Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-01-05 / 1. szám

1986. január 5. CHICAGO IIL 60614 Egyes szám ára: 50 cent A masyarsás legnagyobb katolikus hetilapja The world’s largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents P. Füzér Julián C. F. M. Megizmosodott emigráció Gondolatok a szabadföldi magyarok IV. Világkongresszusáról Képzeletvilágomat befolyásolja a Biblia és amint a magyar emigráció életét nézem és abban intenzíven részt veszek, lépten­­nyomon szentírási képek és idézetek merülnek föl előttem. Meg­lepő, hogy emigrációs életünk, annak problémái és törekvései mennyire hasonlítanak az idegenbe hurcolt választott népéhez. A szabadföldi magyarok IV. Világkongresszusa Cleveland­­ben volt és az arra összesereglettek olyanoknak tűntek előttem, mint a választott nép gyermekei, akik a próféták szavára fogságuk, a rájuk kényszerített emigráció végét várták. A kong­resszus belenyúlt ádventbe és a szent évad első vasárnapján ért véget, mikor a prófétákkal, azok imájával és vágyakozásával amúgy is nagyon egyezik a lelkünk. Ez hallatta velem Báruk pró­féta jövendölését: Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog távoztak, ellenség hajtotta őket, de Isten vezeti vissza, s úgy hozza őket, mint királyi sarjakat... Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, és kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát. Cleveland a kongresszus idején olyan volt, mint egy új magyar Jeruzsálem, melybe özönlöttek szétszórt, szétkergetett, kitaszított magyarok az öt világrészről. Jöttek Afrikából, Ausztráliából, Dél-Amerikából, Európából, Közép-Amerikából, délről és északról, keletről és nyugatról, a szabad világ minden országából. Ki hitte volna, hogy egykor ilyesmi is lesz a magya­rok történetében! Akik a kongresszusra jöttek, egykor a hazából mind „gyalog távoztak” és sírtak. Gyászoló, ínséges, könnyes koldus seregek voltak, akiket a szó szoros értelmében „az ellenség hajtott”. De most mind olyanok, „mint a királyi sarjak”! Egyik ragyogóbb, sikeresebb, tehetősebb, mint a másik. Van közöttük valóságos „success story”. Mintha mindegyik királyi herceg lenne. Mint a próféta mondja, levetették magukról „a gyász és a nyomor gú­nyáját”, és szépségbe öltöztek. Mind, mind „örömben, fényben, dicsőségben” ölelték, köszöntötték egymást és állították, hogy „az Isten irgalma és igazságossága kísérte őket útjaikon”. „Jó volt hozzánk az Isten”, mondogatták egymásnak széles mosoly­­lyal. És nekem eszembe jutott a zsoltár, hogy a választott nép fogságba hurcolt fiai, mikor hazafelé készülődtek, hasonlóképp viselkedtek: „szájuk tele volt nevetéssel, a nyelvük meg ujjon­­gással”, mert jó volt hozzájuk az Úr. Mennyi tehetség, képesség, alkotó erő, tudás, műveltség van az emigrációban! A kongresszuson voltak írók, újságírók, művé­szek, orvosok, ügyvédek, mérnökök, gazdászok, üzletemberek, bankárok, gyárosok, egyetemi tanárok, tudósok, nyelvészek, egy­háziak. Mind azért lettek ragyogók, szépek, sikeresek, mert istenadta tehetségüket kamatoztathatták, szabadon alkothat­tak, tehetségük és szorgalmuk szerint dolgozhattak, erényesek, lelkiismeretesek, istenfélők voltak és mindig öntudatosan ma­gyarok maradtak. És amit munkájukkal, szorgalmukkal, igyeke­zetükkel elértek, abból adtak a köznek — templomaiknak, isko­láiknak, kultúrközpontoknak, karitásznak — és segítették rászo­ruló testvéreiket. Nemeslelkűség és áldozatosság nélkül a fényes Világkongresszus se jöhetett volna létre. Mennyit tudna kontribuálni az emigráció a haza jólétéhez, gazdasági, társadalmi, kulturális virágzásához! Ha szabad, aka­dálytalan kapcsolat lehetne az emigráció és a haza között, meg­változna a magyar élet mindnyájunk örömére és az egész világ csodálatára. De a szomorú valóság az, hogy akik a kongresszusra összegyűltek és a többiek, akik az emigrációban élnek, nem kívá­natosak otthon. Talán a pénzük kellene, talán gazdagságuk kívá­natos lenne, de ők maguk, a