Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-11-17 / 44. szám

6. oldal • KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA — Aggyik csak abba a mérgesbű Jani bácsi, nekem is, meg a cimboráknak. így kezdődött minden szombaton este Böröcze Józsefnél azóta, hogy a gyárban megkapta a fizetését. A sarki élelmiszerbolt nem beváltotta a csekket. Ruhára, lakásra, ételre nem sokat költött, de annál többet a kocsmára. Tizedik éve már, hogy egyedül búslakodik Amerikában, az asszony meg odahaza Dörgicse-Akaliban a két gyerekkel. Küldi neki a csomagokat, meg a magyar iroda útján a pénzt is, de hát ez nem minden. Mielőtt lecsukták volna, átszökött a határon, aztán most az asszonyt nem engedik hozzá. A nagy búsulásban — Böröcze minden héten fizetés után nekikeseredett — néhány cimborával hamarosan elitta, amit egész héten fáradságos munkával keresett. Kisimítgatta a bárpulton az ötdollárost. — No Jani bácsi, hát szomjaztat bennünket, teccsemán meg mégöccöl, ne sajnálja tőlünk, merthogy igen elhagyott árvák vagyunk. Megint megtöltötték a poharakat. — Hát bizony szomorú így ez az élet, asszony nélkül. Megint ittak. Aztán Böröcze igazított egyet a nyaka körül, az inge gallérján, amelyik olajos is volt, meg izzadságtól szurtos, aztán az ivótársakhoz fordult. — Hát hogy is van az a nagynóta? Ragyogott a szemük, amikor egymásra néztek. Böröcze felhajtotta a borát, hátraszegte a fejét és úgy kezdte: „Szagos meggyfát nem mindenkin látni Barna kislányt nem könnyű tanálni...” Szépen nekikerekedett a nóta a kocsmában és szállt, mint a füst keresztül az ablakon, az emeleti helyiségbe, ahol éppen a Nőegylet ülése volt. Egy pillanatra megszakadt a beszéd. Az öregebbek bosszúsan rázták a fejüket. — Már megint búsul a Böröcze, pedig el sem hiszi már senki neki, hogyha nagyon akarná, hát már itt volna a felesége... Fiatalok is jöttek az ivóba és a másik helyiségből áthallatszott a bedobós masina gépzenéje. Ez igen bosszantotta Böröczét. — Hát eltinni, hát ha megénének se tunnék mulatni ilyen muzsikára... Ebben megegyeztek mind és újra ittak. Böröcze most kiállt a kocsma közepére és nekieresztette bikaölő hangját, még a mennyezet is beleremegett. „Heeej, Luca Panna, Luca Panna megy a kútra Oszt nem tanál a gyalogútra...” Ez már aztán igazi nagy nóta volt. Még Jani bácsi, a báros is belesegített, odafent, a nőegyleti gyűlésen is néhány asszony önkéntelenül is mozgatta a vállát. Éppen az ismétlésnél tartottak, amikor nyílt az ajtó és a kíváncsiskodók között egy fejkendős, sovány, barna asszony került elő kézenfogva két gyermekét. Böröczében bentfúlt a nóta, taktust verő ökle is megállt a levegőben, mintha nem hinne a szemének. — Örzse...örzsikém, hát te vagy az én hites feleségem, dehát hogy’ kerülsz te ide...? Átölelte az asszonyt is, meg a két gyereket. — Hát el se akarom hinni, annyira részeg lennék? Vagy mi? Hát hogy tutta kigyúlni ide? Sok ember sereglett köréjük, örzse, a bogárszemű szép, de agyondolgozott asszony elfogódva állt a kocsma közepén. Böröcze elkapta a kezét, aztán nagyot rikkantott. — Hé Jani bácsi, emberek, nagy ünnep ez a mai néköm, meggyütt örzse, a hites feleségem, a két gyereköm. Hát ezt meg kék ünnepenyi! Jani bácsi, hoci csak abbul a háromemberes borbul