Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-11-16 / 44. szám

2. oldal VftwWnapj* Catholic Hungarians' Sundaym H Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown. Ohio 44509-2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alapitorto 1094. október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Bcehm Papal Prelate-Pastor. Mo nog er Editor: Father NICHOLAS DENGl. O.F.M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AMO IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Kél évre.....................................................$37.00 Egy évre......................................................$20 X Félévre......................................................$12.00 SUBSCRIPTION RATES: For two years...............................................$37.00 For one year.................................................$20.00 For six months..........................................$12.00 Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS O.F.M. Szerkesztők: P. KISS BARNABÁS - P. LIGETI ANGELUS P.O. Bo* 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600; 799-3335 ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5-15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; V* page $125.00; Vi page $240.00; 1 full page $460.00 Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Dr. Habsburg Ottó: A GATT és a Szovjetunió Az ancien régime egy fran­cia politikusa egyszer azt mondta: „Ha ellenségemet át­ölelem, csak azért teszem, hogy megfojtsam.” Ez jut eszembe M. Gorbacsov nyilatkozatait figyelve, amelyeket az elmúlt nyár folyamán tett. Ezeket a nyilatkozatokat bizonyos nyu­gati körökben — hogyan is le­hetett volna másként? — öröm­ujjongással fogadták. Úgy­ fogták fel azokat, mint az új vezető reformtörekvéseinek je­leit — éppúgy, mint Chamber­lain idejében Hitler bizonyos nyilatkozatait. Érdekes lenne, ha valaki a Führer számtalan baráti meg­nyilatkozását összegyűjtené és feltárná a világ előtt, mely va­lószínű, hogy igen elcsodálkoz­na rajtuk. A világ ugyanis ész­revenné, hogy az 1933—39 kö­zött elhangzott békefuvolázás és a Moszkva felől manapság felcsengő békedallamok között úgyszólván semmi különbség nincs. Csak a földrajzi helyzet változott egy kicsit. Annak ide­jén is kibékülésről és örök bé­kéről beszéltek, ugyanakkor Ausztria, Csehország és Len­gyelország bekebelezésére ké­szültek — a Szudétaföld itt egy külön lapra tartozik. Ma is szelíd szavak hang­zanak el, miközben gyilkolnak Afganisztánba­n. Gorbacsovnak az utóbbi időben különösen kedve kere­kedett az írásra. Sajnos so­kan nem gondolnak vissza azokra a levelekre és nyilatko­zatokra, amelyeket a leszere­léssel kapcsolatbaan már tett, s így szavait mindig úgy értéke­lik, mintha azok új iniciatívák és a kompromisszumra való készség bizonyítékai lennének. Igen kevesen veszik észre, hogy semmi másról nincs szó, mint ugyanannak a portéká­nak újabb csomagolásáról. Ugyanakkor a szovjet vezér mindig adós maradt egyetlen tényleg fontos kérdés megvá­­laszolásáva­l, amire az ameri­kaiak mindig pozitíve reagál­nának: hogyan is állunk a meg­kötött szerződések ellenőrzésé­vel? Egy megegyezés ugyanis, amelyet a partnerek nem tud­nak ellenőrizni, a jelenleg fenn­álló bizalmatlanság miatt, ér­téktelen. Ugyanez áll a reakto­rok biztonságát illetően is. Ha tulajdonosaik egyedül ellenőr­zik azokat, minden szerződés csak gyalázat. Az egész prob­lematikának csak akkor lesz