Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-06-15 / 24. szám

6. oldal Dr. Töttösy Ernő: A tárgyalóteremben olyan a csend, hogy az eltévedt nyári le­­gyecske döngicsélését is hallani lehet. Mindenki áll, ahogy azt a törvény előírja. A nagy pillanat megkezdődött, a tanácselnök kezében meg­­zizzen a ceruzával írt feljegyzés. Megköszörüli a torkát, s méltó­ságteljesen kezdi el a mondatot: — „A magyar népköztársaság nevében! ... A bíróság bűnös­nek találja. . .” Felsorolja a neveket, hogy kit, miben. Közben fel sem tekint a vádlottakra, akiknek összeszorított állkapcsai zsilipként zárják el a belső lelkiháború áradását. A tanácselnök számára ez az egész ítélethirdetés csak nevek és számok gyűjteménye. Amikor sorolni kezdi a kiszabott bünte­téseket, a lelkek feszültsége szinte hallható izgalomba csap át. A büntetések felsorolását ajkak összerándulása, sóhajtások kísérik. Ahogy az élet előírja. A tanácselnök leteszi a papírlapot, végigtörli a homlokát, egy fáradt pillantással végigméri a tömeget, s azután leül. Ez a jel­adás a hallgatóságnak, hogy ők is leülhetnek. Feszült csendben kezdi meg az ítélet indokolását. Ezt már nem olvassa papírról, ez a fejében van. Csupán a neveket nézi meg az előtte levő jegyzet­ről, s szinte ömlenek szájából a jog birodalmának simára csiszolt körmondatai. Öreg bíró volt már a tanácselnök. Valahogy eltéveszti azonban a befejező mondatot. — „. . . alanyi bűnösségével és a bűncselekmény tárgyi súlyá­val. . .” — mondja. Megáll, észbekap. Úgy látszik megzavarta a meleg. Ezt a mondatot a kommunista jogszolgáltatás előtt használták csak a bíróságok. Most a „bűncselekmény tárgyi súlya” helyett „tár­sadalmi veszélyességet” kell mondania. Hogyan is juthatott ez az „ostoba” mondat az eszébe? Ag­gódva néz az ülnöki galériára. Csak nem vettek észre valamit? Szó sincs róla. Álmos, unott, otromba arccal ülnek a politikai megbízhatóság jutalmazottjai. Ők ezt a beszédet úgysem értik. Ők „csak” az élet és halál kérdésében döntenek. Az indokolást rábízzák a szakemberre. Nem fontos. A lényeges csupán, hogy kellő eréllyel szolgálja a proletárdiktatúra igazsággépezetét. A tanácselnök megnyugszik. Emelt hangon folytatja: — ... a cselekmények társadalmi veszélyességével egyenes arányban áll a bíróság által kiszabott büntetés. . . Felületesen ránéz a vádlottra, akiről éppen beszél. — A bíróság — folytatja — a büntetés kiszabásánál figyelem­be vette a vádlott súlyos személyi társadalmi veszélyességét. Vádlott édesapja munkásember volt, kezdetben ő maga is. Ké­sőbb azonban kiemelkedve a munkássorból, előbb önálló üzemet, majd pár év múlva gyárat alapított. Ezzel a cselekedetével áru­lójává vált annak a társadalmi osztálynak, amelyikből szárma­zott. Ez a magatartás súlyos veszélyt jelent a szocialista társa­dalomra, s így azt a bíróságnak a büntetés kiszabásánál figye­lembe kellett vennie... * * * A tanácselnök jó bírónak tartotta magát. Egyetemi vizsgái­tól kezdve egészen a kúriai bírói kinevezéséig kiváló elismeré­sek kísérték igazságügyi pályafutásán. A háborús évek alatt ne­vezték ki kúriai bírónak. Ahogy az aktákat rendezgetve megdörzsöli ősz halántékát, valami mindig visszatér az emlékezetébe. Egyedül volt a tanács­kozó szobában, mert a szomszédos tárgyalóteremből éppen úgy A „jó” bíró („A jog komédiája” című elbeszélés-sorozatból) eltávozott a közönség, a fegyőrök és elítéltek, mint ebből a szobá­ból az álmos ülnökök. Egyedüllétében azonban még jobban kísért az a „valami”. Valószínűleg ez zavarta, amikor „társadalmi veszélyesség" he­lyett „alanyi