Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-12-07 / 47. szám
93. évfolyam, 47. szám 1986. december 7. AUG 1-8$. LOUIS SZATMÁRI 2218 N LINCOLN AVS CHICAGO ILL 60&14 Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) Egyes szám ára 50 cent A magyarság legnagyobb katolikus hetilap Filippi István: Keresztény testvéreink Az 1965-ben Budapesten kiadott „Idegen szavak kéziszótárában” még az áll, hogy az ökumenizmus egyházi mozgalom a katolikus egyház kivételével a világ összes keresztény egyházainak egyesítésére. Ez ma már nem felel meg a valóságnak, főleg attól kezdve, hogy II. János Pál pápa állt a vallásos békemozgalom élére. Szent Ferenc városában, Assisiben, ez év október 27-én a pápa részvételével nagyszabású interkontinentális ima-öszszejövetelt tartottak, melyre nemcsak a keresztény, hanem más nagy vallások főpapjai is eljöttek kezdve a Dalai Lámától egészen a zsidó főrabbiig. Hindu, buddhista és mohamedán imák szálltak az ég felé, még az indián vallás képviselője is elszívta a békepipáját a nyilvánosság előtt. Valóban egy az Isten, csak különböző néven tisztelik őt, kezdettől fogva az utolsó ítéletig a világ minden országában. Volt ok az imára, hiszen hosszú évszázadok bűneit kell jóvátenni. Európában a reformáció és ellenreformáció harcai tették lehetővé az iszlám előrenyomulását és Magyarország 150 éves megszállását. Franciaországban 1572. augusztus 24-én, Navarrai Henrik és Valois Margit menyegzőjét követő Szent Bertalan éjszakáján több ezer francia protestáns hugenottát irtottak ki. Az életben maradottak Németországban kaptak menedéket, ahol ma is a Rajna vidékén élnek. A harmincéves háború (1618—48) tizedelte a népet. Bestiális tetteket követtek el mindkét oldalon a hadviselő felek, akik a kereszténység álarca alatt világi hatalomra törtek. Körösi Márk, Pongrácz István és Grodecz Menyhért kassai vértanúkat azért kínoztatták halálra a protestánsok, mert „pápisták” voltak. Az egymást gyilkoló „vallásos fanatikusok” mögött istentagadó erők tömörültek, hogy céljukat, az ateista világhatalmat elérjék. Ez másfél évszázaddal később, a francia forradalom alatt, részben sikerült is, amikor a materializmus megtestesítőjét, egy meztelen nőt helyeztek Isten oltárára Párizsban. Ma is ugyanez történik a világ több gyújtópontján, talán még fokozottabb erővel és még forróbb gyűlölettel. Írországban, nem is olyan régen, bombamerényleteket követtek el egymás ellen Krisztus „kétfajta meggyőződésű” követői. Libanonban keresztények, zsidók és mohamedánok ontják egymás vérét, Irak és Irán között síita-szunita vallásháború tombol. Valóban csak vallási érdekekről van itt szó? Ez nem igaz, mert Moszkva irányító keze mindenütt érezhető és ördögi ravaszsággal megszerkesztett uszító propagandája bizonyítható. A szovjet diplomácia csak addig használja fel a vallásokat, amíg hatalomhoz nem jut és meg nem kaparintotta az évtizedekig bedolgozott országot. A fegyveres hatalomátvétel után azonnal államvallássá emelik az ateizmust. Újabban a csőd szélén álló kommunista országok a számukra életfontosságú kapitalista kölcsönök folyósításának érdekében engedélyezik ugyan az istentiszteleteket, de csak akkor, ha a püspök hűségesküt tesz a kommunista államnak. Minden más vallásos mozgalmat tűzzel-vassal üldöznek. Szerintem az ökumenének akkor volna értelme, ha az egymással tárgyaló főpapok nem a különböző vallások külső megjelenésének formáit egyeztetnék, hanem az Isten, létezésének bizonyításával közös erővel megállítanák a világot fojtogató marxista-leninista ateizmust. A Szovjetunióban és csatlós államaiban naponta előforduló vallásüldözéseket sajnos nem tárgyalják a nyilvánosság előtt. Ez nem történt meg Assisiben sem. Pedig ez lenne a keresztény egyházak legsürgősebb feladata: az üldözött hívek mentése és a