vége, ha minden teketóriázás nélkül meglesz a kölcsönös, korlátlan ellenőrzés lehetősége. A lefegyverkezési megbe­szélések árnyékában még egy területen kezd kibontakozni in­tenzív diplomáciai tevékeny­ség: a nemzetközi intézmények területén, ahol Moszkva külö­nösen azokra fektet nagy súlyt, melyekben a Szovjetunió még nincs képviselve. Azzal a meg­­okolással, hogy megtárulnak a világ felé, igyekszik a Szovjet­unió minden területre befész­kelni magát és hallatni hang­ját. Ennek az offenzívának leg­újabb területe a GATT. GATT, General Agree­ment on Tariffs and Trade, egy nemzetközi szervezet, melynek feladata, hogy liberalizálja a világkereskedelmet s megegye­zéseket készítsen elő, melyek a meglévő vámkorlátozásokat előbb csökkentik, majd telje­sen leépítik. Az intézménynek megvan a joga a tagállamok s azok g­izdasági tevékenységé­nek teljes ellenőrzésére. A GATT elítélhet egy kormányt is, ha az megsérti az előíráso­kat. A szervezet így hathatós védelmet jelent nem utolsó sor­­ban a kisebb államok számára. A GATT egyik különösen is értékes jellemzője a szaksze­rű és pártokon felüli munka. Ez volt az oka annak is, hogy né­hány kisebb kommunista or­szág — mint Magyarország, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia — felvételt nyert a szervezetbe, miután kö­telezték magukat, hogy leg­alábbis külkereskedelmükben betartják a piaci gazdálkodás szabályait. Újabban Kína is kérte a GATT-ba való felvételét, hang­súlyozva, hogy az országban folyamatban vaan a liberalizáló­dás , különösen pedig, hogy az ország külkereskedelmében megvannak a szabad lehetősé­gek. A kérvényt jelenleg még nem intézték el, nyílt titok azonban, hogy az illetékesek azt jóakaróan fogják kezelni. Lehet tehát azzal számolni, hogy a közeljövőben igenlő vá­lasz érkezik Pekingbe. Nos, hirtelen a Szovjetunió is kéri az engedélyt a GATT-ba való belépésre, persze olyan feltételek mellett, melyek az eddigi szokásoknak nem felel­nek meg, így Moszkva először csak a megfigyelő állást köve­teli, ami azt jelenti, hogy min­den ülésen részt vehet. Ehhez járulna az a jog, hogy a megfi­gyelői állásból teljes jogú tag­ság lenne. A dolog olyan benyo­mást kelt, hogy a Szovjetunió alkalmas pillanatban be akar lépni a szervezetbe, s nem pe­dig a szervezet határozza meg, mikor vegyék fel. Ha ez így nem — s a közös piac országai ezt feltételezik —, gyakorlatilag ez azt jelentené, hogy a Szovjet­unió igényelhetné magának az alapító tagok helyzetét, jólle­het csaak hosszú idő és sok-sok támadás után határozta el, hogy megváltoztatja beállí­tottságát. Szerencsére van né­hány tagállam, amelyik még emlékezik a szavakra, melye­ket Moszkva a GATT elleni po­lémiában (vitatkozásban) hasz­nált, mint pl. a GATT a neoko­­lonializmus, az imperializmus és a népek kizsákmányolásá­nak az eszköze. A szovjet követeléssel szembeni meggondolásokat azonban nem az ilyen emlékek határozzák meg. Sokkal fonto­sabb az a tény, hogy minden jel arra mutat, miszerint a Szov­jetunió egyáltalán nem szándé­kozik a GATT alapszabályait elfogadni. Oroszország külke­reskedelmét — nem úgy mint néhány kisebb kommunista or­szágét — teljesen államilag el­lenőrzik, s az ötéves tervek elő­írásait kell követnie. A jelen­legi helyzetben ezért olyan kül­kereskedelem, mely követi a piaci gazdálkodás princípiuma­it, lehetetlen. Ehhez jön még, hogy Moszkva legalábbis mindezideig vonakodott attól, hogy bevallja: vajon gazdasá­gát a GATT szervezetei