Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-11-16 / 44. szám
2. oldal VftwWnapj* Catholic Hungarians' Sundaym H Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown. Ohio 44509-2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alapitorto 1094. október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Bcehm Papal Prelate-Pastor. Mo nog er Editor: Father NICHOLAS DENGl. O.F.M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AMO IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Kél évre.....................................................$37.00 Egy évre......................................................$20 X Félévre......................................................$12.00 SUBSCRIPTION RATES: For two years...............................................$37.00 For one year.................................................$20.00 For six months..........................................$12.00 Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS O.F.M. Szerkesztők: P. KISS BARNABÁS - P. LIGETI ANGELUS P.O. Bo* 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600; 799-3335 ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5-15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; V* page $125.00; Vi page $240.00; 1 full page $460.00 Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Dr. Habsburg Ottó: A GATT és a Szovjetunió Az ancien régime egy francia politikusa egyszer azt mondta: „Ha ellenségemet átölelem, csak azért teszem, hogy megfojtsam.” Ez jut eszembe M. Gorbacsov nyilatkozatait figyelve, amelyeket az elmúlt nyár folyamán tett. Ezeket a nyilatkozatokat bizonyos nyugati körökben — hogyan is lehetett volna másként? — örömujjongással fogadták. Úgy fogták fel azokat, mint az új vezető reformtörekvéseinek jeleit — éppúgy, mint Chamberlain idejében Hitler bizonyos nyilatkozatait. Érdekes lenne, ha valaki a Führer számtalan baráti megnyilatkozását összegyűjtené és feltárná a világ előtt, mely valószínű, hogy igen elcsodálkozna rajtuk. A világ ugyanis észrevenné, hogy az 1933—39 között elhangzott békefuvolázás és a Moszkva felől manapság felcsengő békedallamok között úgyszólván semmi különbség nincs. Csak a földrajzi helyzet változott egy kicsit. Annak idején is kibékülésről és örök békéről beszéltek, ugyanakkor Ausztria, Csehország és Lengyelország bekebelezésére készültek — a Szudétaföld itt egy külön lapra tartozik. Ma is szelíd szavak hangzanak el, miközben gyilkolnak Afganisztánban. Gorbacsovnak az utóbbi időben különösen kedve kerekedett az írásra. Sajnos sokan nem gondolnak vissza azokra a levelekre és nyilatkozatokra, amelyeket a leszereléssel kapcsolatbaan már tett, s így szavait mindig úgy értékelik, mintha azok új iniciatívák és a kompromisszumra való készség bizonyítékai lennének. Igen kevesen veszik észre, hogy semmi másról nincs szó, mint ugyanannak a portékának újabb csomagolásáról. Ugyanakkor a szovjet vezér mindig adós maradt egyetlen tényleg fontos kérdés megválaszolásával, amire az amerikaiak mindig pozitíve reagálnának: hogyan is állunk a megkötött szerződések ellenőrzésével? Egy megegyezés ugyanis, amelyet a partnerek nem tudnak ellenőrizni, a jelenleg fennálló bizalmatlanság miatt, értéktelen. Ugyanez áll a reaktorok biztonságát illetően is. Ha tulajdonosaik egyedül ellenőrzik azokat, minden szerződés csak gyalázat. Az egész problematikának csak akkor lesz vége, ha minden teketóriázás nélkül meglesz a kölcsönös, korlátlan ellenőrzés lehetősége. A lefegyverkezési megbeszélések árnyékában még egy területen kezd kibontakozni intenzív diplomáciai tevékenység: a nemzetközi intézmények területén, ahol Moszkva különösen azokra fektet nagy súlyt, melyekben a Szovjetunió még nincs képviselve. Azzal a megokolással, hogy megtárulnak a világ felé, igyekszik a Szovjetunió minden területre befészkelni magát és hallatni hangját. Ennek az offenzívának legújabb területe a GATT. GATT, General Agreement on Tariffs and Trade, egy nemzetközi szervezet, melynek feladata, hogy liberalizálja a világkereskedelmet s megegyezéseket készítsen