Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-09-15 / 35. szám

1985. szeptember 15. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA A magyar társadalom egyensúlyzavarai és a belső vál­ságra utaló tünetek — alkoho­lizmus, öngyilkossági járvány, a válások számának emelkedé­se — sokat foglalkoztatják a ha­zai szociológusokat, akik a gyors városiasodással, iparoso­dással, az életformák hirtelen változásával próbálják magya­rázni, hogy a mai magyar társa­dalom azért kiegyensúlyozat­lan, azért anyagias és csak a mának élő, azért rossz a köz­érzete és alapja, a család azért van válságban, mert a negyven éve uralkodó kommunista rend­szer megfosztotta eszményeitől, hitétől, erkölcseitől, világnéze­tétől. S amit helyettük adott — a materialista ideológia — zsákutcába vezetett. Néhány éve azonban lassú változás indult a magyar társa­dalomban. A folyamat, melyet megfigyelhetünk, leginkább út­keresésnek lenne nevezhető. Százak, ezrek, tízezrek és száz­ezrek szívében támadt föl a vágy valami több, valami jobb és tartalmasabb után, mint amit a kommunizmus, a marxi­leuiai ideológia nyújtani tud. És ezt a pluszt a vallásban találták meg az emberek: kez­detben százan, később ezren, majd tízezren, és ma már sok százezren. Úgyhogy ma már a hitélet megújulásáról beszél­hetünk hazánkban. • A hitélet új formái Tomka Miklós kandidátus írja a Kritika ez év januári számának „A vallás szerepe a mi társadalmunkban” című cikkében. . . Nő a vallás iránti érdeklődés. Új vallási közössé­gek és nézetek tesznek szert tár­sadalmi jelentőségre. A vallás jelen van társadalmunkban. (...) A templomokban az öregek mintha megfiatalodtak volna s mintha talán többen is lenné­nek.” A szerző ezután azt fejte­geti, hogy a vallásosság régi, hagyományos formái pusztuló­­ban vannak, ugyanakkor pedig „új vallási közösségek ezrei alakulnak, és végeznek figye­lemreméltó önnenevelő, kultu­rális és szociális munkát.” Tomka a kisközösségekre utal, melyek főleg a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek ele­jén szerveződtek tömegesen országszerte és eleinte sok fej­fájást okoztak a rendszernek, mely minden alulról kiinduló kezdeményezéstől fél, különös­képp, ha annak ráadásul még vallási jellege is van. A Kritika cikkéből kicseng a pártkörök csalódása, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ők képzelték: „A hetve­nes évek végéig egyértelműen úgy látszott, hogy a csökkenő számú vallásos ember inkább az öregek, a falun élők, az ala­csony végzettségűek, a nem ke­resők közül kerül ki. Ebből adó­dott az a következtetés, hogy a generációváltás, a városiaso­dás, az iskolai végzettség emel­kedése, stb. a jövőben további elvallástalanodáshoz vezet.” — olvassuk Tomka Miklós sorait, melyekre csattanósan rácáfolt az élet. Egy másik írásában maga a szerző ismeri be: téve­dett. Az Élet és Irodalom július 12-i számában „Hanyatlás vagy megújulás?" címmel foglalkozik Tomka a vallásosság alakulásá­val napjainkban és többek közt így beszél: „A legalább egy éve működő közösségek számát 4-6 ezerre becsülik, a tagok lét­számát 70-100 ezerre tehetjük. Főleg két életkor és élethelyzet kedvez megalakulásuknak: a fiatalok eszmélésének ideje, a 16-20 éves kor, illetve a fiatal családok gyermeknevelési prob­lémái, vagyis a 25-30 év közötti időszak. Határozottan városi jelenségről van