Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-10-27 / 41. szám
1. oldal r■ mm ■ mm ■ mt ■■■■■■■■■■ mm ■ ■■ ■ hihi mm Vasárnapja Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509-2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alopitotta 1894 október 24-én Msgr Böhm Károly pápai prelótus-plébónos. Established October 24, 1894 by Rev. Msg'. Charles Boehm Papal Prelate-Pastor. Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre........................................$37.00 For two years............................... $37 00 Egy évre.........................................$20.00 For one year.................................$20.00 Fél évre........................ ...............$12.00 For six months..............................$12.00 Felelős szerkesztő: P. DENGYMIKLÓS O.F.M. P.O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600; 799-3335 ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; Vi page $125.00; '6 page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek 1■ I■ I■ I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B I B .1 íróinkról. VAJDA ALBERT író, humorista, konferanszié. 1956 óta él Nyugaton. Könyveit, derűs írásait kedveli az emigrációs olvasóközönség. Humoreszkjei rendszeresen jelennek meg nyugati magyar lapokban. Magyar nyelvű könyvein kívül sok műve angol, német és más idegen nyelven is megjelent. Több ízben járta be a világot, kétórás vidám „one-man-show”val Ausztráliától Amerikáig. Európa minden országában fellépett és nagy sikerrel szerepelt olyan távoli vidékeken is, mint Dél-Amerika és Dél-Afrika. A hazai közönség is jól ismeri és kedveli Vajda Albertet. A Szabad Európa Rádióban több mint egy évtizeden át írta és adta elő egyórás vidám heti műsorát, a „Slágerpatikát”, valamint a csütörtökönként ismétlődő „Vajda Albert csütörtököt mond” című adást, amelyben minden héten újabb aktuális témát vetett fel, humorosan, szatirikusan. Új magyar nyelvű könyve „A hétnejű Sárkány” nemrégen jelent meg Torontóban. Új angol nyelvű könyvét, „The Eastern Triangle” címmel, október 23-án, a szabadságharc 29. évfordulóján jelenteti meg a Canadian Arts & Stage Publishing Company, ugyancsak Torontóban. Legközelebbi tervei: November 23-án, Los Angelesben, az ottani Szabadságharcos Szövetség meghívására, „Vidám vélemény a világról” címmel tart konferansz-estet, Szörényi Éva, a Nemzeti Színház volt tagjának közreműködésével. Hollywood regényes életrajzát írja folytatásokban a SZER részére, ezenkívül dolgozik új könyvén, „Egy nyugalmazott kandúr emlékiratai” címmel. Hangsúlyozta: nem önéletrajz! * Stirling György: Acsarkodó társadalom Az Élet és Irodalom legutóbb érkezett számának vezércikkét átfutva két régebbi olvasmányom jutott eszembe. Az egyik Hankiss Elemér szociológus „Diagnózisok" című könyve volt, a másik pedig egy, a cserkészetről megjelent hazai tanulmány, mely — dícséretreméltó tárgyilagossággal — az otthon negyedik évtizede betiltott nagyszerű ifjúsági mozgalom közösségre nevelő hatását elemezte. Hankiss kötete ennek éppen ellenkezőjével foglalkozott: a mai magyar társadalomban eluralkodott közösségellenes magatartásra sorolt fel példákat. Diagnózisát adva egy önmagával meghasonlott társadalom betegségeinek, annak a reménye nélkül, hogy azokra gyógymódot is tudna találni. A szóban forgó ÉS-cikk címe: Füst, szerzője pedig Bertha Bulcsú. Az, aki „Jelenségek" című visszatérő rovatában rendszeresen teszi szóvá a a napi élet visszásságait. Amit