ellen­­őrizhetnék-e vagy sem. Ez a hallgatás jellegzetes! Feljogo­sít a közös piac országaiban ki­fejezett alapos gyanúra, hogy a Szovjetunió csak a megfigyelő állás megengedése után vála­szolna, s nem jogtalan az a sej­tés, hogy ha már egyszer be­­dugta bakancsát az ajtónyílá­son, senki sem merészkedik be­vágni az ajtót. Nem kevésbé esik latba az a félelem sem, hogy a Szovjet­unió, ha már egyszer felvették a szervezetbe, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy blokkok alakuljanak ki a szer­vezeten belül. Itt is mindent politikailag befolyásolna, mint ahogy teszi azt az UNO alá tar­tozó szervezetekkel. Ez az eljá­rásmód mindenütt a praktikus munka megbénításához veze­tett, s azt demagógiával és pro­pagandával helyettesítette. Ebben a vonatkozásban csak vissza kell emlékeznünk, mi történt az UNESCO keretein belül, vagy mi történik jelen­leg a FAO-ban, az Egyesült Nemzetek gazdasági és élelme­zési kérdésekkel foglalkozó szervezetében, vagy a WHO-ban, a világ egészségügyi kér­déseit vizsgáló szervezetben. Az ilyenfajta eljárásmódnak a GATT-ban káosz lenne a kö­vetkezménye a világkereskede­lemben, ezt pedig a protekcio­nista intézkedések elharapózá­­sa követné. Ilyen megfontolások vitték az amerikai kormányt arra a ki­jelentésre, hogy Gorbacsov kö­vetelésére csak akkor képzelhe­tő el pozitív válasz, ha a GATT előírásait hajlandó elfogadni. Ha ez nem történne meg, Ame­rika nem lenne hajlandó bele­egyezését adni a belépéshez. A közös piac országaiban is je­lentős többség ellene van a Gorbacsovnak adandó pozitív válasznak. Ez vonatkozik leg­alábbis a fontos közös piaci ál­lamokra, amelyek a világkeres­kedelemben jelentős szerepet játszanak. Egyedül Görögor­szág látszik a szovjetbarát vo­nalat képviselni, amin nem kell csodálkoznunk. Mióta Kara­­manlis elnöknek meg kellett válnia hivatalától, az ország Papandreu miniszterelnök alatt egyre inkább a moszkvai politika hídfőjévé lett Nyu­­gat-Európában. Az ősz folyamán a politi­kai megbeszélések döntő stá­diumba juthatnak. Minden­esetre a szovjeteket ma a GATT-ba fölvenni — akárcsak megfigyelőkként is — azt jelen­tené — mégpedig a szó legszo­rosabb értelmében —, hogy a kecskére bízzuk a káposztát! KEGYELETTEL EMLÉKEZÜNK 1956 HŐSEIRE, AKIK ÉLETÜKET ADTÁK A SZABADSÁGÉRT ÉS NEM FELEJTJÜK ÁLDOZATUKAT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1986. november 16. Hajnal László Gábor: Félszárnyú madár (Művészet és politika — művészetpolitika?!) II. rész Kétségtelen, hogy az eszmélés idején jelentősen megcsappan­tak a kiélezett konfliktusok, a hatalom kényszerű erőltetettség­­gel kereste az alkotók kegyeit. A behódoltak szaporodásával vi­szont a művészeti „ágak" kezdtek önelvűen rügyezni, ám a poli­tikusok látszatengedékenysége csupán odáig terjedt, hogy az írók utalhassanak a jelenségek külső és belső feszültségének „mélytengeri" természetére, vagy a „toronyból tudósíthassa­nak”. Az addigi szocialista realizmus istrángjából kiengedette­ket egy újabb hámba fogták, és az ideológusok az úgynevezett társadalmi elkötelezettséget tartották a munka lényegi megha­tározójának. A nyikorgó szénásszekér helyett tehát cifrább, pa­­rádésabb kocsikat húzhattak, de a gyeplőt és ostort fogó kéz nem változott, sőt, a korábbi poroszkálás helyett mind gyakrabban nógatták ügetésre az igavonó lovakból paripákká avanzsáltatott pegazusokat. Csak éppen a haladás nem érte el az óhajtott sebes­séget, ezért aztán