Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-03-17 / 11. szám
MEGHÍVÓ A New York Állami Amerikai Magyar Szövetség a magyar egyházak és egyletek közreműködésével március 17-én, délután 3 órai kezdettel tartja meg hagyományos szabadságünnepélyét a Robert Wagner High School színháztermében (220 East 76th Street). A gazdag műsorra mindenkit szeretettel várunk. Ünnepi beszédet mond: Pásztor László. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Sajtóközlemény A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége március 15. alkalmából felhívást bocsátott ki, melyben emlékeztet a szabadságharc évfordulójának jelentőségére, és nemzeti ünnepünket a szabad magyar sajtó napjává nyilvánítja. A Szövetség ugyanakkor szolidaritását nyilvánítja a kommunista Magyarországon és az elszakított trianoni orrszágrészeken szamizdatokat I szerkesztő és író ellenzékiek I iránt, akik súlyos kockázatot I vállalva igyekeznek feltárni I az igazságot, és küzdenek az I emberi szabadságjogokért. A felhívást Flórián Tibor elnök és Stirling György ügy-vezető titkár írta alá. I DR. SZENTMIKLÓSY ÉLES GÉZA: Mi nem tetszik a liberális hírközlésnek? Mielőtt Donald Regan volt pénzügyminiszter — jelenleg a Fehér Ház „vezérkari főnöke” — benyújtotta volna a Reagan-kormány költségvetését a törvényhozáshoz, a liberáldemokraták és az őket a kölcsönösség alapján kiszolgáló társutas hírközlés nem talált fontosabbat a nap alatt, mint az állami deficit miatt támadni az elnököt, bár ezt a deficitet évtizedek gondos munkájával ők maguk építették bele az államgazdaságba, így vásárolva meg a szavazatokat hatalmon maradásukhoz. Most, hogy a kormány költségvetése csökkenteni kívánja a szükségtelen kiadásokat a deficit fokozatos megszüntetése érdekében, rettenetes zenebonát csapnak, mondván: Reagan veszélyezteti az ország jövőjét, kivéve ha a hadi költségvetésből vág le, mert azt mindegyikük fontosnak tartja. Mielőtt belebocsátkoznánk az egyes költségvetési tételek tárgyalásába, felmerül a kérdés: miért folytatják ezt a nemtelen játékot? Politikai ellenzékieskedésből? Ez illogikus volta miatt indokolatlan. Az embert három ösztön vezeti: a létfenntartási, a fajfenntartási és a szerzési. Utóbbi irányulhat hatalomra vagy pénzre, vagy mindkettőre, mert egyik a másiknak kiegészítője. A hatalom pénzt jelent, és a pénz hatalmat. Ezért a politika a legtöbb esetben nem az eszmék harca, hanem az érdekek, illetve ösztönök küzdelme. A liberális hírközlés nem bírja elviselni Reagan győzelmét, mert ez hatalmát és így pénzszerzési lehetőségét is veszélyezteti, ezért támadja tűzön-vizen keresztül. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy az utóbbi időben mennyire felerősödött ez a támadás. Az egyetemi hallgatóknak nyújtandó segélyek és tanulmányi kölcsönök tárgyában Reagan kijelentette, hogy a jelenleg érvényben lévő rendelkezések mellett — a józan ész és az igazságosság ellenére — még a 100 000 dollár jövedelemmel rendelkező családok gyermekei is igénybe vehetik a segélyeket. Ez nem mehet tovább — mondja az elnök, egyben utasította Edwin Meese igazságügyminisztert, hogy az iskolai fegyelem helyreállítását biztosító törvényjavaslatot nyújtson be. Az elnök javaslatában azoknak a hallgatóknak, akiknek a családi jövedelme meghaladja a 32 500 dollárt, nem ajánlja a segély megadását. A segély, illetve az ösztöndíj megadását 25 000 dolláron aluli jövedelem esetén állapította meg. Don Wilson, az ohiói nevelésügyi szövetség elnöke a középkorba illő intézkedésnek minősítette az elnök minden tekintetben józan javaslatát... Az egyes államoknak a szövetségi kormány segélyében való részesedésére vonatkozóan az elnök azt mondotta: az államoknak meg