gondolatviláguk, életelveik gyűlö­letesek. Ha mód lenne rá, az emigrációt felszámolnák éppen azok, akik szülték, azok, akik a „marxizmus-leninizmussal”, a kommu­nista párttal és a szovjet politikával jegyezték el magukat. Fél­nek az emigrációtól, mert tudják, azzal marsol az élet, a jólét, a remény a szebb jövőre. Bár otthon nem kellenek, az emigránsok szívükben hordják a magyar hazát és a magyar népet. Mennyire igaz Széchenyi István mondása: Csak a gyönge szereti önmagát, az erős egész nemzetet hordoz a szívében. Az emigráció annyira megerősödött, lélekben, javakban, öntudatban úgy megizmosodott, az elmúlt negyven év alatt akkorát nőtt, hogy az egész hazát és a magyar népet szívébe tudja már zárni. Az elszakított területeken élő magyarság érdekeit az emigráció védi, a jogait az követeli. Az emigráció törődik a Felvidék, Erdély, a Délvidék és a Lajtabán­­ság magyarjaival. Az emigrációban hallatszik a hangja az elsza­kított, kettős járom alatt nyomorgó magyaroknak. A kongresz­­szus egy nyilvános tanúságtétel volt, mennyire szívén viseli az emigráció a haza ügyét is. Lépten-nyomon felmerült a kérdés, mit tehetünk pl. a népesedési kérdésben, hogyan állhatunk bele az abortusz elleni küzdelembe, hogyan befolyásolhatjuk az amerikai politikát a magyarság érdekében, mit tehetünk az otthoni ifjú­ságért, hogyan használjuk ki a lengyel-magyar kapcsolatokat, hogyan szerezzünk jóbarátokat a magyar ügynek, stb. Olyan most az emigráció, mint a választott nép fiai voltak a babiloni fogság vége felé. A zsoltáros szerint nemcsak Jeruzsá­lem volt állandóan az eszükben, hanem amit tudtak, mindent összegyűjtöttek, hogy hazavigyék , ujjongva ölükbe szedtek búzát, kalászt, kévét, hogy azzal menjenek Sionba. Az emigráció (Folytatás az 5. oldalon) ­ Dr. Csáki Tibor: Galambvadászat Romániában A bukaresti Ipari Vásár be­járata fölött hatalmas transz­parens hirdette: „Vezérünk és apánk, Ceausescu bevezette Ro­mániát a fény korszakába.” Szép és „szerény” mondat, a tények azonban mást mutat­nak: az idei tél a második Ro­mániában, amely nehéz feladat elé állítja az energetikai szak­embereket, a vezér ugyanis ki­adta a parancsot: az árammal spórolni kell, így esténként nemcsak Bukarest, az egész or­szág sötétségbe borul, az utcai világítást, fényreklámokat ki­kapcsolják, már a gyárak se kapnak elegendő elektromos energiát, sok üzemben áll a ter­melés. A bukaresti városi bu­szokat átépítették (áram- és benzinhiány miatt) földgázmeg­hajtásúra. A privát autósok már egy éve csak havi 12 liter benzint tankolhatnak. Az álla­mi televízió napi kétórás adás­sal szórakoztatja a nézőket, már akinek van még kedve szóra­kozni; a fűtőtestek a legjobb esetben langyosak, s egy leg­utóbbi kormányintézkedés elő­írja: az állampolgárok helyisé­genként maximum 40 wattos villanykörtét csavarhatnak a foglalatba! Történik mindez nem vala­melyik iparilag elmaradott afri­kai országban, hanem Közép- Európa egyik szocialista álla­mában. A második világháború után hatalomra került kommu­nisták elsőszámú célja volt, a nem különösképpen fejlett, agrárországból egy iparilag ver­senyképes államot létrehozni. A cél elérésének alapjául szol­gált, hogy az országban nagy­hozamú olaj lelőhelyeket fedez­tek fel, így az ipar fölépítése függetlenné válhatott a Szov­jetuniótól. Amikor Ceausescu 1965- ben hatalomra került, kiadta a parancsot hatalmas petro­­kémiai művek fölépítésére. Az olaj­feldolgozó üzemek ma 36 millió tonna olajat képesek évente földolgozni. A források azonban hamarabb kiapadtak, mint várták. A tavalyi évben Románia 11 millió tonna olajat pumpált ki a kutakból, ez kö­rülbelül a fele a saját évi szük­ségletnek. S hogy egyáltalán kihasználhassák a már fölépí­tett óriási petrokémiai üzeme­ket, Románia a Szovjetuniótól, Kínától és egyes arab országok­ból kénytelen drága valutáért olajat importálni. Az eredmény: az olaj­feldolgozó kombinátok 35 százalékos kihasználtsággal dolgoznak . . . 