Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-10-27 / 41. szám

1. oldal r■ mm ■ mm ■ mt ■■­■■■■■■■■ mm ■ ■■ ■ h­ihi mm Vasárnapja Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509-2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alopitotta 1894 október 24-én Msgr Böhm Károly pápai prelótus-plébónos. Established October 24, 1894 by Rev. Msg'. Charles Boehm Papal Prelate-Pastor. Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre........................................$37.00 For two years............................... $37 00 Egy évre.........................................$20.00 For one year.................................$20.00 Fél évre........................ ...............$12.00 For six months..............................$12.00 Felelős szerkesztő: P. DENGYMIKLÓS O.F.M. P.O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600; 799-3335 ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; Vi page $125.00; '6 page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek 1■ I■ I■ I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B .1 íróinkról. VAJDA ALBERT író, humorista, konferanszié. 1956 óta él Nyugaton. Köny­veit, derűs írásait kedveli az emigrációs olvasóközönség. Humor­eszkjei rendszeresen jelennek meg nyugati magyar lapokban. Magyar nyelvű könyvein kívül sok műve angol, német és más idegen nyelven is megjelent. Több ízben járta be a világot, kétórás vidám „one-man-show”­­val Ausztráliától Amerikáig. Európa minden országában fel­lépett és nagy sikerrel szerepelt olyan távoli vidékeken is, mint Dél-Amerika és Dél-Afrika. A hazai közönség is jól ismeri és kedveli Vajda Albertet. A Szabad Európa Rádióban több mint egy évtizeden át írta és adta elő egyórás vidám heti műsorát, a „Slágerpatikát”, valamint a csütörtökönként ismétlődő „Vajda Albert csütörtököt mond” című adást, amelyben minden héten újabb aktuális témát vetett fel, humorosan, szatirikusan. Új magyar nyelvű könyve „A hétnejű Sárkány” nemrégen jelent meg Torontóban. Új angol nyelvű könyvét, „The Eastern Triangle” címmel, október 23-án, a szabadságharc 29. évforduló­ján jelenteti meg a Canadian Arts & Stage Publishing Company, ugyancsak Torontóban. Legközelebbi tervei: November 23-án, Los Angelesben, az ottani Szabadságharcos Szövetség meghívására, „Vidám véle­mény a világról” címmel tart konferansz-estet, Szörényi Éva, a Nemzeti Színház volt tagjának közreműködésével. Hollywood regényes életrajzát írja folytatásokban a SZER részére, ezenkívül dolgozik új könyvén, „Egy nyugalmazott kandúr emlékiratai” címmel. Hangsúlyozta: nem önéletrajz! * Stirling György: Acsarkodó társadalom Az Élet és Irodalom legutóbb érkezett számának vezércikkét átfutva két régebbi olvasmányom jutott eszembe. Az egyik Hankiss Elemér szociológus „Diagnózisok" című könyve volt, a másik pedig egy, a cserkészetről megjelent hazai tanulmány, mely — dícséretreméltó tárgyilagossággal — az otthon negyedik évtizede betiltott nagyszerű ifjúsági mozgalom közösségre nevelő hatását elemezte. Hankiss kötete ennek éppen ellenkezőjével foglalkozott: a mai magyar társadalomban eluralkodott közösség­­ellenes magatartásra sorolt fel példákat. Diagnózisát adva egy önmagával meghasonlott társadalom betegségeinek, annak a re­ménye nélkül, hogy azokra gyógymódot is tudna találni. A szóban forgó ÉS-cikk címe: Füst, szerzője pedig Bertha Bulcsú. Az, aki „Jelenségek" című visszatérő rovatában rendsze­resen teszi szóvá a a napi élet visszásságait. Amit azonban a Füst­ben