elő, melyek a meglévő vámkorlátozásokat előbb csökkentik, majd teljesen leépítik. Az intézménynek megvan a joga a tagállamok s azok gizdasági tevékenységének teljes ellenőrzésére. A GATT elítélhet egy kormányt is, ha az megsérti az előírásokat. A szervezet így hathatós védelmet jelent nem utolsó sorban a kisebb államok számára. A GATT egyik különösen is értékes jellemzője a szakszerű és pártokon felüli munka. Ez volt az oka annak is, hogy néhány kisebb kommunista ország — mint Magyarország, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia — felvételt nyert a szervezetbe, miután kötelezték magukat, hogy legalábbis külkereskedelmükben betartják a piaci gazdálkodás szabályait. Újabban Kína is kérte a GATT-ba való felvételét, hangsúlyozva, hogy az országban folyamatban vaan a liberalizálódás , különösen pedig, hogy az ország külkereskedelmében megvannak a szabad lehetőségek. A kérvényt jelenleg még nem intézték el, nyílt titok azonban, hogy az illetékesek azt jóakaróan fogják kezelni. Lehet tehát azzal számolni, hogy a közeljövőben igenlő válasz érkezik Pekingbe. Nos, hirtelen a Szovjetunió is kéri az engedélyt a GATT-ba való belépésre, persze olyan feltételek mellett, melyek az eddigi szokásoknak nem felelnek meg, így Moszkva először csak a megfigyelő állást követeli, ami azt jelenti, hogy minden ülésen részt vehet. Ehhez járulna az a jog, hogy a megfigyelői állásból teljes jogú tagság lenne. A dolog olyan benyomást kelt, hogy a Szovjetunió alkalmas pillanatban be akar lépni a szervezetbe, s nem pedig a szervezet határozza meg, mikor vegyék fel. Ha ez így nem — s a közös piac országai ezt feltételezik —, gyakorlatilag ez azt jelentené, hogy a Szovjetunió igényelhetné magának az alapító tagok helyzetét, jóllehet csaak hosszú idő és sok-sok támadás után határozta el, hogy megváltoztatja beállítottságát. Szerencsére van néhány tagállam, amelyik még emlékezik a szavakra, melyeket Moszkva a GATT elleni polémiában (vitatkozásban) használt, mint pl. a GATT a neokolonializmus, az imperializmus és a népek kizsákmányolásának az eszköze. A szovjet követeléssel szembeni meggondolásokat azonban nem az ilyen emlékek határozzák meg. Sokkal fontosabb az a tény, hogy minden jel arra mutat, miszerint a Szovjetunió egyáltalán nem szándékozik a GATT alapszabályait elfogadni. Oroszország külkereskedelmét — nem úgy mint néhány kisebb kommunista országét — teljesen államilag ellenőrzik, s az ötéves tervek előírásait kell követnie. A jelenlegi helyzetben ezért olyan külkereskedelem, mely követi a piaci gazdálkodás princípiumait, lehetetlen. Ehhez jön még, hogy Moszkva legalábbis mindezideig vonakodott attól, hogy bevallja: vajon gazdaságát a GATT szervezetei ellenőrizhetnék-e vagy sem. Ez a hallgatás jellegzetes! Feljogosít a közös piac országaiban kifejezett alapos gyanúra, hogy a Szovjetunió csak a megfigyelő állás megengedése után válaszolna, s nem jogtalan az a sejtés, hogy ha már egyszer bedugta bakancsát az ajtónyíláson, senki sem merészkedik bevágni az ajtót. Nem kevésbé esik latba az a félelem sem, hogy a Szovjetunió, ha már egyszer felvették a szervezetbe, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy blokkok alakuljanak ki a szervezeten belül. Itt is mindent politikailag befolyásolna, mint ahogy teszi azt az UNO alá tartozó szervezetekkel. Ez az eljárásmód mindenütt a praktikus munka megbénításához vezetett, s azt demagógiával és propagandával helyettesítette. Ebben a vonatkozásban csak vissza kell emlékeznünk, mi történt az UNESCO keretein belül, vagy mi történik jelenleg a FAO-ban, az Egyesült Nemzetek gazdasági és élelmezési kérdésekkel foglalkozó szervezetében, vagy a WHO-ban, a világ egészségügyi kérdéseit vizsgáló szervezetben. Az ilyenfajta eljárásmódnak a GATT-ban káosz lenne a következménye a világkereskedelemben, ezt pedig a protekcionista intézkedések elharapózása követné. Ilyen megfontolások vitték az amerikai kormányt arra a kijelentésre, hogy Gorbacsov követelésére csak akkor képzelhető el pozitív válasz, ha a GATT előírásait hajlandó elfogadni. Ha ez nem