Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-12-08 / 47. szám

1985. december 8. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Fazakas Ferenc: Marxisták beszivárgása egyházainkba I. A keresztény egyházak odaadó hívei az utolsó évtizedekben mind nagyobb aggodalommal figyelik fontos egyházi szerveze­teknek és személyeknek a kommunizmus érdekében való nyílt vagy titkos destruálását. Ez a jelenség mind az öt kontinensen megtalálható, legnagyobb jelentősége azonban az Egyesült Álla­mokban van, mert az emberiség sorsa itt dől el. Az amerikai ateisták legfontosabb csoportja a világi (szekulár) humanisták szervezete, akikről évekkel ezelőtt már megemlékeztem, s akik a John Dewey által a század elején megalapított progresszív neve­lés beindításában a legnagyobb támogatást a metodista egyház­tól kapták. A II. világháború alatt nagy hírnévre tett szert Ox­­nam metodista püpök, aki pontosan 41 kommunista frontszer­vezetnek volt a tagja. De vegyük inkább elő a sokkal fontosabb National Council of Churches, az amerikai protestáns egyházak nagy többségét tömörítő csúcsszervezet tárgyalását (ezután NCC). 1908 decemberében Philadelphiában alakították meg a Federal Council of Churches (FCC) nevű szervezetet a kom­munista Harry Ward tiszteletes és hasonszőrű társai. „Jó munkát” végezhettek két évtized alatt, mert 1927-ben Arthur M. Free federális képviselő kommunista szervezetnek nevezte az FCC-t, melynek célja egy állam-egyház. 1932-ben egy képviselő­­házi bizottság felforgatónak bélyegezte az FCC-t, majd 1935. szeptember 10-én a képviselőházi naplóba került egy tengerészeti bizalmi jelentés, mely szerint az FCC a kommunista pártot se­gíti. A II. világháború Roosevelt-i légkörében az FCC fénykorát élte, a század közepére azonban McCarthy szenátor vörösöket fa­gyasztó légkörében a palástos boncok a Clevelandben, 1950. november 29-én tartott gyűlésükön célszerűnek látták a National Council of Churches (NCC) név felvételét. Itt a 358 delegátus egyharmada köztudomás szerint vörös társutas volt, de mennyi lehetett még az óvatos, titkos pártfogó . . . Ebben az időben a szenátus Amerika ellenes tevékenységeket kivizsgáló bizottsá­gának szakértője, Dr. J. B. Matthews (metodista lelkész) szerint, a kommunisták szekerét toló protestáns papok száma kb. 8 ezer volt. A névváltozás nem hozott javulást, mert 1960-ban egy kato­nai kézikönyv száz olyan NCC vezető nevét sorolja fel, akik kom­munista frontszervek tagjai voltak, s bár az NCC olyan erőket mozgósított, hogy a kézikönyvet vissza kellett vonni a forgalom­ból, a képviselőház meghívását, hogy az NCC vezetői eskü alatt megcáfolhatják a fenti állítást, egyetlen „reverend” sem merte vállalni. Hogy az ilyen, papoknak minősített farkasok milyen ká­rokat okoznak a hitélet és valláserkölcsök területén, azzal most nem foglalkozom. Vizsgáljuk meg most politikai és ideológiai állásfoglalásaikat, amihez tulajdonképpen semmi közük, főleg azért, mert ők ordítoznak leghangosabban az állam és egyház szétválasztása érdekében. 1. A kommunista Daily Word 1969. december 12-i számában jelentették (tehát a vietnami háború tetőfokán), hogy az NCC gyűjtéséből 60 ezer Kanadába szökött hadkötelest segélyeznek. 