Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-11-24 / 45. szám
1985. november 24. Az Amerikai Magyar Papi Szövetség október 22-én tartotta őszi gyűlését a trentoni Szent István Plébánián, Mustos István Sch. P. gimnáziumi igazgató, a Szövetség elnöke szervezésében, és Irányi László püspök jelenlétében. Tizennégy magyar pap misézett együtt a magyar püspökkel, akik New York, New Jersey és Pennsylvania magyar plébániáiról jöttek, és ott volt a Katolikus Magyarok Vasárnapjának felelős szerkesztője, P. Dengl Miklós is Youngstownból. A hétköznap ellenére a plébánia hívei szép számmal jelentek meg a szentmisén. A szentbeszédet a vendéglátó templom lelkipásztora, Miskolczy Kálmán mondotta, aki beszédében megemlékezett az 1956-os szabadságharc 29. évfordulójáról, s köszöntötte a magyar püspököt, mint a világon szétszóródott közel egy millióra becsült katolikus magyarság lelkipásztorát. Rámutatott a magyar papi találkozók jelentőségére: egymás hitén és magyarságán épülni, új meglátásokkal és elhatározásokkal gazdagodni, népünk és az egyetemes kereszténység érdekében. A szentmisét követő gyűlésen — a plébánia asszonyai által felszolgált ebédet követőleg — sok beszámoló és probléma felvetés hangzott el. Mivel a gyűlés elég hosszúra nyúlt és a résztvevő paptestvérekre még hosszú út várt hazáig, a katolikus sajtó szerkesztője csak szűkebb körben — a püspök és a vendéglátó plébános előtt — tudta elmondani a „Vasárnap” célkitűzéseit: megújult erővel folytatni az immár 90 éve képviselt Szent István-i eszmények köztudatba vitelét és fenntartását, számítva a magyar katolikus olvasóközönség hathatós támogatására. Itt Amerikában ugyanis a legtöbb intézmény személyhez van kötve: ha a létrehozó személy elöregszik vagy meghal, az legtöbbször műve végét is jelenti. Csak egy példát: Csonka Emil „Európa” folyóirata igazán jó volt, ő meghalt, művét nem volt aki folytassa. Sok intézmény a helyhez van kötve, például a magyar templomok. A lakosság ugyanis állandó mozgásban van: ha a hívek elköltöznek, a templomok kiürülnek. Ez áll az iskolákra is. A hívek lelkesedése is kialszik. Valamikor egy magyar pap ezres hallgatóság előtt is beszélt egy ünnepi alkalommal: ma örül, ha 50—60 hallgatója akad. Egyedül a szellemi termékek, a sajtó, a könyvek nincsenek helyhez vagy időhöz kötve. E téren is főleg a szerzetesrendek vannak előnyben. Az erdélyi ferencesek által kiadott Katolikus Magyarok Vasárnapja jó példa erre. Ez az intézmény nincs személyhez vagy helyhez kötve, a rendi vezetőség iparkodik megfelelő személyeket kiválasztani, ugyanakkor egy szerzetes közösség jóval függetlenebb az urbanisztikus változásoktól, mint egy etnik plébánia. Lényeges tehát, hogy a magyar plébániák minél szorosabb kapcsolatban legyenek az amerikai magyar katolikusság e hivatalos sajtójával, nem csupán előfizetők szerzésével; hasznos, hogy életükről, gondjaikról, terveikről gyakran tájékoztassák e lap szerkesztőit. Ők is iparkodnak személyes értesüléseket szerezni, áldozatot hozva az odautazással. Kívánatos volna azonban, hogy helyi „tudósítók” tájékoztassák a szerkesztőt, hogy a lap tényleg tükrözze a mai amerikai katolikus magyarok életét, megmozdulásait, sikereit vagy problémáit. Emiatt igen hasznos volna, hogy minden magyar plébánián legalább évente „sajtónapot” rendezzenek, ahol a hívek találkoznának a lap szerkesztőivel és jobban belátnák, mily nagy felelősséggel tartozik minden magyar az amerikai magyar katolikus sajtó fenntartásában Istennek és hazájának, amint azt a magyar püspök e lap hasábjain ismételten leszögezte. Jó példát adott e téren, épp legutóbb, a torontói Szent Erzsébet magyar plébánia vezetősége, ahol a gyönyörű új templom felszentelése (okt. 5.) után, egy sajtónap alkalmával (okt. 20.) találkoztak a hívek a „Vasárnap" szerkesztőivel. (A személyes találkozás eredménye volt a 30 új előfizetés.) A magyar