Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-11-30 / 46. szám
1986. november 30. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 7. oldal Hajnal László Gábor. Félszárnyú madár (Művészet és politika — művészetpolitika?!) IV.rész Íme a lényeg: ha némi áttételességgel is, de kimondották, hogy amikor a kritika nem minősíti kellő határozotsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök. A pártközpontban döntenek arról, hogy mikor, kinél, milyen mértékben korlátozzák a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozatai között szerepel, hogy nem szabad teret engedni a párt eszméitől idegen, a „szocialista viszonyokat eltorzító törekvéseknek". Valamennyi kommunista kötelessége, hogy határozott kiállással, meggyőző érveléssel lépjen fel a. . . , stb., stb., mert az ismétlések az unalomig gyakoriak. Szinonimákban nem, dúskálnak a szigorú, ám igazságtalan döntések tollbamondói, annál inkább lelkesednek a különböző — s főleg bugyuta — példálózások felsorakoztatásával. A kioktató hangvétel színvonala mindig akként változik, hogy a „hivatalos forradalmár" jelmezébe bújtatott funkcionárius ijeszkedik-e, vagy a rezsim által jól megfizetett értelmiségi dorgálja a szellem embereit. A partvonalról bekiabálni — főleg a pluralizmusra hivatkozva — szentségtörésnek számít, s akik netán képtelenek a visszabeszélés verbális ösztöneit megzabolázni, előbb vagy utóbb számíthatnak arra, hogy a bíró (piros lappal hadonászva) odébb tuszkolja őket. Az 1984. november 22—23-án tartott debreceni irodalmi napok után a hatalom egyik ismert művészetpolitikusa, Agárdi Péter összegezte a tanácskozáson elhangzottakat, és az Alföld 1985. áprilisi számában publikálta észrevételeit. Ebből idézünk: „A pluralizmus — és mintha olykor kimondatlanul is erről folyna a vita — olyan eszmei, ideológiai, politikai ,irányzatosdit, amelyik ellentmond a mai művelődéspolitika törekvéseinek. Olyan intézményesülést jelentene ez, amelyik nemcsak keresztezné a mai politikai nyilvánosságunkat, nemcsak a klikkesedés felé vinné irodalmi életünket, hanem azáltal, hogy eleve a különböző politikai nézetek, nézetcsoportok kezébe adná az irodalmi értékekkel való gazdálkodást, magát a kulturális értékteremtési mechanizmust is kockáztatná. Lehet persze korrekten ezt is javasolni — de akkor őszintétlen, képmutató érveléssel ne keverjük össze a pluralizmus három szintjét, s főleg ne az esztétikai autonómiára hivatkozva, hiszen ez már elsődlegesen ideológiaipolitikai kérdés. Ha alaphanggá intézményesülnének a jelenleg jobbára felhangként megszólaló s felelős vitákban kritikailag integrálható olyan dallamok, amelyekre — enyhén szólva — nem a marxizmus ihletése, hangneme a jellemző, akkor ez maga válna a további demokratizálás fő akadályává — társadalmi és irodalmi dimenziókban egyaránt. A demokratizálás ma, a társadalmi és szellemi közéletben egyaránt, csakis a marxista hegemóniáért váltó küzdelemmel összekapcsolva lehet eredményes.” Amikor még nem verték szét a koalíciós pártokat (1945 és 48 között), az irodalom respublicája lehetővé tette, hogy a tollforgatók ne fogadják el a rezsim közvetlen beavatkozását. Veres Péter nyíltan hangoztatta, hogy „Mi a szellem teljes szabadságát akarjuk, és nem szeretnénk a mi országunkban, a népi demokráciában író-rngyókat, író-szolgákat látni... Az író mindent tudhat, az írónak mindent szabad." Ám a balmazújvárosi dágványból porondra lépett autodidakta gondolkodó vágyai-álmai sorra léket kaptak, a művészet édenkertjének gyümölcsfáit letarolták, vagy a Micsurin módszerekkel addig keresztezték, mígnem csak abban hasonlítottak egymáshoz, hogy száradozva kornyadoztak. Az intézményesített ellenőrzésnek és támogatásnak az élet minden területén sorra jelentkeztek a „hátulütői”, hiszen a túlzott iparosítástól kezdve a gumipitypangig valamennyi kezdeményezés kudarcba fulladt. A realista művészetek erőltetése a sematizmushoz vezetett, míg a modernkedés hirtelen engedélyezése azt eredményezte, hogy már a