Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-10-06 / 38. szám
6. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA * Dr. Mailáth István: Szemelvények BÉL MÁTYÁS szellemi hagyatékából POZSONY MEGYE NÉPEI 5. § „A szlávok újabbak a germánoknál... Az ő megjelenésük is ama korba tartozik, amit középső kornak hívunk. Ha helyesen számítjuk a kronológiát, akkor könnyű megállapítani, hogy a mi szlávjaink azoknak a madaroknak a leszármazottjai, akik megszállták a kvádok és markomanok földjét. Említettük, hogy a Morva folyótól a Garamig a kvádok laktak .. . Szerintem egészen bizonyos és tisztázott, hogy magyar-szlávok Illiricumból jöttek ide.” (írja más helyen: a Német Nyelvtan című munkája előszavában.) „Nem ellenkeznék, ha valaki azt állítaná, hogy a Garamon túl a Tiszáig lakó metanaszta jazigok az újabb lakossághoz tartoznak.” „E kezdettől azután, bár sok háború folyt itt, nem űzték el a szlávokat ezekről a tájakról.. . A magyarok sem, akiket Arnulf hívott be, de hatalmuk alá vették őket... A magyarok uralma alatt azután keveredni kellett az új néppel és engedelmeskedni nekik, de a morvák közelsége miatt nem tűntek el teljesen . . .” „A Magyar Királyság megalapítása után a cseheknek a mi népünkkel sok háborúja volt s e szlávoktól lakott területet Morva- és Csehországból jövő új telepesekkel tűzdelték meg, különösen Ottokár korában...” „Azután a husziták idején kaptak erőre és gyarapodtak a mi szlávjaink, e vad nép csatlakozása által. Hiszen még nem szórták szét teljesen a huszitákat, amikor Erzsébet, Zsigmond lánya és Albert özvegye, Pozsonytól Kassáig, az egész vidéket cseh segédcsapatokkal töltötte meg, hogy fiának, V. Lászlónak jogait Lengyel Ulászló ellen védelmezzék. Akkor pedig — ki kételkedhetne benne — a mi szlávjaink felemelték a fejüket és újabb utánpótlást kaptak. Mert a háborúk lecsendesedése után alig akadt (a husziták között), aki megszokott lakóhelyét elhagyta volna.” „A mi szlávjaink nyelve hasonlít a csehekéhez, de lágy és sok finomsággal van tele. Nem használnak azonban a magyarok módjára egyazon nyelvet. A nemes származásúaké, valamint a polgároké sok szépséget mutat, akár az egyes szavakat nézzük, akár az egész stílust. Durva a parasztok szája és szava, esetleg a hanghordozásuk, ami elcsúfítja a beszédet. A magyar ruhákat válogatás nélkül mindenki szereti, de a parasztoké bővebb, mint a mi népünknél szokásos.” „Termetre vállasak, erős nyakúak, széles mellűek, tagbaszakadtak. Mivel ilyen a termetük, a munkát, különösen a mezőgazdaságot nagyon jól bírják. Bár nagyon dolgos nép, jókedvű is. Különösen ünnepnapokon és amikor munkaszünet van. Mindjárt megszólal a bőrduda az utcán és még józanon táncra kelnek ... A nép többi szokása sokat kifejez a paraszti magatartásból, különösen lakodalmakkor, ahol mindennek előírás szerint kell történnie. A gyermekágyat is különös vidámsággal vállalják, a temetést viszont páratlan gyászolással.” „Ha a szomszédok összevesznek, igen nehezen békülnek ki. Kifogyhatatlanok az egymás sértegetésének a kigondolásában. A férfiak hamarabb enyhülnek, mint az asszonyok, akik azután férjeiket tartják vissza, hogy a perlekedésekben engedjenek.” 