azonban a Füstben megír, úgy látszik, fontosabbnak érezte annál, hogy a többi jelenség közé beszorítsa: külön cikket szentelt a témának. A magyar társadalomból kiveszett közösségi érzésről ír, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés teljes hiányáról. S írása végén ugyanakkor — ellentétképpen — utal a két világháború közötti fiatalok (nyilvánvalóan és ki nem mondottan a cserkészfiúk) példás közösségi viselkedésére, segítőkészségére. A hazai életből elénk vetített képsor a címadó füstjelenettel indul. A szerző sétál a csendes, békés balatoni tájban s útja a domboldalon egy kert mellett visz el, ahonnét csípős füstszag száll a nyár végi alkonyatba. Ahogy az már ilyenkor ősz felé faluhelyen szokásos, gazt égetnek a háziak. A csendet egyszerre vad kiabálás töri meg: egy másik, most föltűnt sétáló üvöltözik, ahogy a torkán kifér. Az égető „rohadt anyját” szidja, amiért befüstöli az utcát. Káromkodva tűnik el a kanyarban, de alighogy elhal a hangja, új ordítás veri fel az utcát: a közeli házból egy asszony bukkant elő és még rondább hangnemben szitkozódik. Mondatait „vallásos” (!) szavakkal fejezi be, azért, mert a füst bement az ablakán. Amikor végre előkerül a „bűnös” és zavartan ígéri, eloltja a tüzet, a mérges szomszédasszony még azt kiabálja: „Miért nem döglik meg az ilyen?” Az újságíró némán figyeli a csúf jelenetet. „A toleranciának ez a hiánya megdöbbentett és elkeserített — írja. — A szitkozódás durvasága nem állt arányban az okozott kellemetlenséggel. Egy kis nyárvégi füstszagért furcsa dolog másnak a halálát kívánni." Aztán erről eszembe jut egy másik kép: „Az ablakunk alatt összeütközött két kis autó. Jól öltözött hölgyek szálltak ki belőlük, és trágár szavak kíséretében összerugdalták egymást. A jelenet annyira komikus volt, hogy akkor az ügy esetleges mélyebb jelentésén el sem tűnődtem.” Újabb jellemző apróságokra emlékezik vissza. Balatoni ember lévén, itteni tapasztalatait eleveníti fel: „A balatoni horgászállapotok mélyebbre már aligha süllyedhetnek. A vízparti szemlélődésnek évek óta vége. A sport csendes birodalmából durvaság és közönségesség csatamezejévé változtak a partok. Táskarádiók üvöltenek, beszeszelt emberek trágár bemondásai töltik ki a hajnalokat és az esték csendjét. A jelölőkarókat kirángatják, a csónakokba belepiszkítanak. Ha valaki véletlenül valahol halat fog, annak a helyét másnapra felszórják üvegcseréppel. S aki szólni mer, annak egy-kettőre beígérik a verést. Hol vannak már azok az idők, amikor a vízparton üldögélés költészet volt? Valamikor az ember azért indult el a vízpartokra, hogy kipihenje a várost. Ma visszamenekül a városba, hogy kipihenje a Balatont.” Milyen elszomorító is ilyesmiket olvasni! Ha a magyar tenger mellett, a békés hangulatot lehelő csodálatos tó partján — mely jószerivel kis hazánk egyetlen igazi üdülőhelye és idegenforgalmi látványossága —, ha már ebben az idillikus környezetben is ennyire megvadulnak és kivetkőznek emberi mivoltukból a pihenő polgárok, mi lehet máshol? A városok kőrengetegeiben, a napi munka hajszája közben, a gürcöléstől fáradtan, vajon hogyan viselkednek ugyanezek az emberek, ha az idegnyugtató pihenés idején is ennyire türelmetlenek és durvák egymással? Bertha Bulcsú erről is szót ejt. „Kiveszett belőlünk az egymás iránti megbecsülés — írja — kiveszett belőlünk minden jóhiszeműség és tolerancia. A megbeszélés fokozatát már nem ismerjük: tárgyalás helyett ordítunk, fenyegetőzünk