Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-11-17 / 44. szám

1985. november 17.­ ­ Fazakas Ferenc: Védőernyő az atombomba ellen A kommunisták és társutasaik propaganda harsonája Moszkvától a Fokföldig és Tokiótól Washingtonig olyan hang­erővel tombol, hogy ez még a feje tetejére állított világunkban is páratlan. Annyit mindenki megtudhat, hogy az egész zsibvásár a Reagan-Gorbacsov között november második felében megrende­zendő találkozó (az ún. summit meeting) körül zajlik s lényege az, hogy csak akkor lesz atombomba csökkentés — hiszen teljes leszerelésről szó sincs — ha Reagan elnök lemond a Kennedy sze­nátor által ironikusan és célzatosan Star Wars-nak elnevezett — az atomfejes röppentyűk elleni — védekezésnek még a gondolatáról is. Eszerint tehát kutatás, tervezés és kikísérletezés sem engedhető meg, nemhogy ilyen védekezés kivitelezése. Hogy ezt az egész elgondolást megértsük, vissza kell mennünk egy-két évtizeddel az immár negyvenéves atomkorszakba, hogy onnan vezessük le a mai, robbanásig feszült helyzetet. Hogyan vesztette el az USA atomfölényét? Az USA-ban dolgozó híres tudósokból a „némethoni Dr. Klaus Fuchs, az „olasznak" született Fermi és Pontecarvo (ezek a Szovjetunióba menekültek) és még egy tucatnyi­­szakértőből — mint a kivégzett Rosenberg házaspár, továbbá Greenglass, Sobel, stb. — álló kémcsoport minden atomtitkot tálcán szállítot­tak a szovjetnek. Csak mellékesen említem meg, hogy a magyar honból idekerült számos tudósból egy sem volt áruló és kém, pedig az első két atombombát előállító ún. Manhattan Project majdnem belőlük került ki — hiszen ha Fermi nem volt jelen, ma­gyarul tárgyaltak. Az atomkorszak első öt évében az USA-nak atom egyedural­ma volt, a következő tíz évben széleskörű védelemmel volt még ellátva egész Észak-Amerika. Csak a hatvanas évek közepén lépett fel az ún. Mutual Assured Destruction (ezután M­AD), ami­kor a Szovjetunió is már annyi atombombával rendelkezett, hogy a két nagyhatalom egymást kölcsönösen eltörölhette volna a föld színéről, így a béke „biztosítva volt." Ezt az állapotot a belső el­lenség egetverő hurrával üdvözölte, s 1972-ben a Nixon-kormány CFR tagjai (Council of Foreign Relations), Kissinger vezetésével létrehozták a SALT egyezményt, melynek lényeges része volt az Anti Ballistic Missile (ABM) megegyezés is. Ez a rakéták elleni védekezést megtiltotta, mert az megbontja a MAD egyensúlyt (amit a hazafiak elneveztek M­AD­nessnek), viszont lehetővé teszi a támadó fegyverek csökkentését. Erre a szovjet 7900 közép és hosszú hatósugarú rakétára (missilre) szerelhető atomfejet gyár­tott 1979-ig (515 százalékos növelés) s az akkor, Carter alatt meg­kötött de a szenátus által megtagadott SALT II. óta még 385 atomfejjel növelte erejét (65 százalék) s az USA lemaradt. Vajon ki rúgta fel az egyezményt? Miképpen lehet védekezni az atombomba ellen? Köztudomású volt, hogy a Szovjetunió lakossága részére ál­landóan építette a fedezékeket, az USA kormányai pedig az ural­kodó liberális ideológiának megfelelően nem akarták a szovjetet kihívni az utánzással. Hazafias amerikai katonák és tudósok azonban nem tudtak ebbe a kiszolgáltatottságba belenyugodni, aminek eredménye az volt, hogy Graham tábornok nyugalomba­­vonulása után az U.S. Defense Commitee és hasonló hazafias, privát védelmi szervezetek évek komoly munkájával kidolgozták, hogyan lehet Amerika népét és atomkilövő telepeit megvédeni a rájuk