Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-09-09 / 34. szám

fl­ októl KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1 1984. szeptember 9. DR. KESSERÜ ISTVÁN: Az argentínai magyar emigráció 1945 után (Második, befejező rész) A másik külső ok, ami előmozdította a válságát, az előb­bi események folyománya volt. Abból állt, hogy a politikai­lag és gazdaságilag egyre jobban válságba merülő ország és a marxista agresszió ellen folyó harcba egyre jobban belega­balyodó kormány a liberális — úgynevezett „demokratikus” — világ szemében mindinkább gyanús, ellenszenves lett. A li­berális Nyugat távol attól, hogy megértse az összfüggéseket, a rá mindenkor jellemző mazochizmussal ahelyett, hogy Argen­tínát próbálta volna kisegíteni ebből az ördögkörből, abba, ellenkezőleg, még jobban beledöntötte. Tette pedig ezt egyre erősebb ,,image”-rontással és általános elszigeteléssel. A min­denható hírmédia évekig úgy állította be Argentínát, mint a pokol tornácát. Ez azután nagyban hozzájárult a fent leírt gazdasági, politikai és nem utolsósorban erkölcsi „marazmus” (elgyengülés) mélyítéséhez. Az elmondottak alapján a nem Argentínában élő magya­rok próbálják megérteni az itt történteket! Hogy a továbbiakban a magyar kolónia története is érthe­tő maradjon, az előbbiekhez szükséges még hozzátenni a kö­vetkezőt: Amint láttuk, Argentína az utolsó 30 év alatt óriá­sit süllyedt, és vele együtt sorvadt a magyar kolónia is. Mind­azonáltal meg kell jegyezni, hogy ez a süllyedés — minden egyéb mellékkörülmény mellett — elsősorban mégis anyagi-gazdasági természetű volt. Ez annál is inkább igaz, mert ma a terroris­ta agresszió megszűnt, sőt, még arra is megvan a lehetőség, hogy a politikai ördögkört sikerül elvágni. Harminchét év óta először történt valóban demokratikus választás, amely remél­hetőleg véget vet mind a katonai, mind a populista hegemó­niának. Lehet, hogy ez ma még túl optimisztikusnak látszik, de kétségtelenül máris vannak biztató jelek, egyelőre főleg po­litikai és alkotmányjogi vonalon. Tehát bármekkora volt is a romlás, maradt sok olyan te­rület, ahol Argentína még mindig messze kimagaslik a „dél­amerikai” standardok közül. Itt gondoljunk főleg néprajzi, faji és kulturális szempontokra. Nincs idő most ezeket szám­adatokkal részletezni (például az analfabétizmust, az egyete­met végzettek arányát stb.), legyen elég annyi, hogy Buenos Aires még mindig százszor inkább hasonlít Madridhoz vagy Párizshoz, mint Bogotához vagy akár Sao Paulóhoz. Erről mindenki meggyőződhetik, ha csak fél órát sétál az utcákon. Vagy elég átlépni az argentin—paraguayi vagy argentin—chilei határt, hogy meggyőződjünk a különbségről. Olyasmi ez, mint amikor a magyartól megkérdezték, hogy miért tiltakozik, amikor Magyarországot a Balkánba soroz­zák. Akkor az volt a felelet: Csak lépd át a déli határt, majd meglátod! Argentína tehát minden romlása ellenére még mindig ked­vező természetes környezetet (habitat) biztosít a magyar emig­ránsnak. Ezt szükséges figyelembe venni, ha meg akarjuk ér­teni a magyar kolóniának az utolsó években történt válto­zásait. A magyar kolónia hanyatlása Az országban körülbelül másfél emberöltő alatt végbe­ment ilyen általánosan negatív fejlődés természetesen nem maradhatott kihatás nélkül a magyar