kell tanulniuk boldogulni anélkül. Erre a deficit csökkentése érdekében van szükség, mert indokolatlan, hogy a deficittel küzdő szövetségi kormány támogassa azokat az államokat, amelyek költségvetési többlet felett rendelkeznek. A törvényhozás mindkét háza 100 millió dolláros segélyt szavazott meg a farmerek megsegítésére, ám ez a törvényjavaslat minden valószínűség szerint Reagan elnök vétójába fog ütközni. Az elnök ugyanis az államsegélyes amerikai mezőgazdaságot szabadgazdálkodási rendszerrel törekszik felváltani, megint csak a deficit csökkentése érdekében. Reagan szembenéz a valósággal, és tudja, hogy 1900- ban a lakosság 33%-a foglalkozott mezőgazdasági termeléssel, ma azonban ez az arány csak 3%. Azok a gazdák, akiknek 100 000 dollárnál több a piacra kerülő termékük, a mezőgazdasági termékek eladásának 63%-át teszik ki, annak ellenére, hogy ők az összgazdáknak csak a 12%-át jelentik, így a családi gazdaság már évtizedekkel ezelőtt mítoszszá foszlott, mely nem versenyképes, és csak egyre növekvő államsegéllyel, mesterségesen tartható fenn. A farmerek nem a kereslet-kínálat törvényeihez igazodva termeltek, hanem annyit, amennyit csak képesek voltak, a lehető legtöbb gép és a lehető legkevesebb munka- tóra befektetésével. Tudták azt, hogy az állam úgyis felvásá- | rolja termékeiket. Ez végül | egyrészt oda vezetett, hogy a | nagymérvű gépvásárlások mi- | att eladósodtak, másrészt pe- | dig az állam már azért fizetett nekik, hogy ne termeljenek. Az ilyen esztelen politikai | húzások okozták a gazdasági élet fojtogató deficitjét, amiért Reagant hibáztatják, holott ez az utolsó negyven év szavazatot vásároló demokrata politikájának az eredménye. Mindenki követeli a deficit megszüntetését, de a jóléti állam szociális juttatásairól senki sem akar lemondani. -------------------------------------------| N Gtszma NAGY ELEK: Történelmi igényeink érvényesítése A francia forradalom népfelség-eszméjének egyik következménye, a nacionalizmus, felébresztette a romantikus nemzetállam alkotásának ellenállhatatlan vágyát, mely az utolsó másfél évszázad alatt gyökeresen megváltoztatta Európa térképét. Ez a gazdasági, történelmi és geopolitikai tényeket nélkülöző, valóságtól elszakadt eszmeáramlat beleálmodta — és igen sokszor belehamisította — a múlt hazug misztikumát jelen politikai törekvéseinek megvalósításába. A kisebb közép-európai népek történelmi múltját és szerepét nem ismerő Nyugat pedig játékszernek bizonyult a propagandisták kezében. Így jöttek létre az 1920- as és 1946-os békediktátumok, melyek nemcsak bennünket, magyarokat sújtottak, hanem felborították Európa, sőt, az ázsiai bolsevista despotizmus Európa szívébe történt benyomulásával a világ politikai egyensúlyát is. Talán a három nagyobb országrablás legkevésbé ismert része az utóbbi években tótokból szlovákokká előkelősült nép történelmi szerepe a Felvidéken. Erre vet élénk fényt dr. Püspöki Nagy Péter pozsonyi tudós történelmi dokumentumokra és antropológiai adatokra támaszkodó szemlélete. Eszerint az a történelmi hiedelem, hogy Árpád fejedelem a honfoglalás idején a Felvidéken tótokat talált, és a Felvidék lakói tótok lettek volna, helytelen. Püspöki Nagy Péter szorgos kutatással felfedezett bizonyítékaiból és a kortársak adataiból kiderül, hogy a szlávok beszivárgása a Kárpát-medencébe nem tehető az avar birodalom felbomlása előtti időre, hanem a felbomlás körüli időszakra. Ez azt jelenti, hogy a Felvidék nyugati területére ebben az időben a cseh jellegű szlávok kisebb csoportja vándorol be, a Dunántúl egy részére pedig — és erre is konkrét feljegyzés van 871-ből — a déli szlávok kezdenek bevonulni. A régészeti eredmények ugyanezt támasztják