irányított szovjet atomrakétáktól azáltal, hogy azokat el­pusztítsák, mielőtt még az USA légterébe érnének. Ezt egy többrétegű atomnélküli, műbolygók által szállított kis balliszti­kus rakétákkal lehet megvalósítani: 432 műbolygó fog a föld körül keringeni, amelyből 100 mindig a Szovjetunió fölött cirkál és minden bolygón 40—50, önmagát hajtó, atomnélküli rakéta lesz szerelve, melyek mindegyikét saját legmodernebb kompjúte­­re fogja irányítani. Egy szovjet atomtámadás esetén a felfegyver­zett műbolygó azonnal felfedezi a sztratoszférába emelkedő atomrakétákat és elindítja saját, atomnélküli röppentyűit azok lelövésére. Ez az első rétege az ún. High Frontier védelmi rend­szernek, mely ma rendelkezésre álló technológiával 5-6 év alatt befejezhető, nem túlságosan költséges és az elindított szovjet ra­kéták 50-80 százalékát már a felemelkedési pályán megsemmisíti. Később egy második védőernyőt lehet kifejleszteni, mely a megmaradt rakétáknak az 50-80 százalékát hatálytalanítja. Végül a harmadik fázis, a már létező MX rakéták tárolóhelyeit megvédő földi berendezés kiépítése, hogy elegendő idő legyen az elindításukra. Tökéletes védelem soha nem volt, de nem is lesz, így ez sem az, mégis az a tény, hogy mondjuk 150 millió emberveszteségből 120 milliót meg lehet menteni, a földről elindított védőrakéták teljes védhetősége és bevetése pedig olyan bizonytalanságot te­remt, hogy a szovjet nem kockáztatná meg az atomtámadást. A teljes védelem kb. 10-12 év alatt elkészül. Ennek a High Frontier védőberendezésnek óriási előnye, hogy nem nukleáris­ tévedés, egy felelőtlen, vagy őrült nem indíthat el egy teljes atomháborút, és főleg, hogy nem függ a szovjet közreműködésétől. Nem veszi számításba a futurisztikus lehetőségeket, mint a lézer, a mikro­hullámok vagy az atom, amiknek a kutatási munkáit erőteljesen folytatni kell. Ezek beállítása azonban még túl korai lenne. Természetesen ez a megoldás a vörös liberálisoknak, összees­küvőknek, terroristáknak, az USA külső és belső rágcsálóinak ádáz ellenkezését váltotta ki, s rögtön ráragasztották a megbélyegzésnek szánt STAR WAR elnevezést. A Reagan-kormány akcióba kezd A High Frontier védőberendezésnek hivatalos amerikai kor­mányprogrammá válását sokak megnyugvására Reagan elnök 1983. március 23-i beszéde hozta meg, amikor bejelentette,hogy megkezdik az arra megfelelő tudósokból, mérnökökből és katonákból álló szakemberek felkérését, hogy a szabad világnak az atom védelmét dolgozzák ki. Előzőleg az elnök Graham Daniel nyugalmazott tábornok előterjesztéséből meggyőződött, hogy a már rendelkezésre álló technológia alapján az atombomba elleni védőfüggöny kivitelezhető. 1983. októberében már a Fletcher Bizottság munkához is fogott, James Fletcher, a NASA volt elnökének vezetése alatt, az elnök által hivatalosan STRATEG­IC DEFENSE INITIATIVE-nek nevezett védekező berendezés megtervezéséhez (ezután SDI). 1984. június 20-án az amerikai véderő minisztérium (Pen­tagon) hírül adta, hogy három kísérlet után végre sikerült egy Kaliforniából kilőtt interkontinentális űrrakétát — melyen egy „vak" atomfej volt — a Csendes-óceán közepe táján, 100 mérföld magasságban egy kísérleti rakétával telibe találni és megsemmi­síteni. Ez az első ilyen védelem az atomrakéták ellen, s így természetesen az általános atom elleni védekezés egyik fontos része. A Szovjetunió reakciója már kilenc nap múltával megnyil­vánult. Annak ellenére, hogy