poéták sem olvassák egymás verseit. Az Élet és Irodalomban 1985. augusztus 16-án látott napvilágot Mezei András interjúja Dorogi Zsigmonddal: a Magyar Rádió szerkesztőségének vezetője azt panaszolta, hogy a mostanában születő alkotások java része nem vonz, hanem taszít. A hallgatók a művészeti műsoroknál kikapcsolják a készüléket, a színészek képtelenek elmondható költeményeket, prózákat előbogarászni a különben tetemes mennyiségű — mai — literális „termékekből”. A kiadók elsősorban azon alkotásokat közlik, amelyek nem mondanak semmit, hiszen abból nem lehet baj. Az értékek szétverése odáig fajult, hogy a borúlátók joggal kérdezik: milyen lesz öt-tíz év múlva — az ezredfordulóra — a magyar irodalom?! A művészetpolitika irányítói görcsös védekezőreflexekkel vagdalóznak, s mert hovatovább teljes erejüket a többszempontúság térhódításának visszaszorítására fecsérlik, nem figyelnek a lényegre, nevezetesen arra, hogy a Támogat-Tür-Tilt kategorizálással nehezen visszagyömöszölhető szellemeket szabadítanak ki a palackból. A tényfeltáró dokumentumgyűjteményeket „gyalogos” műfajnak minősítik, és éppen hogy megtűrik, hiszen a szociográfia közeire céloz, s általában telibe talál. Az elvont jelzésekkel viszont az a baja a hatalomnak, hogy hiányzik belőlük a „hurrá” atmoszféra, és ezért időtlenül történelmietlenek. A három „T” egyensúlyozása kényes feladat, mert tele van váratlan veszélypillanatokkal: miközben a tiltottakat dorgálják, gyorsan „csipkerózsikáskodnak” a támogatottak, és kellemetlenkedhetnek a megtűrtek. A beavatkozásra kijelölt hivatalnokok csapatában terjed a „magunkra maradtunk” panasz-hangulat, és a pánikot fokozza, hogy még parancsokkal sem lehet megbízható szövetségeseket találniuk. Szaporábbak lettek a gyanúsítgató fölhánytorgatások, a defenzív mozdulatok. Az értelmiségiek bátrabbjai nyíltan hangoztatják, hogy olyasmiben reménykedni, amire nincsenek hihető garanciák, az merő naivitás vagy cinizmus. Czine Mihály a debreceni összejövetelen azt is bírálta, hogy Németh László mezőszilasi házát egy olyan főszerkesztő avatta fel, aki a lapjában csak becsmérelte a jeles írót. Fekete Gyula a művészetpolitika realizmusundorát emlegette, hogy a híressé vált népiek képviselte folyamatosság elnyirbálására törekednek. A Kelet-Magyarország 1985. június 18-i számában Kőháti Zsolt a művészet és bírálat kapcsolatát elemezve úgy vélte: „Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor, a kritikus visszaél hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg; ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket,alkotókat — a közönségre, társadalomra hivatkozva,ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből,a bírálandó mű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők, az esztétikai ismeretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál, stb. Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek, mi a fontos abban azüzenetben, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezésmód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai." Az idáig felsorakoztatott citátumok és a hozzájuk kapcsolódó töprengések, észrevételek mindenekelőtt azt bizonyítják, hogy nem az esznyecserékben van hiány. Szinte minden héten lelhetünk valamelyik újságban, folyóiratban cikket, tanulmányt arról, hogy a művészetet igazítsák a kategóriákhoz, netán fordítva lenne jobb, mennyire fékezi a kibontakozást a politika beavatkozása, s miféle veszedelmekkel párosul a külső és belső cenzúra? Sajnos, csak a kimondható, bromdafestéket látható véleményeket mérlegelhetjük, és a rezsim figyelmeztetéseinek tónusaiból következtethetünk arra, hogy az alkotók hatalom pólusai között mekkora szikrák pattognak. A dialógus lényege az egyenrangúságon alapuló eszmecsere — lenne —, ám az MSZMP XIII. kongresszusán hozott művészetpolitikai határozatban még nyomokban sem találjuk a többszólamúság engedélyezését. A direktíva szerint: „a kulturális életben erősíteni kell a párt elvi irányító és kezdeményező