mindenkinek , aki itt van, ne sajnálja, pedákot megfizettyük, de ma mindenki az én csekkemre iszik... örzse megfogta a bika nagy ember kezét és halkan mondta. — Édesuram, én nagyon fáradt vagyok a hosszú úttól, meg a gyerekek is, szeretnék hazamenni... Böröcze megdöbbenve nézett rá. — Hazamenni most?...amikor ünnepelni akarunk?... Örzse gyöngéden nógatta. — Mennyünk haza... Nagy, dermesztő csend ült el az ivóban. Böröcze idegesen forgatta a fejét. A cimborák is arrább mentek. Jani bácsi is, mintha nem hallotta volna a rendelést, visszament a bárpult mögé és a poharakkal foglalatoskodott. Csak a másik teremből, a masinából rikoltozott a néger muzsika. A két gyerek is unszolta. „ — Mennyünk idesapám... Böröcze megigazgatta a nadrágszíját és megsodorta a bajuszát. — Hát, ha már annyira mönni akartok, akko mönünk, akko nincs mit tenni, hát mönünk, mer’hogy én csak egy kis örömünneplést akartam, de hát így is jó, ha ti mönni akartok, hát akkor mönünk... Az ajtóban sorra élt éjszakáztak mindenkitől, aztán nekivágtak a magyar negyed utcáinak. A hír már messze előttük járt és az emberek kijöttek a házak elé, megvizslatták és megköszöntötték őket. Megjött Böröcze Józsi felesége két gyerekével Magyarországról... Nyikorogtak a falépcsők. A padlásszobában egy katonapokróccal letakart ágy, a szoba közepéről egy csupasz villanykörte lógott egy szál dróton és a mellette lógó légypiszkos madzaggal kellett megrántani, hogy égjen. Sárgás fény terült szét a szobában, és a nyitott ablakon berepültek a lepkék. Az ételmaradék még ott volt az asztalon a tányérokban. A sarokban üres konzervdobozok, az egyik ablak papírral beragasztva és a mennyezeten rojtokban lógott a pókháló. Örzse a két gyerekkel állt a szoba közepén. Böröcze kissé szégyenkezett. — Hát tudod, Örzse, egyedül nem vót itthon maradásom. Mindig ts vótatok az eszembe, aztán nem sokat töröttem a szobává... Örzse seprőt kerített és kitakarította a szobát. Tiszta ágyat húzott és a párnákra is tiszta huzatot. Feljött a háztulajdonos és felajánlotta a másik, nagyobb szobát addig, amíg elsején kimegy a lenti lakó és a szoba-konyhás lakásba beköltözhetnek. Ettől kezdve megváltozott Böröcze élete. Tiszta, mosott és vasalt ruhában ment a munkába. Munka után egyenest haza. Aztán vásárolni ment az egész család a kis kétkerekű tolókocsival. A lakásban rend és tisztaság, akárcsak a katonáéknál. Pedig Örzse nem volt katona, Böröcze meg két évet szolgált a híradósoknál. Most már nem dobta a cigarettavéget a padlóra és otthon itta meg a vasárnapi ebéd után a fröccsöt, a gallonos kaliforniai rizlingből. Meg is kérdezte Molnár Karcsit a heti fizetés után: — Hát nem iszunk meg egy háromemberes fröccsöt a Jani bácsinál? Az én kontómra... Böröcze nem felelt mindjárt. Nagy volt a kísértés. Bemenni a hűs kocsmába, a cimborákkal meginni egy-két pohár bort. Tudta, hogyha elkezdi megint, az egy-két pohárnak folytatása lesz. Aztán kezdődik a lucapannázás és megint folytatódik minden úgy, ahogy eddig volt. Amíg örzse meg nem jött, örzse megváltoztatta az életét. Most is otthon várja, mert együtt mennek vásárolni. Hazaviszi a pénzt, a fizetését az utolsó centig. Abból aztán az okos örzse ügyes beosztással vesz élelmet. Jókat esznek, mert Örzse úgy főz, akárcsak