Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-11-30 / 46. szám

1986. november 30. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 7. oldal Hajnal László Gábor. Félszárnyú madár (Művészet és politika — művészetpolitika?!) IV.rész Íme a lényeg: ha némi áttételességgel is, de kimondották, hogy amikor a kritika nem minősíti kellő határozotsággal a vitat­ható művészi törekvéseket, akkor előtérbe kerülnek az admi­nisztratív eszközök. A pártközpontban döntenek arról, hogy mi­kor, kinél, milyen mértékben korlátozzák a kísérletezéseket, út­kereső próbálkozásokat. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozatai között szerepel, hogy nem szabad teret engedni a párt eszméitől idegen, a „szocialista viszonyokat eltorzító törek­véseknek". Valamennyi kommunista kötelessége, hogy határo­zott kiállással, meggyőző érveléssel lépjen fel a. . . , stb., stb., mert az ismétlések az unalomig gyakoriak. Szinonimákban nem, dúskálnak a szigorú, ám igazságtalan döntések tollbamondói, annál inkább lelkesednek a különböző — s főleg bugyuta — pél­­dálózások felsorakoztatásával. A kioktató hangvétel színvonala mindig akként változik, hogy a „hivatalos forradalmár" jelme­zébe bújtatott funkcionárius ijeszkedik-e, vagy a rezsim által jól megfizetett értelmiségi dorgálja a szellem embereit. A partvo­nalról bekiabálni — főleg a pluralizmusra hivatkozva — szentség­­törésnek számít, s akik netán képtelenek a visszabeszélés verbá­lis ösztöneit megzabolázni, előbb vagy utóbb számíthatnak arra, hogy a bíró (piros lappal hadonászva) odébb tuszkolja őket. Az 1984. november 22—23-án tartott debreceni irodalmi napok után a hatalom egyik ismert művészetpolitikusa, Agárdi Péter össze­gezte a tanácskozáson elhangzottakat, és az Alföld 1985. áprilisi számában publikálta észrevételeit. Ebből idézünk: „A pluralizmus — és mintha olykor kimondatlanul is erről folyna a vita — olyan eszmei, ideológiai, politikai ,irányzatosdit, amelyik ellentmond a mai művelődéspolitika törekvéseinek. Olyan intézményesülést jelentene ez, amelyik nemcsak keresz­tezné a mai politikai nyilvánosságunkat, nemcsak a klikkesedés felé vinné irodalmi életünket, hanem azáltal, hogy eleve a külön­böző politikai nézetek, nézetcsoportok kezébe adná az irodalmi értékekkel való gazdálkodást, magát a kulturális értékteremtési mechanizmust is kockáztatná. Lehet persze korrekten ezt is java­solni — de akkor őszintétlen, képmutató érveléssel ne keverjük össze a pluralizmus három szintjét, s főleg ne az esztétikai autonómiára hivatkozva, hiszen ez már elsődlegesen ideológiai­politikai kérdés. Ha alaphanggá intézményesülnének a jelenleg jobbára felhangként megszólaló s felelős vitákban kritikailag in­tegrálható olyan dallamok, amelyekre — enyhén szólva — nem a marxizmus ihletése, hangneme a jellemző, akkor ez maga válna a további demokratizálás fő akadályává — társadalmi és irodal­mi dimenziókban egyaránt. A demokratizálás ma, a társadalmi és szellemi közéletben egyaránt, csakis a marxista hegemóniáért váltó küzdelemmel összekapcsolva lehet eredményes.” Amikor még nem verték szét a koalíciós pártokat (1945 és 48 között), az irodalom respublicája lehetővé tette, hogy a tollforga­­tók ne fogadják el a rezsim közvetlen beavatkozását. Veres Péter nyíltan