Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-10-06 / 38. szám

6. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA * Dr. Mailáth István: Szemelvények BÉL MÁTYÁS szellemi hagyatékából POZSONY MEGYE NÉPEI 5. § „A szlávok újabbak a germánoknál... Az ő megje­lenésük is ama korba tartozik, amit középső kornak hívunk. Ha helyesen számítjuk a krono­lógiát, akkor könnyű megálla­pítani, hogy a mi szlávjaink azoknak a madaroknak a leszár­mazottjai, akik megszállták a kvádok és markomanok földjét. Említettük, hogy a Morva fo­lyótól a Garamig a kvádok lak­tak .. . Szerintem egészen bi­zonyos és tisztázott, hogy ma­­gyar-szlávok Illiricumból jöttek ide.” (írja más helyen: a Német Nyelvtan című munkája elő­szavában.) „Nem ellenkeznék, ha vala­ki azt állítaná, hogy a Garamon túl a Tiszáig lakó metanaszta jazigok az újabb lakossághoz tartoznak.” „E kezdettől azután, bár sok háború folyt itt, nem űzték el a szlávokat ezekről a tájak­ról.. . A magyarok sem, aki­ket Arnulf hívott be, de hatal­muk alá vették őket... A ma­gyarok uralma alatt azután ke­veredni kellett az új néppel és engedelmeskedni nekik, de a morvák közelsége miatt nem tűntek el teljesen . . .” „A Magyar Királyság meg­alapítása után a cseheknek a mi népünkkel sok háborúja volt s e szlávoktól lakott területet Morva- és Csehországból jövő új telepesekkel tűzdelték meg, különösen Ottokár korában...” „Azután a husziták idején kaptak erőre és gyarapodtak a mi szlávjaink, e vad nép csat­lakozása által. Hiszen még nem szórták szét teljesen a huszitá­kat, amikor Erzsébet, Zsigmond lánya és Albert özvegye, Po­zsonytól Kassáig, az egész vi­déket cseh segédcsapatokkal töltötte meg, hogy fiának, V. Lászlónak jogait Lengyel Ulász­ló ellen védelmezzék. Akkor pe­dig — ki kételkedhetne benne — a mi szlávjaink felemelték a fe­jüket és újabb utánpótlást kap­tak. Mert a háborúk lecsende­­sedése után alig akadt (a huszi­ták között), aki megszokott la­kóhelyét elhagyta volna.” „A mi szlávjaink nyelve hasonlít a csehekéhez, de lágy és sok finomsággal van tele. Nem használnak azonban a ma­gyarok módjára egyazon nyel­vet. A nemes származásúaké, valamint a polgároké sok szép­séget mutat, akár az egyes sza­vakat nézzük, akár az egész stílust. Durva a parasztok szája és szava, esetleg a hanghordo­zásuk, ami elcsúfítja a beszédet. A magyar ruhákat válogatás nélkül mindenki szereti, de a pa­rasztoké bővebb, mint a mi né­pünknél szokásos.” „Termetre vállasak, erős nyakúak, széles mellűek, tagba­szakadtak. Mivel ilyen a terme­tük, a munkát, különösen a me­zőgazdaságot nagyon jól bírják. Bár nagyon dolgos nép, jóked­vű is. Különösen ünnepnapokon és amikor munkaszünet van. Mindjárt megszólal a bőrduda az utcán és még józanon tánc­ra kelnek ... A nép többi szoká­sa sokat kifejez a paraszti ma­gatartásból, különösen lakodal­makkor, ahol mindennek előírás szerint kell történnie. A gyer­mekágyat is különös vidámság­gal vállalják, a temetést viszont páratlan gyászolással.” „Ha a szomszédok össze­vesznek, igen nehezen békülnek ki. Kifogyhatatlanok az egymás sértegetésének a kigondolásá­ban. A férfiak hamarabb eny­hülnek, mint az asszonyok, akik azután férjeiket tartják vissza, hogy a perlekedésekben enged­jenek.” 