Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-12-07 / 47. szám

93. évfolyam, 47. szám 1986. december 7. AUG 1-8$. LOUIS SZATMÁRI 2218 N LINCOLN AVS CHICAGO ILL 60&14 Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) Egyes szám ára 50 cent A magyarság legnagyobb katolikus hetilap Filippi István: Keresztény testvéreink Az 1965-ben Budapesten kiadott „Idegen szavak kézi­szótárában” még az áll, hogy az ökumenizmus egyházi moz­galom a katolikus egyház kivé­telével a világ összes keresz­tény egyházainak egyesítésére. Ez ma már nem felel meg a va­lóságnak, főleg attól kezdve, hogy II. János Pál pápa állt a vallásos békemozgalom élére. Szent Ferenc városában, Assi­siben, ez év október 27-én a pápa részvételével nagyszabá­sú interkontinentális ima-ösz­­szejövetelt tartottak, melyre nemcsak a keresztény, hanem más nagy vallások főpapjai is eljöttek kezdve a Dalai Lá­mától egészen a zsidó főrab­biig. Hindu, buddhista és mo­hamedán imák szálltak az ég felé, még az indián val­lás képviselője is elszívta a békepipáját a nyilvános­ság előtt. Valóban egy az Isten, csak különböző néven tisztelik őt, kezdettől fogva az utolsó ítéletig a világ minden országá­ban. Volt ok az imára, hiszen hosszú évszázadok bűneit kell jóvátenni. Európában a refor­máció és ellenreformáció harcai tették lehetővé az iszlám előre­nyomulását és Magyarország 150 éves megszállását. Fran­ciaországban 1572. augusztus 24-én, Navarrai Henrik és Valois Margit menyegzőjét kö­vető Szent Bertalan éjszakáján több ezer francia protestáns hugenottát irtottak ki. Az élet­­ben maradottak Németország­ban kaptak menedéket, ahol ma is a Rajna vidékén élnek. A harmincéves háború (1618—48) tizedelte a népet. Bestiális tet­teket követtek el mindkét olda­lon a hadviselő felek, akik a ke­reszténység álarca alatt világi hatalomra törtek. Körösi Márk, Pongrácz István és Gro­­decz Menyhért kassai vértanú­kat azért kínoztatták halálra a protestánsok, mert „pápisták” voltak. Az egymást gyilkoló „vallásos fanatikusok” mögött istentagadó erők tömörültek, hogy céljukat, az ateista világ­hatalmat elérjék. Ez másfél év­századdal később, a francia for­radalom alatt, részben sikerült is, amikor a materializmus megtestesítőjét, egy meztelen nőt helyeztek Isten oltárára Párizsban. Ma is ugyanez történik a világ több gyújtópontján, ta­lán még fokozottabb erővel és még forróbb gyűlölettel. Íror­szágban, nem is olyan régen, bombamerényleteket követtek el egymás ellen Krisztus „két­fajta meggyőződésű” követői. Libanonban keresztények, zsi­dók és mohamedánok ontják egymás vérét, Irak és Irán kö­zött síita-szunita vallásháború tombol. Valóban csak vallási érde­kekről van itt szó? Ez nem igaz, mert Moszkva irányító keze mindenütt érezhető és ör­dögi ravaszsággal megszer­kesztett uszító propagandája bizonyítható. A szovjet diplo­mácia csak addig használja fel a vallásokat, amíg hatalomhoz nem jut és meg nem kaparin­totta az évtizedekig bedolgo­zott országot. A fegyveres ha­talomátvétel után azonnal ál­lamvallássá emelik az ateiz­must. Új­abban a csőd szélén ál­ló kommunista országok a szá­mukra életfontosságú kapita­lista kölcsönök folyósításának érdekében engedélyezik ugyan az istentiszteleteket, de csak akkor, ha a püspök hűségesküt tesz a kommunista államnak. Minden más vallásos mozgal­mat tűzzel-vassal üldöznek. Szerintem az ökumenének ak­kor volna értelme, ha az egy­mással tárgyaló főpapok nem a különböző vallások külső meg­jelenésének formáit egyeztet­nék, hanem az Isten, létezésé­nek bizonyításával közös erő­vel megállítanák a világot foj­togató marxista-leninista ate­izmust. A Szovjetunióban és csat­lós államaiban naponta előfor­duló vallásüldözéseket sajnos nem tárgyalják a nyilvánosság előtt. Ez nem történt meg Assi­siben sem. Pedig ez lenne a ke­resztény egyházak legsürgő­sebb feladata: az üldözött hí­vek mentése