az édesanyja. Aztán cipőt, ruhát a gyerekeknek, meg neki is új inget. Az asszony aztán olyan takaros abban a virágos nyári ruhában, amit kiárusításon vettek az olcsó üzletben. Várják otthon a gyerekek is. A kis kétkerekű tolókocsival mennek vásárolni. Közben beszélgetnek, nevetnek, jókedvűek. Otthon vacsorára csipetkés gulyásleves lesz, meg túrós és lekváros palacsinta és a háromemberes fröccs is odakészítve a tányérja mellé. — Köszönöm, de nem...sietek haza, mert vásárolni megyünk a gyerekeknek, meg az asszonynak is kell egy s más, most gyüttek az óhazából, hát úgyszólván egy pendelyben... Molnár Karcsi azonban unszolta. — Hát akkor utána, ha bevásároltatok, ott várunk a Jani bácsinál. Nem lehet mindig csak az asszony szoknyája mellett ülni... Az ivóból áporodott ital és füst szaga csapta meg az orrát. Böröcze most már nevetve felelt. — Nem mehetek, mert holnap új ruhában menünk a templomba bemutatkozni és utána a házigazdám kivisz az utóján a tóhoz, odakint is fogunk piknikelni... Fütyörészve ment az utcán hazafelé. Örzse szépen, csinosan állt az ajtóban és köszöntötte. — Isten hozta édes uram, szedhetem a gulyást? Füry Lajos:Örzse rendet csinál Szabó Balázs: „Vár állott s most kőhalom” A magyarság egykor oly szép palotái, várai és kúriái ma többnyire egereknek, patkányoknak adnak otthont. Köztudott, milyen primitívséggel bánt a bevonuló orosz hadsereg, majd a „népi demokrácia" kulturális emlékeinkkel, nemzeti kincseinkkel. Mégis, ami a legtöbbet ártott, az az idő, és hogy legtöbbször nem tudtak mit kezdeni ezekkel az épületekkel. „Eredeti funkciójukat elvesztették", mint ahogy ezt a pesti „Ötlet" című újság nemrég írta, és csak kevés jutott olyan humánus feladathoz, mint ahogy a péceli Ráday-kastély, amelyből kórház lett, a martonvásári Brunszvik-kastélyból kutatóintézet, több másikból pedig szociális intézetet, üdülőt csináltak. Sok más épületből pártüdülők, vadászlakók és hasonló, a néptől elzárt objektumok lettek, „őrségváltás" történt. Legnagyobb részük pedig egyszerűen üresen maradt vagy „helyi" felhasználást nyert, gazdasági épületként, raktárként. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie, mire rájöttek, hogy itt valami fontos és egyedülálló lehetőséget játszanak el. Inkább szervezetlenségnek, mint pénzhiánynak köszönhető ez, hiszen a nyolcvanas évek eleje óta évi 40—50 millió forintot adtak ki tatarozásra, és ugyanennyi összegből támogatnak vállalatokat vagy akár magánszemélyeket, akik kastélyokat vagy kúriákat vásárolnának. Ilyen érdeklődés létezik, bár az ezzel járó életforma ma nehezen képzelhető el Magyarországon. Sokkal több kilátás van például olyan tervek sikerére, mint ahogy három közel álló kastélyt (Majk, Fehérvárcsurgó, Lovasberény) akarnak egy külföldi vállalat közreműködésével száll oda hálózattá kiépíteni, vagy a nagycenki Széchenyikastély egykori gazdasági épületéből, a Vörös-kastélyból, Győrött pedig a karmelita kolostorból terveznek szállodát. Ma Magyarországon 9200 védett műemléket tartanak nyilván, ebből 650 kastély. Ez a szám évről évre csökken, egy részük egyszerűen összedől és eltűnik a térképről, mint például a tarnaörsi Orczykastély vagy a Somogy megyei Büssün a Dorfmeister-képekkel díszített Gaál-kúria. 