6. § „A mi szlávjainkon kí­vül vannak a megyében horvá­­tok is: bevándorolt nép, másfél százada került ide. Amikor a tö­rök támadások miatt a helyük­ről kiűzött horvátoknak világgá kellett menniök, szerte a Du­nántúlon és a mi megyénkben is falvakat alapítottak maguknak, vagy az idők folyamán elnépte­lenedett helyeket állították helyre. A földesurak támogatá­sa és adókedvezmény segítette őket.” „Mondják, hogy amikor Szolimán Sziget ostromára kö­zeledett, Zrínyi Miklóstól kap­tak oltalomleveleket. Ezekkel ajánlotta nyomatékosan a ve­szélyen kívüli birtokokkal ren­delkező főurak jóindulatába a szorongatott népet, így, mi­helyt Magyarországra érkeztek, befogadták őket, akik a szám­kivetett tömegnek lakóhelyet tudtak osztani.” „Nálunk, úgy mondják, ilyen volt Serédy Gáspár, aki­nek akkor nagy birtokai voltak: földet adott a menekülteknek és később sem szűnt meg külö­nös jóindulattal támogatni őket.” „Bámulatra méltó, hogy új környezetükben alig változtat­tak valamit ősi szokásaikon és nyelvükön. Bár most, hogy a tót papok szentbeszédeit kény­telenek hallgatni, nemcsak a tót nyelvet, hanem az idegen szo­kásokat is kezdik megtanulni. Még a horvátok rendje szerint élnek, amiket majd a senkvid­­­eknél mondunk el. Egyesek bámulatos szorgalommal dol­goznak, mások elképzelhetet­lenül lusták, mégpedig a külön­böző falvak szerint.” ♦ Bél Mátyás tudósításának kiértékelése során az alábbi fi­gyelemre méltó megállapításo­kat emeljük ki: 1. Bél is úgy tudja, hogy a mai szlovák nép a Magyar Királyság korában a Magyar­­ország határai között alakult ki, több, egymást követően be­települt szláv népcsoport egybe­olvadásával és a honfoglaló ma­gyar törzsekkel való keveredés révén. Tudjuk, hogy az Ennsburg környékén, 907-ben, a bajorok­kal vívott és magyar győzelem­mel végződő csata után, a ma­gyarok kiterjesztették uralmu­kat az Enns folyóig és a koráb­ban bajor hűbéri viszonyban álló, morvák lakta területre is. Jelenlétüket morva földön, mai napig őrzik a morvaországi Uherské, Hradiste, Uhorská Nová Ves, Uhersky Brod, Stráz­­nice (őrség) helységnevek. Erre, a gyepűként kezelt terü­letre a magyarok, határőr fel­adattal, segédnépeket, besenyő­ket, uzokat, kabarokat, avaro­kat és székelyeket telepítettek. Reánk maradt okmányokból tudjuk, hogy IV. László kirá­lyunk 1275-ben a Vág völgyé­ből Erdélybe telepített át széke­lyeket, az ottani határok őrzé­sére. Ezekkel a népekkel „kellett keveredni” a szláv törzseknek, mégpedig olyan eredménnyel, hogy a határőr települések tel­jesen beolvadtak a hazai szláv­­ságba, akik — nem lévén zárt határ Morvaország felé — „a morvák közelsége miatt” állan­dó morva beáramlás következ­tében „nem tűntek el teljesen.” A Vág és Garam völgyei­ben itt talált törzseket később „megerősítette” az Ottokár ide­jében történt cseh betelepítés, majd „felemelték a fejüket” a huszita megszállók, helyben­­maradt „utánpótlásával”. Ezt követte a török időkben a horvátok nagyszámú beván­dorlása a Felvidék nyugati megyéibe, akiknek az elszlová­­kosítása már folyamatban volt Bél idejében. Pozsony megyét ismertet­ve, Bél természetesen nem em­líti a török elől — már a horvá­tok előtt — menekülő bolgárok jelentős számú befogadását. Ezeket az északi hegyvidékre, Túróc, Árva, Trencsén és Liptó megyék lakatlan területére irá­nyították. Csicsmány nevű falu népe például a Rajec patak völ­gyében, a mai napig megőrizte jellegzetes bolgár népviseletét és balkáni szokásaikat. Ma már szlovákul beszélnek, bár az iro­dalmi nyelvtől eltérő táj­szólás­sal. A török elől menekülő bol­gár őseiknek II. Ulászló kirá­lyunk adott menedéket a