Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-06-15 / 24. szám
6. oldal Dr. Töttösy Ernő: A tárgyalóteremben olyan a csend, hogy az eltévedt nyári legyecske döngicsélését is hallani lehet. Mindenki áll, ahogy azt a törvény előírja. A nagy pillanat megkezdődött, a tanácselnök kezében megzizzen a ceruzával írt feljegyzés. Megköszörüli a torkát, s méltóságteljesen kezdi el a mondatot: — „A magyar népköztársaság nevében! ... A bíróság bűnösnek találja. . .” Felsorolja a neveket, hogy kit, miben. Közben fel sem tekint a vádlottakra, akiknek összeszorított állkapcsai zsilipként zárják el a belső lelkiháború áradását. A tanácselnök számára ez az egész ítélethirdetés csak nevek és számok gyűjteménye. Amikor sorolni kezdi a kiszabott büntetéseket, a lelkek feszültsége szinte hallható izgalomba csap át. A büntetések felsorolását ajkak összerándulása, sóhajtások kísérik. Ahogy az élet előírja. A tanácselnök leteszi a papírlapot, végigtörli a homlokát, egy fáradt pillantással végigméri a tömeget, s azután leül. Ez a jeladás a hallgatóságnak, hogy ők is leülhetnek. Feszült csendben kezdi meg az ítélet indokolását. Ezt már nem olvassa papírról, ez a fejében van. Csupán a neveket nézi meg az előtte levő jegyzetről, s szinte ömlenek szájából a jog birodalmának simára csiszolt körmondatai. Öreg bíró volt már a tanácselnök. Valahogy eltéveszti azonban a befejező mondatot. — „. . . alanyi bűnösségével és a bűncselekmény tárgyi súlyával. . .” — mondja. Megáll, észbekap. Úgy látszik megzavarta a meleg. Ezt a mondatot a kommunista jogszolgáltatás előtt használták csak a bíróságok. Most a „bűncselekmény tárgyi súlya” helyett „társadalmi veszélyességet” kell mondania. Hogyan is juthatott ez az „ostoba” mondat az eszébe? Aggódva néz az ülnöki galériára. Csak nem vettek észre valamit? Szó sincs róla. Álmos, unott, otromba arccal ülnek a politikai megbízhatóság jutalmazottjai. Ők ezt a beszédet úgysem értik. Ők „csak” az élet és halál kérdésében döntenek. Az indokolást rábízzák a szakemberre. Nem fontos. A lényeges csupán, hogy kellő eréllyel szolgálja a proletárdiktatúra igazsággépezetét. A tanácselnök megnyugszik. Emelt hangon folytatja: — ... a cselekmények társadalmi veszélyességével egyenes arányban áll a bíróság által kiszabott büntetés. . . Felületesen ránéz a vádlottra, akiről éppen beszél. — A bíróság — folytatja — a büntetés kiszabásánál figyelembe vette a vádlott súlyos személyi társadalmi veszélyességét. Vádlott édesapja munkásember volt, kezdetben ő maga is. Később azonban kiemelkedve a munkássorból, előbb önálló üzemet, majd pár év múlva gyárat alapított. Ezzel a cselekedetével árulójává vált annak a társadalmi osztálynak, amelyikből származott. Ez a magatartás súlyos veszélyt jelent a szocialista társadalomra, s így azt a bíróságnak a büntetés kiszabásánál figyelembe kellett vennie... * * * A tanácselnök jó bírónak tartotta magát. Egyetemi vizsgáitól kezdve egészen a kúriai bírói kinevezéséig kiváló elismerések kísérték igazságügyi pályafutásán. A háborús évek alatt nevezték ki kúriai bírónak. Ahogy az aktákat rendezgetve megdörzsöli ősz halántékát, valami mindig visszatér az emlékezetébe. Egyedül volt a tanácskozó szobában, mert a szomszédos tárgyalóteremből éppen úgy A „jó” bíró („A jog komédiája” című elbeszélés-sorozatból) eltávozott a közönség, a fegyőrök és elítéltek, mint ebből a szobából az álmos ülnökök. Egyedüllétében azonban még jobban kísért az a „valami”. Valószínűleg ez zavarta, amikor „társadalmi veszélyesség" helyett „alanyi