az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1977. december 28-án kelt határozatában az olvasható: „Az állami irányítás fejlődött. Elvi, tartalmi színvonala azon­ban elmaradt a decentralizálási folyamatból eredő követelmé­nyektől. Az önállósággal nem nőtt arányosan a műhelyek ideoló­giai, politikai, szakmai felelőssége. Ez is oka annak, hogy a helyes művészetpolitikai elvek a gyakorlatban nemegyszer eltorzultak. Számos alkotóműhely vezetése a megfelelő káderutánpótlás hiá­nya miatt megoldatlan. A legtöbb művészeti ág anyagi, technikai feltételei, az ún. művészeti infrastruktúra, a kulturális intézmé­nyek állapota jelentősen elmarad a szükségletektől, s ez akadá­lyozza a művészetpolitikai törekvések valóra váltását. (...) A mű­vészeti életben különösen megnő a párttagság ideológia kulturá­lis felkészültségének jelentősége, a kommunisták színvonalas és határozott fellépésének szükségessége. E fontos feladat eredmé­nyes megoldása feltételezi a művészeti területen folyó ideológiai képzés és­ továbbképzés, valamint a pártoktatás tervszerűbbé tételét és továbbfejlesztését. A párt politikája iránt aktívan el­kötelezett művészek, kritikusok, művészeti szakemberek körét bővíteni kell.” A kívánalom és a parancs között ebben az esetben nincs sem­mi különbség. Az utasítás és kérés szöges ellentétben álló fogal­mainak összesatírozásához nagy gyakorlatra tettek szert a kul­turális élet irányítói. Alkalmasint úgy tologatják a megmászha­­tatlan és a messzire látást akadályozó palánkokat, hogy az addigi központból másnapra periféria lehet, a biztonságot jelentő gócból aláaknázott szegély, ahol minden a hamleti őrületre emlékeztet. A közgondolkodást is az örökös tétovázás határozza meg, és ebből következik, hogy a rangosabb művészek alkotásaiban a szereplők magatartása válik elsődlegessé, míg a cselekmény töb­bnyire háttérbe szorul, csak illusztrálásra szolgál. A hogyan és miért kérdések azért kezdtek éppen a hatvanas évek közepétől szaporodni, mert az ezerarcú valóság nem a sokféle választható­ságot igazolja, ellenkezőleg. A zűrzavaros bőség látszat csupán, és pusztán arra jó, hogy a körbe zártak csöndben-hangosan keres­hessék a kompromisszum kötéséhez leginkább megfelelő utat. Csurka István sikeres drámájának, a Deficit­nek hőse a kései lá­zadók motyogásával azt fejtegette: „Fegyver volt a kezemben. Azt mondták, tegyem le, vigyem a zászlót. Vittem. Tegyem le, építsek házat. Építettem. Rombol­tam le. Leromboltam. Építsek börtönt, építettem. Üljek bele, be­leültem, fogtam a pofám, befogtam. Ne csináljak semmit, minden nagyon szép, minden nagyon jó, higgyem el. Nem hiszem.” Szinte törvényszerű, hogy napjainkra dandárrá hatalmaso­dott a durcáskodók hajdani kicsinyke csapata, mert a „szocreál” és híg álmoderneskedés ellenzői ideig-óráig végrehajtották a re­zsim diktátumait, hiszen ezzel tudják megvédeni autonomitásuk bástyáit. Ám fokozatosan erősödött bennük a bátorság, hogy fölbontsák a rájuk kényszerített, feltételek nélküli szövetséget, kilépjenek a „szélárnyékból”, és ne figyeljenek a kiszámíthatat­lanul villózó zöld-piros fényekre. Az egységesnek hirdetett világ­nézet is valójában foszlányokból összerakosgatott esernyő, mert az Alkotmány 3. paragrafusában hiába hangsúlyozzák, hogy: „A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ere­je.” Bármilyen oldalról nézzük, ez mindenképpen egy önjelölt ki­sebbség uralma, és a hegemónia hirdetése közel sem