6. § „A mi szlávjainkon kívül vannak a megyében horvátok is: bevándorolt nép, másfél százada került ide. Amikor a török támadások miatt a helyükről kiűzött horvátoknak világgá kellett menniök, szerte a Dunántúlon és a mi megyénkben is falvakat alapítottak maguknak, vagy az idők folyamán elnéptelenedett helyeket állították helyre. A földesurak támogatása és adókedvezmény segítette őket.” „Mondják, hogy amikor Szolimán Sziget ostromára közeledett, Zrínyi Miklóstól kaptak oltalomleveleket. Ezekkel ajánlotta nyomatékosan a veszélyen kívüli birtokokkal rendelkező főurak jóindulatába a szorongatott népet, így, mihelyt Magyarországra érkeztek, befogadták őket, akik a számkivetett tömegnek lakóhelyet tudtak osztani.” „Nálunk, úgy mondják, ilyen volt Serédy Gáspár, akinek akkor nagy birtokai voltak: földet adott a menekülteknek és később sem szűnt meg különös jóindulattal támogatni őket.” „Bámulatra méltó, hogy új környezetükben alig változtattak valamit ősi szokásaikon és nyelvükön. Bár most, hogy a tót papok szentbeszédeit kénytelenek hallgatni, nemcsak a tót nyelvet, hanem az idegen szokásokat is kezdik megtanulni. Még a horvátok rendje szerint élnek, amiket majd a senkvideknél mondunk el. Egyesek bámulatos szorgalommal dolgoznak, mások elképzelhetetlenül lusták, mégpedig a különböző falvak szerint.” ♦ Bél Mátyás tudósításának kiértékelése során az alábbi figyelemre méltó megállapításokat emeljük ki: 1. Bél is úgy tudja, hogy a mai szlovák nép a Magyar Királyság korában a Magyarország határai között alakult ki, több, egymást követően betelepült szláv népcsoport egybeolvadásával és a honfoglaló magyar törzsekkel való keveredés révén. Tudjuk, hogy az Ennsburg környékén, 907-ben, a bajorokkal vívott és magyar győzelemmel végződő csata után, a magyarok kiterjesztették uralmukat az Enns folyóig és a korábban bajor hűbéri viszonyban álló, morvák lakta területre is. Jelenlétüket morva földön, mai napig őrzik a morvaországi Uherské, Hradiste, Uhorská Nová Ves, Uhersky Brod, Stráznice (őrség) helységnevek. Erre, a gyepűként kezelt területre a magyarok, határőr feladattal, segédnépeket, besenyőket, uzokat, kabarokat, avarokat és székelyeket telepítettek. Reánk maradt okmányokból tudjuk, hogy IV. László királyunk 1275-ben a Vág völgyéből Erdélybe telepített át székelyeket, az ottani határok őrzésére. Ezekkel a népekkel „kellett keveredni” a szláv törzseknek, mégpedig olyan eredménnyel, hogy a határőr települések teljesen beolvadtak a hazai szlávságba, akik — nem lévén zárt határ Morvaország felé — „a morvák közelsége miatt” állandó morva beáramlás következtében „nem tűntek el teljesen.” A Vág és Garam völgyeiben itt talált törzseket később „megerősítette” az Ottokár idejében történt cseh betelepítés, majd „felemelték a fejüket” a huszita megszállók, helybenmaradt „utánpótlásával”. Ezt követte a török időkben a horvátok nagyszámú bevándorlása a Felvidék nyugati megyéibe, akiknek az elszlovákosítása már folyamatban volt Bél idejében. Pozsony megyét ismertetve, Bél természetesen nem említi a török elől — már a horvátok előtt — menekülő bolgárok jelentős számú befogadását. Ezeket az északi hegyvidékre, Túróc, Árva, Trencsén és Liptó megyék lakatlan területére irányították. Csicsmány nevű falu népe például a Rajec patak völgyében, a mai napig megőrizte jellegzetes bolgár népviseletét és balkáni szokásaikat. Ma már szlovákul beszélnek, bár az irodalmi nyelvtől eltérő tájszólással. A török elől menekülő bolgár őseiknek II. Ulászló királyunk adott menedéket a felvidéki hegyek között 1415-ben. Nógrád megye