felvi­déki hegyek között 1415-ben. Nógrád megye ismerteté­sénél Bél megemlíti azokat az oroszokat, akiket Könyves Kál­mán királyunk telepített Ha­­licsból (Galíciából) és az északi megyék ismertetésénél a lakos­ságot a lengyelek, ukránok és vlach pásztorok betelepüléséből származtatja (utóbbiak utódai a huculok). Tudomásunk van arról is, hogy Mátyás király, aki sokat vadászott a Zólyom megyei er­dőségekben, vadászataihoz haj­­tóknak, a tatárjárásból a Du­nántúlon visszamaradt tatáro­kat telepítette Gyetva környé­kére. Ezeknek a szlovákokká asszimilált , sötét hajú, villogó szemű, a jellegzetes szláv típus­tól teljesen elütő küllemű — utódai, mai napig híres vereke­dő bicskások, akik jellegzetes tájszólásban beszélik a szlovák nyelvet. 2. Ez a származás szerint többféle rétegződésből kialakult és Bél idejében még eléggé hete­rogén népi konglomerátum logi­kus magyarázat arra, hogy 300 év előtt a felvidéki szlovákok „nem használtak egyazon nyel­vet.” A mai Szlovákia területén, még száz év előtt, Sturok idejé­ben is, három egymástól lénye­gesen elütő nyelvjárásról tu­dunk és mind a mai napig él a keleti és nyugati szlovákok nyelvének egymástól különböző táj­szólása. Mindez természetes következménye a heterogén származású betelepüléseknek, amelyek a Magyar Királyság idejében zajlottak le. 3. Figyelemreméltó Bél tu­dósításában az élő szolidaritás ténye, amely a magyar uralmat jellemezte a Kárpát-medencé­ben. A magyar főurak azon nyomban magukévá teszik a horvát bán kérését, és földet, adókedvezményt, támogatást nyújtanak a horvát menekül­teknek. A magyar uralom poli­tikáját nem a gyűlölet szítása és más népektől való rablás jel­lemezte, hanem — nagyon ellen­kezően — a keresztény hitsor­soknak kijáró adás és segítség nyújtása. Folytatjuk P. Krupa Sándor O. F. M. Merengek Isten tenyerén - A kis Kontyos - Csaknem olyan boldog vagyok a száz holdas csupa fenyő — gyümölcsfáktól tarkított — parkunkban, mint Isten az Ő földi Edenkertjében Ádámmal és Évával. S majdnem nagyobb úr is. Mert Ő csak a hűs szellőben járt le beszélgetni, míg én egész nap járom a nagy Paradicsomot, hogy megtörjem mókusaink, pillan­góink, őzikéink, harkályaink és sokféle virágaink magányosságát. Ugyanis olykor még az édeni magányosság is lehet fojtó csend .... Beszélgetünk egymással s versenyt dicsérjük Alkotónkat. Parkunk keleti csücskében van egy időszakos tavacska, mely­ben minden évben vadkacsák költenek, s nyár elején békák ezrei adnak esténként gyönyörű szerenádot a szerzet­eseknek. Ennek a legsűrűbb és legárnyékosabb oldalán akadtam rá a kontyvirágra, az én kedves kis kontyosomra! Ritka, csak úgy ide vetődhetett. A sok természeti csodáink közül ő az egyik. Termő virágai harangszerű zacskó mélyén rejtőzködnek a porzást végző rova­rokat csalogató édességgel. Éppen egy hangyácska igyekszik befelé. Ám mindjárt kapuba ütközik. Olyan virágkapuba! A harang közepén egy pózna nyúlik fel s azon körben serteszálak in truck, kis sé lefelé hajolva. Ez lenne az Éden kapuja! Nyitva vagy csukva? Hangyácskám nesrt ijed meg tőle. Nem kapkod kulcs után. Nem dörömböl erőszakosan. Egyszerűen nekiveti csontos kis vállát. Az ajtóserték pedig úgy engednek nyomásának, mint a vásárcsarnok ajtói nekünk. Csak meg kell nyomni! Lehet, hogy rá is van írva: Push! Csak az ember számára láthatatlan betűkkel, pedig nagyítóval nézem a „betö­rést”. Amint a hangyácskám átesik az ajtónyíláson, mintha