katolikus sajtó ezen élenjáró képviselői (írók és szerkesztők) bíznak a magyar plébániák és hívek fokozott támogatásában s a megújhodás és megerősödés e folyamatát Szent Erzsébet oltalma alá kívánják helyezni. Nem véletlen, hogy a Katolikus Magyarok Vasárnapja, mint „Szent Erzsébet Hírnöke” indult el A Szent Erzsébet Egyházközségben, Clevelandben — és szimbolikus jelentősége van annak is, hogy a torontói Szent Erzsébet templom megújhodásához kapcsolódott egy olyan sikeres sajtónap is. Annak a Szent Erzsébetnek pártfogását kérik és keresik, aki egyesítette önmagában Szent István és Szent Ferenc örökségét, népének önzetlen és tevékeny szolgálatát, Krisztus országának építését a szegények szolgálatában, tehát a tiszta evangéliumot. A szegények alatt is érthetjük azokat a „lelki szegényeket”, akiket a magyar kultúra és a Szent István-i örökség elvesztése fenyeget. Ezek megmentése, ápolása a legfonrosabb feladat, mert jegyezzük meg, az építkezések, a szobrok, mind fontos és szép dolgok, de ezek szellemi alapköve a legfontosabb. A Katolikus Magyarok Vasárnapja legfőbb célkitűzése,, hogy hetilapjával és kiadványaival — lehetőleg könyvekkel is — a Szent István-i hagyatékot ápolja és fenntartsa, itt az amerikai magyarság között, lényegében valláskülönbség nélkül, de érthetőleg katolikus „hangszerelésben”, így járul hozzá azoknak az értékeknek a jövő generációba való átmentéséhez, amelyek világszerte, de kivált otthon veszélyben forog-nak. Ez hát a nagy tét, melye ’ nek elnyerése nagy mértékben függ az amerikai emigrációban élő magyarságtól, főleg annak gyermekeitől. A magyar püspök szívből jövő áldását küldi mindazoknak a magyaroknak, akik átérezve felelősségüket, ezeknek, az eszméknek fenntartói és megőrzői kívánnak lenni, mind a maguk, mind gyermekeik lelkében. Miskolczy Kálmán KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Ami a trentoni magyar papi gyűlésből kimaradt Dr. Száz Zoltán: A nemzeti kisebbségek és a Budapesti Kulturális Fórum Az Európai Kulturális Fórum, amelyen a Helsinki nyilatkozat 35 aláíró állama képviseltette magát, október 15-én nyílt meg Budapesten. A témakör a kulturális kapcsolatok, az alkotás, a kiadás és a terjesztés szabadságának az elveit és aktuális problémáit foglalta magába. Mindehhez természetesen nemcsak az egyes államok többségi népeinek, hanem a nemzeti kisebbségeknek a kulturális szabadsága is hozzátartozik. A Human Events című washingtoni hetilap tudósítójaként jelentem meg, valamint az Amerikai Magyar Szövetség, a Munkacsoport és az Erdélyi Világszövetség képviseletében. E szervezeteink közös emlékiratát személyesen adtam át 32 állam fődelegátusának. Személyesen beszéltem Günter von Hase nyugatnémet, és Cenap Keskin török nagykövetekkel, akik támogatási szándékukat fejezték ki az erdélyi magyarság kulturális jogait illetően, a következő hetekben sorra kerülő bizottsági ülések alkalmával. Walter Stoessel, volt amerikai nagykövet és helyettes külügyminiszter, az amerikai küldöttség vezetője többek között így nyilatkozott, az október 18-án adott interjú során: Tudjuk, hogy problémák vannak az erdélyi magyarság kulturális jogai terén. Tárgyalni fogjuk őket a bizottsági üléseken. Amint már hivatalos beszédemben megemlítettem, a nemzeti kisebbségek problémái egy-egy államon belül magukban foglalják a különböző nyelvek és kultúrák létezésének a hivatalos elismerését és az anyanyelvi oktatás szükségességét. Ez egy általános alapelv, és úgy hiszem, hogy a probléma specifikus kérdéseivel, beleélve az erdélyi magyarság kérdéseit is, a bizottságok foglalkozni fognak. ” Stoessel nagykövet még külön megdicsérte a memorandum alaposságát, és kilátásba helyezte, hogy egyes részeit felhasználja a román küldöttséggel folytatandó tárgyalásai során. „Hiszen — mondotta — ilyen beszélgetéseket folytattunk a múltban is már sokszor, és fogunk ezután is folytatni. ” A