1966 és 1980 között csaknem harminc kastély jutott ilyen sorsra. Dr. Muzsnay Jenő: Székelyföldi történeti forráskiadványok Nemcsak nekünk, akik onnan kiszakadtunk, hanem mindannyiunknak szívügye elnyomott székely népünk tragikus sorsa. Történelmének viharaiból tisztán, nemzeti öntudatának megőrzésével került ki ez a nép, amely lemondások és megalázások tömkelegével küzd fennmaradásáért. Azoknak a cikksorozatoknak keretében, amelyeknek közzétételében az emigrációs magyar sajtónak oly nagy szerepe van, nem hagyhatjuk említés nélkül a jelenlegi hazai irodalom közreműködését, mely ha nem is képes az elnémított, új utat kereső újságkiadványok betűivel harcolni, de könyvek megjelenésével (Cserei Mihály: Erdély histórája, Bethlen Gábor emlékezete, stb.) s egyéb Erdélyt érintő történelmi irodalmával hallat magáról. Éppen ezért ne szűnjék meg nálunk az a nagyszerű akció, amely az erdélyi élet világát ébren tartja. Annál inkább érdekel egy könyv megjelenése, amely nem a hazai, hanem a bukaresti Kriterion kiadásában jelent meg s amelynek éppen ez a tény kölcsönöz érdekességet. Az említett könyv címe: SZÉKELY OKLEVÉLTÁR, amely a XVI. század végi székely életet tükrözi kisebb-nagyobb bajaival. Nem regények, elbeszélések vagy néprajzi leírások alakjában, hanem községi irattárakból előkotort és feldolgozott, a székely székek előtt lefolytatott perek jegyzőkönyveinek tartalmával. A nagy formájú könyv több mint nyolc oldalas bevezetésében megemlíti, hogy egy olyan világot örökítenek meg ezek, amely minden gondjával, bajával, jellegzetes gondolkodásmódjával és polgári közigazgatási rendszerével sajátos életforma-kereteket tükröz. Alig van a jegyzőkönyvekhez fogható írás, amely hasonló bepillantást engedne a mindennapi élet mélyébe, a Szék törvényszéke elé — amely nemcsak mint elsőfokú joghatóság, hanem mint fellebbezési fórum is szerepelt — a legkülönbözőbb természetű perek kerültek: közönséges bűncselekmények nyomán felmerült kárigények, hagyatéki osztozkodásból származó nézeteltérések, kezességi viták, önhatalmú fogva tartás, birtok elszántásból eredő határsértés, tilosba tévedt barom elhajtása, de a mai kifejezéssel élve csirkeperek is. A SZÉKELY OKLEVÉLTÁR most megjelent első kötetét, az előszó szerint, további kötetek fogják követni és ezek szerves részét fogják alkotni a „romániai történeti forráskiadványoknak”. A bevezetés szerzője marxista tudományos tételeket csempész be a könyv előszavába és elfelejti, hogy ha a magyar történelem írása társadalomtörténeti utat választ, máris mellékvágányra téved. A marxizmus, az általa tökéletesnek tartott világmegváltó hitet hiába oltja be az oklevéltárból kitükröződő életszemléletbe. Úgy jár, mint egészséges élettérbe betolakodó idegen test: kénytelen távozni abból. A társadalompolitikai irány ugyanis az új idők hamis 1985. november 17. Vajda Albert: Ismerkedem Amerikával 2. Gyógykezelés - Florida-módra Lehetséges, hogy lesznek, akik elfogultsággal fognak vádolni, de én mégis megmondom őszintén: nekem minden tetszik Amerikában. Az is tetszik, ami nem tetszik. Vegyük például a gyógykezelést. Az európai ember ahhoz szokott, hogy ha felkeresi orvosát, akkor a doktor meghallgatja a panaszt, megvizsgálja a beteget, elrendeli a szükséges laboratóriumi