bánná a „betörést”. Vállával, fejével feszegeti a sertekaput, de bizony az sehol sem enged. Ahá, ez nem ajtó, hanem ravasz csapda! Mint a drót egérfogó, befelé enged, de már kifelé nem. Az én virágom huncut kis Kontyos! Trükkösen vőlegényt szerzett? Vagy? A lő­csei Fehér asszony utóda? Hangyácskám nem töri kis fejét a lehetetlenen. Bátran lefelé indul. De most meg akadályon kell keresztülverekednie magát. Mégpedig virágporzók gyűrűjén. Csupa ragyogó aranyszemcsék­ből kirakva. Amint szaladgál rajta, külseje teleszedi magát virág­porral. Hogy megszépült az én kis fekete hangyám! „Aranyifjú” lett belőle, így igyekszik megszépülve lefelé. Egy pillanatra sem állt meg. Vissza se néz. Már nem érdekli a vissza, csak előre. Mintha csak most jutott volna eszébe, amiért elindult, az édesség, mélyebben van. A királyfinak hány nehézségen kellett magát átverekednie, hogy elérje az alvó Csipkerózsikát?! így bizony az én hangyács­­kámnak is. Kincsét senki se adja ingyen, olcsón, lakattörések, sárkányok, óriások legyőzése nélkül. Nem bizony, az én Kontyo­som sem! Újabb sertekaput állít az aranyifjú hangyám elé. Erre a push lehet írva. Keresztül is keféli magát rajta. De a Kontyoska éppen ezt akarja. Mert így lekeféli magáról a hozott virágport s egyenesen rászórja az alatta levő bibékre. A bibékre, melyek várják a megtermékenyítést. Evéssel jön meg az étvágy. Han­­gyácskánk körbe szaladva keresi az édes nedvgyöngyöket, közben virágporos testével egyre jobban beporozza a bibéket. A kis Kon­tyos — igaz női huncutsággal, szende trükkel, kedves erőszakkal, de mégis — elérte célját. És? „A már­ hangya megtette köteles­ségét, elmehet!” Elmehet? A kis hangyám is ezt gondolja. Erősen taszítgatja, feszegeti a sertekaput. De bizony az sehol se enged. Megdöbbenek: az ajtó nem nyílna kifelé? Ez a kegyetlen Kontyoska pár méz­­cseppel tőrbecsalta áldozatát? Olyan, mint a pók, amelyik vőlegé­nye fejét leharapja? Brrr! Kontyoska! Virág vagy te vagy vámpír? Szendeséged és mézed csak csalétek? Olyan lennél, mint annyi hosszú hajú kontyoska? Szolgálatot tett és így fizetsz? Nem lehet egy virág ilyen kegyetlen. Ember igen! De virág nem! Valahogyan a kis hangyám is efféléket érezhet s mintha tudná, hogy halálos veszedelemben van: virágbörtönben halálra ítélve, mert ugyancsak dörzsöli kezecskéit! Hátsó lábaira áll, úgy tekint fel a kapu sertein át az égre. Mintha imádkozna: Uram, ne engedd, hogy élve temessen el ez a Kontyos! Élnem kell. Vár a boly. Ott­hon táplálék után sírnak a gyerekek . . . Mintha imádsága megnyugtatná. Többé nem kísérletezik a szabadulással. Visszafordul és békésen keresi az elhagyott nek­tármorzsákat. Aztán szunyókálásnak adja magát. Hosszú, hosszú szendergésnek . . . Sajnálom. Szeretném felrázni: Hangyatestvér, ne add fel a harcot! Ha nem megy vállal, rágd magad át a gáton! Egyik-másik rokonságod égbenyúló fenyőket, hatalmas falvakat tud szétrágni, te meg elakadnál ennél a pár serténél! Tudom, alva nem halhat meg. Fel kell ébrednie s ha más nem, az éhség lehetetlenre készteti. Ingyen senki, semmi se adja életét. Látni akarom halálát vagy szabadulását. Egyszercsak, mintha ébresztőórája csengett volna, felriad. Összedörzsöli lábait. Gondosan megtörli koromfekete szemeit. Igyekszik leverni magáról minden port, mint aki homokban hem­­pergett. Fölnéz az égre s minden különösebb idegesség nélkül meg­indul kifelé. Vidáman, frissen, hetykén, mint