bűnösségről” beszélt. Az a két arc ismerős. A két egyforma, verejtékes tekintet. A másodrendű vádlotté, s azé a sárga vászonruhás öregúré, aki a hallgatóság második sorában ült. Kik lehetnek azok? Arcuk rettenetesen ismerős. Vajon hol találkozott velük? Újból előveszi az aktát, tanulmányozni kezdi a másodrendű vádlott személyi adatait. Nem, ezt a nevet nem ismeri. De az arc! Egyszerre figyelmes lesz az egyik bejegyzésre: „Másodrendű vádlott megmagyarosította a nevét”. Visszalapoz az aktában, megkeresi a korábbi nevet, s egy pillanat alatt megvilágosodik előtte minden. Az ikrek! Igen. . . az ikrek! Kis gimnazista társai voltak, amikor utoljára látta őket. Valamiért kimaradtak az ötödik osztályból. Talán, hogy mesterséget tanuljanak, talán a szülők nem tudták tandíjukat fizetni. Úgy látszik, felvitte Isten a dolgukat. Nem Sztálin, hanem az Isten, mert akkoriban Sztálin még nem volt istenné avatva. A másodrendű vádlottból, ahogy később hallotta, gyáros lett. Most pedig elítélt, akit éppen neki kellett elítélnie. Kesernyés ízt érez a szájában, de le akarja küzdeni a hozzá nem illő szentimentalizmust. Meglehet, hogy szánni kellene ezt a volt iskolatársat, de érezhet-e szánalmat a temetkezési vállalkozó minden halott után? Vagy a mészáros, minden levágott ökör után? Kegyetlen hasonlat, de találó és tetszetős! Legjobb lesz gyorsan elfelejteni az egész ügyet. Felküldi a lehető legsürgősebben a legfelső bírósághoz, mert a szerencsétlen másodrendű vádlott fellebbezett. Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtaján. — Tessék! — felel türelmetlenül. A megelevenedett gondolat, a másodrendű vádlott ikertestvére lép be az ajtón. A tanácselnök feláll, de nem nyújt kezet. — Mivel szolgálhatok? — kérdezi rideg, hivatalos hangon, bár alig tudja rejteni belső izgalmát. — Tanácsért jöttem! — válaszol az érkezett. — Bocsásson meg a tanácselnök úr. Nem mertem volna zavarni, ha nem tudnám, hogy kivel állok szemben. Úgy érzem, hogy a tanácselnök úr múltja erre feljogosít! — A múltam? Magyarországon 1951-ben senki sem szerette, ha a múltjáról beszéltek. Különösen egy olyan kúriai bíró, aki kinevezését még a kormánytól kapta. — Igen — folytatja a jövevény kissé felbátorodva. — Tudom, hogy a tanácselnök úr nem közülük való, ha végre is kell hajtania törvényeiket. — Ezt nem értem! Inkább nem akarta megérteni. Hiszen, amit most elmond ez az emlékkriptából kilépett jövevény, benne is megfordult már sokszor. Minden nap és minden órában, amikor éreznie kellett azt a Janus-arcú kettősséget, amihez hozzákötötte életét. Mást „szabad” éreznie, és egészen mást „kell” mutatnia! Tisztában volt vele, hogy egyik világhoz sem tartozik. A régit meg kellett tagadnia az emberek előtt, bár a lelkével belenőtt, az újat tömjéneznie kellett, de megtagadta saját maga előtt. Ha valahol a múltjáról került szó, szemérmes vörösség jelent meg az arcán, és szerényen megjegyezte, hogy mindig hivatásos bíró volt, és sohasem politizált. Tudta, hogy ez a mondat szélhámoskodás, hiszen a régi bíró nem is politizálhatott, de az új „kartársak” ezt már úgysem értették. Most politizálnia kellett, hiszen a bíró mozgatja a proletárdiktatúra öklét. Az öreg iskolatárs, aki mindezt felidézi, fáradtan támaszkodik az asztalszegélyhez. Az izgalom erősen megviselhette. Nem szabad azonban hellyel megkínálnia, mert akkor tovább marad. — Azért jöttem a tanácselnök úrhoz — szólal meg halkan az iker —, mert szeretném kikérni a véleményét, a tanácsát. Nem tenné-e helyesebben az öcsém, ha visszavonná a fellebbezést? A legfelsőbb