szerepét”, így aztán minden változatlan maradt: a közönség helyett továbbra is a hatalom „értékel”, és ebben a végletekig rontott légkörű országban csupán annyi a „népfrontosság” a szétválasztott, összeugrasztott csoportok között, hogy valamennyien elfogadják az íratlan törvényt, miszerint „Az ellenségem ellensége a barátom!” Ám az ilyen bölcsességre alapuló békesség nagyon veszélyes, hiszen — Nagy László gondolatát aposztrofálva — a félszárnyú madár azért nem teljesítheti küldetését, mert a csonkára nyesett tollakkal képtelen fölemelkedni. S ebből következik a kérdés, hogy a földhözragasztott — gyalogos — szellem tud-e majd ismét röpülni, vagy a jövőben is csak a porban bandukol?! Vége Figyelem! Új folyóirat! Nemzedékek Történelmi és művészeti szemle Hajnal László Gábor szerkesztésében és kiadásában jelent meg a Nemzedékek első, mutatványszáma 44 oldalon. A ,,Beköszöntő”-ből idézünk néhány sort: . . .Szitnyai Zoltán az „Őrségváltás előtt" című dolgozatában azt panaszolja, hogy noha: ,,A magyar irodalomnak terebélyes fája nő Nyugaton, de az elmúlt negyedszázad sem volt elégséges olyan szépirodalmi folyóirat létesítésére, amely a baloldalhoz hasonló színvonalon, és a nemzeti eszméhez hűen adna teret régi íróknak is, de elsősorban a fiataloknak. A fiatalok, akikben megszólal az írói küldetés tudata, az érvényesüléshez szükséges fórumot keresve, a nemzetitől idegen szellemi lapokhoz kényszerülnek. (...) A politikai emigráció is csak megpróbáltatásokat vállaló kitartással töltheti be küldetését. Őrségváltás előtt vagyunk, amelynél a jövő érdekében nem nélkülözhetjük a fiatal írókat, s amikor még tennünk lehet valamit azért, hogy ezek a fiatalok nemzeti szellemben induljanak el pályájukon. De ehhez szószék kell!" Ez az idézet akár program is lehetne. (...) A már meglévő újságok, folyóiratok tevékenységét kiegészítve szeretnék a történelmi és művészeti szemlében tág teret adni múltunkatjelenünket-jövőnket elemző tanulmányoknak, vitáknak. Célom a „hovatartozás” ébrentartása, a mérce pedig mindenekelőtt az elkötelezettség nemzetünkhöz. Bízom abban, hogy a szándék nem hiúsul meg önös érdekek, közöny vagy az anyagi áldozatkészség hiánya miatt. A NEMZEDÉKEK mögött nem állnak sem egyházi, sem magánszervezetek, állami szubvenciót sem kapok. Csak barátaink, olvasóink rendszeres előfizetésétől függ, hogy elbukok, vagy a vállalkozás tartós marad — írja Hajnal László Gábor, a Nemzedékek felelős szerkesztője és kiadója. Szerkesztőségi cím: St. Cajetan str. 4/1. 8000 München 80 West-Germany / Europe Előfizetési díj egy évre: 60 DM vagy 30 USA Dollár, illetve ennek megfelelő összegű valuta a napi árfolyamon. Az előfizetési díjakat a szerkesztőség címére lehet küldeni. A mutatványszám hátoldalán az országos terjesztők neve és címe is fel van tüntetve. A mostani mutatványszám után az első számtól kezdődően a NEMZEDÉKEK 60 oldalnyi terjedelemben jelenik meg. 1986 október Kérjük kedves magyar Testvéreinket e nemes kezdeményezés önzetlen támogatására! A NEW YORK I HUNGARIAN THEATRE AND ART ASSOCIATION INC. RENDEZÉSÉBEN BEMUTATÓ ELŐADÁS LESZ a Lille Blake High School színháztermében (45 East 81st Street) 1986. december 6-án, szombaton este 7 órai, december 7-én, vasárnap délután 4 órai kezdettel. VARGA LÁSZLÓ: KÖRBE-KÖRBE című 3 felvonásos színműve kerül bemutatásra. A színmű az első magyar nyelvű darab (beleértve Magyarországot és az elszakított területeket is), amely a háború alatti és utáni eseményekbe őszintén bevilágít. A régi és az új világ harca, három felvonáson át heves indulatok, könnyek és mosolyok között zajlik. Melyik győz? Döntse el a közönség! Rendező: Dukász Anna A hallban Vígh István kiállítása tekinthető meg. Helyárak: 12,10 és 8 dollár. Jegyárusító helyek: Püski Corvin: (212) 879-8893 Molnár utazási iroda: (212) 535-3681 A Magyar Színház és Művész Egyesület nevében Dr. Varga László Vajda Albert: Vicc-csomag otthonról Hazai látogatóm hozott nekem egy üveg kecskeméti barackpálinkát, egy magyaros térítőt és egy adag rendőrviccet. A térítőt — nagyon szépen hímzett — feltettük egy kisasztalra, a barackpálinkát megittam olvasóim egészségére. A vicceket azonban meg tudom osztani mindenkivel, már csak azért is, mert volt olyan, amelyiket nem ismertem. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendőrök iránti féktelen szeretet nem árad egyik viccből sem. Úgy látszik a rend hazai őrei ma sem örvendenek nagyobb népszerűségnek, mint a 70-es években, amikor tucatszám születtek a rendőrviccek. Ezek után lássuk a hazai vicccsomagot. A közlekedési rendőr 20 forintra büntet egy reverendás papot, mert piros lámpánál akart átmenni az úttesten. — Osztán nem fél, hogy elüti egy autó? — kérdi a rendőr. — Nem én — feleli a pap. — Velem az Isten. — Micsoda? — rikkant a rendőr. — Ketten vannak? Akkor 40 forint!* Két teherautó áll egy kocsma előtt. A sofőrök bent iddogálnak. Amikor egy jó óra múlva kijönnek, ott áll a kocsik mellett egy rendőr. — Maguk ennek a két teherautónak a sofőrjei? — kérdi zordonan. — Mink vagyunk. — A korcsmából gyülnek? , — Onnan. — Osztán mit ittak? — Pertut. — Akkor jó! Már azzal hittem, hogy alkoholt! * — Miért van a magyar gépkocsikon „H” betű? — Hogy a rendőrök megismerjék az autó hátulját. * A rendőriskolán írásbeli vizsgát tesznek a hallgatók. Az egyik vizsgázó odasúgja a szomszédjának: — Hány „n”-nel írják azzal, hogy tegnap? — Nem tudom — súg vissza a másik —, de írd két „t"-vel, merthogy múlt idő.* Két rendőr beszélget. — Mondd, az Ave Maria, meg az Ave Cézár testvérek? — A te körzetedben laknak? — Nem. — Hát akkor meg mit törődsz velük? * Egy rendőr elkap valakit, aki szabálytalanul közlekedik. Átad neki egy nyomtatott büntetőcédulát, hogy írja alá a nevét. Az illető aláírás helyett három keresztet ír le. A rendőr ere ráordít: — A maga nevét írja, a fene, aki megeszi, ne az enyimet! * Egy másik rendőr elkap egy másik járókelőt, mert pirosan lépett le a járdáról. . — Aggya ide a személyazonossági igazolványát — rendelkezik. A férfi átadja, a rendőr kinyitja, belenéz, aztán azt mondja: — Szóval a maga neve Drács Ferenc. — Nem kérem — mondja a férfi. — Dr. Ács Ferenc. — Kuss — ordít rá a rendőr. — Írás beszél! * A tanító kérdi a gyerekeket az iskolában: — Mi a neved? — Kocsis Pisti. — Mi akarsz lenni, ha megnősz? — Nem tudom. Odafordul egy másik gyerekhez: — Mi a neved? — Nagy Feri. — Mi akarsz lenni, ha megnősz? — Nem tudom. Megkérdi a harmadiktól: — Mi a neved? — Nem tudom. — Mi akarsz lenni, ha megnősz? — Rendőr.* A szolgálatos rendőr jelentkezik az őrszobán. — Hadnagy elvtárs, jelentem, előállítottam egy gyanús egyént. — Mit csinált? — Egyik sötét mellékutcában egy üveget vitt a kéziben. Megállítottam, megkérdeztem, mit visz? Aszonta, hogy üveget. Megkérdeztem tőle, hogy mi van az üvegben? Aszonta, hogy „dzsem”. Erre elvettem tőle és láttam, hogy rá van írva: „Jam”. .. Megkóstoltam, hát lekvár volt! * És végül egy hazai vicc, amely általános érvényű találós kérdés: „Mi a különbség a jövedelem és a sír között?” Felelet: Semmi! Egyikből sem lehet kijönni! Legszebb karácsonyi ajándék: OLÁH LÁSZLÓ: KELET AZ EZERARCÚ ÓRIÁS című nagyszabású műve, 164 eredeti fényképpel 512 oldalon, vászonkötésben, luxus kiállításban. Sajtószemle: „Mintha keleti varázsszőnyegen utaznánk. Az emigrációs irodalom kiemelkedő alkotása.” (Katolikus Magyarok Vasárnapja) „Csodálatos és a fehér ember számára alig ismert Edenbe jut a szerző. Akármiről ír, azt oly élvezetesen, lebilincselően és szórakoztatóan teszi, amire nincs példa az emigrációs irodalomban.” (Amerikai Magyarság) „Ez a könyv nagy élmény, az olvasó úgy érzi, érdemes ebben a hányatott, de színes és izgalmas világban élni.” (Nemzetőr) Megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: P. O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509 Dedikált példányok kaphatók a szerzőtől: Oláh László, 329 Avenida Leona Sarasota, Florida 34242 Ára: 25 dollár plusz 1 dollár postaköltség. OLÁH LÁSZLÓ AZ EZERARCÚ ÓRIÁS