az amerikai középhatósugarú rakétáknak az európai NATO országokban való felszerelése miatt minden leszerelési tárgyalást megszakított és csak úgy volt hajlandó újból tárgyalóasztalhoz ülni, ha előbb a fent említett rakétákat leszerelik, most a TASSZ hírügynökség a kö­vetkező nyilatkozatot közölte: „A Szovejtunió kormánya az Amerikai Egyesült Államok kormányának azt a javaslatot teszi, hogy kezdjenek szovjet-amerikai tárgyalásokat különlegesen e célra kinevezett delegátusokkal, hogy a kültér katonai célokra való felhasználását megelőzzék. A szovjet ilyen meglepő pálfordulásának nyitja az, hogy a megszerzett információk szerint, nekik űrbolygók elhárítására már van az ún. ASAT (Anti Satellite) fegyverük, de nem a repülő­bombák (missilek) ellen. Ennek ellenére fölényességüket fitogtat­va a szovjet kormány véleményét a Pravda nem régen így fogal­mazta meg: „Az egyetlen mód a valódi béke megerősítésére és az államok közötti bizalom felépítésére a Szovjetunió által a fegy-­­verkezés ellenőrzésére vonatkozó konstruktív előterjesztéseinek elfogadása. A helyzet az, hogy az USA és szövetségesei még min­dig megtagadják ezeknek az indítványoknak a figyelembe vételét." Szóval bízzuk a kecskére a káposztát, hiszen egyezménykötés helyszíni ellenőrzés nélkül öngyilkosság, s ellen­őrzésről a szovjet hallani sem akar. 1985. szeptember 13-án az USA légi hadereje sikeresen kipró­bált egy műbolygók elleni fegyvert, mely állítólag sokkal ponto­sabb és gyorsabb, mint a Szovjetunió jelenlegi ASAT fegyvere. Ebben a kísérletben egy régi, ma már hasznavehetetlen műboly­gó volt a célpont és a 18 láb hosszú röppentyűt egy F-15-ös harci repülő vitte a magasba, ahol útjára bocsátották, hogy megkeres­se és megsemmisítse a keringő műbolygót. Egy miniatűr kompjuter irányította a célra, amelyet csak a leváló, nagy sebes­ségű fej ütése semmisített meg. Ennek a kísérletnek igen fontos jelentősége van az SDI szempontjából, mert bebizonyította a mozgási energia általi megsemmisítés megvalósíthatóságát és a célpontnak a felfedezési lehetőségét. Ezt akarta négy képviselő megakadályozni, a bíróság azonban a beadványt elutasította. Milyenek a Szovjetunió lehetőségei? Az ABM szerződés — a hozzákapcsolt M­AD (­nesz) — tehát a Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés lehetőségével a legbutább kormányzati cselekmények egyike volt egy amerikai nyílt levele szerint, mert teljesen egyforma azzal az eljárással, mintha valaki gyermekét azzal próbálná leszoktatni a gyufával való játszásról, hogy a ruháit benzinbe mártaná. Az 1972-es ABM szerződés csak egy védelmi berendezést engedélyez az ország belsejében, ami a szovjetnek már 1968-70 óta megvolt Moszkva körül. Azóta a szerződést megszegve egy sűrű radarhálózatot építettek ki Közép-Szibériában, ahol a szovjet in­terkontinentális rakéták telepei vannak. Az USA a meglévő egyetlen berendezést is leszerelte. A CIA 1985. június 26-án (The Washington Times szerint) a törvényhozás egyesített bizottságának azt jelentette, hogy 1987 körül a szovjet képes lesz 3000 mozgó ABM elhárító berendezést széttelepíteni, ami az egész országot megvédi s így akkor már nyugodtan és biztonságban zsarolhatja a világot, ultimátumot adhat az USA- nak. Az ezévi Pentagon jelentés szerint egy évtized múlva a szov­jet lézerfegyverei képesek lesznek a feléjük irányított támadó fegyvereket szétrobbantani, bombázókba lyukat égetni vagy a pilótát megvakítani. Ezt