Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-11-24 / 45. szám

1985. november 24. Az Amerikai Magyar Papi Szövetség október 22-én tartot­ta őszi gyűlését a trentoni Szent István Plébánián, Mustos Ist­ván Sch. P. gimnáziumi igazga­tó, a Szövetség elnöke szerve­zésében, és Irányi László püs­pök jelenlétében. Tizennégy magyar pap mi­sézett együtt a magyar püspök­kel, akik New York, New Jersey és Pennsylvania magyar plébá­niáiról jöttek, és ott volt a Kato­likus Magyarok Vasárnapjának felelős szerkesztője, P. Dengl Miklós is Youngstownból. A hétköznap ellenére a plébánia hívei szép számmal jelentek meg a szentmisén. A szentbeszédet a vendég­látó templom lelkipásztora, Miskolczy Kálmán mondotta, aki beszédében megemlékezett az 1956-os szabadságharc 29. évfordulójáról, s köszöntötte a magyar püspököt, mint a vilá­gon szétszóródott közel egy mil­lióra becsült katolikus magyar­ság lelkipásztorát. Rámutatott a magyar papi találkozók jelen­tőségére: egymás hitén és ma­gyarságán épülni, új meglátá­sokkal és elhatározásokkal gaz­dagodni, népünk és az egyete­mes kereszténység érdekében. A szentmisét követő gyűlé­sen — a plébánia asszonyai ál­tal felszolgált ebédet követő­­leg — sok beszámoló és problé­ma felvetés hangzott el. Mivel a gyűlés elég hosszú­ra nyúlt és a résztvevő paptest­vérekre még hosszú út várt ha­záig, a katolikus sajtó szerkesz­tője csak szűkebb körben — a püspök és a vendéglátó plébá­nos előtt — tudta elmondani a „Vasárnap” célkitűzéseit: megújult erővel folytatni az immár 90 éve képviselt Szent István-i eszmények köztudatba vitelét és fenntartását, számít­va a magyar katolikus olvasó­­közönség hathatós támogatá­sára. Itt Amerikában ugyanis a legtöbb intézmény személy­hez van kötve: ha a létrehozó személy elöregszik vagy meg­hal, az legtöbbször műve végét is jelenti. Csak egy példát: Csonka Emil „Európa” folyó­irata igazán jó volt, ő meghalt, művét nem volt aki folytassa. Sok intézmény a helyhez van kötve, például a magyar temp­lomok. A lakosság ugyanis ál­landó mozgásban van: ha a hí­vek elköltöznek, a templomok kiürülnek. Ez áll az iskolákra is. A hívek lelkesedése is kialszik. Valamikor egy magyar pap ez­res hallgatóság előtt is beszélt egy ünnepi alkalommal: ma örül, ha 50—60 hallgatója akad. Egyedül a szellemi termé­kek, a sajtó, a könyvek nincse­nek helyhez vagy időhöz kötve. E téren is főleg a szerzetes­ren­dek vannak előnyben. Az erdé­lyi ferencesek által kiadott Ka­tolikus Magyarok Vasárnapja jó példa erre. Ez az intézmény nincs személyhez vagy helyhez kötve, a rendi vezetőség iparko­dik megfelelő személyeket kivá­lasztani, ugyanakkor egy szer­zetes közösség jóval függetle­nebb az urbanisztikus változá­soktól, mint egy etnik plébánia. Lényeges tehát, hogy a ma­gyar plébániák minél szorosabb kapcsolatban legyenek az ame­rikai magyar katolikusság e hi­vatalos sajtójával, nem csupán előfizetők szerzésével; hasznos, hogy életükről, gondjaikról, ter­veikről gyakran tájékoztassák e lap szerkesztőit. Ők is ipar­kodnak személyes értesüléseket szerezni, áldozatot hozva az odautazással. Kívánatos volna azonban, hogy helyi „tudósítók” tájékoz­tassák a szerkesztőt, hogy a lap tényleg tükrözze a mai amerikai katolikus magyarok életét, meg­mozdulásait, sikereit