megír, úgy látszik, fontosabbnak érezte annál, hogy a többi jelenség közé beszorítsa: külön cikket szentelt a témának. A ma­gyar társadalomból kiveszett közösségi érzésről ír, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés teljes hiányáról. S írása végén ugyanakkor — ellentétképpen — utal a két világháború közötti fiatalok (nyilvánvalóan és ki nem mondottan a cserkészfiúk) példás közösségi viselkedésére, segítőkészségére. A hazai életből elénk vetített képsor a címadó füstjelenettel indul. A szerző sétál a csendes, békés balatoni tájban s útja a domboldalon egy kert mellett visz el, ahonnét csípős füstszag száll a nyár végi alkonyatba. Ahogy az már ilyenkor ősz felé falu­helyen szokásos, gazt égetnek a háziak. A csendet egyszerre vad kiabálás töri meg: egy másik, most föltűnt sétáló üvöltözik, ahogy a torkán kifér. Az égető „rohadt anyját” szidja, amiért befüstöli az utcát. Káromkodva tűnik el a kanyarban, de alighogy elhal a hangja, új ordítás veri fel az utcát: a közeli házból egy asszony bukkant elő és még rondább hangnemben szitkozódik. Mondatait „vallásos” (!) szavakkal fejezi be, azért, mert a füst bement az ablakán. Amikor végre előkerül a „bűnös” és zavartan ígéri, eloltja a tüzet, a mérges szomszédasszony még azt kiabálja: „Miért nem döglik meg az ilyen?” Az újságíró némán figyeli a csúf jelene­tet. „A toleranciának ez a hiánya megdöbbentett és elkeserített — írja. — A szitkozódás durvasága nem állt arányban az okozott kellemetlenséggel. Egy kis nyárvégi füstszagért furcsa dolog másnak a halálát kívánni." Aztán erről eszembe jut egy másik kép: „Az ablakunk alatt összeütközött két kis autó. Jól öltözött hölgyek szálltak ki belőlük, és trágár szavak kíséretében összerugdalták egymást. A jelenet annyira komikus volt, hogy akkor az ügy esetleges mélyebb jelen­tésén el sem tűnődtem.” Újabb jellemző apróságokra emlékezik vissza. Balatoni ember lévén, itteni tapasztalatait eleveníti fel: „A balatoni horgász­állapotok mélyebbre már aligha süllyedhetnek. A vízparti szemlé­lődésnek évek óta vége. A sport csendes birodalmából durvaság és közönségesség csatamezejévé változtak a partok. Táskarádiók üvöltenek, beszeszelt emberek trágár bemondásai töltik ki a hajna­lokat és az esték csendjét. A jelölőkarókat kirángatják, a csóna­kokba belepiszkítanak. Ha valaki véletlenül valahol halat fog, annak a helyét másnapra felszórják üvegcseréppel. S aki szólni mer, annak egy-kettőre beígérik a verést. Hol vannak már azok az idők, amikor a vízparton üldögélés költészet volt? Valamikor az ember azért indult el a vízpartokra, hogy kipihenje a várost. Ma visszamenekül a városba, hogy kipihenje a Balatont.” Milyen elszomorító is ilyesmiket olvasni! Ha a magyar tenger mellett, a békés hangulatot lehelő csodálatos tó partján — mely jószerivel kis hazánk egyetlen igazi üdülőhelye és idegenforgalmi látványossága —, ha már ebben az idillikus környezetben is ennyi­re megvadulnak és kivetkőznek emberi mivoltukból a pihenő pol­gárok, mi lehet máshol? A városok kőrengetegeiben, a napi munka hajszája közben, a gürcöléstől fáradtan, vajon hogyan viselkednek ugyanezek az emberek, ha az idegnyugtató pihenés idején is ennyire türelmetlenek és durvák egymással? Bertha Bulcsú erről is szót ejt. „Kiveszett belőlünk az egymás iránti megbecsülés — írja — kiveszett belőlünk minden jóhiszeműség és tolerancia. A meg­beszélés fokozatát már nem ismerjük: tárgyalás helyett ordí­tunk, fenyegetőzünk és ütünk. Ütünk szavakkal, magatartással, de