Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-05-05 / 18. szám
1. oldal Mindszenty kardinális egyik papjának visszaemlékezéseiből Habár én az ország északkeleti csücskéből származom, Mindszenty pedig a legnyugatibb vármegyéből (tehát „vasi gyerek” volt), életutunk mégis gyakran találkozott, s egyénisége nagy hatást gyakorolt reám. Legelső élményem 1946. augusztus 20-án, az ifjúsági napon, a Szent István-bazilika előtt tartott beszéde volt. Merre-merre, magyar ifjúság? — tette fel a kérdést. Az evangélium szövege, melyet ez alkalomra választott, ez volt: Jézus lecsillapítja a háborgó tengert. S feszengett Mindszenty bátorító szava: „Mit féltek, kicsiny hitűek? ” 1948-ban, a szabadságharc századik évfordulóján Máriaévet hirdetett a háború által okozott lelki sebek orvoslására. A nép mindenütt tódult beszédeire, mint egy felcsillanó reménysugár felé. A háborús szenvedésektől meggyötörve, egy testétől-lelkétől idegen, ráerőszakolt eszme gyűlölet- és hazugságáradatában fuldokolva csodálatos lelki felüdülést jelentett számára a megszokott és lelkéhez oly közelálló igazságokat hallani, hozzámérve azokat a jelen helyzethez. Mindszenty elsősorban a vallási igazságokat hirdette új fénnyel, új erővel, de lehetetlen volt számára azokat úgy hangoztatni, hogy ne tegyen itt-ott utalást a mindennapi élet bajaira vagy a rendszer részéről egyre durvábban alkalmazott visszaélésekre, jogfosztásokra, törvénytelenségekre. Például Sátoraljaújhelyen mintegy 15 000 ember előtt beszélt a templom előtt, a Kossuth téren (és a pártház szomszédságában...) mikrofon nélkül (mert erre nem adtak engedélyt), s föltette a kérdést: „Miért haragudnak egyesek ebben az országban az Anyaszentegyházra? Mert ami jó, arra az Anyaszentegyház sohasem fogja mondani, hogy rossz, és ami rossz — s itt megemelte a hangját —, arra az Anyaszentegyház sohasem fogja mondani, hogy jó!" Vagy Zalaegerszegen, az ország másik sarkában így beszélt: „ Volt már sokféle köszöntés ebben az országban. Köszöntek úgy, hogy: Szebb jövőt!, és nem jött szebb jövő. Köszöntek úgy, hogy: Kitartás!, és nem volt elég kitartás. Most úgy köszönnek, hogy: Szabadság!, de van-e igazi szabadság? Egy köszöntés marad, ami mindig volt, és mindig lesz. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!" S a 40 000 főnyi tömeg egy emberként felelte: „Mindörökké ámen! Mint a magyar nép szülöttjének, ehhez volt határozottan tehetsége: a nép nyelvén, világosan, érthetően kifejezni magát, a magyar történelemből és a mindennapi élet eseményeiből vett példákkal lekötni a hallgatóság figyelmét és érdeklődését. Ehhez járult lassú, tagolt beszédmódja, hangsúlyozva az utolsó szótagokat is, melyeket a legtöbb szónok elnyer, így történhetett, hogy mikrofon nélkül is megértették még a távolállók is. Ha egy városba érkezett, iparkodott tájékozódni a város és a templom története felől. Megnézte az anyakönyveket, mennyi volt a keresztelés, az esküvő, a halálozás, nem egykeznek-e az anyák. Templom, iskola, temető — ezek voltak beszédeinek visszatérő témái, tehát a vasárnapi szentmisehallgatás, a hitoktatás, az ősök emlékének megőrzése. Világos, hogy személye vörös posztó lett az ateista marxista rezsim számára. Apostoli útjait iparkodtak minden eszközzel akadályozni: nem adtak elég vonatot, autóbuszt. Különféle ürügyekkel lezárták az oda vezető utakat. Nem engedtek mikrofont felállítani. Hangja