alá, bár a szlovák szakirodalomban e tárgyban még igen nagy a hallgatás. A hamvasztásos szláv halottak ugyanis élesen elkülönülnek a csontvázas avar halottaktól, és arányszámuk 2 a 98-hoz az avarok javára. Szvatopluk országát a „hagyományos történetírás” Brünn és Nyitra térségére helyezi. Ma azonban már bizonyossá vált, hogy Nagy-Morávia földrajzi fekvése a mai Belgrád, a Vaskapu és Szirmium (Szerémség) térségében terült el. Nagy-Morávia lakói nem szlovákok voltak, hanem szerb jellegű szlávok. A szlovák nép kialakulása szintén ellentmondó. A hivatalos felfogás szerint ők az északon vélt Nagy-Morávia lakosainak utódai, azonban a történelmi források szerint az a szláv konglomerátum, amely a Felvidékre a különböző történelmi időkben beszivárog, jelentősen erősödik Mátyás halála után a Balkánról származó, török elől menekülő tótsággal és horvátsággal. Ezek a Felvidék különböző részein letelepedve — egységes néppé olvadtak, később ráébredtek a maguk önállóságának tudatára. Ez a nép lett a szlovák nép. Tudatosítanunk kell, hogy a szlovák nép egyik komponense Szlavónia, a régi Tótország népessége, de a szlovákság nem azonos sem a csehekkel, sem a tótokkal, sem más szlávokkal, hanem azokból kialakult új népről van szó. Ez az igazság abból a megálmodott misztikából, mely szerint Árpád fejedelem tótokat talált volna a Felvidéken, és azok lettek volna a Felvidék őslakói. De a szlovákok nem állnak egyedül a történelemhamisítás terén. Szorosan felzárkóznak mögéjük a csehek, akikről Padányi Viktor A nagy tragédia című munkájában a következőket írja: „A múlt század elején a csehországi Königinhof templomának tornyábanfelfedeztek egy ősrégi kéziratot, amely egy ősi cseh naiv eposz kézirata volt. A felfedezés és az eposz maga is nagy izgalmat keltett a kor irodalmi világában, maga Goethe — abban az időben a legnagyobb európai irodalmi tekintély — is olvasta, és bámulattal nyilatkozott róla mint az ősi cseh kultúra és szellem alkotásáról, amely csodálatosan fenn tudott maradni (a Niebelungen Liedből csak egy 63 soros töredék maradt meg). Az eposz, amely a demokratikus cseh nép hősi küzdelmeit meséli el a VIII. századból, a cseh őstörténet legfőbb forrása lett. A későbbi vizsgálatok aztán kiderítették, hogy az ,ősi’ kéziratot a prágai Vaterländisches Museum egy Vaclav Hanka nevű tisztviselője hamisította, és rejtette el a königinhofi plébános segítségével a toronyban.” A csehekkel azonban a történelemhamisítók sora még koránt sem záródott le, mert a történelmi múltat legmerészebben a románok álmodták meg a dákoromán elmélet felállításával. Elvek révén egy 16 évszázaddal ezelőtti és 164 évig tartó megszállásból „történelmi jogot” formáltak Erdélyre. Ugyanakkor a 415 évig római uralom alatt álló Pannóniában (Dunántúlon) már ezer évvel ezelőtt nyoma sem volt a rómaiaknak. De Noricumban (Ausztria) sem, Alyriában (Horvátország) sem, Egyiptomban sem, Afrikában sem, Kis-Ázsiában sem. A múlt hazug misztikumának a jelen politikai törekvéseibe való beleálmodásában a szerbek sem maradnak el. Padányi így ír róluk: „Az észak-balkáni magyar hűbéres tartományok és a délbalkáni bizánci hűbérterületek között a XIII. század utolsó évtizedeiben függetlenné vált Szerbia királya, Dusán (1331 — 1335) a magyar hatalomra féltékeny Velence támogatásával csaknem 200 000 négyzetkilométernyi birodalmat rak össze nagyrészt volt bizánci területekből egy évtizedre, és magátRácország és Románia császárának’ címével ruházza fel. Birodalma halála után azonnal szétesik, északi része újra magyar, déli részei török hűbérré lesznek, az eredeti mag pedig további harminc évi fennállás után a rigómezei csatavesztés következtében szűnik meg, illetőleg kerül