bűnösségről” beszélt. Az a két arc ismerős. A két egyforma, verejtékes tekintet. A másodrendű vádlotté, s azé a sárga vászonruhás öregúré, aki a hallgatóság második sorában ült. Kik lehetnek azok? Arcuk rettenetesen ismerős. Vajon hol találkozott velük? Újból előveszi az aktát, tanulmányozni kezdi a másodrendű vádlott személyi adatait. Nem, ezt a nevet nem ismeri. De az arc! Egyszerre figyelmes lesz az egyik bejegyzésre: „Másodrendű vádlott megmagyarosította a nevét”. Visszalapoz az aktában, megkeresi a korábbi nevet, s egy pil­lanat alatt megvilágosodik előtte minden. Az ikrek! Igen. . . az ikrek! Kis gimnazista társai voltak, amikor utol­jára látta őket. Valamiért kimaradtak az ötödik osztályból. Ta­lán, hogy mesterséget tanuljanak, talán a szülők nem tudták tan­díjukat fizetni. Úgy látszik, felvitte Isten a dolgukat. Nem Sztá­lin, hanem az Isten, mert akkoriban Sztálin még nem volt istenné avatva. A másodrendű vádlottból, ahogy később hallotta, gyáros lett. Most pedig elítélt, akit éppen neki kellett elítélnie. Kesernyés ízt érez a szájában, de le akarja küzdeni a hozzá nem illő szentimentalizmust. Meglehet, hogy szánni kellene ezt a volt iskolatársat, de érezhet-e szánalmat a temetkezési vállalko­zó minden halott után? Vagy a mészáros, minden levágott ökör után? Kegyetlen hasonlat, de találó és tetszetős! Legjobb lesz gyorsan elfelejteni az egész ügyet. Felküldi a le­hető legsürgősebben a legfelső bírósághoz, mert a szerencsétlen másodrendű vádlott fellebbezett. Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtaján. — Tessék! — felel türelmetlenül. A megelevenedett gondolat, a másodrendű vádlott ikertest­vére lép be az ajtón. A tanácselnök feláll, de nem nyújt kezet. — Mivel szolgálhatok? — kérdezi rideg, hivatalos hangon, bár alig tudja rejteni belső izgalmát. — Tanácsért jöttem! — válaszol az érkezett. — Bocsásson meg a tanácselnök úr. Nem mertem volna zavarni, ha nem tud­nám, hogy kivel állok szemben. Úgy érzem, hogy a tanácselnök úr múltja erre feljogosít! — A múltam? Magyarországon 1951-ben senki sem szerette, ha a múltjáról beszéltek. Különösen egy olyan kúriai bíró, aki kinevezését még a kormánytól kapta. — Igen — folytatja a jövevény kissé felbátorodva. — Tudom, hogy a tanácselnök úr nem közülük való, ha végre is kell hajtania törvényeiket. — Ezt nem értem! Inkább nem akarta megérteni. Hiszen, amit most elmond ez az emlékkriptából kilépett jövevény, benne is megfordult már sokszor. Minden nap és minden órában, amikor éreznie kellett azt a Janus-arcú kettősséget, amihez hozzákötötte életét. Mást „sza­bad” éreznie, és egészen mást „kell” mutatnia! Tisztában volt vele, hogy egyik világhoz sem tartozik. A régit meg kellett tagad­nia az emberek előtt, bár a lelkével belenőtt, az újat tömjéneznie kellett, de megtagadta saját maga előtt. Ha valahol a múltjáról került szó, szemérmes vörösség jelent meg az arcán, és szerényen megjegyezte, hogy mindig hivatásos bíró volt, és sohasem politi­zált. Tudta, hogy ez a mondat szélhámoskodás, hiszen a régi bíró nem is politizálhatott, de az új „kartársak” ezt már úgysem ér­tették. Most politizálnia kellett, hiszen a bíró mozgatja a prole­tárdiktatúra öklét. Az öreg iskolatárs, aki mindezt felidézi, fáradtan támaszko­dik az asztalszegélyhez. Az izgalom erősen megviselhette. Nem szabad azonban hellyel megkínálnia, mert akkor tovább marad. — Azért jöttem a tanácselnök úrhoz — szólal meg halkan az iker —, mert szeretném kikérni a véleményét, a tanácsát. Nem tenné-e helyesebben az öcsém, ha visszavonná a fellebbezést? A legfelsőbb bíróság