vagy prob­lémáit. Emiatt igen hasznos vol­na, hogy minden magyar plébá­nián legalább évente „sajtó­napot” rendezzenek, ahol a hí­vek találkoznának a lap szer­kesztőivel és jobban belátnák, mily nagy felelősséggel tarto­zik minden magyar az amerikai magyar katolikus sajtó fenntar­tásában Istennek és hazájának, amint azt a magyar püspök e lap hasábjain ismételten leszö­gezte. Jó példát adott e téren, épp legutóbb, a torontói Szent Er­zsébet magyar plébánia vezető­sége, ahol a gyönyörű új temp­lom felszentelése (okt. 5.) után, egy sajtónap alkalmával (okt. 20.) találkoztak a hívek a „Va­sárnap" szerkesztőivel. (A sze­mélyes találkozás eredménye volt a 30 új előfizetés.) A magyar katolikus sajtó ezen élenjáró képviselői (írók és szerkesztők) bíznak a magyar plébániák és hívek fokozott tá­mogatásában s a megújhodás és megerősödés e folyamatát Szent Erzsébet oltalma alá kí­vánják helyezni. Nem véletlen, hogy a Katolikus Magyarok Vasárnapja, mint „Szent Erzsé­bet Hírnöke” indult el A Szent Erzsébet Egyházközségben, Clevelandben — és szimbolikus jelentősége van annak is, hogy a torontói Szent Erzsébet temp­lom megújhodásához kapcsoló­dott egy olyan sikeres sajtónap is. Annak a Szent Erzsébetnek pártfogását kérik és keresik, aki egyesítette önmagában Szent István és Szent Ferenc öröksé­gét, népének önzetlen és tevé­keny szolgálatát, Krisztus országának építését a szegé­nyek szolgálatában, tehát a tisz­ta evangéliumot. A szegények alatt is érthetjük azokat a „lelki szegényeket”, akiket a magyar kultúra és a Szent István-i örök­ség elvesztése fenyeget. Ezek megmentése, ápolása a legfon­r­­osabb feladat, mert jegyezzük meg, az építkezések, a szobrok, mind fontos és szép dolgok, de ezek szellemi alapköve a leg­fontosabb. A Katolikus Magyarok Va­sárnapja legfőbb célkitűzése,, hogy hetilapjával és kiadványa­ival — lehetőleg könyvekkel is — a Szent István-i hagyaté­kot ápolja és fenntartsa, itt az amerikai magyarság között, lé­nyegében valláskülönbség nél­kül, de érthetőleg katolikus „hangszerelésben”, így járul hozzá azoknak az értékeknek a jövő generációba való átmen­téséhez, amelyek világszerte, de kivált otthon veszélyben forog-­­­nak. Ez hát a nagy tét, melye ’ nek elnyerése nagy mértékben függ az amerikai emigrációban élő magyarságtól, főleg annak gyermekeitől. A magyar püspök szívből jövő áldását küldi mindazok­nak a magyaroknak, akik át­érezve felelősségüket, ezeknek,­ az eszméknek fenntartói és megőrzői kívánnak lenni, mind a maguk, mind gyermekeik lel­kében. Miskolczy Kálmán KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Ami a trentoni magyar papi gyűlésből kimaradt Dr. Száz Zoltán: A nemzeti kisebbségek és a Budapesti Kulturális Fórum Az Európai Kulturális Fórum, amelyen a Helsinki nyilatkozat 35 aláíró állama képviseltette magát, október 15-én nyílt meg Budapesten. A témakör a kulturális kapcsolatok, az alkotás, a kiadás és a terjesztés szabadságának az elveit és aktuális prob­lémáit foglalta magába. Mindehhez természetesen nemcsak az egyes államok többségi népeinek, hanem a nemzeti kisebbségeknek a kulturális szabad­sága is hozzátartozik. A Human Events című washingtoni hetilap tudósítójaként jelentem meg, valamint az Amerikai Magyar Szövetség, a Munka­­csoport és az