ismertetésénél Bél megemlíti azokat az oroszokat, akiket Könyves Kálmán királyunk telepített Halicsból (Galíciából) és az északi megyék ismertetésénél a lakosságot a lengyelek, ukránok és vlach pásztorok betelepüléséből származtatja (utóbbiak utódai a huculok). Tudomásunk van arról is, hogy Mátyás király, aki sokat vadászott a Zólyom megyei erdőségekben, vadászataihoz hajtóknak, a tatárjárásból a Dunántúlon visszamaradt tatárokat telepítette Gyetva környékére. Ezeknek a szlovákokká asszimilált , sötét hajú, villogó szemű, a jellegzetes szláv típustól teljesen elütő küllemű — utódai, mai napig híres verekedő bicskások, akik jellegzetes tájszólásban beszélik a szlovák nyelvet. 2. Ez a származás szerint többféle rétegződésből kialakult és Bél idejében még eléggé heterogén népi konglomerátum logikus magyarázat arra, hogy 300 év előtt a felvidéki szlovákok „nem használtak egyazon nyelvet.” A mai Szlovákia területén, még száz év előtt, Sturok idejében is, három egymástól lényegesen elütő nyelvjárásról tudunk és mind a mai napig él a keleti és nyugati szlovákok nyelvének egymástól különböző tájszólása. Mindez természetes következménye a heterogén származású betelepüléseknek, amelyek a Magyar Királyság idejében zajlottak le. 3. Figyelemreméltó Bél tudósításában az élő szolidaritás ténye, amely a magyar uralmat jellemezte a Kárpát-medencében. A magyar főurak azon nyomban magukévá teszik a horvát bán kérését, és földet, adókedvezményt, támogatást nyújtanak a horvát menekülteknek. A magyar uralom politikáját nem a gyűlölet szítása és más népektől való rablás jellemezte, hanem — nagyon ellenkezően — a keresztény hitsorsoknak kijáró adás és segítség nyújtása. Folytatjuk P. Krupa Sándor O. F. M. Merengek Isten tenyerén - A kis Kontyos - Csaknem olyan boldog vagyok a száz holdas csupa fenyő — gyümölcsfáktól tarkított — parkunkban, mint Isten az Ő földi Edenkertjében Ádámmal és Évával. S majdnem nagyobb úr is. Mert Ő csak a hűs szellőben járt le beszélgetni, míg én egész nap járom a nagy Paradicsomot, hogy megtörjem mókusaink, pillangóink, őzikéink, harkályaink és sokféle virágaink magányosságát. Ugyanis olykor még az édeni magányosság is lehet fojtó csend .... Beszélgetünk egymással s versenyt dicsérjük Alkotónkat. Parkunk keleti csücskében van egy időszakos tavacska, melyben minden évben vadkacsák költenek, s nyár elején békák ezrei adnak esténként gyönyörű szerenádot a szerzeteseknek. Ennek a legsűrűbb és legárnyékosabb oldalán akadtam rá a kontyvirágra, az én kedves kis kontyosomra! Ritka, csak úgy ide vetődhetett. A sok természeti csodáink közül ő az egyik. Termő virágai harangszerű zacskó mélyén rejtőzködnek a porzást végző rovarokat csalogató édességgel. Éppen egy hangyácska igyekszik befelé. Ám mindjárt kapuba ütközik. Olyan virágkapuba! A harang közepén egy pózna nyúlik fel s azon körben serteszálak in truck, kis sé lefelé hajolva. Ez lenne az Éden kapuja! Nyitva vagy csukva? Hangyácskám nesrt ijed meg tőle. Nem kapkod kulcs után. Nem dörömböl erőszakosan. Egyszerűen nekiveti csontos kis vállát. Az ajtóserték pedig úgy engednek nyomásának, mint a vásárcsarnok ajtói nekünk. Csak meg kell nyomni! Lehet, hogy rá is van írva: Push! Csak az ember számára láthatatlan betűkkel, pedig nagyítóval nézem a „betörést”. Amint a hangyácskám átesik az ajtónyíláson, mintha bánná a „betörést”. Vállával, fejével