vallásos tanítások közé becsempészett marxista ideológia visszautasítása. Pár nappal ezelőtt levelet kaptam az Emberi Jogok Társaságától azzal a kéréssel, hogy fordítsam azt le németre. A megrendítő levelet Felvidéken, Rozsnyón írta egy baptista gyülekezeti tag. Teljes egészében közlöm az írást: Tisztelt IGFM-Társaság! Nem is olyan régen birtokomba került az Önök címe, valamint Társaságuk elkötelezettségének híve az emberi jogok iránt. Azért tehát bizalommal fordulok most Önökhöz egyik ismerősöm ügyével kapcsolatban, akinek az utolsó néhány év folyamán az igazságtalanságok és a méltatlan bánásmód egész sorozatát kellett elszenvednie keresztyén meggyőződése miatt. Teszem ezt azzal a reménynyel, hogyha bár talán nem is sikerülne az Önök pozitív állásfoglalása által változtatni vagy könnyíteni nehéz helyzetén, mégis hamis és törvénytelen meghurcoltatása nem maradna visszhang nélkül a világ igazságszerető közvéleménye előtt. Az említett személy neve Ladislav Rákai, életkora 28 év és lakóhelye a csehszlovákiai Roznava (Rozsnyó) város. 1984. okt. 16-án őrizetbe vették az állambiztonság emberei és hat hónapot töltött vizsgálati fogságban annak a hamis vádnak az alapján, hogy vallási irodalom illegális csempészését szervezte a Szovjetunióba. 1985. ápr. 13-án szabadon bocsátották ugyan, de továbbra is ki volt téve családjával együtt az állambiztonsági erők zaklatásának. 1985. dec. 2-án az egyik szlovákiai járási bíróság 13 hónap szabadságvesztésre ítélte, bár a többi vádlott kifejezetten tagadta, hogy a megnevezettnek tudomása lett volna valamilyen illegális tevékenységről A bírósági tárgyalás erőszakos módszere abban is megnyilvánult, hogy a vádlottakat gátolták védelmükben, vallomásaikat figyelmen kívül hagyták és valótlan dolgokat (Folytatás a 6. oldalon) Stirling György: A professzor úr elszólta magát Ránki György neve — gondolom — nem ismeretlen az emigráció előtt. Azok legalábbis feltétlenül hallották már a nevét, akik figyelemmel kísérik az otthoni eseményeket és tudják, kik a korszak prominens közéleti szereplői. Mert Ránki professzor ezek közé tartozik. Ő a rendszer első számú történésze, az a történettudós, akinek a véleménye szakkérdésekben elsősorban mérvadó a mai Magyarországon. Ránki reprezentálja külföld felé a magyar történettudományt s mivel valóban felkészült és nyelveket is beszél, általában őt küldik ki nyugati konferenciákra, előadásokra. Ránki György most éppen Amerikában van. Aki vesz arra fáradságot, hogy átlapozza az otthonról küldözgetett Magyar Hírek című propagandaújságot, az még emlékezhet Ránki öt év előtti nyilatkozatára, melyet abból az alkalomból adott, hogy meghívták Bloomingtonba, az 1981-ben ott létesült magyar tanszék vezetésére. Jól emlékszem, nagy sikerként könyvelte el a professzor ezt a kinevezést, nemcsak a maga szemszögéből, hanem elsősorban népköztársasági szempontból. Mert bizony nem kicsiség, ha a kommunista Magyarország elérhette azt, hogy a kapitalista világ vezető hatalmának egyik állami egyetemén tanszéket létesíthetett, melynek katedráján a rendszer legvonalasabb történészprofesszora adhat elő. Természetesen minden kötöttség nélkül, hiszen Amerikában szabadság van. . . (Képzeljük el ugyanezt fordítva: vajon mikor kaphatna katedrát mondjuk a szegedi egyetemen egy amerikai professzor, hogy szabadon adhasson elő történelemről vagy bármiről. Még Galbraith profeszszor se, aki pedig közismerten baloldali és kommunista szimpatizáns kijelentéseit szívesen idézi a szovjet blokk sajtója.) * Az előzményekről most csak annyit, hogy még 1979- ben született megállapodás egyrészről a Magyar Tudományos Akadémia, másrészről az Indiana Egyetem közt arról, hogy Bloomingtonban — ez egy 33 ezer diákot számláló állami egyetem Indiana déli részén, Indianapolistól másfél órányira — magyar tanszéket állítanak föl. „Ennek a tanszéknek a vezetésére, pontosabban megalapítására kértek fel 1980-ban” — nyilatkozott akkor Ránki György, aki azóta is ellátja ezt a fontos tisztet, s éppen ötödik éve él és működik az Egyesült Államok vendégszerető földjén. Nos ebből az alkalomból most újra nyilatkozatot adott, amit ezúttal a KRITIKA című hazai folyóirat legutóbbi száma közölt. Érdemes figyelmesen elolvasni, nemcsak azért, mert mindig érdekes, hogyan látja egy közép-európai kommunista az amerikai életet és az egyetemi oktatást, de azért is, mivel Ránki egyszer olyan alaposan elszólja magát az interjú folyamán, hogy afölött nem lehet átsiklani, sőt egyenesen szükséges rá fölhívni az amerikai illetékesek, az egyetem vezetősége figyelmét. A vigyázatlanul elejtett megjegyzésből ugyanis kiderül, hogy Ránki György bizony visszaél a vendégjoggal és egyetemi katedráját nemcsak tudományos oktatásra, történelmi ismeretek továbbadására használja föl, hanem másra is... De ne vágjunk a dolgok elébe s menjünk sorjában, hagyjuk a csattanót a végére. Mond egy-két érdekeset Ránki az interjú elején is. Mindenekelőtt elárulja — noha ez eddig sem volt titok —, hogy az indianai magyar tanszék létrehozásában elsősorban Sinor Dénes professzor buzgólkodott és főképp neki köszönhető, hogy eredményre vezettek a magyaramerikai tárgyalások. Hát igen, Sinornak nagy szava, komoly befolyása és széleskörű ismeretsége van otthon, a legmagasabb körökben is. Mert ő már ott volt 1970-ben Debrecenben az első anyanyelvi konferencián, azóta is ott nyüzsgött mindegyiken s ma már tagja a konferenciák elnökségének is. Lelkesen ápolja a barátságot a hazai hivatalosokkal és fáradhatatlanul ügyködik a hídépítésen: nem csoda, ha jó összeköttetésekkel rendelkezik Kádáréknál. Sinor a hazai rendszer népszerűsítője Amerikában, aki már nem egyszer tett olyan kijelentést, hogy csak az lehet jó magyar, aki elfogadja a szocialista Magyarország létezését és kapcsolatokat tart azzal.* Zsák a foltját megtalálja: Sinor Dénes mellé Ránki György került hát 1981-ben a bloomingtoni egyetemre s azóta is ott tevékenykedik. Működéséről mond egy s mást a KRITIKA munkatársának, aztán — a pesti újságíró kérdéseire válaszolva — tapasztalatairól beszél. Az amerikai oktatási intézményekről szólva megemlíti például, hogy azok itt elsősorban a diákoké, míg Magyarországon az egyetem túlságosan a tanároké. Az amerikai diákok ellátási és tanulmányi körülményei lényegesen jobbak, mint az otthoniaké, sokkal nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban élnek — mondja meglepő tárgyilagossággal Ránki. A diákok életéről szólva megjegyzi: „Nagyon sok diák dolgozik. Ennek többek közt az az oka, hogy a munkának ott nagyobb becsülete van, mint Magyarországon. Nem hirdették ugyan meg, hogy a munka becsület és dicsőség dolga, de (Folytatás a 2. oldalon) „Aki nem lép egyszerre.. Korom és hivatásom vonatkozásában azon valóban szerencsés kevesek közé tartozom, akik a körömszakadtig kötelező és embertelenül végrehajtott népi demokratikus katonai szolgálat alól „felmentést” kaptak, így hát nem tapasztaltam meg a magyar néphadsereg mundérjában való tikkasztó rohangálás és (akkoriban) két évi háborúsdi játszás teljesen haszontalan és elembertelenítő valóságát. De még most, évek múltán is lúdbőrös lesz a hátam, ha a sorozó őrnagy ordítását idézem fel, aki ugyancsak nyomatékos módon adta tudomásunkra, ijedt, megszeppent 18 éves fiúknak, hogy „a szocialista haza védelme állampolgári kötelezettségünk”. Hogy ez minél tudatosabbá váljék, a negyedik alkalommal, amikor sorozáson voltam, egy hatalmas tetanusz injekciót is bevágtak jobb felső karom izmába, de ezt úgy tették, hogy perceken belül városunk összes harangjának távoli zúgását érzékeltem fülemben, míg az