aki jól aludt, pihent. Figyelem a nagyítóm alatt. No, most mi lesz. Meddig tart ez a gondtalan masírozás? Elfeledte volna, hogy hol van? Mi történt vele? Nem akarok hinni a szememnek. Úgy jön kifelé, mintha semmi sertekapu nem lenne előtte. Mi lett a sorompókkal? Mi lett az egér­fogó visszatartó drótjából? Ki nyitott neki kaput? Ki rágott neki lyukat? Nagyítómat idegesen a kapukra fordítom. Kétségtelen: a ser­­ték lekonyulva, szinte félrehúzva, mint a sorompók. Valami látha­tatlan kéz vagy áram nyitotta ki őket, mint a csarnokajtót köze­ledésünk. Talán közben a kis hangyának eszébe jutott a varázsszó: „Szezám, nyílj ki!”? És az ajtók kinyíltak. Csak mi, miként a push felírást se látjuk, a varázsszót se halljuk? Nem tudom, nem! Egy bizonyos: az út fölfelé szabad! Ezért úgy masírozott kifelé a hangyácskám, mintha a buda­pesti Váci utcán masírozna. Lehet, hogy még énekli is : „Váci ut­cán, Váci utcán, hogyha egyszer végigmegy ...” Végigment! A harang szélén megáll, mintha Isten tenyerén elmerengne egy pillanatra vagy gondolkodna: mi is történt tulajdonképpen? Gondolom magamban: No, kis betyár, megtanultad a leckét! Jól jegyezd meg ezt a kontyost! Tudod, a bakfisok milyen megbízha­tatlanok! Többé ne ess bele csapdájába! Nehogy a másikhoz is bemenj és onnét már ne sikerüljön kijönnöd! Mert hát nálatok is áll: „Addig jár a korsó a kútra, míg eltörik!” Vagy nem? Mintha a kis hangyám rázná a fejét: Nem, nem! Nálunk ez a Kontyos nem olyan rafinált és átejtő, amilyennek ti gyanakvó, tudatlan emberek gondoljátok. Ezért nem félünk tőle. Szolgálatot nyújtunk neki, de jól fizet. Éléstárba megyünk hozzá és nem rab­zárkába! Idenézz! És máris befordult egy másik Kontyos harangjába. Újraját­szottak mindent. Én meg csak ámultam rájuk, mint bizonyos sza­már az új kapura. Hogyan lehet ez? Míg ők egymás dolgát intéz­ték, jobban megnéztem az előbbi Kontyost. Biztosra vettem, azóta a sorompók újra zárva, sertekapuk erősen bereteszelve. Várja az új jövevényt. De nem. Nagyítóm világosan mutatja, hogy a záróserték mind lekonyultan, fonnyadtan lógnak lefelé. Teljesen nyitva az épület... Ekkor vált előttem világossá: a természet nem akarja a kis bogár halálát, hanem csak beporzásra kényszeríteni. Szolgálatáért élet jár és nem gyilok!A biztonság kedvéért tartja egy ideig fogva,hogy a porzást föltétlen elvégezze. De amikor ez megtörténik, ő maga fonnyasztja el a sertéket, hogy a bogárka kiszabadulhasson. Más kontyosvirágnak még szolgálatot tehet. Nincs többé szükség záró kapukra. Levegő, világosság, napsugár kell a megtermékenyített bibéknek. Kinyitni hát a kapukat, ablakokat! Éljen az élet! Ezt tudhatta gyakorlatból az én kis fekete hangyácskám. Ezért nem esett kétségbe. Tudta a nektár falatokért kis szolgá­latot kell elvégeznie. Tudta, csak rózsaláncot visel s nem csörgő vasbéklyót. A kapottakért ez szívesen elviselhető. Amikor a kis hangyám a másik Kontyosból kijött, mondom neki: Öregem, velem s a kis Kontyossal együtt térdre! Adjunk hármasban Istennek köszönetet, hogy mindent ily szépen elren­dezett. Hogy teremtett rózsaláncot és teremtett nektárgyöngyöt. A kis hangyám szót fogadott. Oly szépen kulcsolta össze ke­zecskéit, miként a gyermek szokta, amikor esti imáját az édes­anyjával mondja... Mikó Kovács Zoltán. 