és ütünk. Ütünk szavakkal, magatartással, de gyakran ököllel is. Úgy érzem, az óvodákban, iskolákban, az ifjúsági közösségekben nem tanulunk meg viselkedni. Nálunk nagy közösségek értik félre a demokráciát. Azt képzelik, a demok KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. október 27. Feglein István: Az 1956-os szabadságharc történelmi távlatokban 1956 októberének dicsőséges tíz napja megrázta a világot. A világ azonban könnyen feled, sokan vannak, akik e felejtés fátylát szorgalmasan teregetik a nekik kellemetlen eseményekre. Mi azonban nem feledhetünk. Népünk börtönben van, nem gondolkozhat tehát történelmi távlatokban. Az adatok sem állnak rendelkezésre, hisz’ mióta tájékoztatják a rabszolgákat? A népnek csak annyit, amennyi neki való; a lenini jelszót az egész világon alkalmazzák. Nekünk nemcsak lehet, de kötelességünk is felfedni az elleplezett adatokat. Nemcsak azért, hogy megértsük mi történt és történik körülöttünk, hanem azért is, hogy mindebből levonhassuk a megfelelő következtetéseket, hogy ne legyünk ismét a tévedés áldozatává, s főleg, hogy azt tudatosítsuk, kitől várhatunk még segítséget. A második Mohács Az ázsiai hordák kegyetlenül gyilkolva, rabolva, háromszor özönlötték el hazánkat. A legutolsó azonban különbözött az előbbiektől. A vörös sárkánynak a Jelenések könyvében megírt seregei jöttek most, hogy megfosszák önállóságától, minden jogától, s gyakorlatilag megsemmisítsék, rabszolgaságba hajtsák hazánkat. Az 1945- 48-as átmeneti időszakban, az akkor még erős konzervatív nyugati közvélemény megtévesztésére, a jaltai egyezmény szellemében, csupán propaganda szempontból látszat függetlenséget kapott az ország. A megtartott két választáson a kommunizmus kerek elutasítása még csak növelte az ellenünk is izzó gyűlöletet. A megválasztott, többségükben balra hajló politikusok abban az illúzióban ringatták magukat, hogy talán meg lehet valamit menteni az ország függetlenségéből, ha leállnak az ördöggel egy tálból cseresznyézni. Ez az illúzió elsősorban onnét adódott, hogy a magyar politikusoknak mindig gyenge oldala volt a világpolitika realitásainak felismerése. Csupán Mindszenty látta — Isten kegyelméből és hitének erejéből — hogy a sátáni erőkkel alkudni nem lehet! Társadalmi agymosás 1948-ban, amikor a kommunisták látták, a Nyugatnak esze ágában sincs bármit is tenni ellenük, az úgynevezett fordulat évében nyíltan átvették a hatalmat, s megkezdődött az ország társadalmi méretekben történt idomítása az Oroszországban már jól bevált Pavlov-i módszerekkel. Ma agymosásnak hívjuk ezt a folyamatot, mely tudományosan ki van dolgozva, s a piszhológiának csúfolt tudomány szerves részét alkotja. A módszert Sztálin alkalmazta először a 30-as években, s a kísérletnek 7 millió áldozata volt. Lényege: az áldozat megfosztása egyéniségétől, a kétségbeesés állapotába való kergetés, melyben még az élet sem biztos többé, hogy aztán ebben az állapotban új feltételes reflexek alakuljanak ki. Ezen állapotot a nép megtizedelésével, kínzásával, éheztetésével, a besúgóhálózat kiépítésével érték el. Suttogva sem mert már senki véleményt nyilvánítani, hiszen hányat vittek el éjszakánként, ami azt az illúziót keltette, hogy az ÁVO mindent tud, s minden ellenállás felesleges. A nehéz munka után az új reflexek kiépítésére mindenkinek kötelező volt „fejtágításon” résztvenni. Az agymosás szerves része a kegyetlenkedést követő lazítási periódus, amikor a kínzást egy nyugodtabb