Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-03-17 / 11. szám

MEGHÍVÓ A New York Állami Ameri­kai Magyar Szövetség a ma­gyar egyházak és egyletek köz­reműködésével március 17-én, délután 3 órai kezdettel tart­ja meg hagyományos szabad­ságünnepélyét a Robert Wag­ner High School színháztermé­ben (220 East 76th Street). A gazdag műsorra mindenkit sze­retettel várunk. Ünnepi beszé­det mond: Pásztor László. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Saj­tóközlemény A Szabad Magyar Újság­írók Szövetsége március 15. al­kalmából felhívást bocsátott ki, melyben emlékeztet a sza­badságharc évfordulójának jelentőségére, és nemzeti ün­nepünket a szabad magyar saj­tó napjává nyilvánítja. A Szövetség ugyanakkor szolidaritását nyilvánítja a kommunista Magyarországon és az elszakított trianoni or­­r­szágrészeken szamizdatokat I szerkesztő és író ellenzékiek I iránt, akik súlyos kockázatot I vállalva igyekeznek feltárni I az igazságot, és küzdenek az I emberi szabadságjogokért. A felhívást Flórián Tibor­­ elnök és Stirling György ügy-­­­vezető titkár írta alá. I DR. SZENTMIKLÓSY ÉLES GÉZA: Mi nem tetszik a liberális hírközlésnek? Mielőtt Donald Regan volt pénzügyminiszter — jelenleg a Fehér Ház „vezérkari főnö­ke” — benyújtotta volna a Rea­­gan-kormány költségvetését a törvényhozáshoz, a liberálde­­mokraták és az őket a kölcsö­nösség alapján kiszolgáló társ­utas hírközlés nem talált fon­tosabbat a nap alatt, mint az állami deficit miatt támadni az elnököt, bár ezt a deficitet évtizedek gondos munkájával ők maguk építették bele az ál­lamgazdaságba, így vásárolva meg a szavazatokat hatalmon maradásukhoz. Most, hogy a kormány költségvetése csökkenteni kí­vánja a szükségtelen kiadáso­kat a deficit fokozatos meg­szüntetése érdekében, rettene­tes zenebonát csapnak, mond­ván: Reagan veszélyezteti az ország jövőjét, kivéve ha a ha­di költségvetésből vág le, mert azt mindegyikük fontosnak tartja. Mielőtt belebocsátkoznánk az egyes költségvetési tételek tárgyalásába, felmerül a kér­dés: miért folytatják ezt a nem­telen játékot? Politikai ellen­zékieskedésből? Ez illogikus volta miatt indokolatlan. Az embert három ösztön vezeti: a létfenntartási, a faj­­fenntartási és a szerzési. Utób­bi irányulhat hatalomra vagy pénzre, vagy mindkettőre, mert egyik a másiknak kiegészítője. A hatalom pénzt jelent, és a pénz hatalmat. Ezért a politi­ka a legtöbb esetben nem az eszmék harca, hanem az érde­kek, illetve ösztönök küzdelme. A liberális hírközlés nem bírja elviselni Reagan győzel­mét, mert ez hatalmát és így pénzszerzési lehetőségét is ve­szélyezteti, ezért támadja tű­­zön-vizen keresztül. Az alábbi­akban látni fogjuk, hogy az utóbbi időben mennyire felerő­södött ez a támadás. Az egyetemi hallgatóknak nyújtandó segélyek és tanul­mányi kölcsönök tárgyában Reagan kijelentette, hogy a jelenleg érvényben lévő rendel­kezések mellett — a józan ész és az igazságosság ellenére — még a 100 000 dollár jövede­lemmel rendelkező családok gyermekei is igénybe vehetik a segélyeket. Ez nem mehet tovább — mondja az elnök, egy­ben utasította Edwin Meese igazságügyminisztert, hogy