szó— míg régen a falu volt a vallásos, most az egyetemről, középiskolából vidékre kerülő ember terjeszti inkább a hitet. A tagok között a közép- és felsőfokú végzett­ségűek vannak túlsúlyban.” • Hányan lehetnek a hívők? Tomka 70-100 ezerre teszi a kisközösségekben aktív vallá­sos életet élő hívek számát. Ez nyilvánvalóan igen óvatos becslés, mert a hazulról szivár­gó hírek szerint a kisközösségek terjedése tovább tart, sőt egyre fokozódik. Azon nincs mit csodálkozni, hogy a hivatalos adatok igye­keznek aláértékelni a kisközös­ségekhez tartozó katolikusok számát, hiszen a kisközösségek jelentkezése a rendszer marxis­ta-materialista világnézeti nevelésének és ateista propa­gandájának csődjét mutatja. De nem is a pontos szám érde­kes — hogy száz, esetleg két­vagy háromszázezer magyar állampolgár lelkében támadt igény az aktív hitélet iránt — hanem az, hogy a kommuniz­mus negyedik évtizedében ilyen jelenségnek lehetünk tanúi. 1948 óta minden lehető eszköz­zel, a diktatúra hatalmával el­nyomják a vallást, s íme, a nyo­más alatt nem várt új virágzás­nak indult a hitélet Magyar­­országon. Ezt Tomka Miklós is kény­telen elismerni: „Egyszóval él és újjászületik a vallás a szoci­alista társadalom s úja cikke konklúziójaképp. Két dolog él­teti. Egyrészt egyéni és társa­dalmi életünk hiányai, a magán­élet megrázkódtatásaitól a tár­sadalmi-gazdasági lét még meg­oldatlan ellentmondásáig. So­kak, talán a népesség fele vagy harmada számára a vallás a leg­teherbíróbb értékhordozó. Gaz­dasági válságok, politikai bak­lövések nem befolyásolják. S ez tud összhangot teremteni az ember véges lehetőségei és a végtelenség felé való vágyako­zása között. A vallásos embe­rek zöme életével ilyesmit kép­visel. Ezért válik modellé a tár­sadalom nem vallásos felében.” • A marxisták elszámították magukat Hát nem különös? Abban a társadalomban, mely a szoci­alista embertípust, a marxi­­leuiai materialista filozófia alap­ján álló kommunistát tekinti — hivatalosan — követendő pél­daképnek, abban a társadalom­ban a népességnek legalább a fele a hivő emberre figyel, mint modellre. Fele? Lényegesen több! Hiszen ki nem tapasztalta volna már életében, hogy a val­lástalan vagy közömbös ember azt a morális mércét fogadja el, a jó és rossz megítélésében ön­kéntelenül is azokat az erkölcsi normákat tiszteli, melyeket a vallás, az egyház megfogal­mazott és elénk állít. Miért? Mert ezek örökérvényűek, és mert a materialista világnézet képtelen volt helyükbe más el­fogadhatót állítani. „A vallás és az erkölcs rokonítása az if­júság körében ma is erőteljes” — olvastuk a minap az Ifjúsági Szemle egyik cikkében. S ami az ifjúságra áll, érvényes az egész társadalomra is. Végül még érdemes néhány szót szentelni az Élet és Iroda­lom fentebb már említett „Ha­nyatlás vagy megújulás?” című cikkéhez, amiben így vélekedik Tomka az egyház kétezer éves történetéről: „Az egész vallási, egyházi rendszer olyan volt, mint a kártyavár. Épül, épül, egyre nagyobb, de egy viszony­lag kis szélfuvallat összedönti. A hasonlat annyiban nem pon­tos, hogy korábban a marxista gondolkodás azt hitte, csak ez a kártyavár létezik. Most válik láthatóvá, hogy mögötte vala­mi más is van, néhány olyan csíra, ami önálló élet kibonta­kozását ígéri.” Nos igen: a kommunisták­­ úgy képzelték, hogy ateista szó­lamokkal és géppisztolyokkal