tudva le kell szögeznünk, hogy az atomröppentyűk elleni védekezés legdühösebb ellenségeinek túlnyomó többsége árulója a saját hazájának, vagy betelepített ágens, akik akkor is elleneznék a védelmet, ha egy hét alatt felszerelhető lenne, pár éremmel Hír az október 17-i Washington Post-ból. Az ünnepélyes első kapavágással megindult a Holocaust Memorial Museum építkezése. Az amerikai sajtó körülbelül egy évvel ezelőtt adta hírül, hogy megalakult a Holocaust Múzeum Bizottság, azzal a céllal, hogy méltó emléket állítson a náci haláltáborokban elpusztult zsidóknak, a második világháború zsidó áldozatainak. A bizottság elnöke, Elie Wiesel (aki egyébként magyarországi szü­letésű) közölte a sajtóval, hogy a múzeummal egybeépült emlék­mű számára Washington központjában, a 14-es utcában jelölték ki a helyet. A telket az állam ajándékul adja, az építkezés költségeit gyűjtésből fogják fedezni. Eddig több mint 20 millió dollár gyűlt össze. Azoknak, akik nem ismerősek az amerikai fővárosban, a ki­szemelt telek két háztömbnyire van a város közepét jelentő tizen­hatodik utcabeli Fehér Háztól és közvetlenül az ún. Mall, a cent­rumon végighúzódó hatalmas zöld terület szélén fekszik, melyet egyik végén a Capitolium, másik végén pedig a Lincoln emlékmű határol. Ez a kormánynegyed. Az előkészületek híréhez — amerikai szokás szerint — sokan hozzászóltak és az olvasói leveleket — ugyancsak tiszteletremél­tó amerikai szokás szerint — a Washington Post mind közölte, akár a terv mellett, akár ellene szólt a levél. Mert — noha a többség helyeslőleg írt — olyan is akadt szép számmal az ameri­kai olvasók között, aki ellenvéleményt jelentett be. Hadd idézzek három-négy ilyen levélből néhány jellemző mondatot — minden kommentár nélkül. Peter Balley Annapolisból a helyet kifogásolja: A Holocaust nem része az amerikai történelemnek. Miért nem építik föl az emlékművet mondjuk a Rhode Island állambeli Newportban, ahol a legrégibb amerikai zsinagóga áll? (Amerikai bélyeg is van forgalomban a képével.) Maury Rosenblatt Silver Springből nagyjából ugyanezeket írja: A zsidók tragédiája Európában történt, az emlékmű is oda il­lik. Építsék föl például Németországban. Elisebeth Britton washingtoni olvasó azért idegenkedik a gondolattól, mert az emlékmű századokon át a borzalmakat fogja eszébe juttatni a kö­vetkező generációknak. És mire jó az Egyesült Államok főváro­sának lakóit mindig a borzalmakra emlékeztetni? Hisz’ a Holo­caustnak nem voltak amerikai áldozatai. De valamennyi közül legérdekesebb Parks B. Rymer hozzá­szólása. ő azt írja: helyesli, hogy emlékművet kapjanak a negyven év előtti háború során likvidált zsidók, de másokra, a sok milliónyi többi ártatlan áldozatra miért nem gondol senki? Legyen zsidó emlékmű Washington közepén, de legyen akkor a Szovjetunióban elpusztult ukránoknak és a többieknek is, akik a harmincas évek éhínsége idején haltak meg és azóta is pusztul­nak a gulag-munkatáborokban. De állítsanak emlékművet a törö­kök által meggyilkolt örményeknek, a vörös Khmer banditáitól legyilkolt kambodzsaiaknak és azoknak az afgán hazafiaknak, akik az orosz megszálló hadsereg brutális csapásai alatt hullanak el nap mint nap. Eddig a levél, de megtoldhatnánk a listát: kapjanak emlék­művet az amerikai fővárosban a balti államok kiirtott polgárai, az észt, a lett, a litván áldozatok is. S vajon a lengyel milliók nem érdemelnek emlékművet, a Katynban tarkónlőtt negyvenezer