az iskolai fegyelem helyreál­lítását biztosító törvényjavas­latot nyújtson be. Az elnök javaslatában azoknak a hallgatóknak, akik­nek a családi jövedelme meg­haladja a 32 500 dollárt, nem ajánlja a segély megadását. A segély, illetve az ösztöndíj meg­adását 25 000 dolláron aluli jövedelem esetén állapította meg. Don Wilson, az ohiói neve­lésügyi szövetség elnöke a kö­zépkorba illő intézkedésnek minősítette az elnök minden te­kintetben józan javaslatát... Az egyes államoknak a szövetségi kormány segélyé­ben való részesedésére vonat­kozóan az elnök azt mondot­ta: az államoknak meg kell ta­nulniuk boldogulni anélkül. Erre a deficit csökkentése ér­dekében van szükség, mert in­dokolatlan, hogy a deficittel küzdő szövetségi kormány tá­mogassa azokat az államokat, amelyek költségvetési többlet felett rendelkeznek. A törvényhozás mindkét háza 100 millió dolláros segélyt szavazott meg a farmerek meg­segítésére, ám ez a törvényja­vaslat minden valószínűség szerint Reagan elnök vétójá­ba fog ütközni. Az elnök ugyan­is az államsegélyes amerikai mezőgazdaságot szabadgaz­dálkodási rendszerrel törekszik felváltani, megint csak a de­ficit csökkentése érdekében. Reagan szembenéz a való­sággal, és tudja, hogy 1900- ban a lakosság 33%-a foglal­kozott mezőgazdasági terme­léssel, ma azonban ez az arány csak 3%. Azok a gazdák, akik­nek 100 000 dollárnál több a piacra kerülő termékük, a mező­­gazdasági termékek eladásá­nak 63%-át teszik ki, annak ellenére, hogy ők az összgaz­­dáknak csak a 12%-át jelen­tik, így a családi gazdaság már évtizedekkel ezelőtt mítosz­­szá foszlott, mely nem verseny­­képes, és csak egyre növek­vő államsegéllyel, mestersé­gesen tartható fenn. A farmerek nem a keres­let-kínálat törvényeihez iga­zodva termeltek, hanem an­­nyit, amennyit csak képesek­­ voltak, a lehető legtöbb gép­­ és a lehető legkevesebb munka- t­óra befektetésével. Tudták azt,­­ hogy az állam úgyis felvásá- | rolja termékeiket. Ez végül | egyrészt oda vezetett, hogy a | nagymérvű gépvásárlások mi- | att eladósodtak, másrészt pe- | dig az állam már azért fizetett­­ nekik, hogy ne termeljenek.­­ Az ilyen esztelen politikai | húzások okozták a gazdasági­­ élet fojtogató deficitjét, amiért­­ Reagant hibáztatják, holott ez­­ az utolsó negyven év szava­­­­zatot vásároló demokrata po­­­­litikájának az eredménye. Min­­­­denki követeli a deficit meg­­­­szüntetését, de a jóléti állam­­ szociális juttatásairól senki­­ sem akar lemondani. -------------------------------------------| N­­ Gtszma NAGY ELEK: Történelmi igényeink érvényesítése A francia forradalom nép­­felség-eszméjének egyik kö­vetkezménye, a nacionalizmus, felébresztette a romantikus nemzetállam alkotásának el­lenállhatatlan vágyát, mely az utolsó másfél évszázad alatt gyökeresen megváltoztatta Európa térképét. Ez a gazda­sági, történelmi és geopoliti­kai tényeket nélkülöző, való­ságtól elszakadt eszmeáramlat beleálmodta — és igen sokszor belehamisította — a múlt ha­zug misztikumát jelen politikai törekvéseinek megvalósítá­sába. A kisebb közép-európai népek történelmi múltját és sze­repét nem ismerő Nyugat pe­dig játékszernek