1980-ban Ceausescu újabb ötlettel állt elő: ezúttal a szén lenne az, ami Romániát iparilag függetlenné teheti. Az összes erőművet, amelyek addig olajat használtak föl, átállították szén és vízi erőműre. Csak egyet nem vettek számításba: a romániai szén gyenge kvalitású, alig le­het elégetni. Négy nagy erőmű áll félig felépítetten, a befejezés­hez hiányzik a kemény valuta, jövőjük egyelőre bizonytalan. Ceausescu azonban már máshol látja a problémát, új kampány indult, ezúttal a kül­föld felé való eladósodás meg­állítása végett. Különböző im­port-sorompókkal sikerült is az adósságok felét visszafizetni a nyugati bankok felé, 1990-ig Románia végleg vissza akarja fizetni összes adósságát. Ennek az ára azonban úgy gazdaságilag, mint politikailag magas: a romániai ipar termé­kei olyan rossz minőségűek, hogy alig akad olyan nyugati ország, amely az országtól vala­mit is exportálna. Románia kénytelen a keleti országok felé orientálódni; már történtek po­litikai lépések arra nézve, hogy szorosabbá váljon az árucsere­kapcsolat a szocialista orszá­gokkal. Ehhez azonban szüksé­ges, hogy Románia a jövőben Moszkva kedvében járjon. Úgy néz ki, a románok kényte­lenek lesznek föladni eddigi, Nyugat felé orientálódó kül­politikájukat. Az első lépés már megtörtént: Stefan Andrej­t, a Nyugattal szoros együttműkö­dést propagáló eddigi külügy­minisztert leváltották. Az elégedetlenség a lakos­ság körében egyre nagyobb lesz. Sokasodnak a bíráló leve­lek a nagy vezér címére, sőt, egyes politikusok is óvatosan célozgatnak, vissza kéne hozni a kisebbfajta maszek üzemeket az iparba, valamint ki kell bő­víteni a mezőgazdasági egyéni gazdálkodók rendszerét. Az élelmiszerellátás is katasztrofális: húsz a legritkáb­ban kapni, a boltokban leg­inkább hervadt salátafejek, fonnyadt burgonyák állnak, cu­kor, vaj, tojás, étolaj, kávé állandó hiánycikk. Ceausescu azonban erre is megadja a magyarázatot: tele­víziós beszédében kijelentette, tulajdonképpen nincs is élelmi­szerhiány, a lakosság táplálko­zási szokásai rosszak! Azonkí­vül megvan a lehetőség, hogy a kertben, vagy éppen a városi lakás balkonján kiegészítés­képpen zöldséget termeljenek a polgárok, sőt szerinte a házi­galamb tenyésztése a húshiányt is megoldaná. Ez nem vicc, Ceausescu mindezt halálosan komoly ábrázattal mondotta a tv-adás keretén belül. Az Európában szabadon röpdöső galamboknak ajánla­nám: kerüljék Romániát, várha­tó ugyanis, hogy Ceausescu ha­marosan törvénybe foglalja a galambok hurokkal való fogásá­nak kötelességét, így növelve a lakosság napi kalóriaszükség­letét. Catholic Hungarians' Sunday KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) 93. évfolyam, 1. szám January 5, 1986 Volume 93, No. 1 Újév kezdődik Az új naptári évnek a kezdete hagyományosan fordulópont az idő múlásában. Ritkán lesznek egyfolytában az emlékek olyan élesek és a remények olyan tudatosak, mint ezekben a napokban. „Teljesedésbe ment-e” mindaz, amit 12 hónappal ezelőtt elhatároz­tunk? A sorscsapások elmaradtak-e? Mint emberek és magyarok valóban tökéletesedtünk-e? A világunkban jelentkező válság elmúlt-e? Az év elején mindenkinek megvannak a saját emlékei: vidámak és kijózanítóak. És mert nincs emlék anélkül, hogy pillantást ne adjon a jövőre, gondolataink most nemcsak az elmúlt évre szállnak vissza, hanem a jövőre is irányulnak. Az idő teljesen felmérhetetlen: tele remény­séggel, de félelemmel is. Éppen mi, a XX. század végének emberei — amikor ez a század technikailag olyan sokat megvalósított —, mi élünk félelemben a jövővel szemben. Mit hoz a megkezdett év? Ebben az évben is csak azok a gondok és problémák aggasztanak minket, amik eddig voltak, és az újak csak növelik az ember meg­terhelését? ... Persze lehetne millió és millió problémázgató kér­dést föltenni. Még mindig jó, ha tudunk kérdezni, ha látjuk azt, amit megkérdezünk .. . amire választ várunk. Az élet csak akkor élő, ha nem reked meg a tervezgetésnél. Mindennapjaink sokszor ezért