kolóniára. Súlyos követ­kezményei voltak mind létszámára, mind energiájára és mun­kájára. Ez várható is volt, hiszen a magyar emigráció törté­nete mutatja, hogy vannak eredményei, amelyek mindig is nagy fokban függöttek az egyes befogadó országok időszerű pros­­peritási fokától. Ehhez bizonyára hozzájárul az emigránst általában jellemző „ubi bene, ubi patria” mentalitás is (ami nem is vehető rossz néven, főleg azok részéről, akik már fel­nőtt korban vesztették el hazájukat). Amikor az ország fő is­mérve az idült gazdasági pangás lett, amihez politikai bizony­talanság is kapcsolódott, ezeknek a magyar kolóniára való hatását három fő tényezőben lehetne összegezni: az elvándor­lásban, az elkedvetlenedésben és az elszigetelődésben. Az elvándorlás az argentínai magyar emigráció gyengülé­sének talán legfontosabb tényezője. Kezdődik már az 50-es évek végén, de fő időszaka a 60-as évtized. A fent említett anyagi bajok és a politikai hercehurcák a magyar emigráns számára hovatovább kibírhatatlanokká váltak. Ehhez nagymér­tékben hozzájárult, hogy a legprosperálóbb országokba immár nem volt olyan nehéz a bejutás, mint az a D. P.-korban volt. Ekkor ugyanis formailag már argentinok voltak, szabályos argentin útlevéllel rendelkeztek. Tömegesen megindult tehát az elvándorlás, elsősorban az Egyesült Államokba és Kana­dába. Az elvándorlók száma — bár pontos adatok hiányoz­nak — biztosan meghaladta a kétezret. Érdekes, hogy az ek­kor már újra virágba borult nyugat-európai országokba vi­szonylag kevesen vándoroltak vissza. Lehetséges, hogy az el­vándorlót a vasfüggöny-komplexum — ha tudat alatt is — tovább kísértette... Fontos hangsúlyozni, hogy az argentínai magyarság nem­csak számbelileg, de minőségileg is sokat veszített ekkor. Pub­licisták, írók, művészek és az emigráns szellemi élethez elen­gedhetetlenül fontos más személyiségek hagytak itt bennün­ket. Hosszú volna teljes névsort közölni, ezért például csak pár kiemelkedő nevet említünk, amilyen Dominits László, Fercsey János, Kerecsendi Kiss Márton, Kótai Béla, Kótai Zol­tán, Oláh László, Szeleczky Zita, Vaszary Piri, Vörösváry István neve és még sok másé, aki mind aktív szerepet játszott a Buenos Aires-i kolónia fénykorában, s utána ugyanolyan aktív maradt, de már másutt. A második következmény a magyar ügytől való elkedvet­­lenedés. Hogy ne legyünk igazságtalanok, meg kell említe­nünk: ez világjelenség, amely bizonyos ideig tartó emigrációs élet után mindenütt észlelhető volt. Eleget olvashatunk erről az észak-amerikai kontinens magyarságát illetően, ahol az utolsó 20—25 év alatt nagy rétegek olvadtak le, illetve olvad­tak be a bennszülött társadalomba. Ez a folyamat Nyugat- Európában is megvan, habár ott kissé álcázza az oda folyto­nosan csörgedező új „disszidensek” vérfrissítése. Csakhogy Argentínában a magyar ügytől való elfordulás a fent említett okok miatt sokkal erősebb mértékben jelentkezett, mint másutt. Ma már sikernek számít az olyan rendezvény, amelyen 200 személy megjelenik; büszke lehet az az egyesület, ame­lyiknek 500 fizető tagja van, és örülhet az az újságszerkesz­tő, aki lapjának ezres példányszámával dicsekedhetik. Hol vannak ezek a számok a 20—30 évvel előttiekhez képest! A magyar ügyben való részvétel ijesztően hanyatlott. Megfogyatkoztak