bíróság köztudomás szerint sokkal súlyosabban szokott ítélkezni. Bár igaz, hogy nagyon súlyos az ítélet... Nyolc év! A hangja elcsuklik, de erőt vesz magán. — . . . nyolc év a testvéremnek talán az egész élet! A tanácselnöknek eszébe jut a temetkezési vállalkozóról és a mészárosról alkotott hasonlat, de most nem találja olyan sikerültnek. Valami a bensejében azt suttogja, hogy a temetkezési vállalkozó sem lehet közömbös az édesanyja, a testvére. . . vagy egy régi iskolapajtása holtteste előtt. Talán bántaná a durva hasonlat? — Tudja kérem — kezdi vigasztalni az ikret —, kedves testvérének társadalmi veszélyessége emelte fel a büntetést. — Igen, igen... Tudom. Olyan világosan és szabatosan indokolta mindezt a tanácselnök úr. Elfelejtette azonban hozzátenni, hogy a rendszer elvette a testvérem gyárát. A testvérem már három éve gyári munkásként dolgozik, és éppen olyan szerencsétlen, mint a többi... A tanácselnök feltartja a kezét. Meg akarja gátolni az olyan mondatok megszületését, amelyek már vádiratba kívánkoznak. — Nekem az a kötelességem, hogy ítéljek! — mondta határozottan. — A bírónak tudnia kell a jogszabályokat és alkalmazkodnia kell a bírói gyakorlathoz. A hangja oktató, katedrál hang. Jogszabályok, bírói gyakorlat — hányszor megváltoztak már, mióta kezében tartja Justitia mérlegét. Vajon a jó bírónak valóban csak azt kell tennie, hogy bekötött szemmel méricskélje a fennálló törvények szavait? Ezek felett nincs semmi más? — ... és a lelkiismeret, tanácselnök úr? — fejezi be a jövevény a bíró gondolatát. A kegyetlen mondat arcul csapja. Egészen más, amit érzünk, vagy amit nyíltan a fejünkhöz vágnak. Sohasem merte ezt beismerni önmaga előtt, hiszen nem tett semmi rosszat. Alkalmazkodott a törvényekhez, amelyeket nem ő alkotott. Valamiből élnie kell. Megrokkant, megöregedett az igazság osztásában, mit kezdhetne most betegen és öregen? Csak nem mehet el segédmunkásnak? ő. . . ő.. . aki egész életében jó bíró volt! Aki betartotta betű szerint a törvények szövegét. Azoknak a szellemében ítélt, alkalmazkodott a bírói gyakorlathoz. Nagyon régen volt, amikor még bírói lelkiismeretről beszéltek. Avagy az apai, a családfenntartói, az önfenntartásra kötelező lelkiismeretnél fontosabb az ilyen skrupulus? — Nekem az a lelkiismeretem, hogy ítélkezzem! — kiabálja védekezésül a jövevény felé. — Én bíró vagyok! — De nem kötelessége bírónak maradni! Persze csak akkor, ha úgy érzi, hogy a törvény és a lelkiismeret nem fedik egymást! Az iker szavai súlyosan konganak a tanácskozó szobában. Mit csináljon vele? Kikergesse? Vérhullám szökik az agya felé, s már majdnem kizavarja a kellemetlen szellemet, amikor rápillant a verejtékes, gonddal barázdált arcra. Mintha hallaná a hangot: — . . . nyolc év a testvéremnek talán az egész élet. Nyugalmat erőszakol magára. Pirosságát sápadtság váltja fel. Érzi, hogy az ikernek igaza van. Az ítélet kemény volt. . . Nagyon kemény. Talán a meleg tette, talán a türelmetlenség, talán a kellemetlen ülnöki garnitúra. — Várjon csak! — szólal meg nyugodtabban. — Nem akarok magával vitatkozni, inkább. . . — szórakozottan lapoz bele az aktába, mintha keresne valamit —, inkább azt tanácsolom, mégiscsak fellebbezze meg az ítéletet. — Van remény, tanácselnök úr? — kérdezi felcsillanó szemmel az iker. — A felsőfok? — Nem! ... Az indokolás. Az én indokolásom, amely a kezemben van. Észre sem veszi a hálálkodó szavakat, nem látja az öröm felragyogását a távozó arcán. Visszaül az asztalhoz, s olyan mozdulatot tesz, mintha keményen akarná