történne meg, Amerika nem lenne hajlandó beleegyezését adni a belépéshez. A közös piac országaiban is jelentős többség ellene van a Gorbacsovnak adandó pozitív válasznak. Ez vonatkozik legalábbis a fontos közös piaci államokra, amelyek a világkereskedelemben jelentős szerepet játszanak. Egyedül Görögország látszik a szovjetbarát vonalat képviselni, amin nem kell csodálkoznunk. Mióta Karamanlis elnöknek meg kellett válnia hivatalától, az ország Papandreu miniszterelnök alatt egyre inkább a moszkvai politika hídfőjévé lett Nyugat-Európában. Az ősz folyamán a politikai megbeszélések döntő stádiumba juthatnak. Mindenesetre a szovjeteket ma a GATT-ba fölvenni — akárcsak megfigyelőkként is — azt jelentené — mégpedig a szó legszorosabb értelmében —, hogy a kecskére bízzuk a káposztát! KEGYELETTEL EMLÉKEZÜNK 1956 HŐSEIRE, AKIK ÉLETÜKET ADTÁK A SZABADSÁGÉRT ÉS NEM FELEJTJÜK ÁLDOZATUKAT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1986. november 16. Hajnal László Gábor: Félszárnyú madár (Művészet és politika — művészetpolitika?!) II. rész Kétségtelen, hogy az eszmélés idején jelentősen megcsappantak a kiélezett konfliktusok, a hatalom kényszerű erőltetettséggel kereste az alkotók kegyeit. A behódoltak szaporodásával viszont a művészeti „ágak" kezdtek önelvűen rügyezni, ám a politikusok látszatengedékenysége csupán odáig terjedt, hogy az írók utalhassanak a jelenségek külső és belső feszültségének „mélytengeri" természetére, vagy a „toronyból tudósíthassanak”. Az addigi szocialista realizmus istrángjából kiengedetteket egy újabb hámba fogták, és az ideológusok az úgynevezett társadalmi elkötelezettséget tartották a munka lényegi meghatározójának. A nyikorgó szénásszekér helyett tehát cifrább, parádésabb kocsikat húzhattak, de a gyeplőt és ostort fogó kéz nem változott, sőt, a korábbi poroszkálás helyett mind gyakrabban nógatták ügetésre az igavonó lovakból paripákká avanzsáltatott pegazusokat. Csak éppen a haladás nem érte el az óhajtott sebességet, ezért aztán az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1977. december 28-án kelt határozatában az olvasható: „Az állami irányítás fejlődött. Elvi, tartalmi színvonala azonban elmaradt a decentralizálási folyamatból eredő követelményektől. Az önállósággal nem nőtt arányosan a műhelyek ideológiai, politikai, szakmai felelőssége. Ez is oka annak, hogy a helyes művészetpolitikai elvek a gyakorlatban nemegyszer eltorzultak. Számos alkotóműhely vezetése a megfelelő káderutánpótlás hiánya miatt megoldatlan. A legtöbb művészeti ág anyagi, technikai feltételei, az ún. művészeti infrastruktúra, a kulturális intézmények állapota jelentősen elmarad a szükségletektől, s ez akadályozza a művészetpolitikai törekvések valóra váltását. (...) A művészeti életben különösen megnő a párttagság ideológia kulturális felkészültségének jelentősége, a kommunisták színvonalas és határozott fellépésének szükségessége. E fontos feladat eredményes megoldása feltételezi a művészeti területen folyó ideológiai képzés és továbbképzés, valamint a pártoktatás tervszerűbbé tételét és továbbfejlesztését. A párt politikája iránt aktívan elkötelezett művészek, kritikusok, művészeti szakemberek körét bővíteni kell.” A kívánalom és a parancs között ebben az esetben nincs semmi különbség. Az utasítás és kérés szöges ellentétben álló fogalmainak összesatírozásához nagy gyakorlatra tettek szert a kulturális élet irányítói. Alkalmasint úgy tologatják a megmászhatatlan és a messzire látást akadályozó palánkokat, hogy az addigi központból másnapra periféria lehet, a biztonságot jelentő gócból aláaknázott szegély, ahol minden a hamleti őrületre emlékeztet. A közgondolkodást is az örökös tétovázás határozza meg, és ebből következik, hogy a rangosabb művészek alkotásaiban a szereplők magatartása válik elsődlegessé, míg a cselekmény többnyire háttérbe szorul, csak illusztrálásra szolgál. A hogyan és miért kérdések azért kezdtek éppen a hatvanas évek közepétől szaporodni, mert az ezerarcú valóság nem a sokféle választhatóságot igazolja, ellenkezőleg. A zűrzavaros bőség