az összejövetelek, előadások, újságelőfizetők és cserkésztáborok létszámai. A korábbi érdeklődők elpártolnak, mind ritkábban járnak magyarok közé. A magyar nyelv hasz­nálata is gyérül, sorvadozik. Arról a súlyosbító körülmény­ről ne is beszéljünk, hogy az említett újdisszidens vérátöm­lesztésből ide aztán egyetlen cseppecske se jut el. Ez is az hr­­élyzetének következménye. Az elvándorlás és elkedvetlenedés okozta számbeli és minő­ségbeli zsugorodás következményeként egymás után szűn­tek meg az argentínai magyar kolónia létesítményei. Elsősor­ban gondolok olyan büszkeségeinkre, mint a Szabadegyetem és a Mindszenty Akadémia. A magyar egyesületek egykor majd tucatnyi számából ma jóformán csak négy működik. Az öt újságból maradt egy, ez is jóval ritkább megjelenés­sel. Színházunk egyáltalán nincs már, úgyszintén magyar könyvkiadónk sincs, és elnémult a magyar nyelvű rádióadás is. Az ifjúsági szervezetek, mint a cserkészet és a Zrínyi Ön­képzőkör óriási erőfeszítések árán még léteznek ugyan, de erő­sen megcsappant létszámmal. Mintha ez a borús panoráma még nem volna elég, hoz­zájön a harmadik említett okozat, az elszigetelődés. Ennek fő oka ugyancsak az argentin gazdasági elesettség. Az itteni pénz 32 év óta nemcsak végleg elvesztette konvertibilis valu­ta jellegét, hanem kisebb megszakításokkal jóformán nem is létezik vele legális pénzváltási lehetőség. A feketepiac által pe­dig a dollárban kifejezett árak itt sokkal borsosabbak, mint a fejlett nyugati országokban. Ezért nehezebb nekünk magyar könyvet megrendelni, újságra előfizetni vagy nemzetközi emig­rációs rendezvényen részt venni, így lassan elszigetelődtünk az emigrációs élet mai gócpontjaitól. Nem csoda tehát, hogy ezeken a gócpontokon egyre kevesebbet tudnak rólunk. Az ar­gentínai kolónia hovatovább megszűnt emigrációs tényező lenni. Clevelandben vagy Münchenben, Torontóban vagy Syd­neyben az argentínai magyarságról körülbelül ugyanannyit tudnak vagy tartanak, mint — teszem azt — a peruiról vagy guatemalairól. Mint Clémenceau mondta a politikussá lett Paderewskiről: Quelle chute! A mai helyzet Végül meg kell világítanom kissé az argentínai magyar­ság jelenét. Két pozitív, biztató körülményre szeretnék rámu­tatni. Először is arra, hogy a történelem törvényszerűleg hul­lámzó változásai következtében a dekadencia után fellendü­lés szokott következni, különösen olyan társadalomban, ahol ennek a dekadenciának bizonyos határon túlmenő mélyülésére semmiféle alapvető ok nem áll fenn. És Argentínának pontosan ez az esete. Nem szeretnék túl optimista lenni, de a legújabb időben különböző előfeltételek jelentkeztek ahhoz, hogy ez az ország, ha lassan is, de újra a fejlődés útjára lépjen. Második pozitív körülményként hadd ismételjem meg, amit Argentína romlásának tárgyalása végén említettem: bár­mekkora volt is ez a romlás, Argentína még mindig nem süly­­lyedt bele a harmadik világba. Ez pedig azt jelenti, hogy sem néprajzilag, sem kulturálisan, sem mentalitásában nem „ba­nánköztársaság”. Ugyanakkor, úgy látszik, a terrorizmus vereségével Argen­tína bolsevizálásának veszélye is elhárult. Ebben is eltér a har­madik világtól: társadalmi felépítettsége és társadalmának gondolkodásmódja alapvetően kedvezőtlen a kommunista ter­jeszkedés számára (ezt még