gyakran ököllel is. Úgy érzem, az óvodákban, iskolákban, az ifjúsági közösségekben nem tanulunk meg viselkedni. Nálunk nagy közösségek értik félre a demokráciát. Azt képzelik, a demok­ KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. október 27. Feglein István: Az 1956-os szabadságharc történelmi távlatokban 1956 októberének dicsősé­ges tíz napja megrázta a vilá­got. A világ azonban könnyen feled, sokan vannak, akik e felej­tés fátylát szorgalmasan tere­getik a nekik kellemetlen esemé­nyekre. Mi azonban nem feled­hetünk. Népünk börtönben van, nem gondolkozhat tehát törté­nelmi távlatokban. Az adatok sem állnak rendelkezésre, hisz’ mióta tájékoztatják a rabszol­gákat? A népnek csak annyit, amennyi neki való; a lenini jel­szót az egész világon alkalmaz­zák. Nekünk nemcsak lehet, de kötelességünk is felfedni az el­leplezett adatokat. Nemcsak azért, hogy megértsük mi tör­tént és történik körülöttünk, hanem azért is, hogy mindebből levonhassuk a megfelelő követ­keztetéseket, hogy ne legyünk ismét a tévedés áldozatává, s főleg, hogy azt tudatosítsuk, ki­től várhatunk még segítséget. A második Mohács Az ázsiai hordák kegyetle­nül gyilkolva, rabolva, három­szor özönlötték el hazánkat. A legutolsó azonban különbö­zött az előbbiektől. A vörös sár­kánynak a Jelenések könyvében megírt seregei jöttek most, hogy megfosszák önállóságától, minden jogától, s gyakorlatilag megsemmisítsék, rabszolgaság­ba hajtsák hazánkat. Az 1945- 48-as átmeneti időszakban, az akkor még erős konzervatív nyugati közvélemény megté­vesztésére, a jaltai egyezmény szellemében, csupán propagan­da szempontból látszat függet­lenséget kapott az ország. A megtartott két választáson a kommunizmus kerek elutasí­tása még csak növelte az elle­nünk is izzó gyűlöletet. A meg­választott, többségükben balra hajló politikusok abban az illú­zióban ringatták magukat, hogy talán meg lehet valamit menteni az ország függetlensé­géből, ha leállnak az ördöggel egy tálból cseresznyézni. Ez az illúzió elsősorban onnét adó­dott, hogy a magyar politiku­soknak mindig gyenge oldala volt a világpolitika realitásai­nak felismerése. Csupán Mind­­szenty látta — Isten kegyelmé­ből és hitének erejéből — hogy a sátáni erőkkel alkudni nem lehet! Társadalmi agymosás 1948-ban, amikor a kommu­nisták látták, a Nyugatnak esze ágában sincs bármit is tenni ellenük, az úgynevezett fordulat évében nyíltan átvették a hatal­mat, s megkezdődött az ország társadalmi méretekben történt idomítása az Oroszországban már jól bevált Pavlov-i módsze­rekkel. Ma agymosásnak hívjuk ezt a folyamatot, mely tudomá­nyosan ki van dolgozva, s a piszhológiának csúfolt tudo­mány szerves részét alkotja. A módszert Sztálin alkalmazta először a 30-as években, s a kí­sérletnek 7 millió áldozata volt. Lényege: az áldozat meg­fosztása egyéniségétől, a két­ségbeesés állapotába való ker­­getés, melyben még az élet sem biztos többé, hogy aztán ebben az állapotban új feltételes ref­lexek alakuljanak ki. Ezen álla­potot a nép megtizedelésével, kínzásával, éheztetésével, a be­súgóhálózat kiépítésével érték el. Suttogva sem mert már sen­ki véleményt nyilvánítani, hi­szen hányat vittek el éjszakán­ként, ami azt az illúziót keltette, hogy az ÁVO mindent tud, s minden ellenállás felesleges. A nehéz munka után az új ref­lexek kiépítésére mindenkinek kötelező volt „fejtágításon” résztvenni. Az agymosás szerves része a kegyetlenkedést követő lazí­­tási periódus, amikor a kínzást egy nyugodtabb szakasz vál­totta fel. 5 évi kezelés után így került hatalomra Nagy Imre, hogy megengedje a gyeplőt. Rö­vid uralma azonban véget ért, ismét a hóhérok kerültek előtér­be, mintegy figyelmeztetésül: a kis tó után ismét az ostor kö­vetkezhet. Ez a szakasz azon­ban rövid életű volt, ismét eny­hülés következett 1956 során, ami váratlan meglepetéssel szolgált a hóhéroknak.