2. Ugyanezen lap december 5-én megírta, hogy az NCC elítél­te, hogy az amerikai haderő polgári személyeket is megöl Viet­namban. 3. Martin Dies volt a II. világháború idején az Amerika elle­nes cselekményeket kivizsgáló képviselőházi bizottság elnöke, s mint ilyen, elsőkézből kapta az adatokat az FCC-ről, később ugyanígy az NCC-ről. Ezek szerint az utóbbi támogatta az Egye­sült Nemzetek Szervezete (ENSZ) alá rendelt és az USA által fizetett hadsereg felállítását: az USA függetlenségének és szuve­renitásának az ENSZ-re ruházását; az elítélt kommunista kémek­nek kegyelemben való részesítését és a kommunistákat kivizs­gáló törvényhozási bizottságok föloszlatását. 4. Az NCC a törvénytelen Castro kormány elismerését és oda követ küldését javasolta; az ENSZ gyalázatos Népirtási Egyez­ményének a szenátus általi törvénybe iktatását követelte (ami szerencsére máig sem történt meg, mert úgy kicsavarták, hogy a kommunista országokban nem alkalmazható — azoknál ez bel­ügy). Mindezek felsorolását oldalakon lehetne folytatni, de lássuk inkább az NCC hírhedtebb vezetőit. Említettem Ward és Oxnam nevét. Dr. John C. Bennett a leg­hosszabb és legelrugaszkodottabb kommunista tevékenységgel dicsekedhet. Edwin T. Dahlberg elnök 27 vörös fedőszervet ag­gatott magára. Dr. Eugene Carson Blake, egy másik elnök, 1967-ben még a Lenin békedíjat is megkapta! 1970-ben az NCC felvette tagjai közé a San Franciscóban létesült Sátán Egyházat is, melynek főpapja, Anton La Vey a tv-ben is szóhoz jutott. Az NCC egyébként, papírforma szerint 33 protestáns és orto­dox felekezet támogatását bírja, s nagy mellénnyel hirdetik, hogy 42 millió „keresztyént” képviselnek, ami körmönfont ravaszság­gal felépített becsapás. Például Rev. G. Aiken Taylor, a The Presbiterian Journal kiadója szerint az NCC állásfoglalásai a főnökök, alkalmazottak és az általuk „kiszelektált” szakértők véleményén alapszik, és ritkán történik meg, hogy a tagfeleke­­zeteknek valami beleszólásuk van a határozatok meghozásába. Ennek ellenére az NCC azt a látszatot kelti, mintha minden dön­tés és határozott kollektív eredmény lenne. Ki a gyilkos Óbecsén? Dr. Teleki Béla óbecsei es­peres írt egy könyvet, melynek címe: Óbecse történetéről, s ez év augusztus 16-én, 150 oldallal és 970 példányban látott nap­világot. De az újvidéki (Bácska) felső bíróság már október 15-i határozatával (UTH 1181/1985) ezt a remek könyvet betiltotta. A jugoszláv hatóságnak állító­lag az a kifogása ellene, hogy abban a fejezetben, amelyben Dr. Teleki Óbecsét a második világháború alatt tárgyalja (29—31. oldal), a fotók (33. és 139. oldal) hamisak lennének, valamint, hogy a képeken lát­szik a magyar korona. Azon­kívül (helyesen!) Bácska terüle­tét ősmagyar hazának és Óbe­csét magyarlakta városnak ne­vezi. Továbbá a magyar ható­ság által a háború alatt elkö­vetett úgynevezett „bűntett” nem lenne eléggé kihangsúlyoz­va. A magyar községeket ma­gyar nevükön említi és felszaba­dítóknak nem a partizánokat, hanem a magyar hadsereget nevezi (1941). Érdekes itt megjegyezni, hogy sem a közvádló (Bosko Knezevic), sem az ítélőbíró (Bosko Zurzil) nem magyarok, annak ellenére hogy a Délvidék Jugoszlávia alá eső része, a Vaj­daság magyar nyelvhasználatra