köztudomás szerint sokkal súlyosabban szo­kott ítélkezni. Bár igaz, hogy nagyon súlyos az ítélet... Nyolc év! A hangja elcsuklik, de erőt vesz magán. — . . . nyolc év a testvéremnek talán az egész élet! A tanácselnöknek eszébe jut a temetkezési vállalkozóról és a mészárosról alkotott hasonlat, de most nem találja olyan sike­rültnek. Valami a bensejében azt suttogja, hogy a temetkezési vállalkozó sem lehet közömbös az édesanyja, a testvére. . . vagy egy régi iskolapajtása holtteste előtt. Talán bántaná a durva hasonlat? — Tudja kérem — kezdi vigasztalni az ikret —, kedves test­vérének társadalmi veszélyessége emelte fel a büntetést. — Igen, igen... Tudom. Olyan világosan és szabatosan indo­kolta mindezt a tanácselnök úr. Elfelejtette azonban hozzátenni, hogy a rendszer elvette a testvérem gyárát. A testvérem már három éve gyári munkásként dolgozik, és éppen olyan szerencsét­len, mint a többi... A tanácselnök feltartja a kezét. Meg akarja gátolni az olyan mondatok megszületését, amelyek már vádiratba kívánkoznak. — Nekem az a kötelességem, hogy ítéljek! — mondta határo­zottan. — A bírónak tudnia kell a jogszabályokat és alkalmazkod­nia kell a bírói gyakorlathoz. A hangja oktató, katedrál hang. Jogszabályok, bírói gyakorlat — hányszor megváltoztak már, mióta kezében tartja Justitia mérlegét. Vajon a jó bírónak valóban csak azt kell tennie, hogy bekötött szemmel méricskélje a fennálló törvények szavait? Ezek felett nincs semmi más? — ... és a lelkiismeret, tanácselnök úr? — fejezi be a jöve­vény a bíró gondolatát. A kegyetlen mondat arcul csapja. Egészen más, amit érzünk, vagy amit nyíltan a fejünkhöz vágnak. Sohasem merte ezt beis­merni önmaga előtt, hiszen nem tett semmi rosszat. Alkalmazko­dott a törvényekhez, amelyeket nem ő alkotott. Valamiből élnie kell. Megrokkant, megöregedett az igazság osztásában, mit kezd­hetne most betegen és öregen? Csak nem mehet el segédmunkás­nak? ő. . . ő.. . aki egész életében jó bíró volt! Aki betartotta betű szerint a törvények szövegét. Azoknak a szellemében ítélt, alkal­mazkodott a bírói gyakorlathoz. Nagyon régen volt, amikor még bírói lelkiismeretről beszéltek. Avagy az apai, a családfenntartói, az önfenntartásra kötelező lelkiismeretnél fontosabb az ilyen skrupulus? — Nekem az a lelkiismeretem, hogy ítélkezzem! — kiabálja védekezésül a jövevény felé. — Én bíró vagyok! — De nem kötelessége bírónak maradni! Persze csak akkor, ha úgy érzi, hogy a törvény és a lelkiismeret nem fedik egymást! Az iker szavai súlyosan konganak a tanácskozó szobában. Mit csináljon vele? Kikergesse? Vérhullám szökik az agya felé, s már majdnem kizavarja a kellemetlen szellemet, amikor rápillant a verejtékes, gonddal barázdált arcra. Mintha hallaná a hangot: — . . . nyolc év a testvéremnek talán az egész élet. Nyugalmat erőszakol magára. Pirosságát sápadtság váltja fel. Érzi, hogy az ikernek igaza van. Az ítélet kemény volt. . . Na­gyon kemény. Talán a meleg tette, talán a türelmetlenség, talán a kellemetlen ülnöki garnitúra. — Várjon csak! — szólal meg nyugodtabban. — Nem akarok magával vitatkozni, inkább. . . — szórakozottan lapoz bele az aktába, mintha keresne valamit —, inkább azt tanácsolom, mé­giscsak fellebbezze meg az ítéletet. — Van remény, tanácselnök úr? — kérdezi felcsillanó szem­mel az iker. — A felsőfok? — Nem! ... Az indokolás. Az én indokolásom, amely a ke­zemben van. Észre sem veszi a hálálkodó szavakat, nem látja az öröm fel­ragyogását a távozó arcán. Visszaül az asztalhoz, s olyan mozdu­latot tesz, mintha keményen akarná megmarkolni valami