bizonyult a propagandisták kezében. Így jöttek létre az 1920- as és 1946-os békediktátumok, melyek nemcsak bennünket, magyarokat sújtottak, hanem felborították Európa, sőt, az ázsiai bolsevista despotizmus Európa szívébe történt benyo­mulásával a világ politikai egyensúlyát is. Talán a három nagyobb or­szágrablás legkevésbé ismert része az utóbbi években tótok­ból szlovákokká előkelősült nép történelmi szerepe a Felvi­déken. Erre vet élénk fényt dr. Püspöki Nagy Péter po­zsonyi tudós történelmi doku­mentumokra és antropológiai adatokra támaszkodó szemlé­lete. Eszerint az a történelmi hiedelem, hogy Árpád fejede­lem a honfoglalás idején a Fel­vidéken tótokat talált, és a Fel­vidék lakói tótok lettek volna, helytelen. Püspöki Nagy Pé­ter szorgos kutatással felfede­zett bizonyítékaiból és a kor­társak adataiból kiderül, hogy a szlávok beszivárgása a Kár­pát-medencébe nem tehető az avar birodalom felbomlása előt­ti időre, hanem a felbomlás kö­rüli időszakra. Ez azt jelenti, hogy a Felvidék nyugati te­rületére ebben az időben a cseh jellegű szlávok kisebb csoport­ja vándorol be, a Dunántúl egy részére pedig — és erre is konk­rét feljegyzés van 871-ből — a déli szlávok kezdenek bevo­nulni. A régészeti eredmények ugyanezt támasztják alá, bár a szlovák szakirodalomban e tárgyban még igen nagy a hall­gatás. A hamvasztásos szláv halottak ugyanis élesen elkü­lönülnek a csontvázas avar ha­lottaktól, és arányszámuk 2 a 98-hoz az avarok javára. Szvatopluk országát a „ha­gyományos történetírás” Brünn és Nyitra térségére he­lyezi. Ma azonban már bizo­nyossá vált, hogy Nagy-Mo­­rávia földrajzi fekvése a mai Belgrád, a Vaskapu és Szirmi­­um (Szerémség) térségében terült el. Nagy-Morávia lakói nem szlovákok voltak, hanem szerb jellegű szlávok. A szlovák nép kialakulása szintén ellentmondó. A hiva­talos felfogás szerint ők az észa­kon vélt Nagy-Morávia lako­sainak utódai, azonban a tör­ténelmi források szerint az a szláv konglomerátum, amely a Felvidékre a különböző tör­ténelmi időkben beszivárog, je­lentősen erősödik Mátyás halá­la után a Balkánról származó, török elől menekülő tótsággal és horvátsággal. Ezek­­ a Fel­vidék különböző részein letele­pedve — egységes néppé ol­vadtak, később ráébredtek a maguk önállóságának tuda­tára. Ez a nép lett a szlovák nép. Tudatosítanunk kell, hogy a szlovák nép egyik komponen­se Szlavónia, a régi Tótország népessége, de a szlovákság nem azonos sem a csehekkel, sem a tótokkal, sem más szlávokkal, hanem azokból kialakult új népről van szó. Ez az igazság abból a meg­álmodott misztikából, mely sze­rint Árpád fejedelem tótokat talált volna a Felvidéken, és azok lettek volna a Felvidék őslakói. De a szlovákok nem állnak egyedül a történelemhamisí­tás terén. Szorosan felzárkóz­nak mögéjük a csehek, akik­ről Padányi Viktor A nagy tra­gédia című munkájában a kö­vetkezőket írja: „A múlt század elején a csehországi Königinhof temp­lomának tornyában­­felfedez­tek­ egy ősrégi kéziratot, amely egy ősi cseh naiv eposz kéz­irata volt. A felfedezés és az eposz maga is nagy izgalmat keltett a kor irodalmi világá­ban, maga Goethe — abban az időben