ellenőrzést, röntgent, azután a páciens ismét elmegy hozzá, megbeszélik a gyógymódot és pár hét múlva, postán megérkezik az orvosi számla, amit azután a beteg kifizet. Mennyivel okosabb, egyszerűbb és bürokráciamentesebb ez Amerikában. Illetve Floridában, mert ott élek és mivel egy idő óta ismerkedem Amerikával, tehát annyit már megtanultam, hogy ahány állam, annyi szokás, hiába nevezik az országot Egyesült Államoknak. Floridában a beteg felmegy az orvoshoz és beül a várószobába. Eddig pontosan olyan minden, mint az elaggott Európában. Bizonyos várakozási idő elteltével megjelenik az első aszszisztensnő, behívja a beteget egy szobába, megméri a súlyát és a magasságát, szájába dug egy hőmérőt, megméri a vérnyomását és utána közli: üljön le, mindjárt jön a doktor. A beteg leül, belelapoz az asztalon fekvő régi magazinokba és vár. Hallja, hogy a szomszéd szobában egy másik beteggel ugyanazt csinálják, mint vele. Ez megnyugtatja. Bizonyos idő elteltével bejön a doktor. Kedves, barátságos, kevésbeszédű, ami érthető, mert további szomszédos helyiségekben további betegek lapoznak további öreg folyóiratokat és várnak rá. Megméri ő is a beteg vérnyomását, meghallgatja a szívét, megnyomogatja a hasát. Közben tekintete fürkészve kúszik a beteg arcára. Nem az arcszíne érdekli, nem is az, hogy rángás futott-e át a vonásokon, amikor a lépét döfködte. Ismerkedem Amerikával, tehát azt már megtanultam, hogy a floridai doktor azt latolgatja: vajon olyan páciens fekszik-e előtte, aki valamilyen okból kifolyólag be fogja-e perelni őt, az orvost, vagy sem? A latolgatás eredményét angolul úgy mondják: To be on the safe side! Maradjunk biztonságos talajon, dönti el magában a doktor, behívja második számú asszisztensnőjét és elrendeli, hogy a betegen hajtsanak végre minden lehetséges vizsgálatot. Mindegy, hogy az volt a panasz: bronchitisze van és köhög. Csináljanak tüdőröntgent, vizelet-, vér- és széklet-vizsgálatot, rákszűrést, vesetükrözést, szemfenék-vizsgálatot... Semmi sem maradhat ki, így szól a ki nem mondott orvosi alapelv Floridában. Ezzel, mintegy kizárásos alapon, az orvos eléri azt, hogy a beteg ügyvédje nem állhat elő azzal a váddal: a doktor elmulasztotta az epehólyag átvilágítását és ezzel 16 milliós kárt okozott a páciens szervezetének. Ha minden lehetséges vizsgálatot elvégeznek kell, vagy nem, az mindegy — hosszabb ideig kell törniük a fejüket egy esetleges kártérítési per esetében. Amikor az orvos kiadta az utasításokat, elbúcsúzik a pácienstől, aki felöltözik, kiballag a várószobába. Ott kiböki a szemét egy nagy tábla, amely közli, hogy a vizsgálat befejezése után kéretik a számlát azonnal kiegyenlíteni. A számlára nem kell várni. A számla készen áll, a harmadik számú asszisztensnő várakozó tekintete ott függ a beteg arcán és követi kézmozgását is, ahogyan előhúzza a csekk könyvét és kitölti a csekket. Minden látogatás ugyanígy zajlik le: előbb várakozás, utána hőmérőzés, súly- és magasságmérés, vérnyomás ellenőrzés, majd pedig jön a doktor, hallgatózik, nyomogat, újabb laboratóriumi teszteket rendel el, búcsúzik, beteg ki, csekk-könyvelő, beteg el. Okos, hogy ne mondjam, bölcs módszer. Nem kell nyilvántartani, hogy ki fizetett, ki nem, mint az elavult európai rendelőkben. Az