feszegeti a sertekaput, de bizony az sehol sem enged. Ahá, ez nem ajtó, hanem ravasz csapda! Mint a drót egérfogó, befelé enged, de már kifelé nem. Az én virágom huncut kis Kontyos! Trükkösen vőlegényt szerzett? Vagy? A lőcsei Fehér asszony utóda? Hangyácskám nem töri kis fejét a lehetetlenen. Bátran lefelé indul. De most meg akadályon kell keresztülverekednie magát. Mégpedig virágporzók gyűrűjén. Csupa ragyogó aranyszemcsékből kirakva. Amint szaladgál rajta, külseje teleszedi magát virágporral. Hogy megszépült az én kis fekete hangyám! „Aranyifjú” lett belőle, így igyekszik megszépülve lefelé. Egy pillanatra sem állt meg. Vissza se néz. Már nem érdekli a vissza, csak előre. Mintha csak most jutott volna eszébe, amiért elindult, az édesség, mélyebben van. A királyfinak hány nehézségen kellett magát átverekednie, hogy elérje az alvó Csipkerózsikát?! így bizony az én hangyácskámnak is. Kincsét senki se adja ingyen, olcsón, lakattörések, sárkányok, óriások legyőzése nélkül. Nem bizony, az én Kontyosom sem! Újabb sertekaput állít az aranyifjú hangyám elé. Erre a push lehet írva. Keresztül is keféli magát rajta. De a Kontyoska éppen ezt akarja. Mert így lekeféli magáról a hozott virágport s egyenesen rászórja az alatta levő bibékre. A bibékre, melyek várják a megtermékenyítést. Evéssel jön meg az étvágy. Hangyácskánk körbe szaladva keresi az édes nedvgyöngyöket, közben virágporos testével egyre jobban beporozza a bibéket. A kis Kontyos — igaz női huncutsággal, szende trükkel, kedves erőszakkal, de mégis — elérte célját. És? „A már hangya megtette kötelességét, elmehet!” Elmehet? A kis hangyám is ezt gondolja. Erősen taszítgatja, feszegeti a sertekaput. De bizony az sehol se enged. Megdöbbenek: az ajtó nem nyílna kifelé? Ez a kegyetlen Kontyoska pár mézcseppel tőrbecsalta áldozatát? Olyan, mint a pók, amelyik vőlegénye fejét leharapja? Brrr! Kontyoska! Virág vagy te vagy vámpír? Szendeséged és mézed csak csalétek? Olyan lennél, mint annyi hosszú hajú kontyoska? Szolgálatot tett és így fizetsz? Nem lehet egy virág ilyen kegyetlen. Ember igen! De virág nem! Valahogyan a kis hangyám is efféléket érezhet s mintha tudná, hogy halálos veszedelemben van: virágbörtönben halálra ítélve, mert ugyancsak dörzsöli kezecskéit! Hátsó lábaira áll, úgy tekint fel a kapu sertein át az égre. Mintha imádkozna: Uram, ne engedd, hogy élve temessen el ez a Kontyos! Élnem kell. Vár a boly. Otthon táplálék után sírnak a gyerekek . . . Mintha imádsága megnyugtatná. Többé nem kísérletezik a szabadulással. Visszafordul és békésen keresi az elhagyott nektármorzsákat. Aztán szunyókálásnak adja magát. Hosszú, hosszú szendergésnek . . . Sajnálom. Szeretném felrázni: Hangyatestvér, ne add fel a harcot! Ha nem megy vállal, rágd magad át a gáton! Egyik-másik rokonságod égbenyúló fenyőket, hatalmas falvakat tud szétrágni, te meg elakadnál ennél a pár serténél! Tudom, alva nem halhat meg. Fel kell ébrednie s ha más nem, az éhség lehetetlenre készteti. Ingyen senki, semmi se adja életét. Látni akarom halálát vagy szabadulását. Egyszercsak, mintha ébresztőórája csengett volna, felriad. Összedörzsöli lábait. Gondosan megtörli koromfekete szemeit. Igyekszik leverni magáról minden port, mint aki homokban hempergett. Fölnéz az égre s minden különösebb idegesség nélkül megindul kifelé. Vidáman, frissen, hetykén, mint aki jól aludt, pihent. Figyelem