ki lehet irtani a hitet és meg lehet dönteni az egyházat. (Gondoljunk Sztálin öntelt kér­désére: — És hány hadosztálya van a pápának?...) Csalódtak. A „kártyavár” erősebbnek bi­zonyult a betonnál is s a marxiz­mus fegyverei hatástalanoknak bizonyultak vele szemben. A „kártyavár” még állni fog, amikor Lenin nevét talán már csak a tudományos kutatók emlegetik majd... • Tudatos kereszténység Ami pedig az életre kelő csí­rákat illeti, Tomka kénytelen­kelletlen elismeri: „Tény, hogy vallásos emberek vannak. Fia­talok, öregek is. Nem is keve­sen.” Aztán így folytatja: „Ezek az emberek nem magánügynek tekintik saját kereszténységü­ket, hanem közösségi ügynek. Ahol összejönnek ketten vagy hárman az én nevemben, ott vagyok közöttük — idézik Jé­zust, úgy folytatva a gondola­tot, hogy több embernek kell összejönnie ahhoz, hogy Jézus jelen legyen. Hozzáteszik, hogy Jézus kölcsönös szeretetet kö­vetel meg híveitől. Azonos gondolkodású keresztények ta­lálkoznak hát, hogy megbeszél­jék, mit tudnak közösen tenni mások érdekében és mindehhez közösen imádkozva kérik Isten segítségét. Az emberi létezés legértelmesebb formájának te­kintik a közösségben, a közös­ségért és a közösség segítségé­vel másokért való életet. Ezért sok mindent hajlandók vállalni: munkát, fáradságot vagy akár a társadalmi hátrányokat is, így immunissá válnak minden külső nyomással szemben. Tar­tósságukat, erejüket ez a tuda­tosság adja. A vallási közössé­gek tagjai közül sokan fiatal­ként csatlakoztak, s ma szülők, sőt nagyszülők.’ ’ Lenin hetven évvel ezelőtt megjósolta a vallás elhalását. Ehelyett a hitélet megújulása kezdődött Magyarországon és valóságos vallási reneszánsz, aminek most tanúi vagyunk. S amit erről a rendszer sajtó­jában olvashatunk, burkolt be­ismerése annak, hogy a materi­alista ideológia megbukott. Jobbat nem tudott adni annál, amit a krisztusi tanok jelente­nek az emberiség számára: ez pedig maga a vereség. De hát gondolhatta-e valaki egy pillanatig is komolyan, hogy a gyűlölködést hirdető ideológia fölébe kerekedhet a szeretet tanításának? Stirling György: Vallási megújulás jelei Magyarországon P. Krupa Sándor O. F. M. Még egyszer a „TÉBOLYRÓL” Dr. Töttösy Ernő könyvéről van szó, amelynek Téboly a címe s amiről a Vasárnap már megemlékezett. De e könyv mellett nem mehetünk el csak úgy, mint annyi más mellett, mert ez a könyv tartalmánál fogva egyedülálló nemcsak a magyar börtöniroda­lomban, hanem világviszonylatban is. Én nagy izgalommal vár­tam megjelenését. Ugyanis hallottam kéziratáról s azt suttogták, hogy jövendő könyvem — Isten a sarló-kalapács börtöneiben — témakörét érinti rendkívüli lelki és lélekhasadási jelenségei miatt. Amikor megkaptam, valósággal nekiestem. De hamarosan fejcsóválással le is tettem: ez a könyv lehetetlen! így nem történ­hetett meg! De hátha mégis megtörtént? — zümmögte bennem valami, és kényszerített, hogy újra olvassam. Ám megint letettem: nem olvasható végig! Ez a könyv fantázia tobzódása és nem is akármilyen fantáziáé! Ilyen börtönesemény nincs. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan minden állítása! Nekem is, aki könyveim­mel kapcsolatban minden megszerezhető hasonló témájú könyvet elolvastam, s aki megírtam A sarló-kalapácsos börtönrácsok titkait! Töttösyé egészen más! Rendkívüliségében veri mind nem fej­hosszal, hanem összehasonlíthatatlanul. Vívódtam magammal, meg a könyvvel, mint Töttösy a kény­szerzubbonyban. Újra elővettem. A lélek, a vegyszerek, a drogok sok titokzatost hordanak méhükben! Nem ismerünk még mindent. Aztán a börtönélet leírása dokumentált. Igen, annyira reális a le­írás, hogy nem lehet fantázia szülötte. De hát éppen ez teszi gya­nússá: annyira reális, hogy már nem lehet reális! És ha mégis az? — makacskodott bennem talán Töttösy „Hangja”. Akkor ezt a lélektébolyító módszert és eszközeit csak a pokol agyalhatta ki, amelyet majd alkalmazni fog minden rabjánál a következő száza­dok zsarnoka. . . Nem tudtam dönteni, de olvastam ezt a titok­zatos könyvet éjjel-nappal. Kellemetlen az írónak, amikor kétkedéssel fogadják azt, amiről ő tudja, hogy igaz. Szégyeltem ugyan magam, mégis írtam a szerzőnek. Tényleg úgy történt minden, ahogyan könyvében leírta? Vagy fantáziáit, mások élményeit vette át és felhasználta a drogokról tudását, hogy felvázolja a jövendő századok lélek­­nyomorítását művészi formában? Ha az utóbbit tette, könyve szenzációs, a legizgalmasabb jövendő századok regényeit is fölül­múlja. Ha meg igazat írt és nem fantáziát, akkor mélységes meg­döbbenéssel állunk a Téboly előtt! Jaj a jövendő emberiségnek, ha már jelenleg is ily borzalmas helyzetbe hozható! Reszkető félelemmel állunk a tébolyodást előidéző tébolyodottak előtt is, mert őrjítő hatalmuk megsemmisítheti az embert! ... A válasz csak pár szavas volt és megrendítő: „Minden úgy történt, ahogyan leírtam!” Töttösyt 12 évre ítélte a kommunista rendszer, „amit az ÁVH a halállal egyenrangúnak minősített”. Hét hónapig tartott testi, lelki kezelése, ami alatt előttünk még ma is olyan ismeretlen anyagokkal, technikai és lelki eszközökkel kezelték, amelyektől látomásai, hallomásai lettek s többé nem volt ura viselkedésének, érzelmeinek. Egy titokzatos benső hang ellenállhatatlanul irányí­totta nemcsak minden lépését, mozdulatát s hajtotta öngyilkos­ságot jelentő vallomásokra, hanem tökéletes pontossággal meg­mondta azt is, mi fog történni. Hallatlan viaskodás indult meg ön­maga és a titokzatos Hang között. A Hang jelentkezését s vele küzdelmét így írta le: „Hol a Hang?Jeges rémület kúszott a szívem felé. Hiába tekergettem nyakamat a mennyezet magasságába, nem hallottam semmit. Úristen! Csak nem zuhantam valami gyalázatos kelepcébe? Csak nem vettek rá hipnózissal, méreggel vagy Isten tudja milyen ördöngős eljárással, hogy vallomást tegyek? Hang! Hol vagy? Mit tettél velem? Mit tettem én, hogy követtelek. Őrült vagyok? Igazán őrült? Elmondtam mindent nekik, kiszolgáltattam saját magam és barátaim életét, szomorú bábuvá lettem? A priccsre rogytam, s markolásztam hajamat, mint az eszeveszett. Sebzett kezem a fejbőrömbe vájt. Mit tettem? Miért hagyott el az eszem? Miért hagyott el az Isten? Felugrottam és járkálni kezdtem. De csak három-négy fordulatot tettem az önvádak gyilkos sodrában, amidőn újra, világosan megszólalt a Hang.” És ez a Hang győzött! Ennek a titokzatos Hangnak Töttösy olyan rabja lett, amilyenről még nem hallott a világ. Ezt leírni nem lehet, csak elolvasni... A lélekhasadás leírása valóban téboly felvázolása mesteri módon.Irreálissá az a hallatlan emlékezés is próbálja tenni, amely­­lyel az író visszaadja börtönélményeit, rendkívüli lelkiállapotát és beszélgetéseit. Irodalmi