törvényesen jogosult (de úgy látszik csak papíron!). Ezt a pert az összes szerbiai cirill lapok (Politika, Vecsernye no­­voszti, stb.) nagydobra verték és politikumot szőttek belőle, úgyszintén a jugoszláv érdekű „Magyar szó” is, míg a horvát latin lapok az esetet meg sem említik. Úgy tűnik, mintha a horvátok Óbecse helyett a Blei­­burg-i mészárlásról szívesebben írnának, ahol mintegy félmillió védtelen horvátot nyelt el a par­tizán vörös csillag. Sajnos, úgy látszik az igazságoktól 40 évvel a háború után még mindig fél­nek a jugoszlávok, ezért igye­keznek vagy elhallgatni, vagy meghamisítani a történelmi té­nyeket. Íme erre néhány példa: — Becse falut, melyet IV. Béla magyar király 1238-ban „villa Wechey” néven a fehér­vári kereszteseknek ajándéko­zott, szerb városnak nevezik. Holott a szerbeket csak 1690- ben fogadta be a magyar állam, mint török elől menekülteket, Crnojevic Arsenije pátriárka vezetése alatt. Ezek után tehát Délvidék nem szerb, mint ahogy azt az ottani lapok állítják, ha­nem ősmagyar terület.­­ A második világháború alatt csak akkor kezdtek a ma­gyar hatóságok Óbecsén (és másutt is) „tisztogatni”, amikor a terroristák (partizánok, kom­munisták, csetnikek) több ma­gyar csendőrjárőrt megöltek, gabonát gyújtogattak, robban­tottak, vagy éppen a szerb templomtoronyból a járókelők­re lövöldözni kezdtek. Ezt kü­lönben a jugoszlávok ma nem is tagadják, sőt emléktáblákkal díszítik a tetthelyeket. Tehát mindez igaz volt. Az óbecsei „tisztogatás” is magyar részről (1941/42-ben) csak akkor kez­dődött, amikor a szerb terroris­ták két csendőrből álló őrjára­tot orvul megöltek. Akkor is csak azokat ítélték el, akikre egy elfogott terrorista felesége rá vallott. Tehát a túszok nem voltak ártatlanok Óbecsén, mint ahogy azt ma a jugoszlá­vok állítják.­­ Még vannak élő tanúk arra, hogy amikor a magyar karhatalom 1944. október 15-én Délvidékről kivonult, Tito parti­zánjai Bácskaszerte körülbelül 30 ezer, nem rendbontó, hanem békés magyart öltek meg, főleg az éjszaka leple alatt. Ezt vi­szont nem említik a jugoszláv lapok. — De térjünk vissza Óbecse nem régi történetére. Amikor a magyar hatóság 1944 őszén a városból kivonult, a községi gyepmestert, Helmer Bélát és néhány társát úgy ölték meg az előkerült partizánok, hogy kötelet kötöttek a nyakukra és gépkocsival addig húzták őket a város utcáin, míg szét nem roncsolódtak. Erről is hallgat­nak a különben joszavú jugo­szláv lapok.­­ Szintén Óbecsén történt, amikor Tito kommunista par­tizánjai 1944 őszén már beme­részkedtek a városba, a katoli­kus lelkészt a saját lakásán élve a padlóra feszítették és odasze­gezték. Aztán több partizán egy asztalról addig ugrált a sze­rencsétlen hasára, míg a belei kifordultak és szörnyű kínhalált halt, így nem véletlen, hogy Teleki atya, aki közvetlen tanú­ja volt ennek az esetnek, tetem­re hívja — könyve által — a gyilkosokat. — A háború idején Magyar­­országon is volt beszolgáltatás. A magyar családoknál fejen­ként 230 kg búzát hagytak meg, a szerb családoknál többet — fe­jenként 250 kg-ot. A magyar pénzen szerbül is ki volt írva az érték, a jugoszláv dináron ugyanez nem áll magyar nyel­ven is. Amikor a szerb terroris­ták magyar karhatalmi szerve­ket (csendőrj­árőröket) gyilkol­tak meg, logikus, hogy ezeket a tetteket megtorolták. Melyik ország nem tenné ugyanezt? A jelenlegi jugoszláv kommunista rendszer büntetlenül terrorizál­ja a magyar lakosságot még ma is, anélkül, hogy egyetlen inci­dens erre okot adna. Erről miért nem számol be a jugoszláv sajtó? Ha már a jugoszlávok oly „emberségesnek” igyeksze­nek magukat feltüntetni?! Azt sem teszik közzé a jugoszláv la­pok, hogy a vajdasági magyar vendégmunkásokat, ha haza­térnek Jugóba a családhoz lá­togatóba, milyen eszközökkel kényszerítik „spicliskedésre” saját honfitársaik vagy munka­adóik ellen, Írják meg, hogy Jugoszláviában üldözik a val­lást, amely még annyira-ameny­­nyire összetartja a magyarsá­­ g Új magyar kazetta karácsonyra: INDULCI JUBILO Gregorián Mária-énekek és vallásos népdalok Énekel a magyarországi ,,Mária" kiscsoport kórusa G2W - kiadó, Zürichi got, írják meg, hogy üldözik a magyarokat, mert félnek, nemcsak a magyar dokumen­­táris könyvek megjelenésétől, de félnek még talán az ártatlan mozijegyektől is. Félnek, mert rossz a lelkiismeretük, a ma­gyarság ellen elkövetett bűneik miatt. Félnek Teleki Béla atya könyvétől, félnek az igazságtól! De a jugoszlávok még ma is folytatják az 1944-ben megkez­dett, a délvidéki magyarság el­len irányuló üldözést, csak az ürügy változik. Ez az újvidéki felső bírósági ítélet sem más, mint egy kirakatper, mely egy nem asszimilálható katolikus magyar lelkész személyében a magyarság ellen irányul. A jugoszlávok lábbal tapos­sák nemcsak a magyar kisebb­ség sajtószabadságát, hanem magyar önérzetünket is, hiszen nem véletlenül mondta ki az új­vidéki szerb bíróság az említett ítéletet éppen október 15-én, a magyar hadsereg fegyverleté­telének napján (1944).­ ­ Dr. Rétfalvi Tamás A „Glaube in der 2. Welt" („Hit a 2. világban", Zürich) kiadó a tavalyi nagy sikerű „ICHTHYS" gregorián-kazetta után ismét új felvétellel lepte meg a magyar és nem magyar közönséget: az új kazettán mintegy 30 vallásos dalt énekelnek a magyar fiatalok. A gregorián antifonától a néhány soros népdalig az értékes magyar vallásos zenei hagyomány megannyi gyöngyszeme hangzik fel lenyűgöző formai gazdagsággal: szóló, felelgető kórus, kánon, a zenei háttérben felolvasott latin himnuszszöveg gondoskodik a vál­tozatos gyönyörködtetésről. A karácsonyi Mária-dalokat református, katolikus és evangélikus fiatalok békés harmóniában adják elő. Szeretettel ajánljuk Olvasóinknak a kazettát. Magyar kultúr­körök, népzenecsoportok, cserkészek és egyházi zene­kedvelők is értékes anyagot találnak a felvételen. Ára: 1985. december 31-ig SFr/DM 14, utána SFr/DM 19. Megrendelhető: Glaube in der 2. Welt (G2W) Postfach 9, CH—8702 Zollikon/Zürich Switzerland, Europe ★ A megnyert II. világháború még vérgőzös mámorában léte­sült a World Council of Churches (WCC). Ennek első elnöke Dr. C. T. Chao vörös­ kínai elvtárs volt, de már ott nyüzsgött Dr. Joseph Hromadka, a cseh evangélikusok képviselője is az 1948-ban, Amszterdamban tartott alakuló gyűlésen. 1954-ben Evanston, Il­linoisban, a már említett Dr. Blake, mint a WCC főtitkára, gon­doskodott a vörös egyházi méltóságok behozataláról. 