a nagyítóm alatt. No, most mi lesz. Meddig tart ez a gondtalan masírozás? Elfeledte volna, hogy hol van? Mi történt vele? Nem akarok hinni a szememnek. Úgy jön kifelé, mintha semmi sertekapu nem lenne előtte. Mi lett a sorompókkal? Mi lett az egérfogó visszatartó drótjából? Ki nyitott neki kaput? Ki rágott neki lyukat? Nagyítómat idegesen a kapukra fordítom. Kétségtelen: a serték lekonyulva, szinte félrehúzva, mint a sorompók. Valami láthatatlan kéz vagy áram nyitotta ki őket, mint a csarnokajtót közeledésünk. Talán közben a kis hangyának eszébe jutott a varázsszó: „Szezám, nyílj ki!”? És az ajtók kinyíltak. Csak mi, miként a push felírást se látjuk, a varázsszót se halljuk? Nem tudom, nem! Egy bizonyos: az út fölfelé szabad! Ezért úgy masírozott kifelé a hangyácskám, mintha a budapesti Váci utcán masírozna. Lehet, hogy még énekli is : „Váci utcán, Váci utcán, hogyha egyszer végigmegy ...” Végigment! A harang szélén megáll, mintha Isten tenyerén elmerengne egy pillanatra vagy gondolkodna: mi is történt tulajdonképpen? Gondolom magamban: No, kis betyár, megtanultad a leckét! Jól jegyezd meg ezt a kontyost! Tudod, a bakfisok milyen megbízhatatlanok! Többé ne ess bele csapdájába! Nehogy a másikhoz is bemenj és onnét már ne sikerüljön kijönnöd! Mert hát nálatok is áll: „Addig jár a korsó a kútra, míg eltörik!” Vagy nem? Mintha a kis hangyám rázná a fejét: Nem, nem! Nálunk ez a Kontyos nem olyan rafinált és átejtő, amilyennek ti gyanakvó, tudatlan emberek gondoljátok. Ezért nem félünk tőle. Szolgálatot nyújtunk neki, de jól fizet. Éléstárba megyünk hozzá és nem rabzárkába! Idenézz! És máris befordult egy másik Kontyos harangjába. Újrajátszottak mindent. Én meg csak ámultam rájuk, mint bizonyos szamár az új kapura. Hogyan lehet ez? Míg ők egymás dolgát intézték, jobban megnéztem az előbbi Kontyost. Biztosra vettem, azóta a sorompók újra zárva, sertekapuk erősen bereteszelve. Várja az új jövevényt. De nem. Nagyítóm világosan mutatja, hogy a záróserték mind lekonyultan, fonnyadtan lógnak lefelé. Teljesen nyitva az épület... Ekkor vált előttem világossá: a természet nem akarja a kis bogár halálát, hanem csak beporzásra kényszeríteni. Szolgálatáért élet jár és nem gyilok!A biztonság kedvéért tartja egy ideig fogva,hogy a porzást föltétlen elvégezze. De amikor ez megtörténik, ő maga fonnyasztja el a sertéket, hogy a bogárka kiszabadulhasson. Más kontyosvirágnak még szolgálatot tehet. Nincs többé szükség záró kapukra. Levegő, világosság, napsugár kell a megtermékenyített bibéknek. Kinyitni hát a kapukat, ablakokat! Éljen az élet! Ezt tudhatta gyakorlatból az én kis fekete hangyácskám. Ezért nem esett kétségbe. Tudta a nektár falatokért kis szolgálatot kell elvégeznie. Tudta, csak rózsaláncot visel s nem csörgő vasbéklyót. A kapottakért ez szívesen elviselhető. Amikor a kis hangyám a másik Kontyosból kijött, mondom neki: Öregem, velem s a kis Kontyossal együtt térdre! Adjunk hármasban Istennek köszönetet, hogy mindent ily szépen elrendezett. Hogy teremtett rózsaláncot és teremtett nektárgyöngyöt. A kis hangyám szót fogadott. Oly szépen kulcsolta össze kezecskéit, miként a gyermek szokta, amikor esti imáját az édesanyjával mondja... Mikó Kovács Zoltán. 