oldalról nézve is kitűnő, egyedülálló mű. Nyelvezete nagyszerű és élvezetes — a szerzőnek nem ez az első írása. Előadása érdekfeszítő, lenyűgöző. Érdekes, új, szép szavai és meglepő színes hasonlatai vannak. Kár, hogy a könyv ilyen sokára jelent meg, amikor sokan már unják a börtönirodalmat. Mégis megjelenése nagy nyereség és öröm azok számára, akik Az amerikai külügyminisztérium, a State Department hiva­talos közleménye — „statement”-je — ötlik szemünkbe a Wash­ington Post augusztus 22-i számában. A nem túl hosszú, de igen komoly hangú nyilatkozat azzal vádolja a szovjet hatóságokat, hogy olyan megfigyelési technikát alkalmaznak a moszkvai ame­rikai követség tagjaival szemben, mellyel súlyosan veszélyeztetik az egészségüket, sőt az életüket is. A KGB, a szovjet titkos­­rendőrség egy bizonyos színtelen-szagtalan és szabad szemmel láthatatlan poralakú kémiai anyagot használ arra, hogy az ameri­kai diplomaták minden lépését követni tudja s ugyanakkor szá­­montarthassa azokat a szovjet állampolgárokat is, akikkel a dip­lomaták érintkeztek. Ugyanis megfelelő műszerrel a por legmini­málisabb jelenléte is kimutatható az illető kezén, ruháján vagy a használati tárgyakon, amikhez hozzáért. A „spy dust” — kémpor, ahogy a tömör és játékos elnevezé­sekre mindig kész amerikai sajtó a rejtélyes kémiai anyagot „becézi” — azonban nemcsak arra jó, hogy letörölhetetlen nyomot hagyjon a megfigyelendő személyeken, hanem mellékhatásai is vannak. Veszélyes mellékhatásai. Betegségeket okozhatnak, elsősorban rákot. Az FBI megállapította, hogy a szovjet titkosrendőrség már évek óta használja ezt a veszedelmes port, így könnyen lehetsé­ges, hogy az amerikai diplomaták vagy követségi alkalmazottak közül többeket már megfertőztek vele. A State Department kéré­sére most az amerikai egészségügyi szervek különbizottságot alakítottak, mely a helyszínen, Moszkvában fogja megvizsgálni a követség tagjait és tisztviselőit. A Washington Post itt emlékeztet arra, hogy immár harminc éve folyik a „kémháború” a két szuperhatalom között, s míg a szovjet kormány indokolatlanul magas létszámú személyzetet, több száz diplomatának álcázott kémet tart a minden elektronikus figyelőeszközökkel, antennák erdejével fölszerelt washingtoni követségén, addig a moszkvai amerikai követség ellen is soroza­tos akciókat vezet. Nemrég derült fény arra is, hogy a szomszédos épületből éveken át ultrarövid hullámokkal bombázták a követség irodáit s ezzel ugyancsak veszélyeztették az ott dolgozók egész­ségét. Ezek mellett igazán megbocsáthatónak tűnik, hogy az ameri­kai követség telefonjait, rádióadásait figyelték és a falba lehallga­tókészülékeket helyeztek el. Henry Cabot Lodge, az Egyesült Államok ENSZ-fődelegátusa 1958-ban a világszervezet ülésén tárta fel a szovjet kormány egy régebbi ajándékának titkát: az Egyesült Államok fából kifaragott nagyméretű címere 1952-től éveken át volt a nagykövet irodájának dísze, míg ki nem derült róla, hogy üvege lehallgatókészüléket rejt és minden szót továbbít a KGB központjába. De ezek csak ártatlan csínyek a „kémpor” egészségre káros hatásához képest és örvendetes jelenség, hogy az amerikai külügy­minisztérium végre erélyesen szót emel az egészségre káros, sőt életveszélyes (a rák halálos kór) „piszkos­ trükkök” alkalmazása ellen. Nekünk magyaroknak szomorú tapasztalataink vannak az oroszok kíméletlen és alattomos módszerei felől, de jól emlékszünk még a State Department által dédelgetett hetente korszakára, amikor az ilyesmiről szóló híreket elfogult emigránsok túlzásainak minősítették a külügyminisztériumban és nem akartak hitelt adni azoknak. 