális szempontokra. Nincs idő most ezeket számadatokkal részletezni (például az analfabétizmust, az egyetemet végzettek arányát stb.), legyen elég annyi, hogy Buenos Aires még mindig százszor inkább hasonlít Madridhoz vagy Párizshoz, mint Bogotához vagy akár Sao Paulóhoz. Erről mindenki meggyőződhetik, ha csak fél órát sétál az utcákon. Vagy elég átlépni az argentin—paraguayi vagy argentin—chilei határt, hogy meggyőződjünk a különbségről. Olyasmi ez, mint amikor a magyartól megkérdezték, hogy miért tiltakozik, amikor Magyarországot a Balkánba sorozzák. Akkor az volt a felelet: Csak lépd át a déli határt, majd meglátod! Argentína tehát minden romlása ellenére még mindig kedvező természetes környezetet (habitat) biztosít a magyar emigránsnak. Ezt szükséges figyelembe venni, ha meg akarjuk érteni a magyar kolóniának az utolsó években történt változásait. A magyar kolónia hanyatlása Az országban körülbelül másfél emberöltő alatt végbement ilyen általánosan negatív fejlődés természetesen nem maradhatott kihatás nélkül a magyar kolóniára. Súlyos következményei voltak mind létszámára, mind energiájára és munkájára. Ez várható is volt, hiszen a magyar emigráció története mutatja, hogy vannak eredményei, amelyek mindig is nagy fokban függöttek az egyes befogadó országok időszerű prosperitási fokától. Ehhez bizonyára hozzájárul az emigránst általában jellemző „ubi bene, ubi patria” mentalitás is (ami nem is vehető rossz néven, főleg azok részéről, akik már felnőtt korban vesztették el hazájukat). Amikor az ország fő ismérve az idült gazdasági pangás lett, amihez politikai bizonytalanság is kapcsolódott, ezeknek a magyar kolóniára való hatását három fő tényezőben lehetne összegezni: az elvándorlásban, az elkedvetlenedésben és az elszigetelődésben. Az elvándorlás az argentínai magyar emigráció gyengülésének talán legfontosabb tényezője. Kezdődik már az 50-es évek végén, de fő időszaka a 60-as évtized. A fent említett anyagi bajok és a politikai hercehurcák a magyar emigráns számára hovatovább kibírhatatlanokká váltak. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy a legprosperálóbb országokba immár nem volt olyan nehéz a bejutás, mint az a D. P.-korban volt. Ekkor ugyanis formailag már argentinok voltak, szabályos argentin útlevéllel rendelkeztek. Tömegesen megindult tehát az elvándorlás, elsősorban az Egyesült Államokba és Kanadába. Az elvándorlók száma — bár pontos adatok hiányoznak — biztosan meghaladta a kétezret. Érdekes, hogy az ekkor már újra virágba borult nyugat-európai országokba viszonylag kevesen vándoroltak vissza. Lehetséges, hogy az elvándorlót a vasfüggöny-komplexum — ha tudat alatt is — tovább kísértette... Fontos hangsúlyozni, hogy az argentínai magyarság nemcsak számbelileg, de minőségileg is sokat veszített ekkor. Publicisták, írók, művészek és az emigráns szellemi élethez elengedhetetlenül fontos más személyiségek hagytak itt bennünket. Hosszú volna teljes névsort közölni, ezért például csak pár kiemelkedő nevet említünk, amilyen Dominits László, Fercsey János, Kerecsendi Kiss Márton, Kótai Béla, Kótai Zoltán, Oláh László, Szeleczky Zita, Vaszary Piri, Vörösváry István neve és még sok másé, aki mind aktív szerepet játszott a Buenos Aires-i kolónia fénykorában, s utána ugyanolyan aktív maradt, de már másutt. A második következmény a magyar ügytől való elkedvetlenedés. Hogy ne legyünk igazságtalanok, meg kell említenünk: ez világjelenség, amely bizonyos ideig