hangoztatta, hogy „Mi a szellem teljes szabadságát akar­juk, és nem szeretnénk a mi országunkban, a népi demokráciában író-r­ngyókat, író-szolgákat látni... Az író mindent tudhat, az írónak mindent szabad." Ám a balmazújvárosi dágványból po­rondra lépett autodidakta gondolkodó vágyai-álmai sorra léket kaptak, a művészet édenkertjének gyümölcsfáit letarolták, vagy a Micsurin módszerekkel addig keresztezték, mígnem csak abban hasonlítottak egymáshoz, hogy száradozva kornyadoztak. Az in­tézményesített ellenőrzésnek és támogatásnak az élet minden te­rületén sorra jelentkeztek a „hátulütői”, hiszen a túlzott iparo­sítástól kezdve a gumipitypangig valamennyi kezdeményezés ku­darcba fulladt. A realista művészetek erőltetése a sematizmushoz vezetett, míg a modernkedés hirtelen engedélyezése azt eredmé­nyezte, hogy már a poéták sem olvassák egymás verseit. Az Élet és Irodalomban 1985. augusztus 16-án látott napvilágot Mezei András interjúja Dorogi Zsigmonddal: a Magyar Rádió szerkesz­tőségének vezetője azt panaszolta, hogy a mostanában születő alkotások java része nem vonz, hanem taszít. A hallgatók a mű­vészet­i műsoroknál kikapcsolják a készüléket, a színészek kép­telenek elmondható költeményeket, prózákat előbogarászni a kü­lönben tetemes mennyiségű — mai — literális „termékekből”. A kiadók elsősorban azon alkotásokat közlik, amelyek nem monda­nak semmit, hiszen abból nem lehet baj. Az értékek szétverése odáig fajult, hogy a borúlátók joggal kérdezik: milyen lesz öt-tíz év múlva — az ezredfordulóra — a magyar irodalom?! A művészetpolitika irányítói görcsös védekezőreflexekkel vagdalóznak, s mert hovatovább teljes erejüket a többszempon­­túság térhódításának visszaszorítására fecsérlik, nem figyelnek a lényegre, nevezetesen arra, hogy a Támogat-Tür-Tilt kategorizá­lással nehezen visszagyömöszölhető szellemeket szabadítanak ki a palackból. A tényfeltáró dokumentumgyűjteményeket „gyalo­gos” műfajnak minősítik, és éppen hogy megtűrik, hiszen a szo­ciográfia közeire céloz, s általában telibe talál. Az elvont jelzések­kel viszont az a baja a hatalomnak, hogy hiányzik belőlük a „hur­rá” atmoszféra, és ezért időtlenül történelmietlenek. A három „T” egyensúlyozása kényes feladat, mert tele van váratlan ve­szélypillanatokkal: miközben a tiltottakat dorgálják, gyorsan „csipkerózsikáskodnak” a támogatottak, és kellemetlenkedhet­nek a megtűrtek. A beavatkozásra kijelölt hivatalnokok csapa­tában terjed a „magunkra maradtunk” panasz-hangulat, és a pánikot fokozza, hogy még parancsokkal sem lehet megbízható szövetségeseket találniuk. Szaporábbak lettek a gyanúsítgató fölhánytorgatások, a defenzív mozdulatok. Az értelmiségiek bát­­rabbjai nyíltan hangoztatják, hogy olyasmiben reménykedni, amire nincsenek hihető garanciák, az merő naivitás vagy ciniz­mus. Czine Mihály a debreceni összejövetelen azt is bírálta, hogy Németh László mezőszilasi házát egy olyan főszerkesztő avatta fel, aki a lapjában csak becsmérelte a jeles írót. Fekete Gyula a művészetpolitika realizmusundorát emlegette, hogy a híressé vált népiek képviselte folyamatosság elnyirbálására törekednek. A Kelet-Magyarország 1985. június 18-i számában Kőháti Zsolt a művészet és bírálat kapcsolatát elemezve úgy vélte: „Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szol­gálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyes­kedő, csipkelődő modor, a kritikus visszaél hatalmával, társadal­mi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg; ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket,alkotókat — a közönségre, tár­sadalomra hivatkozva,ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből,­a bírálandó m­ű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők, az esztétikai is­meretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál, stb. Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalom között húzódó te­repet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek, mi a fontos abban az­­üzenetben­, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kife­jezésmód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai." Az idáig felsorakoztatott citátumok és a hozzájuk kapcsoló­dó töprengések, észrevételek m­indenekelőtt azt bizonyítják, hogy nem az esznyecserékben van hiány. Szinte minden héten lelhetünk valamelyik újságban, folyóiratban cikket, tanulmányt arról, hogy a művészetet igazítsák a kategóriákhoz, netán fordítva lenne jobb, mennyire fékezi a kibontakozást a politika beavatko­zása, s miféle veszedelmekkel párosul a külső és belső cenzúra? Sajnos, csak a kimondható, bromdafestéket látható véleménye­ket mérlegelhetjük, és a rezsim figyelmeztetéseinek tónusaiból következtethetünk arra, hogy az alkotók­ hatalom pólusai között mekkora szikrák pattognak. A dialógus lényege az egyenrangúságon alapuló eszmecsere — lenne —, ám az MSZMP XIII. kongresszusán hozott művé­szetpolitikai határozatban még nyomokban sem találjuk a több­­szólamúság engedélyezését. A direktíva szerint: „a kulturális életben erősíteni kell a párt elvi irányító és kezdeményező szere­pét”, így aztán minden változatlan maradt: a közönség helyett továbbra is a hatalom „értékel”, és ebben a végletekig rontott légkörű országban csupán annyi a „népfrontosság” a szétvá­lasztott, összeugrasztott csoportok között, hogy valamennyien elfogadják az íratlan törvényt, miszerint „Az ellenségem ellen­sége a barátom!” Ám az ilyen bölcsességre alapuló békesség nagyon veszélyes, hiszen — Nagy László gondolatát aposztrofál­va — a félszárnyú madár azért nem teljesítheti küldetését, mert a csonkára nyesett tollakkal képtelen fölemelkedni. S ebből követ­kezik a kérdés, hogy a földhözragasztott — gyalogos — szellem tud-e majd ismét röpülni, vagy a jövőben is csak a porban ban­dukol?! Vége Figyelem! Új folyóirat! Nemzedékek Történelmi és művészeti szemle Hajnal László Gábor szerkesztésében és kiadásában jelent meg a Nemzedékek első, mutatványszáma 44 oldalon. A ,,Beköszöntő”-ből­ idé­zünk néhány sort: . . .Szitnyai Zoltán az „Őr­ségváltás előtt" című dolgoza­tában azt panaszolja, hogy no­ha: ,,A magyar irodalomnak te­rebélyes fája nő Nyugaton, de az elmúlt negyedszázad sem volt elégséges olyan szépirodal­mi folyóirat létesítésére, amely a baloldalhoz hasonló színvona­lon, és a nemzeti eszméhez hű­en adna teret régi íróknak is, de elsősorban a fiataloknak. A fia­talok, akikben megszólal az írói küldetés tudata, az érvényesü­léshez szükséges fórumot ke­resve, a nemzetitől idegen szel­lemi lapokhoz kényszerülnek. (...) A politikai emigráció is csak megpróbáltatásokat