orvos teljesítette a feladatot, joggal várhatja, hogy a díjazást azonnal megkapja. Nekem roppant tetszik ez a módszer. Hiszen az orvosnak sok éven át kell tanulnia az egyetemen, utána kórházi gyakorlatot szereznie ahhoz, hogy végre megnyissa rendelőjét, ahol kettős minőségben kell dolgoznia: úgyis, mint orvos és úgyis, mint minden eshetőségre kész ügyvéd. Mert amennyire megismertem Amerikát, itt kissé népszokássá vált az orvosok perlése. Csodálom, hogy a floridai doktorok minden vizsgálat végén kérik csak el a díjazást a betegtől. Nem csodálnám, ha bevezetnék a részletfizetést. Ez alatt azt értem, hogy — mondjuk — amikor megmérte a páciens vérnyomását, közli vele, hogy 130 per 80, akkor hozzáteszi: „25 dollár.” A beteg benyúl levetett nadrágjának zsebébe, kiveszi a csekk-könyvet, kiállítja a csekket, átnyújtja. A doktor megnézi helyes összeget írt-e be, utána bólint, meghallgatja a páciens szívét, közli, hogy dobog és hozzáteszi: „30 dollár.” A beteg ezt is azonnal kifizeti. És a műveletet addig folytatják, amíg a beteg ki nem fogy a vizsgálandó szervekből és csekklapokból. Folytatjuk szeleit fogja be a vitorlájába és azt kívánja visszavetíteni a múltra. Egy tényt ne felejtsünk el: az újonnan kiadott SZÉKELY OKLEVÉLTÁR a bukaresti Kritérion révén került kinyomatásra, és a politikai utalásokra nem pusztán a politikai pártállás, hanem a nemzetiségi hovatartozás miatt is szükség lehetett. Tehát, ha mégis megjelenik egy ilyen magyar történelmi dokumentum (Erdély magyar világa) — mégha jegyzőkönyvek alakjában is — szerzői nem tehették ezt minden kockázat nélkül. A most megjelent SZÉKELY OKLEVÉLTÁR nem újat hoz, hanem csak felújít. Az előszó vázolja az egész kiadás történetét. A gondolat még 1869-ben született meg, amikor a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottságának ülésén tettek erre indítványt. Az első kötet 1872 áprilisában készült el. Ezt követték a többiek, összesen 8 kötet, és az utolsó 1934-ben jelent meg. A székely oklevéltár ügyének tehát több mint egy évszázados múltja van. Az újból megindult munkának feldolgozás, kiegészítés, átdolgozás jellege van, s az előszó a következőképpen jellemzi: „Szükségesnek látszik a már kiadott források további fontos számbavétele, a kiadatlan források feltárása érdekében pedig a levéltári állagok körültekintő felmérése. Mind e munkálatok célja olyan több kötetes korszerű oklevéltár összeállítása, amelyben a kiadatlan, a hibásan kiadott vagy a már hozzáférhetetlen kiadványokban megjelent források teljes szövege kerüljön közlésre.” Ez hatalmas munka és ennek eredményeképpen szívesen nézünk az új, átdolgozott és kiegészített anyagot tartalmazó és megjelenésre váró kötetek elé. Csak a társadalompolitikai elemeket hagyják el a magyarázatból, melyekre itt semmi szükség nincs. Végül: helyesen állapítja meg a bevezetés, hogy tekintettel a jegyzőkönyvekben lerögzített világos és szabatos élőnyelvre (XVI. század) — amely a korabeli egyes irodalmi alkotásokét is felülmúlja — a szövegek nyelvi sajátosságai rendkívül értékesek nyelvtörténeti szempontból. Ez talán a legfontosabb örökbecsű kincs számunkra az oklevéltárban. ERDÉLY MAGYARSÁGÁT NÉMASÁGRA ÍTÉLTÉK, CSAK MI, SZABAD FÖLDÖN ÉLŐ MAGYAROK TUDUNK ÉRTÜK DOLGOZNI!