Kulturális Fórum első napján nagy tiltakozást váltott ki, főleg az amerikai és a nyugatnémet küldöttség részéről, a rragyar kormánynak az a döntése, hogy a „párhuzamos szimpoziont” — amelyet az International Helsinki Federation neves magyar írók és művészek közreműködésével óhajtott megrendezni — betiltotta. Von Hase nyugatnémet nagykövet a beszédében, Walter Stoessel amerikai nagykövet pedig sajtónyilatkozatában ítélte el ezt az eljárást. Ennek eredménye volt aztán, hogy a magyar kormány végül is engedélyezte a szimpozionnak magánlakásokon való folytatását. A Kulturális Fórum ülései október 18. és november 18. között zártkörűek lesznek, utána ismét lesz egy hétig tartó nyilvános plenáris ülés. Magyar részről Budapesten tartózkodott még Hámos László és Latkóczy Emese (mindketten a Committee on Human Rigths in Romania részéről), és várták Szekeres Zsolt megérkezését is. Ugyancsak ott volt négy napig Zolcsák István, az Erdélyi Világszövetség társelnöke. Feltűnő volt az, hogy a magyarokon kívül alig volt más keletvagy közép-európai szervezet képviselője Amerikából. Alkalmam volt a Kulturális Fórum keretein kívül találkozni számos olyan magyarországi és erdélyi íróval, költővel, irodalomtörténésszel és újságíróval, akiknek az erdélyi magyarság sorskérdései éppen úgy a szívük ügye, mint nekünk. Külön fogadott Salgó Miklós, az Egyesült Államok budapesti nagykövete is, akinek az a véleménye, hogy csak a Kongresszuson keresztül lehet számottevő eredményt elérni az erdélyi magyarság jogainak érdekében. A román rendszert pedig — ebben a tekintetben is — rosszabbnak tartja még a szovjetnél is. Let the little children come to me. - Mark 10:14 ST. JOHN OF GOD BROTHERS “Serving God's Special Children” The Healing Power of Christ takes many forms in today’s world. One such form is a ministry to mentally handicapped children and their families. For over 400 years the Brothers of St. John of God have brought God’s love through their loved ones. — Clip ind Mail Father Fintan Whitmore, O.H. St. John of God Brothers 532 Delsea Drive Westville Grove, New Jersey 08093 (609) 848-4141 Please tell me more about becoming a Hospitaller Brother. Name Street City _ Zip _ Write today for more information Age HP State Phone Ligeti Angelus: Emlékezés A november esőfátyolba burkolt szürke napjai, a virágillatos, lobogó gyertyalángoktól megvilágított magyar temetők emléke, a színek ezernyi árnyalatában búcsúzó ősz, a lassan eltűnő esztendő indít emlékezésre. Milyen nagyszerű Teremtőnk műve! Úgy alkotta meg a csodálatos emberi értelmet, lelket, hogy képessé tette az emlékezésre. Dicsőséges és szomorú, fényes és véres emlékekre, eseményekre egyaránt. Apró emberi életünk gyermekkori emlékeire, a fiatalkor életerőtől duzzadó tetteire, melyekre úgy emlékszünk vissza, hogy akkor valóban nagyot tettünk, alkottunk. Persze mi is az igazán nagy? Semmi, ami itt a földön történik! Az örökkévalóság végtelen dimenziója mindent porszemmé tesz, mindenről, amit éreztünk, mondtunk, gondoltunk, felfedeztünk és cselekedtünk bebizonyosodik: csak akkor ért valamit, ha a Mindenható örök terveivel, elgondolásaival találkozott. Ha ez hiányzott, akkor minden értéktelen, nem egy esetben bűnös is volt... De azért felettébb jó, hogy tudunk emlékezni. Úgy, mint most én is teszem. Nem történelmi, nem világot rengető eseményre, csak egy egyszerű, kicsi társra, barátra... Többen mondták már: írjunk arról, hogy sok szép, ígéretesen biztató jel van ébredezőben árva Magyarországon. Magam is nem sokkal ezelőtt még ott éltem, nem is oly régen intettem búcsút a Kárpátok szegélyezte ősi magyar földnek. Szóljunk az ígéretesről, ne csak a bírálat, az elmarasztalás hangjait pendítsük mindig emigráns lantjaink húrjain! Miért vagyunk mindig olyan borongósak? Olyanok, akik már sohasem tudnak a múlt könnyes eseményein túllendülni s a születőben