megmarkolni valami láthatatlan gyeplő szárát, vagy Justitia mérlegét. Övé az indokolás. Ezt hagyták csak meg neki, mert ehhez nem értenek a laikus ülnökök, ehhez jogi szakismeretek kellenek. Ehhez a „jó bíró” minden tapasztalatára van szükség. Az indokolást észrevétlenül csavarhatja, alakíthatja, s ebben ügyes szótekeréssel saját ítéletének a súlyosságát emelheti ki. Ez persze nem a törvény szövegéhez, nem is annak szelleméhez való alkalmazkodás, hanem ahhoz a ritkán szót kérő valamihez, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret. Ma hallgat ennek a belső bírónak a szavára. Holnap. .. igen, holnap, már ismét könyörtelen hentes, vagy közömbös temetkezési vállalkozó lesz. A kommunista rend őre. De ma egy ősz hajú, öreg kísértet szemébe mondta az első kételyt, vajon igazán jó bírónak tarthatja-e magát? Dr. Halmos Milán: Gondolatok a napsütésben Bizonnyal nem én vagyok az egyetlen a föld hátán, aki szereti a kék eget, az aranyló napfényt s a nyár kellemes melegét. Mielőtt az ősz, tél, kora tavasz borús, lehangoló szürkesége végképp elvette volna az ember életkedvét, addigra ismét beköszönt az áldott, melengető napsugár és a kék égbolt időszaka. Csoda hát, hogy én is minden alkalmat megragadok arra, hogy a napon sütkérezzem és felszabadultan elmerengjek a kéklő messzeségbe? Ilyenkor szeretnek a gondolataim leginkább csapongani, elkalandoznak a távolba, megválaszolhatatlan kérdésekre keresvén feleletet. Ilyenkor hála tölti el szívemet az iránt, akinek a kék eget és az aranyló napfényt köszönhetem, miközben rájövök arra, hogy mindez nem is olyan magától értetődő valami. Ilyenkor szívesen végigfuttatom gondolataimat életem eseményein, kellemeseken és kellemetleneken egyaránt. Idővel és apránként rájöttem arra, hogy az életemben előforduló kellemetlen események nem csekély hányadáért én, magam vagyok felelős, hiszen lehetőségem volt a választásra és szabad elhatározásomból döntöttem. Bizony akárhányszor éppen azt választottam, amibe utóbb alaposan beleütöttem a lábamat. Ezek jó alkalmak voltak arra, hogy örömest hibáztassam, okoljam Istent, gondviselést, balsorsot egyaránt, csak éppen saját magamat nem. Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy ezúttal nem gondolok rajtam kívül álló természeti vagy történelmi tényezőkre, hanem a hétköznapok megszokott, kis méretű eseményeire. Az viszont igaz, hogy az élet nagyobbára kicsi dolgokból áll, a nagy dolog ritka és legtöbbször tragédia. Egyszóval, a napfény és a kék ég végtelenjében való elmerengés az embert igen hamar becsalogatja a nehéz és megoldhatatlan kérdések őserdejébe. — Mióta az eszem tudom, soha nem voltam istentagadó. A szülői ház öröksége, édesanyám, aki imádkozni tanított, nevelésem, valamennyien az Istenhez vezető út felé irányítottak. Az érett fővel szerzett tapasztalatok csak megerősítettek ebben. Valamikor régen, egyetemi diák koromban, aztán még egy útmutatást kaptam, amit soha el nem felejtek; egy öreg úrtól jött, aki még csak nem is volt keresztény. Abdul- Latifnak hívták, török volt az istenadta, s a Budapesten élő muzulmánok imámja, egyben a pesti egyetemen a török és arab nyelvek lektora. Anyanyelvi szinten beszélte a magyar nyelvet, s felesége is magyar volt (mindössze csak egy volt belőle!). Napkeleti tudományai mellett alapos magyar és nyugat-európai műveltséggel is rendelkezett; mindenkor lehetett vele élvezetes, intelligens társalgást folytatni. Meleg barátságot tartottak nagybátyámmal, s jóllehet állandóan magyarul beszéltek, egymást kölcsönösen efendinek