tartó emigrációs élet után mindenütt észlelhető volt. Eleget olvashatunk erről az észak-amerikai kontinens magyarságát illetően, ahol az utolsó 20—25 év alatt nagy rétegek olvadtak le, illetve olvadtak be a bennszülött társadalomba. Ez a folyamat Nyugat- Európában is megvan, habár ott kissé álcázza az oda folytonosan csörgedező új „disszidensek” vérfrissítése. Csakhogy Argentínában a magyar ügytől való elfordulás a fent említett okok miatt sokkal erősebb mértékben jelentkezett, mint másutt. Ma már sikernek számít az olyan rendezvény, amelyen 200 személy megjelenik; büszke lehet az az egyesület, amelyiknek 500 fizető tagja van, és örülhet az az újságszerkesztő, aki lapjának ezres példányszámával dicsekedhetik. Hol vannak ezek a számok a 20—30 évvel előttiekhez képest! A magyar ügyben való részvétel ijesztően hanyatlott. Megfogyatkoztak az összejövetelek, előadások, újságelőfizetők és cserkésztáborok létszámai. A korábbi érdeklődők elpártolnak, mind ritkábban járnak magyarok közé. A magyar nyelv használata is gyérül, sorvadozik. Arról a súlyosbító körülményről ne is beszéljünk, hogy az említett újdisszidens vérátömlesztésből ide aztán egyetlen cseppecske se jut el. Ez is az hrélyzetének következménye. Az elvándorlás és elkedvetlenedés okozta számbeli és minőségbeli zsugorodás következményeként egymás után szűntek meg az argentínai magyar kolónia létesítményei. Elsősorban gondolok olyan büszkeségeinkre, mint a Szabadegyetem és a Mindszenty Akadémia. A magyar egyesületek egykor majd tucatnyi számából ma jóformán csak négy működik. Az öt újságból maradt egy, ez is jóval ritkább megjelenéssel. Színházunk egyáltalán nincs már, úgyszintén magyar könyvkiadónk sincs, és elnémult a magyar nyelvű rádióadás is. Az ifjúsági szervezetek, mint a cserkészet és a Zrínyi Önképzőkör óriási erőfeszítések árán még léteznek ugyan, de erősen megcsappant létszámmal. Mintha ez a borús panoráma még nem volna elég, hozzájön a harmadik említett okozat, az elszigetelődés. Ennek fő oka ugyancsak az argentin gazdasági elesettség. Az itteni pénz 32 év óta nemcsak végleg elvesztette konvertibilis valuta jellegét, hanem kisebb megszakításokkal jóformán nem is létezik vele legális pénzváltási lehetőség. A feketepiac által pedig a dollárban kifejezett árak itt sokkal borsosabbak, mint a fejlett nyugati országokban. Ezért nehezebb nekünk magyar könyvet megrendelni, újságra előfizetni vagy nemzetközi emigrációs rendezvényen részt venni, így lassan elszigetelődtünk az emigrációs élet mai gócpontjaitól. Nem csoda tehát, hogy ezeken a gócpontokon egyre kevesebbet tudnak rólunk. Az argentínai kolónia hovatovább megszűnt emigrációs tényező lenni. Clevelandben vagy Münchenben, Torontóban vagy Sydneyben az argentínai magyarságról körülbelül ugyanannyit tudnak vagy tartanak, mint — teszem azt — a peruiról vagy guatemalairól. Mint Clémenceau mondta a politikussá lett Paderewskiről: Quelle chute! A mai helyzet Végül meg kell világítanom kissé az argentínai magyarság jelenét. Két pozitív, biztató körülményre szeretnék rámutatni. Először is arra, hogy a történelem törvényszerűleg hullámzó változásai következtében a dekadencia után fellendülés szokott következni, különösen olyan társadalomban, ahol ennek a dekadenciának bizonyos határon túlmenő mélyülésére semmiféle alapvető ok nem áll fenn. És Argentínának pontosan ez az esete. Nem szeretnék túl optimista lenni, de a legújabb időben különböző előfeltételek jelentkeztek