1985. október 6. Mindennapi életünk A reggeli Artalan gyermekkoromban azt hittem, hogy mindenki tejeskávét reggelizik, amelyet az anyuka tesz eléjük. S addig nem szabad az asztaltól felkelni, amíg meg nem ették az „egész" vajaskenyeret. Hiába tiltakoznak, az utolsó falatig le kell gyűrni. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mi a reggeli, habozás nélkül válaszoltam volna: tejeskávé és vajaskenyér. Betegségnél néha tea helyettesítette a kávét, de a vajaskenyér megmaradt a mindenkori reggeli súlypontjának. Az ártatlanság legnagyobb ellensége a tudás, a tapasztalat. Az egyik nyáron rájöttem, hogy a kétkezi népek nem kávéznak. Mikor kinyitják a szemüket, körülnéznek a pálinkás üveg után. Egy-két korttyal kezdik a napot, hogy „kitisztítsák a pókhálót a torkukból". Tudniillik a pókháló ellen a jó törköly az igazi orvosság. Én magam is felvetettem otthon a kérdést, hogy nem volna-e jobb, ha m mi is bevezetnénk az ilyesfajta reggelit. Természetesen anyánk leszavazott, bár a testvéreim mellém álltak. Demokratikus család voltunk, anyánk képviselte az eggyel nagyobb többséget. Én ugyan titokban megkóstoltam a kondás, Marci bácsi reggeli italát, de mindjárt le is mondtam. Inkább legyen pókhálós a torkom, minthogy folyékony tűzzel irtsam ki. Az első kávéházi reggeli családi körben történt. Itt láttam, hogy lekvárt is lehet enni a zsemléhez. Ez annyira tetszett, hogy otthon is bevezettük. A reggeli tudományos vizsgálatát akkor kezdtem meg, amikor elhagytam a szülői házat. Ha zord anyagi viszonyaim megengedték, sőt akkor is, amikor nem engedték meg, kávéházi reggeliző lettem. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a főpincér hitelt adjon. Ottó látta, hogy szép reménységekkel indulok az életnek és kinyitotta előttem pénztárcájának számos rétegét. Ottó, a délelőtti főpincér, az ifjúság támogatójaként vonult be a történelembe. Rezső, az esti főúr, kőszívet örökölt, tőle nem kapott hitelt a diákság. Ezért az Ottó-féle reggelik gyors fejlődésnek indultak. Most már időnként sonka is megjelent a tálcán, meg különféle felvágottak. Mikor először utaztam külföldre, akkor világosodtam fel igazán. Az osztrákoknál még nem éri az embert meglepetés, ők ugyanúgy reggeliznek, mint mi. A németek már különböző kenőmájasokat és hurkaféléket is fogyasztanak. Különösen egy fehér hurka, amelynek alapanyaga állott fűrészpornak ízlett s valószínű abból is állt, keserítette el a reggelizők életét. Már mint a jó élethez hozzászokott magyarokét. A német, kemény fajta, élvezettel ették a hurkát. A francia konyhának nem vagyok híve. Szerintem csak a sznobok hirdetik dicsőségét. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy egyszer valami cipőpaszta kinézésű kenőcsre elköltöttem havi zsebpénzem felét. Azt se szerettem, hogy a hosszú kenyeret egyszerűen odaállították az ajtóba a tej mellé. Mindig nagyokat nyeltem, ha ilyen kenyeret ettem, s lelki szemeim előtt megjelent a házban lakó, kócos macskák vagány képe. Az angol ételekről mindenki megvetéssel beszél. Magam is beleesem ebbe a hibába. Szégyellem magam hálátlanságomért. Egy időben Londonban banánon éltem — dél-afrikain —, mert másra nem tellett. Az éhhaláltól a csodálatos angol reggeli mentett meg. Mrs. Coleman penziójában „terülj-terülj asztalkát" terítettek. Még steak is akadt, hetenkint egyszer. Most erre emlékezem, meg arra, hogy valamikor szégyenemre megírtam — az angol penziókban lesütnek egy nagy darab birkát, és abból vágnak ebédre, miután tollseprűvel gondosan leporolták.