ajtónak dőlve friss levegőért kapkodtam, mert életemben akkor először kerülgetett az ájulás. Jómai magyar szóval ennek ellenére „megúsztam” a két év kényszerrabságot, s mikor eljött az ideje, annak rendje-módja szerint lefizettem a katonaadót. Attól ugyan nem gazdagodott meg a néphadsereg...! A saját tapasztalat hiányát azonban bőségesen pótolta az a számtalan beszélgetés, visszaemlékezés, amit teológus társaimtól hallottam e hosszú „üdülés” kimerítő részleteiről. Itt van mindjárt két rövid eset: A században több kispap teljesített szolgálatot. Karácsony estéjén a tv Beethoven IX. szimfóniájának 4. tételét sugározta — a híres Örömódát —, mire az ügyeletes tiszt parancsba adta a kispapoknak: „Kapcsolják ki, mert itt még karácsony estéjén sem hallgatunk misét!” — Nos, ehhez kommentár szükségtelen... A másik: Valamelyik nagy egyházi ünnep közeledett. A kihirdetett napiparancs szerint — és ez természetesen a teológus-honvédeknek szólt —: „Tilos a gyülekezés, az összejövetel és a misézés!” — Szegény gyerekek, hol voltak ők még akkor a „misézéstől”? Csak néhány hónappal előbb kapták meg az egyházi ruhát, amit pár hét múlva fel kellett váltaniuk a néphadsereg angyalbőrével. De azért nem volt szabad „misézniük”! Mindez azért ötlött fel most bennem, mert nagyszerűen időzítve, október 23-án az MSZMP lapja, a Népszabadság, majd november 2-án az első oldalon a katolikus hetilap, az Új Ember, a magyar püspökök nyilatkozatát közölte, amit a katonai szolgálatról adtak ki. A főpásztoroknak az adta az apropót erre a lépésre, hogy „az utóbbi időben többször hangzott el vád a Magyar Katolikus Püspöki Kar ellen itthon, méginkább külföldön nyilvánosan is, hogy nem törődik azokkal, akik egyéni lelkiismeretükre hivatkozva megtagadják a katonai szolgálatot és ezért az állami törvények értelmében büntetésben részesülnek." Nosza, összeültek a püspök atyák, mert éppen esedékes volt őszi konferenciájuk, s ennek „méltó” kicsengése léte ez a nyilatkozat, melyről nem tudjuk ugyan, hogy mennyire fogant lelkipásztori meggondolásból s főként főpásztori küldetésük felelősségének átérzéséből. De azt a nyilatkozat elolvasása után azonnal tudjuk, hogy ismét olyan kérdést érintettek, aminek ilyetén megítélése után csakis dicséretet kaphatnak államtól, kormánytól, párttól, s legfőbb pecéjüktől, Miklós Imrétől, az Állami Egyházügyi Hivatal főnökétől. Rájuk kényszerített köteles(Folytatás a 6. oldalon) Volume 93, No. 47 December 7, 1986 o one copy -50 cents Új egyházi évben élünk: ádventi várakozásunk második vasárnapját ünnepeljük. Tudjuk, hogy emberi életünknek az ad célt és értelmet, hogy várakozunk egy földi életen át Isten előtti nyitottságban arra a pillanatra, amikor Isten egészen és véglegesen ,,belép" életünkbe, úgy, hogy őt teljesen és tökéletesen egy örökkévalóságon át birtokolhatjuk. A mindennapi életben is azt tapasztaljuk, hogy várakozó lények vagyunk. Ez a tulajdonság értelmes voltunkból következik. Kívánságainknak, céljainknak megfelelően sokféleképpen várakozik az ember. Az önmagát kereszténynek valló ember mindennapi magatartása attól lesz keresztény, hogy ezen tevékenységét egy végső cél elérésének vágya hatja át. Ez azt jelenti, hogy a keresztény ember minden egyes vágyát beépíti, beleállítja egy Szeretett Lényre való várakozásba. Az ádventi szent idő alkalmas arra, hogy újra átvizsgáljuk a várakozás szerepét életünkben, azt ismét átgondoljuk mély hittel, reménnyel és szeretettel, mert Isten eljön hozzánk a megtestesülésben, és végül az ítélet napján is. Ha akarata szerint várakozunk, akkor valóban „velünk lesz az Isten" ma és mindig. Ádventi koszorúnk két égő gyertyája emlékeztessen minket az állandó várakozásra, és ne feledjük, hogy az eszményi várakozás ahhoz alakítja a lelket, akire szomjazik, akit áhítattal vár. OV