ahhoz, hogy ez az ország, ha lassan is, de újra a fejlődés útjára lépjen. Második pozitív körülményként hadd ismételjem meg, amit Argentína romlásának tárgyalása végén említettem: bármekkora volt is ez a romlás, Argentína még mindig nem sülylyedt bele a harmadik világba. Ez pedig azt jelenti, hogy sem néprajzilag, sem kulturálisan, sem mentalitásában nem „banánköztársaság”. Ugyanakkor, úgy látszik, a terrorizmus vereségével Argentína bolsevizálásának veszélye is elhárult. Ebben is eltér a harmadik világtól: társadalmi felépítettsége és társadalmának gondolkodásmódja alapvetően kedvezőtlen a kommunista terjeszkedés számára (ezt még Che Guevara is beismerte). Ezek hát a pozitív előjelek. Következésképp nem vétünk a tárgyilagosság ellen, ha megállapítjuk, hogy a dacárandók dacára Argentína még mindig viszonylag jó „hazát” nyújt a magyaroknak, legalábbis azoknak, akik át tudták itt vészelni a szűk esztendőket. Sőt! Legyen szabad hangsúlyoznom, hogy a magyar embernek Argentína bizonyos fokig még megfelelőbb, mint bármelyik jelenlegi „jó ország”. Valóban, az itteni környezet vérmérsékletileg, világnézetileg, sőt, kulturálisan is közelebb áll hozzánk, mint például az észak-amerikai vagy ausztráliai. Arról nem is beszélve, hogy a beolvasztási törekvés és türelmetlenség itt jóval gyengébb, mint bármely angolszász környezetben. Kevés olyan, innen elvándorolt honfitárssal találkoztam, akinek szíve mélyén ne maradt volna kis „honvágy” Argentína után. Amint látjuk, maradt még itt kedvező körülmény is. Éppen ezért nem volna helyes a magyarság jelen helyzetét túlságosan borúlátóan megítélni. Igen érdekes és biztató jelenségként kell megállapítanunk, hogy a maradék kolónia megszilárdult, mondhatni: megújhodott. Tény, hogy a sok elvándorlás, leolvadás után megmaradt egy mag, amely számban megfogyatkozott ugyan, de minőségben megnőtt. Magyarságtudata mélyebb, áldozatvállalása nagyobb. Ennek a megújhodási folyamatnak az utóbbi években, Istennek hála, sűrűsödő jeleit vesszük észre. A legfontosabb tünet talán az összefogásban látható. Végre-valahára mintha szűnni kezdene a „morbus hungaricus”. A széthúzás és torzsalkodás összehasonlíthatatlanul gyengébb, mint amilyen a fénykorban volt. A megmaradt intézményekbe a magyarok helyenként meglepő öszszetartással tömörülnek. Ennek legnyilvánvalóbb példája a Hungária Egyesület, amely három, már erősen betegeskedő szervezet egybeolvadásából tizenegy éve jött létre, és virágzó magyar szervezetté nőtte ki magát. Közel 1000 taggal igen sokoldalú, pezsgő társadalmi, közművelődési és sportélet színhelye, ráadásul nemcsak anyagilag rendezett, hanem még váltig tovább építkezik, bővül is. Hasonló mondható el az egyházakról is: a leapadás után itt is megmaradtak a gyülekezetek, amelyeknek tagjai mint magyarok és mint hívek minőségükben egyaránt megerősödtek. A katolikus egyházban ezenkívül még az eddig hiányzó magyar egyházközség is megalakult (kápolnával és társadalmi berendezésekkel), ahol szintén folyik a magyar munka. Szerencsésen átvészelte a zord időket intézményeink egyik büszkesége, az immár ötven éve létező Segélyegylet is. Gyönyörű öregotthonában közel ötven öreg magyart gondoznak, kizárólag a kolónia áldozatkészségéből, és még építkeznek is! A többi megmaradt egyesület és egyéb szervezet az „ahogy lehet” alapján működik tovább. Az utolsó években mindenütt mutatkozik a kultúrmunka erősödése, nemegyszer a színvonal erősödése. A „mennyiség le, minőség