válla­ló kitartással töltheti be kül­detését. Őrségváltás előtt va­gyunk, amelynél a jövő érdeké­ben nem nélkülözhetjük a fiatal írókat, s amikor még tennünk lehet valamit azért, hogy ezek a fiatalok nemzeti szellemben in­duljanak el pályájukon. De eh­hez szószék kell!" Ez az idézet akár program is lehetne. (...) A már meglévő újságok, folyóiratok tevékeny­ségét kiegészítve szeretnék a történelmi és művészeti szem­lében tág teret adni múltunkat­­jelenünket-j­övőnket elemző ta­nulmányoknak, vitáknak. Cé­lom a „hovatartozás” ébren­tartása, a mérce pedig minde­nekelőtt az elkötelezettség nemzetünkhöz. Bízom abban, hogy a szándék nem hiúsul meg önös érdekek, közöny vagy az anyagi áldozatkészség hiánya miatt. A NEMZEDÉ­KEK mögött nem állnak sem egyházi, sem magánszerveze­tek, állami szubvenciót sem ka­pok. Csak barátaink, olvasó­ink rendszeres előfizetésétől függ, hogy elbukok, vagy a vál­lalkozás tartós marad — írja Hajnal László Gábor, a Nem­zedékek felelős szerkesztője és kiadója. Szerkesztőségi cím: St. Cajetan str. 4/1. 8000 München 80 West-Germany / Europe Előfizetési díj egy évre: 60 DM vagy 30 USA Dollár, il­letve ennek megfelelő összegű valuta a napi árfolyamon. Az előfizetési díjakat a szerkesz­tőség címére lehet küldeni. A mutatványszám hátoldalán az országos terjesztők neve és cí­me is fel van tüntetve. A mostani mutatvány­­szám után az első számtól kez­dődően a NEMZEDÉKEK 60 oldalnyi terjedelemben jelenik meg. 1986 október Kérjük kedves magyar Testvéreinket e nemes kezdeményezés ön­zetlen támogatására! A NEW YORK I HUNGARIAN THEATRE AND ART ASSOCIATION INC. RENDEZÉSÉBEN BEMUTATÓ ELŐADÁS LESZ a Lille Blake High School színháztermében (45 East 81st Street) 1986. december 6-án, szombaton este 7 órai, december 7-én, vasárnap délután 4 órai kezdettel. VARGA LÁSZLÓ: KÖRBE-KÖRBE című 3 felvonásos színműve kerül bemutatásra. A színmű az első magyar nyelvű darab (beleértve Magyarországot és az elszakított területeket is), amely a háború alatti és utáni eseményekbe őszintén bevilágít. A régi és az új világ harca, három felvonáson át heves indulatok, könnyek és mosolyok között zajlik. Melyik győz? Döntse el a közönség! Rendező: Dukász Anna A hallban Vígh István kiállítása tekinthető meg. Helyárak: 12,10 és 8 dollár. Jegyárusító helyek: Püski­ Corvin: (212) 879-8893 Molnár utazási iroda: (212) 535-3681 A Magyar Színház és Művész Egyesület nevében Dr. V­arga László Vajda Albert: Vicc-csomag otthonról Hazai látogatóm hozott nekem egy üveg kecskeméti barack­­pálinkát, egy magyaros térítőt és egy adag rendőrviccet. A térí­tőt — nagyon szépen hímzett — feltettük egy kisasztalra, a ba­rackpálinkát megittam olvasóim egészségére. A vicceket azon­ban meg tudom osztani mindenkivel, már csak azért is, mert volt olyan, amelyiket nem ismertem. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendőrök iránti féktelen szeretet nem árad egyik viccből sem. Úgy látszik a rend hazai őrei ma sem örvendenek nagyobb nép­szerűségnek, mint a 70-es években, amikor tucatszám születtek a rendőrviccek. Ezek után lássuk a hazai vicc­csomagot. A közlekedési rendőr 20 forintra büntet egy reverendás pa­pot, mert piros lámpánál akart átmenni az úttesten. — Osztán nem fél, hogy elüti egy autó? — kérdi a rendőr. — Nem én — feleli a pap. — Velem az Isten. — Micsoda? — rikkant a rendőr. — Ketten vannak? Akkor 40 forint!