levő új reményében — még ha csak csírájában szendereg is — új utak keresésére indulni? Valóban nem lehetünk csak búsak és borongók. De elbizakodottak sem! Semmi okunk és alapunk nincs arra, hogy hiú reményeket tápláljunk, beteljesülhetetlen illúziókat tartsunk ébren a magyar jövő, Magyarország sorsának tekintetében. Mert addig, míg az ateista kommunizmus uralkodik, változás nem lesz, nem lehet! Nevezzék bár a vezért Kádár Jánosnak is, akit otthoni honfitársaink lemondó apátiával ugyan, de éltetnek. Szovjet kommunizmus az a javából, olyan, mely kifinomult és intelligensebbé váló eszközökkel ugyan, de ugyanarra törekszik, amit „atyjai” már a múlt században és ennek elején marxista „bibliaként” követőik elé tettek. A törekvés pedig a világ teljes birtokbavételének elérése. Végrehajtása véresen kötelező! Kevés azon fiatalok száma (az 1945 és 1956 után születettek), akik ma, otthon megtalálták, magukévá tették azt, ami a magyart évszázadokon keresztül lelkesítette, életben tartotta: az Istenbe, a hazába, a nemzetbe, a magyar szabadságba vetett hitet, szent elkötelezettséget. A legtöbb közömbössé lett és maradt, őket senki és semmi, csak a földi érvényesülés, a könnyű élet vonzza. Egy kisebb réteg a politikai és vallási ellenzéké. Ezt a hangot azonban nem meri mindenki vállalni, hiszen számos esetben súlyos megtorlással jár. Aztán marad a magamfajta. Olyan, aki valamilyen oknál fogva nem bírt tovább otthon maradni. Most szabad földön, az emigrációban megadatik, hogy a magyarság igazi és valóságos XX. századi történelmét, szenvedését, küzdelmét megismerje, százszor átgondolva megértse. Ezek ismerete, életerővé, vérré válása nélkül reálisan szólni lehetetlen lenne. Mindez pedig Magyarországon a nulla ponton stagnál. Hamis, demagóg szólamok, szisztematikus félrevezetés a fiatalság osztályrésze. Az ateista marxizmus szervezetileg is, kezdve a kisiskolás kor úttörő mozgalmától (mely a cserkészetet szeretné lemásolni) a kommunista ifjúsági szövetségen keresztül a párttagságig mind, a magyar fiatalt akarja hatalma alá vonni. Ez pedig igaz nehéz és idegen! Nem csoda, hogy a tisztánlátás adománya keveseknek adatik meg. A magamfajta ház az, aki most szólhat, írhat — ha gyarló módon is — mindarról, ami szabadságra vágyó, nemes nemzetünk ifjúsága előtt tiltott tabu marad. A hang csak a tiltakozás, elutasítás, szembenállás hangja lehet. Nem azért, mert „könnyű külföldön kiabálni, ugrálni. Próbálja valaki ezt otthon tenni!” — mondják sokan. Valóban nem tanácsos otthon így cselekedni. De ez nem jelenti azt, hogy bátor gyávaság lenne azé, aki csak az emigrációban mer szólni. Hiszen a szabad föld lehetőségeivel élni kötelesség az elhallgattatott, közömbösség sötétjébe hajtott milliók helyett! Magyarország ma is az igazságtalanság áldozata! Állam és egyház, szervezetek és magánember egyaránt! Ezt bizonyítja emlékezésem is... 1975-ben, tíz évvel ezelőtt történt. Az események azonban ’75 májusához vezetnek vissza. A máriacelli harangok fenségesen zúgták Stájerország zöld rétei felett, kopár sziklacsúcsai felé: Mindszenty bíboros halott! Zengték-bongták az egész világnak, leginkább az apró magyarságnak. A bíboros temetésének napja volt, fáradt, törődött testét a celli bazilika Szent László kápolnájába helyezték örök nyugalomra. De szelleme már akkor is, most is tovább él a magyar lelkekben... Néhány teológus, papságra készülő ifjú titkon hallgatta a külföldi magyar rádiók közvetítését. A temetési szertartás beszédét hangszalagra vették. A következő napokban aztán néhány bátor a hangfelvételt leírta és írógépen sokszorosítva „megbízható” társaiknak kiosztotta. Nem is történt semmi különösebb. Elérkezett a vizsgaidőszak, majd a tanévet záró Te Deum napja. A teológusok nyári vakációra mentek. A nyár hamar elröppent. Szeptember rossz hírt hozott: egy, a „tettesek” közül nem térhetett vissza tanulmányait