Erdélyi Világszövetség képviseletében. E szerveze­teink közös emlékiratát személyesen adtam át 32 állam fődelegátu­­sának. Személyesen beszéltem Günter von Hase nyugatnémet, és Cenap Keskin török nagykövetekkel, akik támogatási szándéku­kat fejezték ki az erdélyi magyarság kulturális jogait illetően, a következő hetekben sorra kerülő bizottsági ülések alkalmával. Walter Stoessel, volt amerikai nagykövet és helyettes külügy­miniszter, az amerikai küldöttség vezetője­ többek között így nyilatkozott, az október 18-án adott interjú során: Tudjuk, hogy problémák vannak az erdélyi magyarság kultu­rális jogai terén. Tárgyalni fogjuk őket a bizottsági üléseken. Amint már hivatalos beszédemben megemlítettem, a nemzeti kisebbségek problémái egy-egy államon belül magukban foglalják a különböző nyelvek és kultúrák létezésének a hivatalos elismeré­sét és az anyanyelvi oktatás szükségességét. Ez egy általános alapelv, és úgy hiszem, hogy a probléma specifikus kérdéseivel, beleélve az erdélyi magyarság kérdéseit is, a bizottságok foglal­kozni fognak. ” Stoessel nagykövet még külön megdicsérte a memorandum alaposságát, és kilátásba helyezte, hogy egyes részeit felhasználja a román küldöttséggel folytatandó tárgyalásai során. „Hiszen — mondotta — ilyen beszélgetéseket folytattunk a múltban is már sokszor, és fogunk ezután is folytatni. ” A Kulturális Fórum első napján nagy­ tiltakozást váltott ki, főleg az amerikai és a nyugatnémet küldöttség részéről, a rr­agyar kormánynak az a döntése, hogy a „párhuzamos szimpoziont” — amelyet az International Helsinki Federation neves magyar írók és művészek közreműködésével óhajtott megrendezni — betil­totta. Von Hase nyugatnémet nagykövet a beszédében, Walter Stoessel amerikai nagykövet pedig sajtónyilatkozatában ítélte el ezt az eljárást. Ennek eredménye volt aztán, hogy a magyar kor­mány végül is engedélyezte a szimpozionnak magánlakásokon való folytatását. A Kulturális Fórum ülései október 18. és november 18. között zártkörűek lesznek, utána ismét lesz egy hétig tartó nyilvános plenáris ülés. Magyar részről Budapesten tartózkodott még Hámos László és Latkóczy Emese (mindketten a Committee on Human Rigths in Romania részéről), és várták Szekeres Zsolt megérkezését is. Ugyancsak ott volt négy napig Zolcsák István, az Erdélyi Világszövetség társelnöke. Feltűnő volt az, hogy a magyarokon kívül alig volt más kelet­vagy közép-európai szervezet képviselője Amerikából. Alkalmam volt a Kulturális Fórum keretein kívül találkozni számos olyan magyarországi és erdélyi íróval, költővel, irodalom­­történésszel és újságíróval, akiknek az erdélyi magyarság sors­kérdései éppen úgy a szívük ügye, mint nekünk. Külön fogadott Salgó Miklós, az Egyesült Államok budapesti nagykövete is, akinek az a véleménye, hogy csak a Kongresszuson keresztül lehet számottevő eredményt elérni az erdélyi magyarság jogainak érdekében. A román rendszert pedig — ebben a tekintet­ben is — rosszabbnak tartja még a szovjetnél is. Let the little children come to me. - Mark 10:14 ST. JOHN OF GOD BROTHERS “Serving God's Special Children” The Healing Power of Christ takes many forms in to­day’s world. One such form is a ministry to mentally han­dicapped children and their families. For over 400 