lengyel tiszt tömegsírjáról megfeledkezhetünk-e? Mao Ce-tungék tisztogatása idején kínaiak milliói tűntek el a nagy süllyesztőben, s ahol a kommunisták hatalomra kerülnek, mindenütt elteszik láb alól politikai ellenfeleiket. És ez így megy már hat évtizede! S vajon mikor lesz emlékműve az amerikai fővárosban, a kormány által adományozott telken a magyar szabadságharco­soknak, a 45-ben és az 56-ban tehervonatszámra Szibériába hur­colt ártatlan áldozatoknak, az 1956. november 4-i szovjet orvtámadás polgári halottainak? Mikor? A Washington Pos­t-ból sorrendben elsőként idézett három amerikai hozzászóló aggályai mappan­tsimmal is indokoltnak lát­szanak — vajon tényleg Washingtonba való-e bgj az emlékmű? — de nehogy kinyissuk Pandora szelencéjét és elszabadítsuk a viha­rokat, tegyük magunkévá a negyedik levélíró álláspontját: legyen Holocaust emlékmű az amerikai fővárosban! De azzal egyidőben a kormány adjon telket az orosz, a lengyel, a litván, az afgán, a kínai, a magyar és más nemzetiségű áldozatok emlékműveinek fölállítására is. Lehetőleg a város kellős közepén. Ha a barna diktatúra áldozatainak kijár ez, akkor megérdemlik a vörös diktatúráktól halálba küldött milliók is! VjLvVv * A reménység felelőssége II. (Folytatás az 1. oldalról) munistákkal: hát érdemes-e akkor még otthon reményked­ni? ... Pokolba a nyugatiakkal, ahogy cserbenhagytak bennün­ket 1956-ban, úgy látszik, most sem számíthatunk rájuk! Sor­sunkra hagytak. Az emigránsok ott Nyugaton csak tudják! Fö­lösleges hát tovább álmodozni: bele kell illeszkedni a kommu­nizmusba, mert ez bizonyára végleges állapot. Amivel tartozunk a hazai ellenzékieknek Ma valószínűleg már sokan így gondolkoznak. Az otthoniak elközömbösödése miatt a fele­lősséget tehát nem kismérték­ben azokra kell hárítanunk, akik a hídépítés, a több-kevesebb együttműködés útjára léptek s ezzel — akarva, nem akarva — az anyanyelvi konferenciák szervezőinek eszközeivé váltak. (Ami csak egy lépés a lenini „hasznos idióta" státustól.) Ta­lán még nem késő, hogy észre­vegyék: ez az út zsákutcába vezet. Az ilyen intelmek — tud­juk — nem sokat használnak. Akiknek szólnak, rendszerint azzal intézik el a kérdést: szélső­­jobboldali szólamok nem érdek­lik őket. Ezért idéztem éppen Kovács Imr­ét: őt igazán nem lehet azzal megvádolni, hogy szélsőjobboldali volt... De itt ő is azt vallotta, amit az emig­ráció többsége: aki hivatalos meghívásra hazalátogat, elve­szíti erkölcsi integritását. Eddig a magyar nép több­ségéről, a csendes többségről beszéltem. De nem szabad meg­feledkeznünk arról, hogy létezik ma már otthon több ellenzéki csoport is, melyek egyre hango­sabban hallatják hangjukat. A csoportok erősödnek és mind bátrabban követelnek olyan szabadságjogokat, melyek Nyugaton természetesek, de az otthoniaknak nem adatnak meg. Ők nem fogadják el a je­lenlegi állapotokat, míg az emig­ránsok egy része elfogadja. Pe­dig ők elvárják az emigrációtól, hogy a hazai hivatalosokhoz va­ló közeledéssel ne hazudtolja meg őket. Nagy különbségek vannak köztünk — hiszen a ha­zai ellenzék tagjai jórészt a mai generációhoz tartoznak és nem kívánhatjuk, hogy mindenben a mi nézeteinket vallják — de a fő célok azonosak. És ők fi­gyelnek Nyugat felé: mit és ho­gyan tesz az emigráció? „Hazai ellenzék — kinti társutasok" címmel írt leg­utóbbi vezércikkével Tollas Ti­bor pontosan érzékelteti a hely­zet ellentmondásait a Nemzet­őrben. „A hazai fiatalságból ki­nőtt