fel” folyamata hasonlóképpen jelentkezett ifjúsági szervezeteinkben. A cserkészek, regösök, önképzőkörösök szintje bátran felveszi a versenyt észak-amerikai vagy európai társaikkal, sőt, több tekintetben bizonyára túl is szárnyalja azokat. Nem utolsósorban pedig vívócsapatunk változatlanul aratja babérjait. Tagjai már tizedik éve szakadatlanul argentínai kardvívó bajnokok. Összegezésként tehát megnyugvással állíthatjuk: megfogyatkoztunk, de csak számban. Bizony, a maradék aktív, nemzetét szolgáló emigráns alig éri el a magyarság 5—6%át. De azokra, akik megmaradtak, ráillik Teleki Pál „emberebb ember, magyarabb magyar” meghatározása. A magyarságtudat, a nemzeti keresztyén érzés itt erősebb, mint a legtöbb nyugati gócponton. Olyan szakértők állapították ezt meg, miután itt jártak, mint Gábor Áron, Dunai Ákos és Tollas Tibor. Politikai emigráns öntudatunkat mi sem bizonyítja jobban, mint a mai magyarországi rendszerrel való mindenfajta hivatalos kapcsolattól való teljes elzárkózás. Ebben a kérdésben az állásfoglalás figyelemre méltóan egyöntetű. A Hungária által tavaly végrehajtott titkos véleménykutatás keretében a beérkezett közel négyszáz válasz 94,6%-a kifejezetten visszautasította a hivatalos kapcsolatokat. További kitűnő bizonyíték erre a Buenos Aires-i volt magyar nagykövetnek a panaszkodása, amely szerint az emigráció tartózkodó magatartása sehol sem olyan általános, mint Argentínában. Befejezésül tegyük fel az aggódó kérdést: az argentínai emigráció, ha megfogyatkozva is, meg tud-e maradni magyarnak? Gyermekeink gyermekeiben tovább él-e majd a magyarság tudata, nyelve, kultúrájának ismerete, hagyományaink tisztelete? A mai magyarországi hivatalos vélemény szerint a Magyarok Világszövetsége) a válasz: nem. Ezt a véleményt nyomós érv támasztja alá, mégpedig az összes eddigi politikai emigráció sorsa. És a mi véleményünk? Nem tudjuk, nem tudhatjuk, csak munkálkodhatunk, küzdhetünk érte. És reménykedhetünk. José Ingenierosszal, az argentin pszichiáter-gondolkodóval mondhatjuk: „A hit hegyeket mozgat, de a hit szülőanyja a remény. ” Hozzászólás (Folytatás a 3. oldalról) steril szövegére alapítjuk, akkor — véleményünk szerint — a fair play megkívánja, hogy ne csak azokat a törvényeket hánytorgassuk fel, amelyek nehezményezésre okot adnak, hanem azokat is, amelyek magyar részről a nemzetiségi kérdés példát mutató megoldására törekedtek. Az igazság az, hogy a magyaroknak nem volt céljuk az erőszakos elnemzetlenítés. Megelégedtek azzal, ha „az állam egységének” a kidomborítása érdekében a nemzetiségek beszélik a magyar nyelvet. Kitűnik ez Kossuthnak a válaszából, amelyet Aleksandar Kostic, Újvidék képviselőjének a nemzetgyűlésben 1848-ban elmondott felszólalására adott: „A magyar nemzet (...) a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti” s „tiszteli a külön nyelveknek szabad fejlődését és maga körébeni használatát”, csupán azt kívánja, hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve magyar legyen”. Persze akadtak, amint azt dr. Grébert is említi, „buzgó megyei tisztviselők”, akik saját hatáskörükben alaposan túllőttek a célon, és községi megjárási szinten olyan nyelvhasználatot erőszakoltak, amihez nem volt törvényes joguk. Ez igaz. De vajon jogos-e vicinális jelenségekből „történelmi súlyú” ítéleteket levezetni? Ami mármost a Minerva, a Századunk és a Tudományos Gyűjtemény korabeli idézeteit illeti, a legnagyobb tárgyilagosságra való törekvés