years the Brothers of St. John of God have brought God’s love through their loved ones. — Clip ind Mail Father Fintan Whitmore, O.H. St. John of God Brothers 532 Delsea Drive Westville Grove, New Jersey 08093 (609) 848-4141 Please tell me more about becoming a Hospitaller Brother. Name Street City _ Zip _ Write today for more information Age HP State Phone Ligeti Angelus: Emlékezés A november esőfátyolba burkolt szürke napjai, a virágillatos, lobogó gyertyalángoktól megvilágított magyar temetők emléke, a színek ezernyi árnyalatában búcsúzó ősz, a lassan eltűnő esztendő indít emlékezésre. Milyen nagyszerű Teremtőnk műve! Úgy alkotta meg a csodálatos emberi értelmet, lelket, hogy ké­pessé tette az emlékezésre. Dicsőséges és szomorú, fényes és véres emlékekre, eseményekre egyaránt. Apró emberi életünk gyermekkori emlékeire, a fiatalkor életerőtől duzzadó tetteire, melyekre úgy emlékszünk vissza, hogy akkor valóban nagyot tettünk, alkottunk. Persze mi is az igazán nagy? Semmi, ami itt a földön történik! Az örökkévalóság végtelen dimenziója mindent porszemmé tesz, mindenről, amit éreztünk, mondtunk, gon­doltunk, felfedeztünk és cselekedtünk bebizonyosodik: csak ak­kor ért valamit, ha a Mindenható örök terveivel, elgondolásaival találkozott. Ha ez hiányzott, akkor minden értéktelen, nem egy esetben bűnös is volt... De azért felettébb jó, hogy tudunk emlékezni. Úgy, mint most én is teszem. Nem történelmi, nem világot rengető ese­ményre, csak egy egyszerű, kicsi társra, barátra... Többen mondták már: írjunk arról, hogy sok szép, ígérete­sen biztató jel van ébredezőben árva Magyarországon. Magam is nem sokkal ezelőtt még ott éltem, nem is oly régen intettem búcsút a Kárpátok szegélyezte ősi magyar földnek. Szóljunk az ígéretesről, ne csak a bírálat, az elmarasztalás hangjait pendítsük mindig emigráns lantjaink húrjain! Miért vagyunk mindig olyan borongósak? Olyanok, akik már sohasem tudnak a múlt könnyes eseményein túllendülni s a születőben levő új reményében — még ha csak csírájában szendereg is — új utak keresésére indulni? Valóban nem lehetünk csak búsak és borongók. De elbizako­­dottak sem! Semmi okunk és alapunk nincs arra, hogy hiú reményeket tápláljunk, beteljesülhetetlen illúziókat tartsunk ébren a magyar jövő, Magyarország sorsának tekintetében. Mert addig, míg az ateista kommunizmus uralkodik, változás nem lesz, nem lehet! Nevezzék bár a vezért Kádár Jánosnak is, akit otthoni honfitársaink lemondó apátiával ugyan, de éltetnek. Szovjet kommunizmus az a javából, olyan, mely kifinomult és in­telligensebbé váló eszközökkel ugyan, de ugyanarra törekszik, amit „atyjai” már a múlt században és ennek elején marxista „bibliaként” követőik elé tettek. A törekvés pedig a világ teljes birtokbavételének elérése. Végrehajtása véresen kötelező! Kevés azon fiatalok száma (az 1945 és 1956 után születettek), akik ma, otthon megtalálták, magukévá tették azt, ami a ma­gyart évszázadokon keresztül lelkesítette, életben tartotta: az Istenbe, a hazába, a nemzetbe, a magyar szabadságba vetett hitet, szent elkötelezettséget. A legtöbb közömbössé lett és maradt, őket senki és semmi, csak a földi érvényesülés, a könnyű élet vonzza. Egy kisebb réteg a politikai és vallási ellenzéké. Ezt a hangot