Che Guevara is beismerte). Ezek hát a pozitív előjelek. Következésképp nem vétünk a tárgyilagosság ellen, ha megállapítjuk, hogy a dacárandók dacára Argentína még mindig viszonylag jó „hazát” nyújt a magyaroknak, legalábbis azoknak, akik át tudták itt vészelni a szűk esztendőket. Sőt! Legyen szabad hangsúlyoznom, hogy a magyar embernek Argentína bizonyos fokig még megfele­lőbb, mint bármelyik jelenlegi „jó ország”. Valóban, az itteni környezet vérmérsékletileg, világnézetileg, sőt, kulturálisan is közelebb áll hozzánk, mint például az észak-amerikai vagy ausztráliai. Arról nem is beszélve, hogy a beolvasztási törek­vés és türelmetlenség itt jóval gyengébb, mint bármely angol­szász környezetben. Kevés olyan, innen elvándorolt honfitárs­sal találkoztam, akinek szíve mélyén ne maradt volna kis „hon­vágy” Argentína után. Amint látjuk, maradt még itt kedvező körülmény is. Ép­pen ezért nem volna helyes a magyarság jelen helyzetét túl­ságosan borúlátóan megítélni. Igen érdekes és biztató jelen­ségként kell megállapítanunk, hogy a maradék kolónia meg­szilárdult, mondhatni: megújhodott. Tény, hogy a sok elván­dorlás, leolvadás után megmaradt egy mag, amely számban meg­fogyatkozott ugyan, de minőségben megnőtt. Magyarságtuda­ta mélyebb, áldozatvállalása nagyobb. Ennek a megújhodá­si folyamatnak az utóbbi években, Istennek hála, sűrűsödő jeleit vesszük észre. A legfontosabb tünet talán az összefogás­ban látható. Végre-valahára mintha szűnni kezdene a „morbus hungaricus”. A széthúzás és torzsalkodás összehasonlítha­tatlanul gyengébb, mint amilyen a fénykorban volt. A meg­maradt intézményekbe a magyarok helyenként meglepő ösz­­szetartással tömörülnek. Ennek legnyilvánvalóbb példája a Hungária Egyesület, amely három, már erősen betegeskedő szervezet egybeolvadá­sából tizenegy éve jött létre, és virágzó magyar szervezetté nőtte ki magát. Közel 1000 taggal igen sokoldalú, pezsgő tár­sadalmi, közművelődési és sportélet színhelye, ráadásul nem­csak anyagilag rendezett, hanem még váltig tovább építkezik, bővül is. Hasonló mondható el az egyházakról is: a leapadás után itt is megmaradtak a gyülekezetek, amelyeknek tagjai mint magyarok és mint hívek minőségükben egyaránt megerősöd­tek. A katolikus egyházban ezenkívül még az eddig hiányzó magyar egyházközség is megalakult (kápolnával és társadal­mi berendezésekkel), ahol szintén folyik a magyar munka. Sze­rencsésen átvészelte a zord időket intézményeink egyik büsz­kesége, az immár ötven éve létező Segélyegylet is. Gyönyö­rű öregotthonában közel ötven öreg magyart gondoznak, ki­zárólag a kolónia áldozatkészségéből, és még építkeznek is! A többi megmaradt egyesület és egyéb szervezet az „ahogy lehet” alapján működik tovább. Az utolsó években mindenütt mutatkozik a kultúrmunka erősödése, nemegyszer a színvo­nal erősödése. A „mennyiség le, minőség fel” folyamata hasonlóképpen jelentkezett ifjúsági szervezeteinkben. A cserkészek, regösök, önképzőkörösök szintje bátran felveszi a versenyt észak-ame­rikai vagy európai társaikkal, sőt, több tekintetben bizonyá­ra túl is szárnyalja azokat. Nem utolsósorban pedig vívócsa­patunk változatlanul aratja babérjait. Tagjai már tizedik éve szakadatlanul argentínai kardvívó bajnokok. Összegezésként tehát megnyugvással állíthatjuk: meg­fogyatkoztunk, de csak számban. Bizony, a maradék aktív, nemzetét szolgáló emigráns alig éri el a magyarság 5—6%­­át. De azokra, akik megmaradtak, ráillik Teleki Pál „emberebb ember, magyarabb magyar” meghatározása. A magyarság­­tudat, a nemzeti keresztyén érzés itt erősebb, mint a legtöbb nyugati gócponton. Olyan szakértők állapították ezt meg, miután itt jártak, mint Gábor Áron, Dunai Ákos és Tollas Tibor. Politikai emigráns öntudatunkat mi sem bizonyítja job­ban, mint a mai magyarországi rendszerrel való mindenfajta hivatalos kapcsolattól való teljes elzárkózás. Ebben a kérdés­ben az állásfoglalás figyelemre méltóan egyöntetű. A Hungária által tavaly végrehajtott titkos véleménykutatás keretében a beérkezett közel négyszáz válasz 94,6%-a kifejezetten vissza­utasította a hivatalos kapcsolatokat. További kitűnő bizonyíték erre a Buenos Aires-i volt magyar nagykövetnek a panasz­kodása, amely szerint az emigráció tartózkodó magatartása sehol sem olyan általános, mint Argentínában. Befejezésül tegyük fel az aggódó kérdést: az argentínai emigráció, ha megfogyatkozva is, meg tud-e maradni magyar­nak? Gyermekeink gyermekeiben tovább él-e majd a magyarság tudata, nyelve, kultúrájának ismerete, hagyományaink tisz­telete? A mai magyarországi hivatalos vélemény szerint a Ma­gyarok Világszövetsége) a válasz: nem. Ezt a véleményt nyo­mós érv támasztja alá, mégpedig az összes eddigi politikai emig­ráció sorsa. És a mi véleményünk? Nem tudjuk, nem tudhatjuk, csak munkálkodhatunk, küzdhetünk érte. És reménykedhetünk. José Ingenierosszal, az argentin pszichiáter-gondolkodóval mondhat­juk: „A hit hegyeket mozgat, de a hit szülőanyja a remény. ” Hozzászólás (Folytatás a 3. oldalról) steril szövegére alapítjuk, akkor — véleményünk szerint — a fair play megkívánja, hogy ne csak azokat a törvényeket hánytorgassuk fel, amelyek nehezményezésre okot adnak, hanem azokat is, amelyek magyar részről a nemzetiségi kér­dés példát mutató megoldására törekedtek. Az igazság az, hogy a magyaroknak nem volt céljuk az erőszakos elnemzetlenítés. Megelégedtek azzal, ha „az állam egy­ségének” a kidomborítása érdekében a nemzetiségek beszélik a magyar nyelvet. Kitűnik ez Kossuthnak a válaszából, amelyet Aleksandar Kostic, Újvidék képviselőjének a nemzetgyűlés­ben 1848-ban elmondott felszólalására adott: „A magyar nem­zet (...) a magyar szabadságot minden polgártársaira különb­ség nélkül kiterjeszti” s „tiszteli a külön nyelveknek szabad fejlődését és maga körébeni használatát”, csupán azt kívánja, hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve magyar legyen”. Persze akadtak, amint azt dr. Grébert is említi, „buzgó megyei tisztviselők”, akik saját hatáskörükben alaposan túl­lőttek a célon, és községi meg­járási szinten olyan nyelvhasz­nálatot erőszakoltak, amihez nem volt törvényes joguk. Ez igaz. De vajon jogos-e vicinális jelenségekből „történelmi sú­lyú” ítéleteket levezetni? Ami mármost a Minerva, a Századunk és a Tudományos Gyűjtemény korabeli idézeteit illeti, a legnagyobb tárgyi­lagosságra való törekvés mellett sem tudjuk ezeket az idéze­teket erőszakos „magyarizálásnak” minősíteni. A reformkor lá­zas hangulatában magasan lobogott a magyar „image” láng­ja, és olvasztotta magába, természetes asszimilálódás révén, a nem