mellett sem tudjuk ezeket az idézeteket erőszakos „magyarizálásnak” minősíteni. A reformkor lázas hangulatában magasan lobogott a magyar „image” lángja, és olvasztotta magába, természetes asszimilálódás révén, a nem magyar származású országlakókat. Klasszikus példa erre Petőfi esete. A szóbanforgó idézetek ezt a hangulatot tükrözik, amikor az újságok propagálják a magyar szokások és nyelv terjesztését. De nem erőszakkal. Ezt legjobban a szlovákoknak kellene megérteniük, akiknek a magukba olvasztó asszimiláló ereje Bertrand Auerbach bécsi etnológus profeszszor szerint a legerősebb a Kárpát-medencében, mert „se szerb, se száma azoknak a magyar, német és cseh-huszita közösségeknek, amelyeket a szlovákok rövid idő alatt teljesen elszlovákosítottak és magukba olvasztottak”. Tegyük hozzá: korábban természetes asszimilálás révén. Ami pedig Josef Jirášek históriáinak az idézését illeti, bevalljuk, kissé allergikusak vagyunk cseh szerzők hasonló kaliberű írásaival kapcsolatban, mert kezdve Beneátől sohasem tudjuk, mennyi azokban a valóság, ferdítés vagy egyszerűen légből kapott valótlanság. Nem széltünk vitába a négy szlovák ember ügyével, akiket állítólag azért húztak deresre, mert szlovák nyelvű istentiszteletet követeltek. Csak éppen felvetjük a kérdést: ha mind a négyüknek valóban ez lett volna egyformán és kizárólag a „vétkük”, akkor vajon miért kapott az egyik 64, a másik 50, a harmadik 40 és a negyedik 25 botütést? Vajon nem húzódik meg ezeknek a különböző mértékkel kiosztott botütéseknek a hátterében valami papverés vagy valami kocsmai késelés, vagy valami hasonló deliktum is? Amiből azután Jiránek tolla „szlovák istentisztelet követelését” tercintette a papírra? Nem tudjuk. Viszont elgondolkodtunk azon, hogy hol van ez a magyaroktól elszenvedett botütés attól, ahogyan a csehek bántak Josef Titóval, Vojtech Tukával, Ján Smigovsky ezredessel, Nyitra városparancsnokával és a többi, halálba küldött szlovák mártírral, akiknek végső elemzésben ugyanez volt a „vétkük”: szlovákul akartak istentiszteletet a maguk portáján, és szlovák világot maguk körül. Hány szlovákot küldöttek a magyarok 1000 év során akasztófára politikai okok miatt? Egyet sem. (Janovikot közönséges rablógyilkosságok miatt akasztotta fel a szlovák többségű vármegye, akárcsak Sobri Jóskát és Patkó Bandit a magyarok.) De eszünkbe jutott az is, hogy milyen szerencsések a szlovákok, amiért magyarokkal álltak szemben, és nem osztrákokkal. Lám, a magyarok botütés helyett az aradi tábornokok, Batthyány, Csányi és a többi, ezret meghaladó vértanú életével váltották meg, hogy kiverekedték a szabadságot, és felszabadították a szlovák parasztot is a jobbágyság járma alól! És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ki kell egészítenünk dr. Grébert tanulmányát. (Befejezés a következő számban) A gazdasági „fellazítás” ” (Folytatás az 1. oldalról) kevésbé bízhatunk. A jelek arra mutatnak: Moszkva nyomást akar gyakorolni kis szövetségeseire, hogy építsék le nyugati gazdasági kapcsolataikat. Csernyenkóék nyilván attól tartanak — és joggal —, hogy a gazdasági együttműködéssel a Nyugat politikai befolyása is erősödik ebben a térségben, és ez előbb-utóbb megrendíti a csatlós országok hűségét. Pedig — mivel más felszabadításra egyelőre nem számíthatunk — népünk helyzetében csak a nyugati gazdasági „fellazítás” fokozódása hozhatna javulást. Ám félő, hogy a Kreml urai és magyarországi kiszolgálóik meghiúsítják reményeinket.