szólítgatták, így kerültem vele közelebbi ismeretségbe, amit sose bántam meg; sok hasznosat tanultam tőle, nemcsak a közös török-magyar történelmi múltból, de a bölcsességből is. Dicséretére legyen mondva, sosem akart megtéríteni. Egyik szép tavaszi délelőttön merő véletlenül összefutottunk az egyetem kertjében, ő éppen az órájáról jött, én meg pontosan akkor léptem ki az élettani intézet kapuján. Gyönyörű tavaszi idő járta, a hó, virág rég kibújt, a madarak vidáman énekeltek a kert fáin, s szinte érezni lehetett a friss földszagot. Akaratlanul is pár évvel előbb, a gimnáziumban tanult horátiusi idézet jutott eszembe: „Solvitur acris hiems grata vice veris et favoni.. .” (Megenyhül a zord tél, hála a tavasznak és az enyhe szellőnek . . .). A derék öreg eferidi látszólag remek hangulatban volt, így hát megálltunk egy kis tereferére. „Látod, öcsém, — mondta — milyen hálátlanok vagyunk mi, emberek. Egész télen át panaszkodunk a hideg meg rossz idő miatt, s most, itt van a gyönyörűséges tavasz, még csak eszünkbe se jut, hogy hálát adjunk érte Allahnak!” Beszélgetésünk ebben a tárgykörben folytatódott; engem szinte megrendített az a személyes bizonyosság, ahogy az efendi Istenről beszélt, mintha csak pillanatokkal előbb itt, az utcán találkozott volna vele, s akit következetesen Allahnak nevezett. Meg is magyarázta, hogy ez kizárólag csak az egy Isten neve, hímnemű, nőnemű alakja, többes száma nincs és másra alkalmazni nem lehet. Alig ismertem és ismerek valakit is, aki számára Isten ily mélyreható, személyes bizonyosság lett volna. — Azóta az öreg efendi régesrég megtért Allah kebelére, teste pedig békésen pihen magyar földben, én azonban gyakorta emlékezem vissza meggondolt, meggyőződéssel teli okfejtéseire. Különösképpen oly alkalmakkor, amikor a kék eget szemlélve fölöslegesen terhelem, immár öregedő szürke agysejtjeimet megoldhatatlan problémákkal. A kék ég végtelenje, az aranysugarú napfény s mindaz a kellemes érzés, amit belőlem kiváltanak, együttvéve emlékeztetnek arra, hogy mindez nem magától értetődő valami, hanem ajándék, amit odafentről kaptunk, és amiért hálával tartozunk! Örökké kék az ég ! Van úgy, hogy sötét felhők borulnak az égre, sötét felhők, sötét gondok hullnak lelkünkre. • A mikor mindenütt sajául a nyomor, arat a halál, és a vérző szívű ember sem utat, sem célt nem talál; • A mikor körülöttünk minden segítségért kiált , és új kajafások gyalázzák az Isten Fiát. 2 Amikor bennünk összeomlik egy egész világ • és haldoklik jóság, szépség, igazság... Akkor, Testvér, fel a fejjel, ez nem a vég: • sötét felhők felett, örökké kék az ég! • SERES PÉTER ! ..................................................................................................... KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1986. június 15. Megjelent Varga László: Színművek című új könyve. Az öt színdarabból (JÚLIA, A PORTRÉ) társadalmi dráma, kettő (PALIMONY, A VÁRATLAN VENDÉG) vígjáték, míg a GENERÁLIS a magyar forradalom egy napján játszódik le. A 230 oldalas könyv ára: félkemény kötésben, postaköltséggel együtt 14 dollár. Megrendelhető: a csekk egyidejű beküldésével a szerzőnél (141 East 33rd Street, P.O.Box 64, New York, N.Y. 10016 USA) vagy később más nagyobb könyvkereskedésekben. Az Amerikán kívüli megrendelők a könyv árát, akár amerikai bankra kiállított csekken, vagy nemzetközi pénzesutalványon, vagy készpénzben küldjék, mivel az amerikai bankok a külföldi csekkek behajtási költségét többszörösére emelték. 'WVW w mW WWW W W W ' Terjessze a Vasárnapot!