­­ A ma­gyar nép visszaütött. Méghozzá keményen! A dicsőséges tíz nap, mint tudjuk, megrázta a vi­lágot. Sok embernek nyílt ki a szeme Nyugaton, de lényegé­ben a világ ment tovább azon az úton, melynek célja az egysé­ges világhatalom kialakítása. A nyugati propaganda szerepe 1956-ban talán a legmegrá­zóbb volt az illúziók elvesztése. A szenvedő lelkekben mélyen élt a remény: Amerika nem néz­heti tétlen kínzásunkat, s előbb­­utóbb felszabadít. Ezt a tév­hitet táplálták a szabad magyar nyelvű rádióadások is. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlí­teni, hogy Truman — a volt elnök — figyelmeztette Eisen­­howert — az akkori elnököt — ne tápláljanak alaptalan remé­nyeket a rab nemzetekben, ha segíteni úgysem akarnak raj­tuk. Mint tudjuk, elsősorban Eisenhower volt az, aki ezt a se­gítséget megtagadta, elsza­lasztva a Nyugat utolsó lehető­ségét, hogy leszámoljon a vörös sárkánnyal. Azóta kiderült, hogy soha, még rémálmában sem merült fel ehhez csak ha­sonló gondolat sem Ameriká­ban. Ennek az alaptalan, s egy­ben utolsó remények szétfosz­­lása a mai magyar valóság alap­ja, amikor nincsenek se illúzió­ink, se reményeink, s mindenki megpróbál élni, ahogy lehet, „mert eszi, nem eszi, nem kap mást”! Talán ez is része volt a nagy tervnek, s az illúziótól nemcsak minket, de a környező rab népeket is meg akarták fosztani? Miért nem segített a Nyugat?­ A nyugati hírszolgálat sze­rint — gazdái is így véleked­nek — a II. világháború volt az utolsó „igazságos” háború. Hogy miért? Mert abban a „nagy testvérrel” vállvetve ver­ték le a „fasiszta fenevadat” (akit ugyancsak a világ ban­kárai segítettek hatalomra), aki útjában állt (vagy szerves része volt annak?) az egységes világ­hatalom kialakításának. Az azóta vívott háborúk viszont reakciós háborúk. Céljuk, példá­ul Koreában, Vietnámban a kommunizmus előrehaladásá­nak meggátlása, s mi ez, ha nem reakció, itt is, otthon is. Ha valaki azt hiszi, hogy a világesemények a véletlenek játékaként jönnek létre, az té­ved. A világeseményeket terve­zik, és a kivitelezését irányítják. A kérdés csupán az, kik és ho­gyan? Ha csak a század törté­nelmét nézzük is, akkor is fel kell fedezni, hogy azok képesek csak alakítani a világpolitikát, akik a kézzelfogható hatalmat, a pénzt birtokolják. A világ leg­nagyobb s látszólag egyetlen jól szervezett politikai ereje a kommunizmus — mely egysé­ges tervek szerint és nagyon is világosan megfogalmazott cél­lal cselekszik a világ minden részén — nem jöhetett volna lét­re a nyugati bankárok arany­hegyei nélkül. Megbukott volna a rendszeres segítség hiányá­ban. Reménytelenül elvesztette volna a háborút az amerikai fegyverek nélkül. Nem léphette volna túl határait, ha az ameri­kai katonák nem kapják pa­rancsba, meddig mehetnek el (és még a véletlenül elfoglalt német falut is nem adatják ve­lük vissza, mely az egyezség szerint az oroszoknak járt). Ha a világ tervezőinek valaha is érdekükben állt volna a kommunizmus megsemmisí­tése, erre számtalan jó alkalom lett volna. Az egyik legjobb lehetőség a második világhábo­rú után adódott, amikor a kom­munizmus elől menekült milliós ukrán tömegek boldogan ragad­tak volna