török uralom alá, ahol aztán ott is marad félezer éven át. Ez a kalandos kis tízéves ,császársági’ epizód a nagyszerb program történelmi alapja.” A szerb országrablással kapcsolatosan közöljük még Somogyi Ferenc: Küldetés című könyvének vonatkozó részét: „Badeni Lajos őrgróf, aki Lotharingiai Károly herceg halála óta fővezér, a Balkánról kénytelen visszavonulni, hogy Erdélyt megtarthassa. Thökölyt sikerül is — most már végérvényesen — kiszorítania. Erre Köprilzádé Musztafa nagyvezír is megindul. Előbb Vidint, aztán október 8-án Nándorfehérvárt foglalja vissza. Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével 90 000 szerb menekült érkezik Magyarországra. Ezeket később a már 1686- ban bevándorolt 4892 szerbbel együtt az elnéptelenedett, korábban színmagyar Délvidéken telepítik le, Bács, Bodrog, Csanád, Csongrád és Arad vármegye területén. Messzemenő vallási, közigazgatási és területi önkormányzatot kaptak. Közvetlenül a bécsi udvar haditanácsától függenek. Határőrvidéket alkotnak. Az oláhok ekkor húzódnak le a hegyekből a Körös—Maros és Szamos folyók korábban színmagyar lakosságú völgyeibe. Helyüket a hegyeken újabb oláh menekültek foglalják el. A tótok az egész Felvidéken délebbre húzódnak, és megkezdődik a németek nagyarányú betelepítése.” Ez a jobbára ismert történelmi visszatekintés nemcsak történelmi igényeinknek és követeléseinknek megerősítését és jogosságát szolgálja, hanem indítás kíván lenni egy rövid, 200 oldalnál nem több, gazdagon illusztrált több nyelvű kézikönyv megírására, mely adatok és tények feltárásával tájékoztatná a világpolitika számottevő tényezőit a magyarság, illetve Közép-Európa múltjáról és jelenlegi állapotáról, de egyben tartalmazná a Dunamedence népeinek jövő sorsát kialakító államszövetség vagy szövetséges állam tervét is. A múltunk tragikumán, a jelenünk sivárságán és a jövőnk kilátástalanságán való kesergés nem egyéb, mint a negatív önmarcangolás tehetetlen beismerése, amivel semmire sem megyünk. DR. HALMOS MILÁN: Rövidlátás vagy szándékos félrevezetés? A liberáldemokrata hírközlés egyik legkedveltebb tornagyakorlata az, amikor emberi jogok megsértésével vádol és támad oly államokat, amelyek egyrészt nem tudnak visszavágni, másrészt Amerikával mindenkor baráti viszonyban voltak, neki semmi gondot nem okoztak; egyedüli bűnük az, hogy antikommunista, totalitárius államformájuk van. Az ember azt gondolná, hogy minden nemzet magánügye, milyen rendszer alatt él. Amerika számára az a lényeg, hogy vele szemben baráti magatartást tanúsítson, saját rendszerét pedig ne igyekezzék más népre erőszakolni. Nos, a Szovjetunióról pontosan az ellenkezőjét mondhatjuk: Amerikával szemben ellenséges érzelmű, saját ideológiáját erőszakkal exportálja más országokba. Ha pedig mindenáron az emberi jogokról van szó, úgy elmondhatjuk, hogy azokat a történelem folyamán senki olyan mértékben meg nem sértette, mint a Szovjetunió, hiszen még saját polgárai is csak álmodni mernek az emberi jogokról. S íme, majdnem soha, legfeljebb elvétve hallunk például arról, hogy a kényszermunkatáborok barbár, de jól bevált intézménye manapság is pompásan működik a Szovjetunióban, arról nem is szólva, hogy a szabad véleménynyilvánítás ismeretlen fogalom. A maga idejében sűrűn hallottunk Franco Spanyolországáról, ahol állítólag kegyetlen diktatúra tombolt. Jómagam ötször jártam ott, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Az egykéz irányítású hírközlés felháborodása az egeket verdeste, amikor annak idején Franco nem kegyelmezett meg hat baszk terroristának, akik tizenöt rendőrt lőttek le. Ezzel szemben azon soha meg nem botránkoztak, hogy Sztálin viszont 45—50 millió embernek nem kegyelmezett