folytatni. A lebukás megtörtént! A jól értesültek házkutatásról suttogtak. Félelem, aggódó várakozás költözött szíveinkbe. Az illetékesek az összefüggések után kutattak, a szálakat akarták összefűzni... November eleje volt már, őszi ásást végeztünk a püspökség kertjében, jól jött a néhány forint, jól esett a pohár bor, amit munkánkért kaptunk. Az utcát a kerttől elválasztó kőfalra kapaszkodva állami rendszámú kocsit pillantottunk meg. A hatalmas fekete Volga baljóslatúan terpeszkedett a megkopott macskaköveken. A püspöknél voltak. Mi hárman voltunk, társunk velünk ásta a kertet. Diót majszolva a ki nem mondott félelem szorító érzésével tekintettünk egymásra. A közös vacsora után három teológusnak kellett a rektori irodában jelentkeznie. Köztük volt társunk is. Mint később megtudtuk, az öreg rektor kínlódva teljesítette, amit tennie kellett. De a piszkos munka elvégzése őreá várt. Tán egy fél óra telhetett el, de ez örökkévalóságnak tűnt. Aztán a nyitott ajtóban megjelent a mi társunk. Arcszíne a fehérre meszelt falhoz hasonlított. Csak ennyit mondott: „Gyerekek, kirúgtak! Holnap 9-ig el kell hagynom a házat...” Másnap, 9 után valóban nem voltak már köztünk. De a reggeli szentmisén könnybe lábadó szemmel énekeltük: „Gyászba borult egek, háborgó tengerek csillaga, Mária!” Az orgonánál ültem. Valahogyan sikerült elénekelnünk... Aztán nyomasztó órák következtek. Az előadások szünetében néhányan az ablakok előtt állva hosszan néztek el a város fölött elterülő párába, pedig sokat nem láthattak. Mások szótlanul szívták a cigarettát. Sokan ott térdeltek a kápolnában, az egyedüli Úr, az igazságos Bíró előtt. Nem volt felesleges szó, csak a legszükségesebb hangzott el. Az ebédet is síri csend ölelte körül. A máskor vidám beszélgetéstől hangos refektóriumban csak a tányérok és evőeszközök csörögtek a kínos némaságban. Hallgattunk. Mondhatni, gyászoltunk. Rettenetes volt a hangtalanságba burkolózó, ökölbe szorult kezű tehetelenség! Mindhárom elment. Dolgozni mentek. Talán most kellett megtanulniok: „Az én nevemért üldözni fognak benneteket, de aki mindvégig állhatatos, az üdvözül.” Ők állhatatosak maradtak. Az államegyházügyi hivatal „kegyet” gyakorolt. A következő tanévre visszatérhettek, társunknak azonban egy másik teológiára kellett mennie, ő nagyobb „bűnös volt?... Minden sötét éjszakát világos nappal, minden elmúlásra emlékeztető novembert virágos május követ, így volt az ő életükben is. Eljutottak az újmisés oltárhoz, Krisztus felszentelt papjaként álhattak az emberek elé. De míg a másik kettőnek — földi szemmel nézve (ki tudja mi volt az oka) — sikerekben gazdag munkálkodás jutott, társunknak „csak” az lett a sorsa, mint példaképének, Mindszenty bíborosnak, akiért, akivel Krisztusért szenvedett. Van nehéz sorsú fiatal magyar pap... Öt évig tartott. Elég volt ennyi idő a Mindenható rejtélyesen jóságos tervében. Öt papi év megérlelte őt az isteni aratásra. Vagy inkább arra, hogy igaz vetőmagként a földbe hulljon. Akkor is, egy évvel ezelőtt vigasztalanul borús, esős idő volt. A közlekedési rendőrség frontális ütközést állapított meg és a szegényes plasztikautó roncsaiból már csak összetört testét emelték ki. Suttogták, hogy útban volt... Ki tudja? Egy biztos: hűséges szíve-lelke sokat szenvedett népének méltó gyermekeként talált az irgalmas Istenhez. Szülei bukovinai székelyek voltak... „Jöjj okos és hű szolgám, mivel a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád. Menj be Urad örömébe...!” Halála bizonyíthatóan nincs összefüggésben a vele történtekkel. Ez csak tragikusabbá tette rövid emberi életét. De az elmondottak bizonyítják: amíg hazánkban ilyen szabadság van, nehéz szépet és jót írni Magyarországról! A két elmúlt november, a mostani hasonlósága indított emlékezésre. Társam felejthetetlen emléke, aki tudott szenvedni az igazságért. Harminc éves volt... 9. oldal.