jelenti, hogy az ország lakosságának nagyobbik százaléka tényleg rokonszen­vezik az MSZMP ideológiájával. Az állam és az egyházak kapcso­latát hiába rendezték „konstruktívan”, a hívők nem azonosulnak a dialektikus materializmussal, a népben, nemzetben, hazában gondolkodók is elvetik az internacionalizmusra törekvést, mind többen akarják, hogy a „mienk” helyett ismét legyen enyém-tied­­ővé. A Kossuth Kiadó gondozásában, 1984-ben megjelent „Művé­szet és Politika” című kötetben csatarendbe állított szerzők a szellemi erők szétforgácsolódásáról és a történelmi fejlődésbe (értsd: kommunizmusba) vetett hit fontosságáról publikáltak tanulmányokat. A jól ismert szólamokkal fogalmazott dolgoz­tok erősen vörös árnyalatú szőttesének fölfejtése nem hiábavaló fáradozás, hiszen laponként lelhetünk néhány, a nevetőizmokat mozgásba hozó kijelentést. Aczél György például azt írta: „Művelődéspolitikánkban megszűnt a gyámkodás, a kicsi­nyes beavatkozás, az alkotóműhelyek önállóak. A tömegek és az alkotók ugyanakkor számon kérik a határozottabb irányítást, a kulturális műhelyek felelősségének erősbítését. Ritka panasz, hogy igaz, értékes művészi alkotások maradnak asztalfiókban, de annál erősebb a tiltakozás, hogy gyakran hiányzik az értékbecsü­lő válogatás. (...) Az ideológia a kultúra egészét áthatja. Korunk­ban a kultúrának valóban óriási és egyre táguló lehetőségei nyíl­tak, de ezzel felelőssége is megnőtt népünk és a világ iránt. E fe­lelősség érvényesülésének feltétele volt és marad, hogy alapvető elvi-szemléleti kérdésekben világos, közérthető legyen álláspon­tunk. Ezért azokat az elveket, amelyek társadalmi-politikai gya­korlatunkat vezérlik: a szocialista demokratizmust, a közösségi tudat fejlesztését, a cselekvő szocialista hazaszeretetet, a Szov­jetunióhoz, a baráti szocialista országokhoz, a kommunista moz­galomhoz, minden haladó társadalmi mozgalomhoz fűződő szoli­daritásunkat még fokozottabban munkánk középpontjába kell állítani." Az iménti citátumban mindenekelőtt az a figyelemreméltó, hogy eredetileg a Béke és Szocializmus folyóirat 1979. novemberi számában kapott nyomdafestéket, s lett volna bőven idő, hogy a „sorvezető” stíluson változtassanak, kihagyva, átjavítva fejeze­teket, hiszen az utána következő öt esztendő gyakorlata alapjai­ban cáfolta meg az akkoriban sem tényszerű állításokat. De hát nehéz a sémától szabadulni és őszintén beismerni, hogy a libera­lizmus igen szűkpártú, s ezért nem riadnak vissza a vagdalkozó „rendcsinálás”-tól sem! Az MSZMP XIII. kongresszusán, 1985. március 26-án, Aczél azt hangoztatta — ismét —, hogy: „a szelle­mi életben a legfőbb eszköz a meggyőzés, a következetes elvi ma­gatartás, a vita.” A derűs elméletet azonban minduntalan durva darócruhába öltöztetik, mert elég csupán a Mozgó Világ körüli huzavonát, vagy az írószövetségen belüli katasztrófahelyzeteket említeni, hogy gyakran fölfüggesztették a József Attila Kör működését, bár most osztogattak olyan neves alkotóknak, mint Csoóri Sándor, Csurka István, lemondatták választott tisztségé­ből Nagy Gáspár költőt, és így tovább a végtelenségig. A művé­szetpolitika nyelvezetében ezt nevezik „meggyőzés”-nek, „követ­kezetes elvi magatartásinak. Az ideológiai pálcasuhogtatók tel­jes névsora megtalálható a Kossuth Kiadó gondozásában, és Agárdi Péter szerkesztésében kiadott gyűjteményben, ezért elte­kintünk a tartalomjegyzék ismertetésétől. Meg aztán túl sok időt venne igénybe a szerzők