meg. Franco halála mindenesetre igen rosszkor jött a hírközlő nagyhatalomnak: többé nem volt kin köszörülni a nyelvüket. Akkortájt írta az egyik előkelő világlap, hogy a spanyol nép most érzi első ízben a szabadság fuvallatát, hiszen már az utcai újságárusoknál is kaphatók a Playboyhoz hasonló pornográf lapok. A szabadság eme liberális előszele határozottan emlékeztetett a mitológiai Zephyrre — ellenkező előjellel. Röviddel utóbb a sors megkönyörült a hírközlő nagyhatalmon: szerencséjük akadt. A chilei forradalom elsöpörte a kommunista Allendét rendszerével együtt. Azóta a chilei kommunistákra nehéz napok virradnak. Ízelítőt kapnak ugyanabból a bánásmódból, amelyben moszkvai elvtársaik részesítik ellenfeleiket. Még csak joguk se lenne panaszra, hiszen saját receptjeik alapján készült orvossággal kezelik őket. Ez azonban mit sem számít, a hírközlés felkapta a chilei diktatúrát, s azóta naponta szerepeltetik. Amennyiben a rémtörténetekből kifogynának, szükség szerint a hajánál fogva előráncigálnak valami híranyagot, amivel ütni lehet. A keleti parti világlapok egyike a napokban közölte, hogy a brit Nazareth nevű rockegyüttest chilei vendégszereplése alkalmával mekkora méltánytalanság érte: a cenzor előzetesen bekérte az előadandó számokat, s egy közízlést sértő dal eléneklését nem engedélyezte. Amikor pedig az együttes a televíziós egyenes adásban mégis rázendített az obszcén, malac nótára, a cenzor azonnal félbeszakíttatta az adást, és amíg a szám tartott, hirdetést közvetíttetett. Hát nem felháborító ez? Csak ennyibe veszik Chilében az emberi jogokat? Szabad országban, mint például Amerika, ilyesmi elképzelhetetlen: itt válogatott obszcén, pornográf, malac műalkotásokban gyönyörködhet öregje, fiatalja egyaránt. A chilei diktatúra viszont erőszakkal tartja távol a maga népét az ilyen szabadságot lehelő gyönyörűségek élvezésétől. Ekkora méltánytalanság megérdemli, hogy a világlapok nyilvánossága előtt megszellőztessék. Ilyesmik olvasása közben az ember csaknem elfelejtkezik arról, hogy a szovjet hadsereg miként mészárolja az afgán népet, hogy Lengyelországban csírájában fojtanak el minden szabadságtörekvést, hogy Romániában, Csehszlovákiában magyarnak lenni egyenlő az üldöztetéssel, hogy... de szükségtelen minden felsorolás, hiszen a Szovjetunióval kellett volna kezdeni. Az már szót sem érdemel, hogy kedvelt szomszédunk, a kommunista Castro mit művel az emberi szabadságjogokkal. Elnézik neki azt is, hogy itt, Amerika ajtaja előtt gyűjti ellenünk a robbanóanyagot. Fel sem háborodnak azon, hogy Castro, az igazi diktátor — akit kezdettől fogva presidentnek címeznek — nemrég adott tv-nyilatkozatában bejósolta, hogy Latin-Amerika rövidesen kommunista lesz, utána pedig az Egyesült Államok következik. Míg a chilei rendszert kárhoztatják, amiért nem enged malac nótákat énekelni a tvben, azalatt Közép-Amerikában a Castro-szerű hatalomátvételhez döbbenetesen hasonló manőverek folynak. Ha elnökünk holmi békét lihegő, beijedős lanatikus lenne, akkor Amerika déli határán már rég elszaporodtak volna a Kubához hasonló szovjet csatlósok. Elképesztő, hogy ugyanakkor ebben az országban jó egynéhány alvajáró úgynevezett intellektuel egyre csak azt prédikálja, hogy el a kezekkel Latin-Amerikától, engedjük csak nyugodtan, hogy Castro és Moszkva egyedül tevékenykedjenek ott, akik a mi kedvünkért nem fogják leépíteni már eddig is eredménynyel kecsegtető latin-amerikai politikájukat. Úgy tűnik, hogy Kuba nem volt elegendő lecke sokak számára, s nem hiszik, hogy az könynyen megismétlődhetik. Sebaj, csak menjenek a dolgok tovább, mi pedig inkább háborodjunk fel azon, hogy a chilei diktatúra üldözi a pornográfiát! 3. oldal