a legnagyobb európai irodalmi tekintély — is olvas­ta, és bámulattal nyilatkozott róla mint az ősi cseh kultúra és szellem alkotásáról, amely csodálatosan fenn tudott ma­radni (a Niebelungen Liedből csak egy 63 soros töredék ma­radt meg). Az eposz, amely a demok­ratikus cseh nép hősi küzdel­meit meséli el a VIII. század­ból, a cseh őstörténet legfőbb forrása lett. A későbbi vizs­gálatok aztán kiderítették, hogy az ,ősi’ kéziratot a prá­gai Vaterländisches Museum egy Vaclav Hanka nevű tiszt­viselője hamisította, és rejtet­te el a königinhofi plébános segítségével a toronyban.” A csehekkel azonban a történelemhamisítók sora még koránt sem záródott le, mert a történelmi múltat legmeré­szebben a románok álmodták meg a dákoromán elmélet fel­állításával. Elvek révén egy 16 évszázaddal ezelőtti és 164 évig tartó megszállásból „tör­ténelmi jogot” formáltak Er­délyre. Ugyanakkor a 415 évig római uralom alatt álló Pannó­niában (Dunántúlon) már ezer évvel ezelőtt nyoma sem volt a rómaiaknak. De Noricumban (Ausztria) sem, Alyriában (Hor­vátország) sem, Egyiptomban sem, Afrikában sem, Kis-Ázsiá­­ban sem. A múlt hazug misztikumá­nak a jelen politikai törekvé­seibe való beleálmodásában a szerbek sem maradnak el. Pa­dányi így ír róluk: „Az észak-balkáni magyar hűbéres tartományok és a dél­balkáni bizánci hűbérterüle­­tek között a XIII. század utol­só évtizedeiben függetlenné vált Szerbia királya, Dusán (1331 — 1335) a magyar hata­lomra féltékeny Velence támo­gatásával csaknem 200 000 négyzetkilométernyi birodal­mat rak össze nagyrészt volt bizánci területekből egy évti­zedre, és magát­­Rácország és Románia császárának’ címével ruházza fel. Birodalma halála után azonnal szétesik, északi ré­sze újra magyar, déli részei tö­rök hűbérré lesznek, az eredeti mag pedig további harminc évi fennállás után a rigómezei csatavesztés következtében szűnik meg, illetőleg kerül tö­rök uralom alá, ahol aztán ott is marad félezer éven át. Ez a kalandos kis tízéves ,császár­sági’ epizód a nagyszerb prog­ram történelmi alapja.” A szerb országrablással kapcsolatosan közöljük még Somogyi Ferenc: Küldetés cí­mű könyvének vonatkozó ré­szét: „Badeni Lajos őrgróf, aki Lotharingiai Károly herceg ha­lála óta fővezér, a Balkánról kénytelen visszavonulni, hogy Erdélyt megtarthassa. Thökö­­lyt sikerül is — most már vég­érvényesen — kiszorítania. Er­re Köpril­zádé Musztafa nagy­­vezír is megindul. Előbb Vi­­dint, aztán október 8-án Nán­dorfehérvárt foglalja vissza. Csernovics Arzén ipeki pátri­árka vezetésével 90 000 szerb menekült érkezik Magyaror­szágra. Ezeket később a már 1686- ban bevándorolt 4892 szerb­bel együtt az elnéptelenedett, korábban színmagyar Délvidé­ken telepítik le, Bács, Bodrog, Csanád, Csongrád és Arad vár­megye területén. Messzeme­nő vallási, közigazgatási és területi önkormányzatot kap­tak. Közvetlenül a bécsi ud­var haditanácsától függenek. Határőrvidéket alkotnak. Az oláhok ekkor húzódnak le a he­gyekből a Körös—Maros és Szamos folyók korábban szín­magyar lakosságú völgyeibe. Helyüket a hegyeken újabb oláh menekültek foglalják el. A tótok az egész Felvidéken délebbre