4j€*uftel jó olvasni a „kémpor” elleni tiltakozást: előbb-utóbb tán a State Departmentben ülő liberálisoknak is kinyílik a szeme és belátják, hogy barbárokkal nem lehet kultúr­­emberek stílusában tárgyalni. Mert azok csak a kemény beszédet — a bunkó nyelvét — értik.­ Negyven éve született az atomkor (Folytatás az 1. oldalról) Engesztelés, önmegtaga­dás, imádkozás, mily ismeretlen fogalmak ezek a mi nemzedé­künknek. Az önzés, a bűnök posványa, annak minden rafi­nált formája a divat. A kéj, az élvezet. Nem számít mikor és hol, és mi az ára. Rózsafüzért imádkozni? Ez már nem kell a ma emberének!... (Tisztelet a kevés kivételnek!) Jónás próféta szavára hall­gatott Ninive városa, de Szodo­ma és Gomorra figyelmen kívül hagyott minden figyelmezte­tést, ugyancsak Noé nemzedéke is. Vajon meddig tűri még az Isten csodálatos ajándékainak lábbal taposását, meddig nézhe­ti tétlenül, hogy a fiatal lelke­ket mielőtt felnőnének meggya­lázzák, megszentségtelenítik? A pápát 1980-ban, Német­országban megkérdezték a jö­vőről. Ő így válaszolt: „A meg­próbáltatásokat lehet enyhíteni a ti és a mi imánkkal, de meg­akadályozni már nem tudjuk, mert csak így jöhet el az egyház valódi megújulása. Mily gyak­ran született újjá vérben az egy­ház! Ezúttal sem fog másként történni. Legyünk erősek és készüljünk fel, bízzuk magun­kat Krisztusra és az Ő Anyjára. Imádkozzatok sokat, és imád­­kozzuk gyakran a rózsafüzért, akkor keveset tettünk és mégis mindent!” Hányan szerették volna, ha valaki figyelmezteti őket Hiro­simában vagy Nagaszakiban: Készüljetek fel! Mi halljuk, de vajon felké­szülünk-e? „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mely órá­ban jön el a ti Uratok! ’’ !IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIII!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII1IIIIIIIIIIIIIIIIIII!IIIII!IIIIIII|||||||| Meg­j­elent Töttösy Ernő: TÉBOLY egy művi tudathasadás története. A pszichiátriai kezelés a politika szolgálatában. Hiteles tanúságtétel és hézagpótló dokumentum. Ára: 12 dollár vagy ezzel egyenértékű más valuta plusz 2 dollár postaköltség. Megrendelhető a NEMZETŐR címén (nem bankon át, csak postán vagy csekken) vagy a szerzőnél: 3 Av. Lambeau, B-1200 Bruxelles 15, Belgium. lllltlIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllllllliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii a börtönélet — az emberi lélek —, legtitokzatosabb dolgait is ismerni akarják. Aki elolvassa Töttösy Tébolyát, annak olyan élményben lesz része, amely nem mindennapi és időtálló. A szerző a könyv címét nemcsak a rab életére érti, amiben zsarnokai tartják vagy amibe hajtják, hanem arra a rendszerre is, amelyik ezt az életformát létrehozta vagy hozza. Az utóbbival kapcsolatban a főtárgyalása előtti napon ezeket írta: „Minden hatalmuknál erősebbnek éreztem magam. Az őrültek társadalmát felépítette a hazugság, de az ilyen erőszakuralom csak homokra épül. Négy év, tíz év, s összedől az építmény. Lehet, hogy rámegy az életünk, az egész generáció is, de összedől!”

Next