látha­tatlan gyeplő szárát, vagy Justitia mérlegét. Övé az indokolás. Ezt hagyták csak meg neki, mert ehhez nem értenek a laikus ülnökök, ehhez jogi szakismeretek kellenek. Ehhez a „jó bíró” minden tapasztalatára van szükség. Az indo­kolást észrevétlenül csavarhatja, alakíthatja, s ebben ügyes szó­­tekeréssel saját ítéletének a súlyosságát emelheti ki. Ez persze nem a törvény szövegéhez, nem is annak szelle­méhez való alkalmazkodás, hanem ahhoz a ritkán szót kérő vala­mihez, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret. Ma hallgat ennek a belső bírónak a szavára. Holnap. .. igen, holnap, már ismét könyörtelen hentes, vagy közömbös temetkezési vállalkozó lesz. A kommunista rend őre. De ma egy ősz hajú, öreg kísértet szemébe mondta az első ké­telyt, vajon igazán jó bírónak tarthatja-e magát? Dr. Halmos Milán: Gondolatok a napsütésben Bizonnyal nem én vagyok az egyetlen a föld hátán, aki szereti a kék eget, az aranyló napfényt s a nyár kellemes me­legét. Mielőtt az ősz, tél, kora tavasz borús, lehangoló szürke­sége végképp elvette volna az ember életkedvét, addigra ismét beköszönt az áldott, melengető napsugár és a kék égbolt idő­szaka. Csoda hát, hogy én is minden alkalmat megragadok arra, hogy a napon sütkérezzem és felszabadultan elmerengjek a kéklő messzeségbe? Ilyenkor szeretnek a gondolataim leg­inkább csapongani, elkalandoz­nak a távolba, megválaszolha­tatlan kérdésekre keresvén fele­letet. Ilyenkor hála tölti el szí­vemet az iránt, akinek a kék eget és az aranyló napfényt kö­szönhetem, miközben rájövök arra, hogy mindez nem is olyan magától értetődő valami. Ilyen­kor szívesen végigfuttatom gondolataimat életem esemé­nyein, kellemeseken és kelle­metleneken egyaránt. Idővel és apránként rájöttem arra, hogy az életemben előforduló kelle­metlen események nem csekély hányadáért én, magam vagyok felelős, hiszen lehetőségem volt a választásra és szabad elhatá­rozásomból döntöttem. Bizony akárhányszor éppen azt válasz­tottam, amibe utóbb alaposan beleütöttem a lábamat. Ezek jó alkalmak voltak arra, hogy örömest hibáztassam, okoljam Istent, gondviselést, balsorsot egyaránt, csak éppen saját ma­gamat nem. Szükségtelen hang­súlyoznom, hogy ezúttal nem gondolok rajtam kívül álló ter­mészeti vagy történelmi ténye­zőkre, hanem a hétköznapok megszokott, kis méretű esemé­nyeire. Az viszont igaz, hogy az élet nagyobbára kicsi dolgok­ból áll, a nagy dolog ritka és legtöbbször tragédia. Egyszó­val, a napfény és a kék ég vég­telenjében való elmerengés az embert igen hamar becsalogatja a nehéz és megoldhatatlan kér­dések őserdejébe. — Mióta az eszem tudom, soha nem voltam istentagadó. A szülői ház öröksége, édes­anyám, aki imádkozni tanított, nevelésem, valamennyien az Is­tenhez vezető út felé irányí­tottak. Az érett fővel szerzett tapasztalatok csak megerősí­tettek ebben. Valamikor régen, egyetemi diák koromban, aztán még egy útmutatást kaptam, amit soha el nem felejtek; egy öreg úrtól jött, aki még csak nem is volt keresztény. Abdul- Latifnak hívták, török volt az istenadta, s a Budapesten élő muzulmánok imámja, egyben a pesti egyetemen a török és arab nyelvek lektora. Anya­nyelvi szinten beszélte a ma­gyar nyelvet, s felesége is ma­gyar volt (mindössze csak egy volt belőle!). Napkeleti tudomá­nyai mellett alapos magyar és nyugat-európai műveltséggel is rendelkezett; mindenkor lehe­tett vele élvezetes, intelligens társalgást folytatni. Meleg ba­rátságot tartottak nagybá­tyámmal, s jóllehet állandóan magyarul beszéltek, egymást kölcsönösen efendinek szólít­­gatták, így kerültem