ellenzék — olvassuk — és a szabad világban felnőtt társ­utas csoport között nemcsak kurázsiban van különbség, ha­nem abban is, hogy az otthoni­ak velünk együtt vállalják az Illyés Gyula által meghirde­tett szakadatlan­­dörömbö­­lést­ , amíg a kintiek egy része olcsó előnyök miatt lemond a bírálat jogáról és csak a ha­talom hátsó ajtajának szelíd kopogtatásáig jut el." A Ma­gyarok Világszövetsége a nyu­gati magyarság minden rétegét igyekszik semlegesíteni, vagy megnyerni, ezáltal a politikai emigrációt elszigetelni. Ezért hívnak meg írókat, tudósokat, könyvtárosokat, művészeket, világi és egyházi vezetőket." Nem árt ezen elgondolkozni mindenkinek. Mert vala­mennyien felelősséget viselünk a magyar nép reményeiért. De legfőképp egyenes és félre­­magyarázhatatlan színvallással tartozunk a hazai ellenzéknek, a rendszerrel szembekerült bát­rak küzdelmének. S a rendszer felé tett bármilyen engedmény, minden kompromisszum az ő hátbatámadásukat jelenti. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 3. ok. FÜGGETLEN MAGYAR HÍREK A hazacsalogató újságnak nevezett Magyar Hírek hamisítá­sait — hogy a külföldi magyarok számára írt riportokban úgy tüntetik föl, mintha otthon teljes vallásszabadság lenne — az évek során már megszoktuk. De amit az ez év augusztus 22-i számban láttunk, az túltesz minden eddigin: a hamisítás teteje! A 13. oldalon tudósítás szól a sárospataki Szent Erzsébet szobor felszenteléséről, melyet Lékai bíboros végzett. A szöveg­ben és egy kép alatt a következő áll: „Lékai László bíboros, eszter­gomi hercegprímás". Az utolsó magyar hercegprímás Mindszen­­ty József volt. Azóta ezt a címet eltörölték a népköztársaságban. A Magyar Hírek netán azt akarja elhitetni, mintha olyan vallás­­szabadság lenne hazánkban, hogy Lékai bíboros újra használhat­ja ezt a titulust? Vagy csupán buta elírás? Ki tudja? Ausztriából, egy ottani olvasónktól hozott szép képeslapot a posta. Közepén a mariazelli bazilika jól ismert képe, körülötte hat kisebb fénykép. Ezek közül az egyik a Mindszenty-emlékkápolnát (egyébként Szent László kápolna) mutatja: kétoldalt nemzetiszínű magyar zászlók keretezik a képet, a háttérben pedig jól látszik a hely,ahol a hercegprímás alussza örök álmát, előtte a képe. Amit azonban a másik oldalon olvashatunk, mélyen elszomo­rító: „Mint a túloldali képről láthatod, ellátogattunk Mariazellbe. Megkerestük a kálvárián a Mindszenty-stációt is. Sajnos a sátán nem alszik, már meg van rongálva! A német szövegből, a FREIHEITSKÄMP­FER szóból a FREI szót vésővel össze-vissza kaparták és olvashatatlan­ná tették. Csak az értelmetlen „heitskampfer" látható a szóból . . ." Mindszenty bíborostól még holtában is félnek az ellenségei és így próbálják feledtetni hősi életét. A kőből talán kivéshetik, hogy ki volt, de a milliók lelkéből soha. Emléke mindig élni fog! millióba kerülne és száz százalékosan effektív lenne. Ők azonban a becsapás és félrevezetés apostolai, akik a vietnami háborúban bebizonyították, hogy ellenségei a szabad világnak és az anti­­kommunistáknak. Reagan elnökre óriási nyomást gyakorol még közvetlen kor­mánya is, hogy a szövetségesekről ne is beszéljünk. A mi köte­lességünk kérni a Mindenhatót, adjon az elnöknek kitartást választási ígérete mellett, s akkor a kétségbeejtő Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés helyett a Kölcsönösen Biztosított Védelem ernyője alatt élhetünk egy boldog jövő reményében.

Next