látszat csupán, és pusztán arra jó, hogy a körbe zártak csöndben-hangosan kereshessék a kompromisszum kötéséhez leginkább megfelelő utat. Csurka István sikeres drámájának, a Deficitnek hőse a kései lázadók motyogásával azt fejtegette: „Fegyver volt a kezemben. Azt mondták, tegyem le, vigyem a zászlót. Vittem. Tegyem le, építsek házat. Építettem. Romboltam le. Leromboltam. Építsek börtönt, építettem. Üljek bele, beleültem, fogtam a pofám, befogtam. Ne csináljak semmit, minden nagyon szép, minden nagyon jó, higgyem el. Nem hiszem.” Szinte törvényszerű, hogy napjainkra dandárrá hatalmasodott a durcáskodók hajdani kicsinyke csapata, mert a „szocreál” és híg álmoderneskedés ellenzői ideig-óráig végrehajtották a rezsim diktátumait, hiszen ezzel tudják megvédeni autonomitásuk bástyáit. Ám fokozatosan erősödött bennük a bátorság, hogy fölbontsák a rájuk kényszerített, feltételek nélküli szövetséget, kilépjenek a „szélárnyékból”, és ne figyeljenek a kiszámíthatatlanul villózó zöld-piros fényekre. Az egységesnek hirdetett világnézet is valójában foszlányokból összerakosgatott esernyő, mert az Alkotmány 3. paragrafusában hiába hangsúlyozzák, hogy: „A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje.” Bármilyen oldalról nézzük, ez mindenképpen egy önjelölt kisebbség uralma, és a hegemónia hirdetése közel sem jelenti, hogy az ország lakosságának nagyobbik százaléka tényleg rokonszenvezik az MSZMP ideológiájával. Az állam és az egyházak kapcsolatát hiába rendezték „konstruktívan”, a hívők nem azonosulnak a dialektikus materializmussal, a népben, nemzetben, hazában gondolkodók is elvetik az internacionalizmusra törekvést, mind többen akarják, hogy a „mienk” helyett ismét legyen enyém-tiedővé. A Kossuth Kiadó gondozásában, 1984-ben megjelent „Művészet és Politika” című kötetben csatarendbe állított szerzők a szellemi erők szétforgácsolódásáról és a történelmi fejlődésbe (értsd: kommunizmusba) vetett hit fontosságáról publikáltak tanulmányokat. A jól ismert szólamokkal fogalmazott dolgoztok erősen vörös árnyalatú szőttesének fölfejtése nem hiábavaló fáradozás, hiszen laponként lelhetünk néhány, a nevetőizmokat mozgásba hozó kijelentést. Aczél György például azt írta: „Művelődéspolitikánkban megszűnt a gyámkodás, a kicsinyes beavatkozás, az alkotóműhelyek önállóak. A tömegek és az alkotók ugyanakkor számon kérik a határozottabb irányítást, a kulturális műhelyek felelősségének erősbítését. Ritka panasz, hogy igaz, értékes művészi alkotások maradnak asztalfiókban, de annál erősebb a tiltakozás, hogy gyakran hiányzik az értékbecsülő válogatás. (...) Az ideológia a kultúra egészét áthatja. Korunkban a kultúrának valóban óriási és egyre táguló lehetőségei nyíltak, de ezzel felelőssége is megnőtt népünk és a világ iránt. E felelősség érvényesülésének feltétele volt és marad, hogy alapvető elvi-szemléleti kérdésekben világos, közérthető legyen álláspontunk. Ezért azokat az elveket, amelyek társadalmi-politikai gyakorlatunkat vezérlik: a szocialista demokratizmust, a közösségi tudat fejlesztését, a cselekvő szocialista hazaszeretetet, a Szovjetunióhoz, a baráti szocialista országokhoz, a kommunista mozgalomhoz, minden haladó társadalmi mozgalomhoz fűződő szolidaritásunkat még fokozottabban munkánk középpontjába kell állítani." Az iménti citátumban mindenekelőtt az a figyelemreméltó, hogy eredetileg a Béke és Szocializmus folyóirat 1979. novemberi számában kapott nyomdafestéket, s lett volna bőven idő, hogy a „sorvezető” stíluson változtassanak, kihagyva, átjavítva fejezeteket, hiszen az utána következő öt esztendő gyakorlata alapjaiban cáfolta meg az akkoriban sem tényszerű állításokat. De hát nehéz a sémától szabadulni és őszintén beismerni, hogy a liberalizmus igen szűkpártú, s ezért nem riadnak vissza a vagdalkozó „rendcsinálás”-tól sem! Az MSZMP XIII. kongresszusán, 1985. március 26-án, Aczél azt hangoztatta — ismét —, hogy: „a szellemi életben a legfőbb eszköz a meggyőzés, a következetes elvi magatartás, a vita.” A derűs elméletet azonban minduntalan durva darócruhába öltöztetik, mert elég