azonban nem meri mindenki vállalni, hiszen számos esetben súlyos megtorlással jár. Aztán marad a magamfajta. Olyan, aki valamilyen oknál fogva nem bírt tovább otthon ma­radni. Most szabad földön, az emigrációban megadatik, hogy a magyarság igazi és valóságos XX. századi történelmét, szenve­dését, küzdelmét megismerje, százszor átgondolva megértse. Ezek ismerete, életerővé, vérré válása nélkül reálisan szólni lehe­tetlen lenne. Mindez pedig Magyarországon a nulla ponton stagnál. Hamis, demagóg szólamok, szisztematikus félrevezetés a fiatalság osztályrésze. Az ateista marxizmus szervezetileg is, kezdve a kisiskolás kor úttörő mozgalmától (mely a cserkészetet szeretné lemásolni) a kommunista ifjúsági szövetségen keresztül a párttagságig mind, a magyar fiatalt akarja hatalma alá vonni. Ez pedig iga­z nehéz és idegen! Nem csoda, hogy a tisztánlátás adománya keveseknek adatik meg. A magamfajta ház az, aki most szólhat, írhat — ha gyarló módon is — mindarról, ami szabadságra vágyó, nemes nemzetünk ifjúsága előtt tiltott tabu marad. A hang csak a tiltakozás, elutasítás, szembenállás hangja lehet. Nem azért, mert „könnyű külföldön kiabálni, ugrálni. Próbálja valaki ezt otthon tenni!” — mondják sokan. Valóban nem tanácsos otthon így cselekedni. De ez nem jelenti azt, hogy bátor gyávaság lenne azé, aki csak az emigrációban mer szólni. Hiszen a szabad föld lehetőségeivel élni kötelesség az elhallgat­tatott, közömbösség sötétjébe hajtott milliók helyett! Magyar­­ország ma is az igazságtalanság áldozata! Állam és egyház, szervezetek és magánember egyaránt! Ezt bizonyítja emlékezé­sem is... 1975-ben, tíz évvel ezelőtt történt. Az események azonban ’75 májusához vezetnek vissza. A máriacelli harangok fenségesen zúgták Stájerország zöld rétei felett, kopár sziklacsúcsai felé: Mindszenty bíboros halott! Zengték-bongták az egész világnak, leginkább az apró magyarságnak. A bíboros temetésének napja volt, fáradt, törődött testét a celli bazilika Szent László kápolnájába helyezték örök nyugalomra. De szelleme már akkor is, most is tovább él a magyar lelkekben... Néhány teológus, papságra készülő ifjú titkon hallgatta a külföldi magyar rádiók közvetítését. A temetési szertartás beszédét hangszalagra vették. A következő napokban aztán néhány bátor a hangfelvételt leírta és írógépen sokszorosítva „megbízható” társaiknak kiosztotta. Nem is történt semmi külö­nösebb. Elérkezett a vizsgaidőszak, majd a tanévet záró Te Deum napja. A teológusok nyári vakációra mentek. A nyár hamar elröppent. Szeptember rossz hírt hozott: egy, a „tettesek” közül nem térhetett vissza tanulmányait folytatni. A lebukás megtörtént! A jól értesültek házkutatásról suttogtak. Félelem, aggódó várakozás költözött szíveinkbe. Az illetékesek az összefüggések után kutattak, a szálakat akarták összefűzni... November eleje volt már, őszi ásást végeztünk a püspökség kert­jében, jól jött a néhány forint, jól esett a pohár bor, amit munkánkért kaptunk. Az utcát a kerttől elválasztó kőfalra ka­paszkodva állami rendszámú kocsit pillantottunk meg. A hatal­mas fekete Volga baljóslatúan terpeszkedett a megkopott macs­kaköveken. A püspöknél voltak. Mi hárman voltunk, társunk velünk ásta a kertet. Diót majszolva a ki nem mondott félelem