1961. november 20-án, a harmadik közgyűlésen aztán a WCC felvette tagjai közé az orosz, és az általa ellenőrzött lengyel, román és bolgár görög-keleti egyházakat. Nekünk nem újdonság, hogy az akkori moszkvai pátriárka, Nikolaj, egyúttal a KGB magasrangú tisztje volt. 1939-ben — mikor Sztálin parancsára Hruscsov az ukrajnai kommunista pártban végezte a véres tisz­togatást — Nikolaj az ukrán görög-keleti, görög­ és római katolikus papok százait és a hívők ezreit küldte kényszermun­kára, haláltáborokba. Rév. Carl McIntire (konzervatív rádiószónok) részt vett egy konferenciájukon és megállapította, hogy „Egy Világegyházra” törekszenek, amivel a világot az egyházak által uralják. Az 1968-ban Svédországban tartott közgyűlésen egyébként részt vett a román metropolita, Moisescu is, akit a román kommunis­ták által 14 évig kínzott nagytekintélyű Rév. Richard Wurm­brand árulónak és titkos rendőrnek ismert. Az orosz pátriárka, Nikolaj utóda Borisz Nikodim pátriárka lett. ő már előzőleg is a titkosrendőrség tagjait csempészte be az egyházba, akikből később püspökök lettek. 1971 elején az orosz ortodox és római katolikus egyházak között tárgyalások voltak Bari olasz városban. Ezután fogadta VI. Pál pápa magánkihall­gatáson moszkvai pátriárkát, Nikodim „tovarist”. (Folytatjuk) 3. oldal T t­agya­i éremmel A televízió ernyőjén a genfi csúcstalálkozó megnyitásáról föl­vett képek peregnek: Gorbacsov megérkezik az első eszmecsere színhelyére, ahol a világ két legnagyobb hatalmának feje először ráz kezet. Most még szívélyesen mosolyogva, hiszen a tárgyalá­sok kezdetén vagyunk és egyelőre mindenki derűlátó. A szovjet pártfőtitkár is mosolyog, pár lépést tesz a kíséret tagjai felé — a rutinos Reaganhoz képest ha nem is sután, de kevésbé gyakorlot­tan mozog és látszik rajta, hogy nagyon igyekszik fesztelenül vi­selkedni — aztán meglepő jelenet következik: Gorbacsov elvtárs leteszi fejéről kissé divatjamúlt formájú puhakalapját, majd hir­telen mozdulattal a hátsó zsebe felé kap és kiránt onnét — nem, nem egy revolvert, hogy lepuffantsa az amerikai elnököt —, szóval kivesz a zsebéből egy kis fésűt (olyasfélét, amilyent a szabadnapos borbélylegények hordanak magukkal) és pár gyors, beidegzett mozdulattal végigsimítja vele csaknem kopasz fejét. Mert ezt a műveletet aligha lehet fésűlködésnek nevezni: Gorba­­csovnak föltűnően magas, hátigérő homloka van (ami eléggé ér­telmes arckifejezést kölcsönöz neki) és csak kétoldalt szegélyezi koponyáját kevés hajzat. Abból, hogy hol és hogyan fésülködött Gorbacsov a tárgyalá­sok előtt, sok mindenre lehet következtetni. Elsősorban arra, hogy — ha nem is piperkőc, de hiú és ad a külsőségekre, ad a meg­jelenésére. A hiú ember pedig e gyöngéjén keresztül gyakran jól kezelhető: néha a mutatós külsőségeket elébe helyezi a lényegnek és azon igyekszik, hogy környezete (jelen esetben a világ) kedvező véleményt alkosson róla. Reagan — aki egyébként nem tartotta szükségesnek, hogy sokkal dúsabb haját fésűvel igazgassa — jó emberismerő és valószínűleg fölfedezi tárgyalópartnere gyöngé­jét. Akkor pedig ezt a maga javára tudja hasznosítani a tárgya­lások során. Tovaris Gorbacsov egyébként kitűnően szabott „pinstripe” öltönyben feszített Genfben, vakítóan fehér, jól vasalt inggal­lérjából pedig ízléses