mégis betöltötte a tereket, szinte megismétlődött Szent Antal csodája, de a nép is úgy figyelt rá, hogy majd’ kiszakadt a lelke. Amikor a kommunista párt hamis úton magához ragadta a hatalmat, megindult a hajsza ellene. Megszervezték a hírhedt ávót, a politikai rendőrséget, s ezek ezreket gyötörtek és kínoztak halálra. Mindszenty kardinálissal szemben is a szokásos bolsevista receptet használták: először propagandahadjárat, aztán különféle hamis vádak: idegen állam számára való kémkedés, összeesküvés, valutaüzérkedés, hazaárulás. Kapóra jött a rendszernek Mindszenty részvétele az ottawai Mária-kongresszuson, ahol Ottó főherceggel is találkozott (legitimista meggyőződését sohasem titkolta). A kanadai püspököktől — ahogy az ott szokásban volt — nagyobb segélyösszegeket is kapott, amit természetsen nem szolgáltatott be a rendszernek. Íme: „valutasíbolás”! Sztálin, a véres kezű modern Néró császár is feldühödött Mindszentyre, aki akadályozta az átnevelést, az átrendezést, az ország bolsevizálását. Példát akart statuálni a „bíborba rejtőzött reakció” számára, s ezért letartóztatását és kivégzését rendelte el. Jól tudta, hogy a Nyugattól nem kell tartania. Lesz ugyan élénk tiltakozás, de komoly közbelépésre Mindszenty nem számíthat. A budapesti bábkormány tüntetéseket szervezett, s a mindenre kapható csőcselék az utcán kiabálta: „Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!” Az egész ország megdermedt a rémülettől és döbbenettől: lehetséges ez a XX. században, hogy egy bíborost, egy egyházfejedelmet hamis vádakkal kivégezzenek, mint egy közönséges gonosztevőt? S hiába jöttek, özönlöttek a világ minden részéről a tiltakozó táviratok, az újságok a „népakaratra” hivatkozva követelték az áruló, kém és valutaüzér Mindszenty példás megbüntetését. A hívek imádkoztak, fogadalmakat tettek, hogy a bíboros megmeneküljön a szégyenletes haláltól. S akkor egy államfő, aki saját tapasztalatai alapján tudta, hogyan lehet és kell tárgyalni a bolsevistákkal. Franco generális távirata is megérkezett. Egy, akkoriban az esztergomi postán dolgozó tisztviselő csak az 1956-os szabadságharc után merte elmondani ennek a különleges és szokatlan táviratnak a tartalmát. A távirat így hangzott: „Mindszenty hercegprímás letartóztatásának hírére a következő bolsevista vezetők kivégzését rendeltem el: ...” És itt következett öt név. (Akkortájt sok spanyol bolsevista vezér ült börtönben papok, apácák és civilek legyilkolása miatt.) A távirat így folytatódott: „Amenynyiben Mindszenty kardinális halálbüntetést kap, a következőket fogom kivégeztetni: ...” S itt következett tizenöt újabb név, valószínűleg mind kedves nevek a moszkvai elvtársak szemében. Másnap, harmadnap az újságok hangja megváltozott: már nem halálbüntetést, „csak” életfogytiglani börtönbüntetést követeltek Mindszenty számára. Sztálinnak és elvtársainak, úgy látszik, mégis kedvesebb volt fegyvertársaik élete, mint a „bíborba rejtőzött” főpap kivégzése. Azt is tudta a véres zsarnok, hogy a börtön sokkal több szenvedést zúdít majd Mindszentyre, mint a kivégzés néhány perces gyötrelme. A bíboros emlékiratainak 236—242. oldalán olvashatók az első kihallgatásról szóló emlékek: miként futtatták meztelenül a zárkában, mint verték hárman-négyen gumibottal, amíg összeroskadt, aztán fellocsolták, és hajnalig folytatták, amíg a kínzók ki nem merültek. Mindezt azért, mert nem volt hajlandó aláírni az elé tett hamis vallomást. 