és a vallásos taní­tások közé becsempészett mar­xista ideológia visszautasítása. Pár nappal ezelőtt levelet kaptam az Emberi Jogok Tár­saságától azzal a kéréssel, hogy fordítsam azt le németre. A megrendítő levelet Felvidé­ken, Rozsnyón írta egy baptis­ta gyülekezeti tag. Teljes egé­szében közlöm az írást: Tisztelt IGFM-Társaság! Nem is olyan régen birto­komba került az Önök címe, va­lamint Társaságuk elkötele­zettségének híve az emberi jogok iránt. Azért tehát biza­lommal fordulok most Önök­höz egyik ismerősöm ügyével kapcsolatban, akinek az utolsó néhány év folyamán az igaz­ságtalanságok és a méltatlan bánásmód egész sorozatát kel­lett elszenvednie keresztyén meggyőződése miatt. Teszem ezt azzal a remény­nyel, hogyha bár talán nem is sikerülne az Önök pozitív ál­lásfoglalása által változtatni vagy könnyíteni nehéz helyze­tén, mégis hamis és törvényte­len meghurcoltatása nem ma­radna visszhang nélkül a világ igazságszerető közvéleménye előtt. Az említett személy neve Ladislav Rákai, életkora 28 év és lakóhelye a csehszlovákiai Roznava (Rozsnyó) város. 1984. okt. 16-án őrizetbe vették az ál­lambiztonság emberei és hat hónapot töltött vizsgálati fog­ságban annak a hamis vádnak az alapján, hogy vallási iroda­lom illegális csempészését szer­vezte a Szovjetunióba. 1985. ápr. 13-án szabadon bocsátot­ták ugyan, de továbbra is ki volt téve családjával együtt az állambiztonsági erők zaklatá­sának. 1985. dec. 2-án az­ egyik szlovákiai járási bíróság 13 hó­nap szabadságvesztésre ítélte, bár a többi vádlott kifejezetten tagadta, hogy a megnevezett­nek tudomása lett volna vala­milyen illegális tevékenység­ről A bírósági tárgyalás erő­szakos módszere abban is meg­nyilvánult, hogy a vádlottakat gátolták védelmükben, vallo­másaikat figyelmen kívül hagyták és valótlan dolgokat (Folytatás a 6. oldalon) Stirling György: A professzor úr elszólta magát Ránki György neve — gon­dolom — nem ismeretlen az emigráció előtt. Azok legalább­is feltétlenül hallották már a nevét, akik figyelemmel kísé­rik az otthoni eseményeket és tudják, kik a korszak promi­nens közéleti szereplői. Mert Ránki professzor ezek közé tar­tozik. Ő a rendszer első számú történésze, az a történettudós, akinek a véleménye szakkérdé­sekben elsősorban mérvadó a mai Magyarországon. Ránki reprezentálja külföld felé a magyar történettudományt s mivel valóban felkészült és nyelveket is beszél, általában őt küldik ki nyugati konferen­ciákra, előadásokra. Ránki György most éppen Amerikában van. Aki vesz arra fáradságot, hogy átlapozza az otthonról küldözgetett Magyar Hírek című propagandaújsá­got, az még emlékezhet Ránki öt év előtti nyilatkozatára, melyet abból az alkalomból adott, hogy meghívták Bloom­ingtonba, az 1981-ben ott léte­sült magyar tanszék vezetésé­re. Jól emlékszem, nagy siker­ként könyvelte el a professzor ezt a kinevezést, nemcsak a maga szemszögéből, hanem el­sősorban népköztársasági szempontból. Mert bizony nem kicsiség, ha a kommunista Ma­gyarország elérhette azt, hogy a kapitalista világ vezető ha­talmának egyik állami egyete­mén tanszéket létesíthetett, melynek katedráján a rendszer legvonalasabb történészpro­fesszora adhat elő. Természete­sen minden kötöttség nélkül, hiszen Amerikában szabadság van. . . (Képzeljük el ugyanezt fordítva: vajon mikor kaphat­na katedrát mondjuk a szegedi egyetemen egy amerikai pro­fesszor, hogy szabadon adhas­son elő történelemről vagy bár­miről. Még Galbraith profesz­­szor se, aki pedig közismerten baloldali és kommunista szim­patizáns kijelentéseit szívesen idézi a szovjet blokk sajtója.) * Az előzményekről most csak annyit, hogy még 1979- ben született megállapodás egyrészről a Magyar Tudomá­nyos Akadémia, másrészről az Indiana Egyetem közt arról, hogy Bloomingtonban — ez egy 33 ezer diákot számláló ál­lami egyetem Indiana déli ré­szén, Indianapolistól