egyhangúak, mert annyira biztosí­tani akarjuk magunkat a meglepetések ellen. Éppen mi, mai embe­rek akarunk minden ellen biztosítékot keresni, hogy ne érjen bennünket semmi olyasmi, amivel nem számoltunk. Mindannyian tudjuk, hogy az, ami előbbre visz az életünkben, nem tervezésből és számításból, hanem szabad elképzelésből és előre nem látott találkozásból keletkezett. Talán csak később figyelünk fel arra, hogy milyen fontos volt számunkra egy előre nem látott találkozás, megbeszélés. Még negatív események is lehetnek fontosak — bár­milyen kellemetlenek is voltak — éppen azért, mert nem számí­tottunk rá. A meglepő tapasztalatokra nyitottnak kell lennünk, amit a most kezdődő esztendő rejt magában. Ezzel kapcsolatban Kodolányi János regényírónk nyilatkozata jut eszembe, amit halála előtt mondott: „Már 10—11 éves korom­ban célt és normát szabtam magam elé. Életem folyamán ez ter­mészetesen többé-kevésbé változott, bár a lényeg ugyanaz maradt. Célom egy volt: az egész magyar néphez szólni. Normám pedig, őszintén, tökéletes egyszerűséggel és az igazság erejével. Ma pedig meg kell vallanom, hogy sem célomat, sem írói normámat nem értem el.” Úgy gondolom, hogy egyszer mindenki eljut erre a pontra és hasonlóan nyilatkozik. A baj ott kezdődik, hogy az ember sok­szor rosszul választja meg célját és hamisnak bizonyulnak normái. Ezért oly szomorúak az egyik tudós szavai: „Korábban tökéletes célokat birtokolt az ember, de tökéletlen eszközöket. Ma tökéletes eszközök, nagy lehetőségek birtokában van, de céljai zavarosak.” Ugye mennyi csüggedt, csalódott ember él körülöttünk, akik­nek céljaik és normáik ugyan voltak — de eszközök hiányában semmi sem sikerült nekik! Vagy olyanok, akik komoly eszközeik „sűrűjében” zavaros és hamis célok után kutattak. Nyugtalan a világ — veszélyben van az emberiség sorsa, és éppen ezért akarunk célokat és normákat. „Szomjasak” vagyunk, de zavaros „kutakból” akarunk meríteni, pedig a tiszta „forrá­sok” is rendelkezésünkre állnak. Mindezek tudatában valljuk be, hogy a nagy tervek és nagyszerű elképzelések megvalósításához idő kell. Aki egy hivatást választ, és azt el akarja érni, tudni kell várni. Keserű, küzdelmes órák következnek a cél elérése miatt, de jönnek a boldog órák is, amikor örülünk, hogy helyesen válasz­tottunk. Az emigráció tervei, feladatai is időt igényelnek — csak a lé­nyeg, hogy legyenek mindig, akik komolyan és jól látják a célo­kat és feladatokat. De mindig akadnak „okosabbak” és olyanok, akiknek már minden mindegy. Az új esztendő új lehetőséget hoz, az újrakezdés élményét és valóságát. Egyéni és közösségi ügyeinket próbáljuk „más szemmel” nézni és „más szívvel” vizs­gálni ...! Amikor Michelangelo Ádámot megfestette a Sixtus­­kápolnában, az akkori pápa megkérdezte: „Ilyen szépnek látod az embert?” — „Igen, olyannak festem meg, amilyennek Isten megteremtette!” — Az új év lehetőség mindannyiunk számára, hogy ilyen szemmel nézzük az emigrációs magyarság minden tag­ját, ezzel az emberi közeledéssel találjuk meg azt, ami összeköt, és ne azt, ami szétválaszt. „A világ tűzben van ... Nincs arra idő, hogy kevéssé fontos dolgokról tárgyaljunk...” (Avilai Szent Teréz) Ebben a rohanó világban lassan semmi biztosat nem érzünk a lábunk alatt. És mit csinálunk, ha talajt vesztett emberekké válunk? — Keresünk egy másik kezet, amibe kapaszkodhatunk. Ezt a társat, ezt a „másik kezet” találja meg mindegyikünk, mert akkor az idő minden viharát, a csalódások és sikertelenségek soro­zatát könnyebben átéljük, elviseljük — sőt lesznek újra céljaink, normáink és sikereink. Akkor az 1986-os esztendő történelmi mérföldkőnek számíthat az emigrációs magyarság történetében, jövőjében! Ehhez kívánom mindenkinek — aki magyarnak vallja magát és magyarként él — a már közismert BÚÉK (Boldog új évet kívánok) köszöntés helyett az igazi és mélyebb értelmezését, vala­mint átélését e négy szónak: Bízzuk Újra Életünket Krisztusra! P. Kiss Barnabás

Next