1948 karácsonyának másodnapján tartóztatták le. Előre tudta, mi vár rá. Mindenre felkészült. Előzőleg, legutolsó körlevelében, melyet, sajnos, megfélemlített püspöktársai már nem mertek felolvastatni, ezt írta: „Letartóztatásom küszöbön áll. Bármilyen nyilatkozatot teszek, az csak az emberi gyöngeségnek tulajdonítható be." Az 1956-os szabadságharc néhány napra kiszabadította. Nem igaz, hogy a földreform ellen beszélt. „A volt tulajdonosokat kártalanítani kell" — ennyit mondott, s ez minden jogállamban így van. Ha hibát követett el, az csupán az volt, hogy nem lármázta föl jobban a Nyugatot. De nem csoda, hogy bizalmatlanná vált a nyugati politika iránt. Joggal. Ezután következett az amerikai követség szobafogsága 15 évig. S ő, az ártatlan, népéért szenvedett, mint Krisztus a kereszten. Kiszabadulása után pedig — ugyancsak Mestere példáját követve — habozás nélkül kijelentette, hogy szívből megbocsátott mindenkinek, s nincs benne semmi gyűlölet megkínzói iránt. Még megadatott neki, hogy bejárja a világot, keresve szétszóródott magyarjait, lelkükbe öntve a hit, a remény és az egymás iránti szeretet balzsamát. Egy bécsi kórházban fejezte földi életét, nem térve eszméletre az altatásból az operáció során. Ura és Istene könynyű halált adott neki, aki földi életében többszörösen is átszenvedte az agóniát. A boldoggá avatáshoz az egyházi törvénykönyv két csodát, a szentté avatáshoz még egy harmadik csodát is kíván. Többnyire csodás gyógyulások alapján dönt az Egyház. Mindszenty másféle csodákat művelt már életében, de halála után is. Életében az első nagy csoda: túlélte a kínzásokat, és kiszabadult a vörös pokolból. A második csoda: kora és megtört egészsége ellenére bejárta szinte az egész világot, hogy fölkeresse és megerősítse a hitben magyar véreit. A harmadik csoda korunk ökumenikus törekvéseivel hozható kapcsolatba: létrehozta a magyar katolikusok és protestánsok között azt az egyetértést, amelyről négy évszázad vallási villongásai után álmodni se mertünk. Mindszenty személye minden jó magyart valláskülönbség nélkül fölvillanyozott. S ő elment a protestáns magyarok közé, az ő templomukba is, és osztotta áldását éppen olyan nagy szívvel, szeretettel és széles gesztussal, mint katolikus híveinek. Halála után a Mindszenty név választóvíz lett és marad azok között, akik akár nyíltan, akár alattomban megalkudtak a világ szellemével vagy a kommunizmus hamis eszméivel, és azok között, akik Mindszenty hősi példáját követve nem hajlandók egy igát húzni az istentelenséggel, de mernek kiállni a keresztény erkölcs elvei mellett akkor is, ha ezért gúny, gáncs vagy egyenesen üldöztetés lesz a jutalmuk. Boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért! Övék a mennyek országa. M.K. 1892. március 29. 1975. május 6. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Mindszenty bíboros utolsó körlevele 1975. április 21. Amióta 1971. szeptember 28-án el kellett hagynom nekem is hazámat, azóta kisebbnagyobb megszakítással járom a világot, és keresem az egész földgolyón szétszóródott magyarokat Torontótól a Fokföldig, San Franciscótól Új-Zélandig. Most eljutottam Dél-Amerikába is. Miért teszem ezt 83 súlyos esztendővel a vállamon? Azért, mert erre kényszerít a világon legárvább népem szolgálata, amit elvállaltam akkor, amikor boldog emlékű XII. Pius pápa 1945. szeptember 