másfél órányira — magyar tanszéket állítanak föl. „Ennek a tan­széknek a vezetésére, ponto­sabban megalapítására kértek fel 1980-ban” — nyilatkozott akkor Ránki György, aki azóta is ellátja ezt a fontos tisztet, s éppen ötödik éve él és működik az Egyesült Államok vendég­­szerető földjén. Nos ebből az alkalomból most újra nyilatkozatot adott, amit ezúttal a KRITIKA című hazai folyóirat legutóbbi szá­ma közölt. Érdemes figyelme­sen elolvasni, nemcsak azért, mert mindig érdekes, hogyan látja egy közép-európai kom­munista az amerikai életet és az egyetemi oktatást, de azért is, mivel Ránki egyszer olyan alaposan elszólja magát az in­terjú folyamán, hogy afölött nem lehet átsiklani, sőt egye­nesen szükséges rá fölhívni az amerikai illetékesek, az egye­tem vezetősége figyelmét. A vi­gyázatlanul elejtett megjegy­zésből ugyanis kiderül, hogy Ránki György bizony visszaél a vendégjoggal és egyetemi ka­tedráját nemcsak tudományos oktatásra, történelmi ismere­tek továbbadására használja föl, hanem másra is... De ne vágjunk a dolgok elébe s menjünk sorjában, hagyjuk a csattanót a végére. Mond egy-két érdekeset Ránki az interjú elején is. Mindenek­előtt elárulja — noha ez eddig sem volt titok —, hogy az indi­­anai magyar tanszék létreho­zásában elsősorban Sinor Dé­nes professzor buzgólkodott és főképp neki köszönhető, hogy eredményre vezettek a magyar­amerikai tárgyalások. Hát igen, Sinornak nagy szava, ko­moly befolyása és széleskörű ismeretsége van otthon, a leg­magasabb körökben is. Mert ő már ott volt 1970-ben Debre­cenben az első anyanyelvi kon­ferencián, azóta is ott nyüzs­­gött mindegyiken s ma már tagja a konferenciák elnökségé­nek is. Lelkesen ápolja a barát­ságot a hazai hivatalosokkal és fáradhatatlanul ügyködik a hídépítésen: nem csoda, ha jó összeköttetésekkel rendelkezik Kádáréknál. Sinor a hazai rend­szer népszerűsítője Ameriká­ban, aki már nem egyszer tett olyan kijelentést, hogy csak az lehet jó magyar, aki elfogadja a szocialista Magyarország léte­zését és kapcsolatokat tart az­zal.* Zsák a foltját megtalálja: Sinor Dénes mellé Ránki György került hát 1981-ben a bloomingtoni egyetemre s az­óta is ott tevékenykedik. Mű­ködéséről mond egy s mást a KRITIKA munkatársának, aztán — a­ pesti újságíró kér­déseire válaszolva — tapaszta­latairól beszél. Az amerikai ok­tatási intézményekről szólva megemlíti például, hogy azok itt elsősorban a diákoké, míg Magyarországon az egyetem túlságosan a tanároké. Az ame­rikai diákok ellátási és tanul­mányi körülményei lényegesen jobbak, mint az otthoniaké, sokkal nyugodtabban, kiegyen­­súlyozottabban élnek — mond­ja meglepő tárgyilagossággal Ránki. A diákok életéről szólva megjegyzi: „Nagyon sok diák dolgozik. Ennek többek közt az az oka, hogy a munkának ott nagyobb becsülete van, mint Magyarországon. Nem hirdet­ték ugyan meg, hogy a munka becsület és dicsőség dolga, de (Folytatás a 2. oldalon) „Aki nem lép egyszerre.. Korom és hivatásom vo­natkozásában azon valóban szerencsés kevesek közé tarto­zom, akik a körömszakadtig kötelező és embertelenül végre­hajtott népi demokratikus ka­tonai szolgálat alól „felmen­tést” kaptak, így hát nem ta­pasztaltam meg a magyar nép­hadsereg mundérjában való tikkasztó rohangálás és (akko­riban) két évi háborúsdi ját­szás teljesen haszontalan és el­­embertelenítő valóságát. De még most, évek múltán is lúd­­bőrös lesz a hátam, ha a sorozó őrnagy ordítását idézem fel, aki ugyancsak nyomatékos mó­don adta tudomásunkra, ijedt, megszeppent 18 éves fiúknak, hogy „a szocialista haza védel­me állampolgári kötelezettsé­günk”. Hogy ez minél tudato­­sabbá váljék, a negyedik alka­lommal, amikor sorozáson vol­tam, egy hatalmas tetanusz in­jekciót is bevágtak jobb felső karom izmába, de ezt úgy tet­ték, hogy perceken belül váro­sunk összes harangjának távo­li zúgását érzékeltem fülem­ben, míg az