szakasz váltotta fel. 5 évi kezelés után így került hatalomra Nagy Imre, hogy megengedje a gyeplőt. Rövid uralma azonban véget ért, ismét a hóhérok kerültek előtérbe, mintegy figyelmeztetésül: a kis tó után ismét az ostor következhet. Ez a szakasz azonban rövid életű volt, ismét enyhülés következett 1956 során, ami váratlan meglepetéssel szolgált a hóhéroknak. A magyar nép visszaütött. Méghozzá keményen! A dicsőséges tíz nap, mint tudjuk, megrázta a világot. Sok embernek nyílt ki a szeme Nyugaton, de lényegében a világ ment tovább azon az úton, melynek célja az egységes világhatalom kialakítása. A nyugati propaganda szerepe 1956-ban talán a legmegrázóbb volt az illúziók elvesztése. A szenvedő lelkekben mélyen élt a remény: Amerika nem nézheti tétlen kínzásunkat, s előbbutóbb felszabadít. Ezt a tévhitet táplálták a szabad magyar nyelvű rádióadások is. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy Truman — a volt elnök — figyelmeztette Eisenhowert — az akkori elnököt — ne tápláljanak alaptalan reményeket a rab nemzetekben, ha segíteni úgysem akarnak rajtuk. Mint tudjuk, elsősorban Eisenhower volt az, aki ezt a segítséget megtagadta, elszalasztva a Nyugat utolsó lehetőségét, hogy leszámoljon a vörös sárkánnyal. Azóta kiderült, hogy soha, még rémálmában sem merült fel ehhez csak hasonló gondolat sem Amerikában. Ennek az alaptalan, s egyben utolsó remények szétfoszlása a mai magyar valóság alapja, amikor nincsenek se illúzióink, se reményeink, s mindenki megpróbál élni, ahogy lehet, „mert eszi, nem eszi, nem kap mást”! Talán ez is része volt a nagy tervnek, s az illúziótól nemcsak minket, de a környező rab népeket is meg akarták fosztani? Miért nem segített a Nyugat? A nyugati hírszolgálat szerint — gazdái is így vélekednek — a II. világháború volt az utolsó „igazságos” háború. Hogy miért? Mert abban a „nagy testvérrel” vállvetve verték le a „fasiszta fenevadat” (akit ugyancsak a világ bankárai segítettek hatalomra), aki útjában állt (vagy szerves része volt annak?) az egységes világhatalom kialakításának. Az azóta vívott háborúk viszont reakciós háborúk. Céljuk, például Koreában, Vietnámban a kommunizmus előrehaladásának meggátlása, s mi ez, ha nem reakció, itt is, otthon is. Ha valaki azt hiszi, hogy a világesemények a véletlenek játékaként jönnek létre, az téved. A világeseményeket tervezik, és a kivitelezését irányítják. A kérdés csupán az, kik és hogyan? Ha csak a század történelmét nézzük is, akkor is fel kell fedezni, hogy azok képesek csak alakítani a világpolitikát, akik a kézzelfogható hatalmat, a pénzt birtokolják. A világ legnagyobb s látszólag egyetlen jól szervezett politikai ereje a kommunizmus — mely egységes tervek szerint és nagyon is világosan megfogalmazott céllal cselekszik a világ minden részén — nem jöhetett volna létre a nyugati bankárok aranyhegyei nélkül. Megbukott volna a rendszeres segítség hiányában. Reménytelenül elvesztette volna a háborút az amerikai fegyverek nélkül. Nem léphette volna túl határait, ha az amerikai katonák nem kapják parancsba, meddig mehetnek el (és még a véletlenül elfoglalt német falut is nem adatják velük vissza, mely az egyezség szerint az oroszoknak járt). Ha a világ tervezőinek valaha is érdekükben állt volna a kommunizmus megsemmisítése, erre számtalan jó alkalom lett volna. Az egyik legjobb lehetőség a második világháború után adódott, amikor a kommunizmus elől menekült milliós ukrán tömegek boldogan ragadtak volna