vele köze­lebbi ismeretségbe, amit sose bántam meg; sok hasznosat ta­nultam tőle, nemcsak a közös török-magyar történelmi múlt­ból, de a bölcsességből is. Di­cséretére legyen mondva, so­sem akart megtéríteni. Egyik szép tavaszi délelőt­­tön merő véletlenül összefutot­tunk az egyetem kertjében, ő éppen az órájáról jött, én meg pontosan akkor léptem ki az élettani intézet kapuján. Gyö­nyörű tavaszi idő járta, a hó­, virág rég kibújt, a madarak vi­dáman énekeltek a kert fáin, s szinte érezni lehetett a friss földszagot. Akaratlanul is pár évvel előbb, a gimnáziumban tanult horátiusi idézet jutott eszembe: „Solvitur acris hiems grata vice veris et favoni.. .” (Megenyhül a zord tél, hála a tavasznak és az enyhe szellő­nek . . .). A derék öreg eferidi látszólag remek hangulatban volt, így hát megálltunk egy kis tereferére. „Látod, öcsém, — mondta — milyen hálátlanok vagyunk mi, emberek. Egész télen át panaszkodunk a hideg meg rossz idő miatt, s most, itt van a gyönyörűséges tavasz, még csak eszünkbe se jut, hogy hálát adjunk érte Allahnak!” Beszélgetésünk ebben a tárgy­körben folytatódott; engem szinte megrendített az a szemé­lyes bizonyosság, ahogy az efendi Istenről beszélt, mintha csak pillanatokkal előbb itt, az utcán találkozott volna vele, s akit következetesen Allahnak nevezett. Meg is magyarázta, hogy ez kizárólag csak az egy Isten neve, hímnemű, nőnemű alakja, többes száma nincs és másra alkalmazni nem lehet. Alig ismertem és ismerek vala­kit is, aki számára Isten ily mélyreható, személyes bizo­nyosság lett volna. — Azóta az öreg efendi réges­­rég megtért Allah kebelére, tes­te pedig békésen pihen magyar földben, én azonban gyakorta emlékezem vissza meggondolt, meggyőződéssel teli okfejté­seire. Különösképpen oly alkal­makkor, amikor a kék eget szemlélve fölöslegesen terhe­lem, immár öregedő szürke agy­­sejtjeimet megoldhatatlan problémákkal. A kék ég végte­lenje, az aranysugarú napfény s mindaz a kellemes érzés, amit belőlem kiváltanak, együttvéve emlékeztetnek arra, hogy mind­ez nem magától értetődő vala­mi, hanem ajándék, amit oda­­fentről kaptunk, és amiért há­lával tartozunk! Örökké kék az ég ! V­an úgy, hogy sötét felhők borulnak az égre,­­ s­ötét felhők, sötét gondok hullnak lelkünkre. • A mikor mindenütt sajául a nyomor, arat a halál, é­s a vérző szívű ember sem utat, sem célt nem talál; • A mikor körülöttünk minden segítségért kiált , és új kajafások gyalázzák az Isten Fiát. 2 A­mikor bennünk összeomlik egy egész világ • é­s haldoklik jóság, szépség, igazság... A­kkor, Testvér, fel a fejjel, ez nem a vég: • s­ötét felhők felett, örökké kék az ég! • SERES PÉTER ! ..................................................................................................... KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1986. június 15. Meg­j­elent Varga László: Színművek című új könyve. Az öt színdarabból (JÚLIA, A PORTRÉ) társadalmi dráma, kettő (PALIMONY, A VÁRATLAN VENDÉG) víg­játék, míg a GENERÁLIS a magyar forradalom egy napján játszódik le. A 230 oldalas könyv ára: félkemény kötésben, posta­­költséggel együtt 14 dollár. Megrendelhető: a csekk egyidejű beküldésével a szerzőnél (141 East 33rd Street, P.O.Box 64, New York, N.Y. 10016 USA) vagy később más nagyobb könyvkereskedésekben. Az Amerikán kívüli megrendelők a könyv árát, akár amerikai bankra kiállított csekken, vagy nemzetközi pénzesutalványon, vagy készpénzben küldjék, mivel az amerikai bankok a külföldi csekkek behajtási költ­ségét többszörösére emelték. 'WVW w mW WWW W W W ' Terjessze a Vasárnapot!

Next