ajtónak dőlve friss levegőért kapkodtam, mert éle­temben akkor először kerülge­tett az ájulás. Jó­mai magyar szóval ennek ellenére „megúsz­tam” a két év kényszerrabsá­got, s mikor eljött az ideje, an­nak rendje-módja szerint lefi­zettem a katonaadót. Attól ugyan nem gazdagodott meg a néphadsereg...! A saját tapasztalat hiá­nyát azonban bőségesen pótol­ta az a számtalan beszélgetés, visszaemlékezés, amit teológus társaimtól hallottam e hosszú „üdülés” kimerítő részleteiről. Itt van mindjárt két rövid eset: A században több kispap teljesített szolgálatot. Kará­csony estéjén a tv Beethoven IX. szimfóniájának 4. tételét sugározta — a híres Örömódát —, mire az ügyeletes tiszt pa­rancsba adta a kispapoknak: „Kapcsolják ki, mert itt még karácsony estéjén sem hallga­tunk misét!” — Nos, ehhez kommentár szükségtelen... A másik: Valamelyik nagy egyházi ünnep közeledett. A kihirdetett napiparancs sze­rint — és ez természetesen a teológus-honvédeknek szólt —: „Tilos a gyülekezés, az összejö­vetel és a misézés!” — Szegény gyerekek, hol voltak ők még akkor a „misézéstől”? Csak né­hány hónappal előbb kapták meg az egyházi ruhát, amit pár hét múlva fel kellett váltaniuk a néphadsereg angyalbőrével. De azért nem volt szabad „mi­sézniük”! Mindez azért ötlött fel most bennem, mert nagyszerű­en időzítve, október 23-án az MSZMP lapja, a Népszabad­ság, majd november 2-án az el­ső oldalon a katolikus hetilap, az Új Ember, a magyar püspö­kök nyilatkozatát közölte, amit a katonai szolgálatról adtak ki. A főpásztoroknak az adta az apropót erre a lépésre, hogy „az utóbbi időben többször hangzott el vád a Magyar Ka­tolikus Püspöki Kar ellen itt­hon, méginkább külföldön nyil­vánosan is, hogy nem törődik azokkal, akik egyéni lelkiisme­retükre hivatkozva megtagad­ják a katonai szolgálatot és ezért az állami törvények értel­mében büntetésben részesül­nek." Nosza, összeültek a püs­pök atyák, mert éppen esedé­kes volt őszi konferenciájuk, s ennek „méltó” kicsengése léte ez a nyilatkozat, melyről nem tudjuk ugyan, hogy mennyire fogant lelkipásztori meggon­dolásból s főként főpásztori küldetésük felelősségének átér­­zéséből. De azt a nyilatkozat elolvasása után azonnal tud­juk, hogy ismét olyan kérdést érintettek, aminek ilyetén meg­ítélése után csakis dicséretet kaphatnak államtól, kormány­tól, párttól, s legfőbb pecéjük­­től, Miklós Imrétől, az Állami Egyházügyi Hivatal főnökétől. Rájuk kény­szer­ített köteles­­(Folytatás a 6. oldalon) Volume 93, No. 47 December 7, 1986 o­ one copy -50 cents Új egyházi évben élünk: ádventi várakozásunk második vasárnapját ünnepeljük. Tudjuk, hogy emberi életünknek az ad célt és értelmet, hogy várakozunk egy földi életen át Isten előtti nyitottságban arra a pillanatra, amikor Isten egészen és véglege­sen ,,belép" életünkbe, úgy, hogy őt teljesen és tökéletesen egy örökkévalóságon át birtokolhatjuk. A mindennapi életben is azt tapasztaljuk, hogy várakozó lények vagyunk. Ez a tulajdonság értelmes voltunkból követ­kezik. Kívánságainknak, céljainknak megfelelően sokféleképpen várakozik az ember. Az önmagát kereszténynek valló ember mindennapi magatartása attól­ lesz keresztény, hogy ezen tevé­kenységét egy végső cél elérésének vágya hatja át. Ez azt jelenti, hogy a keresztény ember minden egyes vágyát beépíti, bele­állítja egy Szeretett Lényre való várakozásba. Az ádventi szent idő alkalmas arra, hogy újra átvizsgáljuk a várakozás szerepét életünkben, azt ismét átgondoljuk mély hittel, reménnyel és szeretettel, mert Isten eljön hozzánk a meg­testesülésben, és végül az ítélet napján is. Ha akarata szerint várakozunk, akkor valóban „velünk lesz az Isten" ma és mindig. Ádventi koszorúnk két égő gyertyája emlékeztessen minket az állandó várakozásra, és ne feledjük, hogy az eszményi vára­kozás ahhoz alakítja a lelket, akire szomjazik, akit áhítattal vár. OV

Next