csupán a Mozgó Világ körüli huzavonát, vagy az írószövetségen belüli katasztrófahelyzeteket említeni, hogy gyakran fölfüggesztették a József Attila Kör működését, bár most osztogattak olyan neves alkotóknak, mint Csoóri Sándor, Csurka István, lemondatták választott tisztségéből Nagy Gáspár költőt, és így tovább a végtelenségig. A művészetpolitika nyelvezetében ezt nevezik „meggyőzés”-nek, „következetes elvi magatartásinak. Az ideológiai pálcasuhogtatók teljes névsora megtalálható a Kossuth Kiadó gondozásában, és Agárdi Péter szerkesztésében kiadott gyűjteményben, ezért eltekintünk a tartalomjegyzék ismertetésétől. Meg aztán túl sok időt venne igénybe a szerzők és fejezetcímek felsorolása, ám figyelemfelkeltőként rövid fejezetet idézünk Pándi Pál ama jegyzetéből, amelyet — állítása szerint — egy külföldi barátjának készített tájékoztatásként arról, hogy miként alakul Magyarországon a művészet szabadsága: „Az osztálytársadalom történetében az igazi művészet igen gyakran, törvényszerű gyakorisággal került konfliktushelyzetbe a támogatott és elnyomott társadalmi mozgásokról igen határozott véleményt formáló (s ezt érvényesítő) uralkodó osztályokkal. A szocialista társadalomban is van osztálytagozódás, vezető szerepe van a munkásosztálynak, s bár a felépülő szocializmus az össznépi társadalomhoz vezető út, az kétségtelen, hogy a szocialista építés korai szakaszában (hiba lenne ezt 2—3 évre becsülni), s a világméretű osztályharctól függően később is, igen élénk osztálydifferenciák mutatkozhatnak meg. Nagyobb történelmi távon, az osztálynélküli társadalomhoz vezető úton azonban elméletileg indokolhatóan konvergál a hatalom művészete és a művészet hatalma.” Fogalmunk sincs, hogy ki legyen az eszmefuttatás címzettje, hol él, s milyen tapasztalatokkal rendelkezik, ám kételkedve hiszszük, hogy a látszólag elvont filozofálgatást tartalmazó levelet valóságos személynek szánták. A kommunizmus lényegéről még a naiv nyugati értelmiségiek is tudnak annyit, hogy alkotói szabadsága és mentelmi joga csupán a marxistáknak van, mert a közös világnézetnek hirdetett ideológia eleve megakadályozza a véleménykülönbségeket. Noha a külső függetlenség hiánya nem csomózza teljes mozdulatlanságra a belső önállóságot, de a rezsim burkolt vagy nyílt cenzúrája eleve önmérsékletre inti az írókat, festőket, filmeseket. A „lét határozza meg a tudatot" tétel éppen arra figyelmezteti a gondolkodókat, hogy nem háríthatják el maguktól a pártnak, a politikáinak azon utasításait (finomabban: kívánalmait), amelyeket a megjelenhetőség érdekében muszáj teljesíteni. S akik netán arra vetemednének, hogy a kedvetlenséget, kiábrándultságot elemezve arra a következtetésre jutnak, miszerint „beteg lelkületű” az ország, mert szaporodnak a csődök, az ő esetükben rögtön kiiktatják a művészet hatalmának jogosságát, hiszen a hatalom művészete nem bírálhatja a legnyilvánvalóbb bajokat, hibákat sem. Így lesznek a bajkeverők a társadalom torzulásai elé tükröt tartók, csak a negatív közérzetet hirdetőket minősítik rágalmazóknak, mert fékeveszett túlzásaikkal — Rényi Pétert idézve — szinte hátba támadják a nemzet küzdeni akarását. A hatvanas évek elején Benjámin László a „Vérző zászlók alatt” című versében nagyon szemléletesen fogalmazta a hitek és hitegetések kötéltáncának veszélyességeit, hogy az egyenlőség-szabadság azt jelenti: vakfegyelem és protokoll. „Mindenki mindenkit elárul? / divide et impera? — végül / az aljasságig belegyávul...” Az oszd meg és uralkodj évezredek kipróbálta intelem napjainkban is érvényes, az élet minden területén alkalmazható. Különösen azokban az országokban, ahol kiirtották a köztudatból a pluralizmust és demokráciát, s teljesen meddő erőfeszítés az igazság hirdetése, hiszen a kommunista ideológusok a nagyothallók közönyévé fogadják a másként vélekedők javaslatait. A művészet és politika közé is csak azért tesznek néha kötőszót, hogy az uralmat bizonyítva legyen mit onnét elvenni, mert a jelenlegi vitáknak mindig az a végső, ellentmondást nem tűrő befejezése: „Egy akol, egy pásztor!” (Folytatjuk)