1985. október 6. Mindennapi életünk A reggeli Artalan gyermekkoromban azt hittem, hogy mindenki tejes­kávét reggelizik, amelyet az anyuka tesz eléjük. S addig nem sza­bad az asztaltól felkelni, amíg meg nem ették az „egész" vajas­kenyeret. Hiába tiltakoznak, az utolsó falatig le kell gyűrni. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mi a reggeli, habozás nélkül válaszoltam volna: tejeskávé és vajaskenyér. Betegségnél néha tea helyettesítette a kávét, de a vajaskenyér megmaradt a minden­kori reggeli súlypontjának. Az ártatlanság legnagyobb ellensége a tudás, a tapasztalat. Az egyik nyáron rájöttem, hogy a kétkezi népek nem kávéznak. Mikor kinyitják a szemüket, körülnéznek a pálinkás üveg után. Egy-két korttyal kezdik a napot, hogy „kitisztítsák a pókhálót a torkukból". Tudniillik a pókháló ellen a jó törköly az igazi orvos­ság. Én magam is felvetettem otthon a kérdést, hogy nem volna-e jobb, ha m mi is bevezetnénk az ilyesfajta reggelit. Természetesen anyánk leszavazott, bár a testvéreim mellém álltak. Demokratikus család voltunk, anyánk képviselte az eggyel nagyobb többséget. Én ugyan titokban megkóstoltam a kondás, Marci bácsi reggeli italát, de mindjárt le is mondtam. Inkább legyen pókhálós a tor­kom, minthogy folyékony tűzzel irtsam ki. Az első kávéházi reggeli családi körben történt. Itt láttam, hogy lekvárt is lehet enni a zsemléhez. Ez annyira tetszett, hogy otthon is bevezettük. A reggeli tudományos vizsgálatát akkor kezdtem meg, amikor elhagytam a szülői házat. Ha zord anyagi viszonyaim megenged­ték, sőt akkor is, amikor nem engedték meg, kávéházi reggeliző lettem. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a főpincér hitelt adjon. Ottó látta, hogy szép reménységekkel indulok az életnek és kinyitotta előttem pénztárcájának számos rétegét. Ottó, a dél­előtti főpincér, az ifjúság támogatójaként vonult be a történelembe. Rezső, az esti főúr, kőszívet örökölt, tőle nem kapott hitelt a diák­ság. Ezért az Ottó-féle reggelik gyors fejlődésnek indultak. Most már időnként sonka is megjelent a tálcán, meg különféle felvá­gottak. Mikor először utaztam külföldre, akkor világosodtam fel igazán. Az osztrákoknál még nem éri az embert meglepetés, ők ugyanúgy reggeliznek, mint mi. A németek már különböző kenő­májasokat és hurkaféléket is fogyasztanak. Különösen egy fehér hurka, amelynek alapanyaga állott fűrészpornak ízlett s valószínű abból is állt, keserítette el a reggelizők életét. Már mint a jó élet­hez hozzászokott magyarokét. A német, kemény fajta, élvezettel ették a hurkát. A francia konyhának nem vagyok híve. Szerintem csak a sznobok hirdetik dicsőségét. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy egyszer valami cipőpaszta kinézésű kenőcsre elköltöttem havi zsebpénzem felét. Azt se szerettem, hogy a hosszú kenyeret egy­szerűen odaállították az ajtóba a tej mellé. Mindig nagyokat nyel­tem, ha ilyen kenyeret ettem, s lelki szemeim előtt megjelent a házban lakó, kócos macskák vagány képe. Az angol ételekről mindenki megvetéssel beszél. Magam is beleesem ebbe a hibába. Szégyellem magam hálátlanságomért. Egy időben Londonban banánon éltem — dél-afrikain —, mert másra nem tellett. Az éhhaláltól a csodálatos angol reggeli mentett meg. Mrs. Coleman penziójában „terülj-terülj asztalkát" terítettek. Még steak is akadt, hetenkint egyszer. Most erre emlékezem, meg arra, hogy valamikor szégyenemre megírtam — az angol penziókban lesütnek egy nagy darab birkát, és abból vágnak ebéd­re, miután tollseprűvel gondosan leporolták.

Next