16-án, hazánk legújabb történelmének talán legnehezebb esztendejében, kinevezett esztergomi érseknek, és ezzel Magyarország hercegprímásának is. Mi a célja ezeknek a látogatásoknak? Az, menekült magyar testvéreim, hogy a számkivetés immáron 30. esztendejében hitet és reményt öntsek a telkekbe, ha már csüggetegek. Hitet, hogy nem volt hiábavaló eddigi küzdelmetek, ha hívek maradtatok a számkivetésben is apáitok és őseitek szent örökségéhez, amit Szent István király hagyott reánk végrendeletében. És ez a végrendelet így szól: hűség az Úristenhez, Krisztushoz, a Nagyasszonyhoz, Egyházatokhoz és magyar hazátokhoz. Szerettem volna mindnyájatokat felkeresni, de a szétszóródottságban lehetetlen mindenkit elérnem. Ezért írom ezt a körlevelet, hogy írott szavam elérje a kisebb magyar csoportokat, sőt, az összes magyar családokat is. Arra kérlek, arra figyelmeztetlek benneteket írásban, amire kérem élőszóval azokat, akikhez személyesen el tudok jutni. Ha le is szakított nemzetünk életfájáról, és messze világrészekbe sodort ez a legnagyobb történelmi vihar, ne váljunk örökre elhalt rügyes, elszáradt leveleivé ennek az ennyira megtépázott magyar életfának. De mit tehetünk mi — kérdezitek — ebben a nagy idegenben? Az első, amit meg kell tennetek, az, hogy öntudatosodjatok! Hogy ráeszméljetek, rádöbbenjetek arra, hogy Szent István, Szent László, Szent Erzsébet, Hunyadi János, Rákóczi, Zrínyi és Széchenyi István népe vagytok! Ezért ne haljon el nyelveteken a magyar szó! Ne felejtsétek el szüleitek nyelvét! Ha egyedül vagy, imádkozz legalább este magyarul. Ha olyan szerencsés vagy, hogy magaddal vitted az otthoni imakönyvet, vedd elő, és forgasd legalább ünnepnapokon. írj magyar levelet haza vagy barátaidhoz. Olvass magyar lapot, újságot és könyvet. Magyar házastársak beszéljenek egymással magyarul! És ti, magyar szülők, ne vonjátok el gyermekeitektől az édes magyar anyanyelvet! Nemhiába kaptátok szüleiteken át a jó Istentől. Kincs az, amit át kell adnotok gyermekeiteknek is! Meg kell tanulni az új haza nyelvét is, tudom, de nagyon szépen megfér együtt őseitek nyelvével. Ahány nyelv, annyi ember, de az első helyen az anyanyelvnek kell állnia! Magyar édesanyák, imádkozzatok gyermekeitekkel magyarul! Bármilyen fáradtak is vagytok este, csevegjetek velük magyarul, meséljetek és énekeljetek velük magyarul. Édesapák, gondoskodjatok arról, hogy a gyermek megtanulja a magyar betűt is, tanítsátok meg magyarul olvasni. Olvassatok nekik magyar történelemből, a magyar földről. Alkalmas könyveket most már nagyobb magyar központokból is lehet szerezni. Találjunk egymásra a szétszórtságban, és fogjunk öszsze, mert nemcsak „ősei”, de testvérei is vagyunk egymásnak. Ne csak anyagilag segítsük egymást, de lelkileg, szellemileg is, megmaradni magyarnak. Az, aki magyarságában erős és képzett, segítse azt, aki már ingadozik. Hozza vissza a magyar közösségbe! Ahol már van 10—15 magyar család, fogjon össze, és teremtse , meg a hétvégi magyar iskolát, ha csak 4 vagy 5 magyar gyermekről van is szó, meg kell tenni! Ha kevesen vagytok ahhoz, hogy önálló magyar istentiszteletet és szentbeszédet követelhetnétek, szervezzétek meg legalább a nagyobb egyházi és nemzeti ünnepeket úgy, hogy kérjetek magyar papot, vagy menjetek szervezetten a nagyobb magyar közösségekbe magyar misére. A nagyobb magyar központokat kértem és mindig kérem az- 1985. május 5.