húzódnak, és meg­kezdődik a németek nagyará­nyú betelepítése.” Ez a jobbára ismert törté­nelmi visszatekintés nemcsak történelmi igényeinknek és kö­veteléseinknek megerősítését és jogosságát szolgálja, hanem indítás kíván lenni egy rövid, 200 oldalnál nem több, gazda­gon illusztrált több nyelvű ké­zikönyv megírására, mely ada­tok és tények feltárásával tá­jékoztatná a világpolitika szá­mottevő tényezőit a magyar­ság, illetve Közép-Európa múlt­járól és jelenlegi állapotáról, de egyben tartalmazná a Duna­­medence népeinek jövő sorsát kialakító államszövetség vagy szövetséges állam tervét is. A múltunk tragikumán, a jele­nünk sivárságán és a jövőnk ki­­látástalanságán való kesergés nem egyéb, mint a negatív ön­­marcangolás tehetetlen beis­merése, amivel semmire sem megyünk. DR. HALMOS MILÁN: Rövidlátás vagy szándékos félrevezetés? A liberáldemokrata hírközlés egyik legked­veltebb tornagyakorlata az, amikor emberi jogok megsértésével vádol és támad oly ál­lamokat, amelyek egyrészt nem tudnak vissza­vágni, másrészt Amerikával mindenkor ba­ráti viszonyban voltak, neki semmi gondot nem okoztak; egyedüli bűnük az, hogy anti­­kommunista, totalitárius államformájuk van. Az ember azt gondolná, hogy minden nem­zet magánügye, milyen rendszer alatt él. Ame­rika számára az a lényeg, hogy vele szem­ben baráti magatartást tanúsítson, saját rend­szerét pedig ne igyekezzék más népre erősza­kolni. Nos, a Szovjetunióról pontosan az ellen­kezőjét mondhatjuk: Amerikával szemben el­lenséges érzelmű, saját ideológiáját erőszak­kal exportálja más országokba. Ha pedig min­denáron az emberi jogokról van szó, úgy el­mondhatjuk, hogy azokat a történelem folya­mán senki olyan mértékben meg nem sértet­te, mint a Szovjetunió, hiszen még saját pol­gárai is csak álmodni mernek az emberi jo­gokról. S íme, majdnem soha, legfeljebb elvét­ve hallunk például arról, hogy a kényszermun­katáborok barbár, de jól bevált intézménye manapság is pompásan működik a Szovjet­unióban, arról nem is szólva, hogy a szabad véleménynyilvánítás ismeretlen fogalom. A maga idejében sűrűn hallottunk Fran­co Spanyolországáról, ahol állítólag kegyet­len diktatúra tombolt. Jómagam ötször jár­tam ott, de semmi ilyesmit nem tapasztal­tam. Az egykéz irányítású hírközlés felhábo­rodása az egeket verdeste, amikor annak ide­jén Franco nem kegyelmezett meg hat baszk terroristának, akik tizenöt rendőrt lőttek le. Ezzel szemben azon soha meg nem botránkoz­­tak, hogy Sztálin viszont 45—50 millió ember­nek nem kegyelmezett meg. Franco halála min­denesetre igen rosszkor jött a hírközlő nagy­hatalomnak: többé nem volt kin köszörülni a nyelvüket. Akkor­tájt írta az egyik előkelő világlap, hogy a spanyol nép most érzi első ízben a szabadság fuvallatát, hiszen már az ut­cai újságárusoknál is kaphatók a Playboyhoz hasonló pornográf lapok. A szabadság eme li­berális előszele határozottan emlékeztetett a mitológiai Zephyrre — ellenkező előjellel. Röviddel utóbb a sors megkönyörült a hírközlő nagyhatalmon: szerencséjük akadt. A chilei forradalom elsöpörte a kommunista Allendét rendszerével együtt. Azóta a chi­lei kommunistákra nehéz