és fejezetcímek felsorolása, ám figye­lemfelkeltőként rövid fejezetet idézünk Pándi Pál ama jegyzeté­ből, amelyet — állítása szerint — egy külföldi barátjának készí­tett tájékoztatásként arról, hogy miként alakul Magyarországon a művészet szabadsága: „Az osztálytársadalom történetében az igazi művészet igen gyakran, törvényszerű gyakorisággal került konfliktushelyzetbe a támogatott és elnyomott társadalmi mozgásokról igen határo­zott véleményt formáló (s ezt érvényesítő) uralkodó osztályokkal. A szocialista társadalomban is van osztálytagozódás, vezető sze­repe van a munkásosztálynak, s bár a felépülő szocializmus az össznépi társadalomhoz vezető út, az kétségtelen, hogy a szocia­lista építés korai szakaszában (hiba lenne ezt 2—3 évre becsülni), s a világméretű osztályharctól függően később is, igen élénk osztálydifferenciák mutatkozhatnak meg. Nagyobb történelmi távon, az osztálynélküli társadalomhoz vezető úton azonban el­méletileg indokolhatóan konvergál a hatalom művészete és a művészet hatalma.” Fogalmunk sincs, hogy ki legyen az eszmefuttatás címzettje, hol él, s milyen tapasztalatokkal rendelkezik, ám kételkedve hisz­­szük, hogy a látszólag elvont filozofálgatást tartalmazó le­velet valóságos személynek szánták. A kommunizmus lényegéről még a naiv nyugati értelmiségiek is tudnak annyit, hogy alkotói szabadsága és mentelmi joga csupán a marxistáknak van, mert a közös világnézetnek hirdetett ideológia eleve megakadályozza a véleménykülönbségeket. Noha a külső függetlenség hiánya nem csomózza teljes mozdulatlanságra a belső önállóságot, de a re­zsim burkolt vagy nyílt cenzúrája eleve önmérsékletre inti az író­kat, festőket, filmeseket. A „lét határozza meg a tudatot" tétel éppen arra figyelmezteti a gondolkodókat, hogy nem háríthatják el maguktól a pártnak, a politik­áinak azon utasításait (finomab­ban: kívánalmait), amelyeket a megjelenhetőség érdekében mu­száj teljesíteni. S akik netán arra vetemednének, hogy a kedvet­lenséget, kiábrándultságot elemezve arra a következtetésre­ jut­nak, miszerint „beteg lelkületű” az ország, mert szaporodnak a csődök, az ő esetükben rögtön kiiktatják a művészet hatalmának jogosságát, hiszen a hatalom művészete nem bírálhatja a legnyil­vánvalóbb bajokat, hibákat sem. Így lesznek a bajkeverők a társadalom torzulásai elé tükröt tartók, csak a negatív közérzetet hirdetőket minősítik rágalma­zóknak, mert fékeveszett túlzásaikkal — Rényi Pétert idézve — szinte hátba támadják a nemzet küzdeni akarását. A hatvanas évek elején Benjámin László a „Vérző zászlók alatt” című versé­ben nagyon szemléletesen fogalmazta a hitek és hitegetések kö­téltáncának veszélyességeit, hogy az egyenlőség-szabadság azt jelenti: vakfegyelem és protokoll. „Mindenki mindenkit elárul? / divide et impera? — végül / az aljasságig belegyávul...” Az oszd meg és uralkodj évezredek kipróbálta intelem napjainkban is ér­vényes, az élet minden területén alkalmazható. Különösen azok­ban az országokban, ahol kiirtották a köztudatból a pluralizmust és demokráciát, s teljesen meddő erőfeszítés az igazság hirdetése, hiszen a kommunista ideológusok a nagyothallók közönyév­é fogadják a másként vélekedők javaslatait. A művészet és politi­ka közé is csak azért tesznek néha kötőszót, hogy az uralmat bi­zonyítva legyen mit onnét elvenni, mert a jelenlegi vitáknak min­dig az a végső, ellentmondást nem tűrő befejezése: „Egy akol, egy pásztor!” (Folytatjuk)

Next