finom mintájú nyakkendő kandikált ki. A felesége ezüstróka kucsmában és azonos prémből készült gallér­ral díszített, divatos vonalú kabátban és ehhez illő tűsarkú cipő­ben mosolygott a lencsékbe férje oldalán. „A modern szovjet em­berek!” — lelkendezik a látszatra mindig fogékony amerikai sajtó és igen optimistán ítéli meg a „summit” kilátásait. Visszatérve a fésülködési jelenetre, Gorbacsov mester ezzel annak is tanújelét adta, hogy nem úriember. Hogy ezt eddig is tudtuk? Nos igen, de a meghatározást most nem a régi „reakciós" értelemben használtam, hanem a társaságban illő viselkedés mértékegységéül. De hát hol és milyen módon szedett volna fel jólneveltséget (a szovjet lakásviszonyok mellett ott kevés ember mondhatja ma­gáról, hogy volt gyerekszobája . . .), noha látszik rajta, retten­tően szeretne gentlemannek tűnni. Szóval szeretne hasonlítani a Genfben nyüzsgő kapitalistákhoz, még akkor is, ha jól szabott zakója gomblyukában féltenyérnyi vörös zászló-jelvény virít. Ez kicsiben az egész mai kommunizmus jelképe is lehetne: a vörös zászlók és az ötágú csillagok mindenütt díszelegnek — cé­gévül — de ahogy a Gorbacsov család is kifogástalan eleganciá­val, kapitalista módra igyekszik viselkedni, ugyanúgy az egész kommunista tábor nyugatot utánozza, kapitalista divatot — gaz­dasági módszereket —■ követ. Különben már az összes kommunis­ta ország becsukhatta volna a boltot. Lenin hatvanöt évvel ezelőtt ültette át a gyakorlatba Marx elméletét és honosította meg a kommunizmust a Szovjetunióban, a föld egyik legnépesebb, területileg egyik legnagyobb országá­ban. És ilyen hosszú kísérleti idő után odajutottunk, hogy Lenin utóda és kíséretének tagjai a kapitalistákat majmolva öltözkö­désben és viselkedésben lopva zseblésűvel igazgatják gyér haj­zatukat a tv-kamera előtt . . . Akkor elhinném, hogy a kommu­nisták fogják eltemetni a kapitalistákat — ahogy azt Hruscsov ígérte körülbelül félidőben — ha Gorbacsovék viseltek pufajkák­­ban, orosz ingben, nyakkendő nélkül parádéztak volna Genfben és Gorbacsovné elvtársnő is lódent meg svájcisapkát viselt volna ezüstróka helyett. És ha (bizarr gondolat) — elismerve a kommu­nizmus felsőbbrendűségét — Reagan és kísérete ugyanilyen öltö­zékben hódolt volna a szovjet proletár divatnak. De nem. Olyan még nem fordult elő, hogy nyugat utánzott volna le, vett volna át valamit a szovjet kommunizmusból. Annál inkább fordítva. Gorbacsovék öltözködése: külsőség. De ez a külsőség sok mindent elárul, ha mappyn isemmil nézzük. A kommunizmus je­lene: visszakanyarodás a múlthoz, a kapitalista módszerekhez. De hát ezért kellett millióknak elpusztulniok évtizedeken át, hogy kiderüljön: a kísérlet balul sült el, jobb volt a régi? . . . Va­jon el lehet-e ezt intézni egy vállrándítással, vagy pár hányaveti fésűhúzással? Barátainak, ismerőseinek ajándékozzon­­ karácsonyra ^ Kerecsendi Kiss Márton könyveiből!­­ A magas irodalmi színvonalú könyvek­­ megvásárlásával nemcsak barátainknak szerzünk­­ örömöt, hanem segítjük a súlyosan beteg írót is. § A RŐZSEPARÁZS és a HETEDHÉTORSZÁG­­ című kötetek (előbbi 14, utóbbi 12 dolláros áron)­­ megrendelhetőek az író feleségénél. ? 20916 Fairpark Drive | Fairview Park, Ohio 44126. \

Next