fegyvert hazájuk felszabadításáért. Ehelyett visszakényszerítették őket Sztálin „Gulágjaira”. Amerikának tehát még két embert sem kellett volna áldozni. Nem beszélve arról, hogy egyedül Amerika birtokolta az atomfegyvert. Erről hamarosan tettek „Joe bácsi” önzetlen amerikai hívei. Nyugaton talán Churchill volt az egyetlen, aki nemcsak látta, de ki is mondta, hogy a rossz ellenfelet öltük meg. Jutalma ezért addigi miniszterelnöki posztjának elvesztése lett. Amerikában pedig, nehogy „buta ötletei" támadjanak valakinek a „nagy szövetségessel” kapcsolatban, megsemmisítették a fegyvereket. Miként egy nemrégen bemutatott dokumentumfilm mutatta, ép repülőgépek ezreit robbantották fel a repülőtereken, a tengeren túl pedig eladták azokat. „Joe bácsi” csodálói tálcán nyújtották át Közép-Európát, a japán szigetek egy részét, Kínát, később Észak-Koreát, Kubát, Angolát. (Folytatás a 6. oldalon) 1985. október 27. (Folytatás az 1. oldalról) Ennyi szépség, rajongás, hit, áldozat nem veszhet el! Kossuth téren és időn át küldött üzenete ránk kell hogy találjon! Egymást is meg kell hogy találjuk, a hűséggel és áldozatos munkával újjáalkotott szobor ünnepélyén, amikor a magyar lángész, Kossuth öltözteti fénybe hűséges magyarságunkat. Az emlékezés és emlékeztetés méltóságát emeli Ady Endre költeményének záró szakasza: . . „Ha lesz olyan kor, hogy a népek előtt (1) A Nemzet és Haza összeomolt S nem lesz Hon, csak Világ, — a magyarnak Lesz Hazája, mert Kossuthja volt. " Szabadkai Sándor „Csak” egy magánhangzó! A Rákosi-rémkorszak sajtópolitikájából idéz föl részleteket a MAGYARORSZÁG. Íme egy megtörtént eset: Sztálin halálakor a Népszava vezércikket közölt, mely e szavakkal kezdődött: „Mély megrendüléssel...” Sajtóhiba történt, amit senki sem vett észre és az elparentálás első sorában ezt olvashatták az emberek: „Mély megrendeléssel...” Rákosi tajtékzott és a Népszava ügyeletes szerkesztője, meg a gépszedő 10-10 hónapos ingyenes állami ellátást kapott. A börtönben FMH rácia egyenlő azzal, hogy senkit sem kell tisztelni, becsülni...” Tudjuk jól, milyen messzi esik egymástól Magyarország és az igazi demokrácia, s mi az, amit a szocializmusban demokráciának neveznek. S az emberek még ezt a felemás, alig demokráciát is rosszul értelmezik és visszaélnek vele. Vajon mi lenne, ha a nyugati demokráciák szabadságában élhetnének, ahol tényleg nincsenek kötöttségek s jóformán csak a polgárok jóérzése ésfelelősségtudata tartja egyensúlyban a társadalmat? Civilizáltan és többékevésbé kulturáltan is. Mert olyant még a fehér-fekete ellentéttől terhes Amerikában sem lehet tapasztalni, hogy a horgászok — akik általában szelíd emberek — ne férnének meg békésen egymással. A Potomac partján feketék és fehérek hosszú sorban egymás mellett lógatják horgukat a vízbe, de még egyszer sem láttam, hogy ordítoztak volna egymással vagy felszórnák a másik helyét üvegcseréppel, mert az fogott egy halacskát. Igaz, ezek a washingtoni feketék nem a szocializmusban tanulták a demokráciát... „A közöny, ahogyan elmegyünk egymás bajai és az országos bajok mellett — folytatja a cikk szerzője -- néha hátborzongató. Ma már mindenki tudja, hogy évente egy közepes nagyságú város lélekszámával csökken az ország lakossága, mégsem történik semmi. Az embereket nem is érdekli, nem is figyelnek rá, hiszen nem róluk van szó, hanem azokról, akik ötvenéves korukban infarktust kapnak, húsz- vagy hatvanévesen öngyilkosok lesznek (Folytatás a 3. oldalon)