napok virradnak. Ízelítőt kapnak ugyanabból a bánásmódból, amelyben moszkvai elvtársaik részesítik ellen­feleiket. Még csak joguk se lenne panaszra, hiszen saját receptjeik alapján készült orvos­sággal kezelik őket. Ez azonban mit sem szá­mít, a hírközlés felkapta a chilei diktatúrát, s azóta naponta szerepeltetik. Amennyiben a rémtörténetekből kifogynának, szükség sze­rint a hajánál fogva előráncigálnak valami híranyagot, amivel ütni lehet. A keleti parti világlapok egyike a napok­ban közölte, hogy a brit Nazareth nevű rock­együttest chilei vendégszereplése alkalmával mekkora méltánytalanság érte: a cenzor előze­tesen bekérte az előadandó számokat, s egy közízlést sértő dal eléneklését nem engedé­lyezte. Amikor pedig az együttes a televízi­ós egyenes adásban mégis rázendített az obsz­­cén, malac nótára, a cenzor azonnal félbesza­­kíttatta az adást, és amíg a szám tartott, hir­detést közvetíttetett. Hát nem felháborító ez? Csak ennyibe ve­szik Chilében az emberi jogokat? Szabad or­szágban, mint például Amerika, ilyesmi elkép­zelhetetlen: itt válogatott obszcén, pornográf, malac műalkotásokban gyönyörködhet öregje, fiatalja egyaránt. A chilei diktatúra viszont erőszakkal tartja távol a maga népét az ilyen szabadságot lehelő gyönyörűségek élvezésétől. Ekkora méltánytalanság megérdemli, hogy a világlapok nyilvánossága előtt megszellőz­tessék. Ilyesmik olvasása közben az ember csak­nem elfelejtkezik arról, hogy a szovjet hadse­reg miként mészárolja az afgán népet, hogy Lengyelországban csírájában fojtanak el min­den szabadságtörekvést, hogy Romániában, Csehszlovákiában magyarnak lenni egyenlő az üldöztetéssel, hogy... de szükségtelen min­den felsorolás, hiszen a Szovjetunióval kel­lett volna kezdeni. Az már szót sem érdemel, hogy kedvelt szomszédunk, a kommunista Castro mit művel az emberi szabadságjogok­kal. Elnézik neki azt is, hogy itt, Amerika aj­taja előtt gyűjti ellenünk a robbanóanyagot. Fel sem háborodnak azon, hogy Castro, az iga­zi diktátor — akit kezdettől fogva president­­nek címeznek — nemrég adott tv-nyilatkoza­­tában bejósolta, hogy Latin-Amerika rövide­sen kommunista lesz, utána pedig az Egye­sült Államok következik. Míg a chilei rendszert kárhoztatják, ami­ért nem enged malac nótákat énekelni a tv­­ben, azalatt Közép-Amerikában a Castro-sze­­rű hatalomátvételhez döbbenetesen hasonló manőverek folynak. Ha elnökünk holmi békét lihegő, beijedős lanatikus lenne, akkor Ame­rika déli határán már rég elszaporodtak vol­na a Kubához hasonló szovjet csatlósok. El­képesztő, hogy ugyanakkor ebben az ország­ban jó egynéhány alvajáró úgynevezett intel­­lektuel egyre csak azt prédikálja, hogy el a kezekkel Latin-Amerikától, engedjük csak nyugodtan, hogy Castro és Moszkva egyedül tevékenykedjenek ott, akik a mi kedvünkért nem fogják leépíteni már eddig is eredmény­nyel kecsegtető latin-amerikai politikájukat. Úgy tűnik, hogy Kuba nem volt elegendő lec­ke sokak számára, s nem hiszik, hogy az köny­­nyen megismétlődhetik. Sebaj, csak menjenek a dolgok tovább, mi pedig inkább háborodjunk fel azon, hogy a chilei diktatúra üldözi a pornográfiát! 3. oldal

Next