fegyvert hazájuk fel­szabadításáért. Ehelyett vissza­­kényszerítették őket Sztálin „Gulágjaira”. Amerikának te­hát még két embert sem kellett volna áldozni. Nem beszélve arról, hogy egyedül Amerika birtokolta az atomfegyvert. Erről hamarosan tettek „Joe bácsi” önzetlen amerikai hívei. Nyugaton talán Churchill volt az egyetlen, aki nemcsak látta, de ki is mondta, hogy a rossz ellenfelet öltük meg. Ju­talma ezért addigi miniszter­­elnöki posztjának elvesztése lett. Amerikában pedig, nehogy „buta ötletei" támadjanak vala­kinek a „nagy szövetségessel” kapcsolatban, megsemmisítet­ték a fegyvereket. Miként egy nemrégen bemutatott doku­mentumfilm mutatta, ép repülő­gépek ezreit robbantották fel a repülőtereken, a tengeren túl pedig eladták azokat. „Joe bá­csi” csodálói tálcán nyújtották át Közép-Európát, a japán szi­getek egy részét, Kínát, később Észak-Koreát, Kubát, Angolát. (Folytatás a 6. oldalon) 1985. október 27. (Folytatás az 1. oldalról) Ennyi szépség, rajongás, hit, áldozat nem veszhet el! Kossuth téren és időn át küldött üzenete ránk kell hogy találjon! Egymást is meg kell hogy találjuk, a hűséggel és áldozatos munkával újjáalkotott szobor ünnepélyén, amikor a magyar lángész, Kossuth öltözteti fénybe hűséges magyarságunkat. Az emlékezés és emlékeztetés méltóságát emeli Ady Endre köl­teményének záró szakasza: . . „Ha lesz olyan kor, hogy a­ népek előtt (1) A Nemzet és Haza összeomolt S nem lesz Hon, csak Világ, — a magyarnak Lesz Hazája, mert Kossuthja volt. " Szabadkai Sándor „Csak” egy magánhangzó! A Rákosi-rémkorszak sajtópolitikájából idéz föl részleteket a MAGYARORSZÁG. Íme egy megtörtént eset: Sztálin halá­lakor a Népszava vezércikket közölt, mely e szavakkal kezdődött: „Mély megrendüléssel...” Sajtóhiba történt, amit senki sem vett észre és az elparentálás első sorában ezt olvashatták az emberek: „Mély megrendeléssel...” Rákosi tajtékzott és a Népszava ügye­letes szerkesztője, meg a gépszedő 10-10 hónapos ingyenes állami ellátást kapott. A börtönben­ FMH rácia egyenlő azzal, hogy senkit sem kell tisztelni, becsülni...” Tudjuk jól, milyen messzi esik egymástól Magyarország és az igazi demokrácia, s mi az, amit a szocializmusban demokráciá­nak neveznek. S az emberek még ezt a felemás, alig­ demokráciát is rosszul értelmezik és visszaélnek vele. Vajon mi lenne, ha a nyugati demokráciák szabadságában élhetnének, ahol tényleg nincsenek kötöttségek s jóformán csak a polgárok jóérzése és­­felelősség­­tudata tartja egyensúlyban a társadalmat? Civilizáltan és többé­­kevésbé kulturáltan is. Mert olyant még a fehér-fekete ellentéttől terhes Amerikában sem lehet tapasztalni, hogy a horgászok — akik általában szelíd emberek — ne férnének meg békésen egymással. A Potomac partján feketék és fehérek hosszú sorban egymás mel­lett lógatják horgukat a vízbe, de még egyszer sem láttam, hogy ordítoztak volna egymással vagy felszórnák a másik helyét üveg­cseréppel, mert az fogott egy halacskát. Igaz, ezek a washingtoni feketék nem a szocializmusban tanulták a demokráciát... „A közöny, ahogyan elmegyünk egymás bajai és az országos bajok mellett — folytatja a cikk szerzője -- néha hátborzongató. Ma már mindenki tudja, hogy évente egy közepes nagyságú város lélekszámával csökken az ország lakossága, mégsem történik semmi. Az embereket nem is érdekli, nem is figyelnek rá, hiszen nem róluk van szó, hanem azokról, akik ötvenéves korukban infarktust kapnak, húsz- vagy hatvanévesen öngyilkosok lesznek (Folytatás a 3. oldalon)

Next