* Két teherautó áll egy kocsma előtt. A sofőrök bent iddogál­­nak. Amikor egy jó óra múlva kijönnek, ott áll a kocsik mellett egy rendőr. — Maguk ennek a két teherautónak a sofőrjei? — kérdi zordo­nan. — Mink vagyunk. — A korcsmából gyülnek? , — Onnan. — Osztán mit ittak? — Pertut. — Akkor jó! Már azzal hittem, hogy alkoholt! * — Miért van a magyar gépkocsikon „H” betű? — Hogy a rendőrök megismerjék az autó hátulját. * A rendőriskolán írásbeli vizsgát tesznek a hallgatók. Az egyik vizsgázó odasúgja a szomszédjának: — Hány „n”-nel írják azzal, hogy tegnap? — Nem tudom — súg vissza a másik —, de írd két „t"-vel, merthogy múlt idő.* Két rendőr beszélget. — Mondd, az Ave Maria, meg az Ave Cézár testvérek? — A te körzetedben laknak? — Nem. — Hát akkor meg mit törődsz velük? * Egy rendőr elkap valakit, aki szabálytalanul közlekedik. Átad neki egy nyomtatott büntetőcédulát, hogy írja alá a nevét. Az illető aláírás helyett három keresztet ír le. A rendőr ere ráor­dít: — A maga nevét írja, a fene, aki megeszi, ne az enyimet! * Egy másik rendőr elkap egy másik járókelőt, mert pirosan lé­pett le a járdáról. . — Aggya ide a személyazonossági igazolványát — rendelke­zik. A férfi átadja, a rendőr kinyitja, belenéz, aztán azt mondja: — Szóval a maga neve Drács Ferenc. — Nem kérem — mondja a férfi. — Dr. Ács Ferenc. — Kuss — ordít rá a rendőr. — Írás beszél! * A tanító kérdi a gyerekeket az iskolában: — Mi a neved? — Kocsis Pisti. — Mi akarsz lenni, ha megnősz? — Nem tudom. Odafordul egy másik gyerekhez: — Mi a neved? — Nagy Feri. — Mi akarsz lenni, ha megnősz? — Nem tudom. Megkérdi a harmadiktól: — Mi a neved? — Nem tudom. — Mi akarsz lenni, ha megnősz? — Rendőr.* A szolgálatos rendőr jelentkezik az őrszobán. — Hadnagy elvtárs, jelentem, előállítottam egy gyanús egyént. — Mit csinált? — Egyik sötét mellékutcában egy üveget vitt a kéziben. Meg­állítottam, megkérdeztem, mit visz? Aszonta, hogy üveget. Meg­kérdeztem tőle, hogy mi van az üvegben? Aszonta, hogy „dzsem”. Erre elvettem tőle és láttam, hogy rá van írva: „Jam”. .. Megkóstoltam, hát lekvár volt! * És végül egy hazai vicc, amely általános érvényű találós kér­dés: „Mi a különbség a jövedelem és a sír között?” Felelet: Semmi! Egyikből sem lehet kijönni! Legszebb karácsonyi ajándék: OLÁH LÁSZLÓ: KELET AZ EZERARCÚ ÓRIÁS című nagyszabású műve, 164 eredeti fényképpel 512 oldalon, vászonkötésben, luxus kiállításban. Sajtószemle: „Mintha keleti varázsszőnye­gen utaznánk. Az emigrációs irodalom kiemelkedő alkotása.” (Katolikus Magyarok Vasárnapja) „Csodálatos és a fehér ember számára alig ismert Edenbe jut a szerző. Akármiről ír, azt oly élvezetesen, lebilincselően és szórakoztatóan teszi, amire nincs példa az emigrációs iroda­lomban.” (Amerikai Magyarság) „Ez a könyv nagy élmény, az olvasó úgy érzi, érdemes ebben a hányatott, de színes és izgal­mas világban élni.” (Nemzetőr) Megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: P. O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509 Dedikált példányok kaphatók a szerzőtől: Oláh László, 329 Avenida Leona Sarasota, Florida 34242 Ára: 25 dollár plusz 1 dollár postaköltség. OLÁH LÁSZLÓ AZ EZERARCÚ ÓRIÁS

Next