szorító érzésével tekintettünk egymásra. A közös vacsora után három teológusnak kellett a rektori iro­dában jelentkeznie. Köztük volt társunk is. Mint később megtud­tuk, az öreg rektor kínlódva teljesítette, amit tennie kellett. De a piszkos munka elvégzése őreá várt. Tán egy fél óra telhetett el, de ez örökkévalóságnak tűnt. Aztán a nyitott ajtóban megjelent a mi társunk. Arcszíne a fehérre meszelt falhoz hasonlított. Csak ennyit mondott: „Gyerekek, kirúgtak! Holnap 9-ig el kell hagy­nom a házat...” Másnap, 9 után valóban nem voltak már köztünk. De a reg­geli szentmisén könnybe lábadó szemmel énekeltük: „Gyászba borult egek, háborgó tengerek csillaga, Mária!” Az orgonánál ültem. Valahogyan sikerült elénekelnünk... Aztán nyomasztó órák következtek. Az előadások szünetében néhányan az ablakok előtt állva hosszan néztek el a város fölött elterülő párába, pedig sokat nem láthattak. Mások szótlanul szívták a cigarettát. Sokan ott térdeltek a kápolnában, az egyedüli Úr, az igazságos Bíró előtt. Nem volt felesleges szó, csak a legszükségesebb hangzott el. Az ebédet is síri csend ölelte körül. A máskor vidám beszél­getéstől hangos refektóriumban csak a tányérok és evőeszközök csörögtek a kínos némaságban. Hallgattunk. Mondhatni, gyá­szoltunk. Rettenetes volt a hangtalanságba burkolózó, ökölbe szorult kezű tehetelenség! Mindhárom elment. Dolgozni mentek. Talán most kellett megtanulniok: „Az én nevemért üldözni fognak benneteket, de aki mindvégig állhatatos, az üdvözül.” Ők állhatatosak marad­tak. Az államegyházügyi hivatal „kegyet” gyakorolt. A következő tanévre visszatérhettek, társunknak azonban egy másik teológiára kellett mennie, ő nagyobb „bűnös volt?... Minden sötét éjszakát világos nappal, minden elmúlásra emlékeztető novembert virágos május követ, így volt az ő életükben is. Eljutottak az újmisés oltárhoz, Krisztus felszentelt papjaként álhattak az emberek elé. De míg a másik kettőnek — földi szemmel nézve (ki tudja mi volt az oka) — sikerekben gaz­dag munkálkodás jutott, társunknak „csak” az lett a sorsa, mint példaképének, Mindszenty bíborosnak, akiért, akivel Krisztusért szenvedett. Van nehéz sorsú fiatal magyar pap... Öt évig tartott. Elég volt ennyi idő a Mindenható rejtélyesen jóságos tervében. Öt papi év megérlelte őt az isteni aratásra. Vagy inkább arra, hogy igaz vetőmagként a földbe hulljon. Akkor is, egy évvel ezelőtt vigasztalanul borús, esős idő volt. A közlekedési rendőrség frontális ütközést állapított meg és a szegényes plasz­tikautó roncsaiból már csak összetört testét emelték ki. Suttogták, hogy útban volt... Ki tudja? Egy biztos: hűséges szíve-lelke sokat szenvedett népének méltó gyermekeként talált az irgalmas Istenhez. Szülei bukovinai székelyek voltak... „Jöjj okos és hű szolgám, mivel a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád. Menj be Urad örömébe...!” Halála bizonyíthatóan nincs összefüggésben a vele történtek­kel. Ez csak tragikusabbá tette rövid emberi életét. De az elmon­dottak bizonyítják: amíg hazánkban ilyen szabadság van, nehéz szépet és jót írni Magyarországról! A két elmúlt november, a mostani hasonlósága indított emlékezésre. Társam felejthetetlen emléke, aki tudott szenvedni az igazságért. Harminc éves volt... 9. oldal.

Next