magyar származású országlakókat. Klasszikus példa erre Petőfi esete. A szóbanforgó idézetek ezt a hangulatot tük­rözik, amikor az újságok propagálják a magyar szokások és nyelv terjesztését. De nem erőszakkal. Ezt legjobban a szlová­koknak kellene megérteniük, akiknek a magukba olvasztó asszimiláló ereje Bertrand Auerbach bécsi etnológus profesz­­szor szerint a legerősebb a Kárpát-medencében, mert „se sze­rb, se száma azoknak a magyar, német és cseh-huszita közös­ségeknek, amelyeket a szlovákok rövid idő alatt teljesen elszlo­­vákosítottak és magukba olvasztottak”. Tegyük hozzá: korábban természetes asszimilálás révén. Ami pedig Josef Jirášek históriáinak az idézését illeti, bevalljuk, kissé allergikusak vagyunk cseh szerzők hasonló kali­berű írásaival kapcsolatban, mert kezdve Beneátől sohasem tudjuk, mennyi azokban a valóság, ferdítés vagy egyszerűen légből kapott valótlanság. Nem széltünk vitába a négy szlo­vák ember ügyével, akiket állítólag azért húztak deresre, mert szlovák nyelvű istentiszteletet követeltek. Csak éppen felvet­jük a kérdést: ha mind a négyüknek valóban ez lett volna egy­formán és kizárólag a „vétkük”, akkor vajon miért kapott az egyik 64, a másik 50, a harmadik 40 és a negyedik 25 botütést? Vajon nem húzódik meg ezeknek a különböző mértékkel kiosz­tott botütéseknek a hátterében valami papverés vagy valami kocsmai késelés, vagy valami hasonló deliktum is? Amiből azután Jiránek tolla „szlovák istentisztelet követelését” tercin­­tette a papírra? Nem tudjuk. Viszont elgondolkodtunk azon, hogy hol van ez a magya­roktól elszenvedett botütés attól, ahogyan a csehek bántak Josef Titóval, Vojtech Tukával, Ján Smigovsky ezredessel, Nyitra városparancsnokával és a többi, halálba küldött szlovák mártírral, akiknek végső elemzésben ugyanez volt a „vétkük”: szlovákul akartak istentiszteletet a maguk portáján, és szlovák világot maguk körül. Hány szlovákot küldöttek a magyarok 1000 év során akasztófára politikai okok miatt? Egyet sem. (Janovikot közönséges rablógyilkosságok miatt akasztotta fel a szlovák többségű vármegye, akárcsak Sobri Jóskát és Pat­kó Bandit a magyarok.) De eszünkbe jutott az is, hogy milyen szerencsések a szlo­vákok, amiért magyarokkal álltak szemben, és nem osztrá­kokkal. Lám, a magyarok botütés helyett az aradi tábornokok, Batthyány, Csányi és a többi, ezret meghaladó vértanú életével váltották meg, hogy kiverekedték a szabadságot, és felszaba­dították a szlovák parasztot is a jobbágyság járma alól! És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ki kell egé­szítenünk dr. Grébert tanulmányát. (Befejezés a következő számban) A gazdasági „fellazítás” ” (Folytatás az 1. oldalról) kevésbé bízhatunk. A jelek arra mutatnak: Moszkva nyo­mást akar gyakorolni kis szö­vetségeseire, hogy építsék le nyugati gazdasági kapcsola­taikat. Csernyenkóék nyilván attól tartanak — és joggal —, hogy a gazdasági együttmű­ködéssel a Nyugat politikai befolyása is erősödik ebben a térségben, és ez előbb-utóbb megrendíti a csatlós országok hűségét. Pedig — mivel más felszabadításra egyelőre nem számíthatunk — népünk hely­zetében csak a nyugati gazda­sági „fellazítás” fokozódása hozhatna javulást. Ám félő, hogy a Kreml urai és magyar­­országi kiszolgálóik meghiú­sítják reményeinket.

Next