Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-08-24 / 32. szám

é. októl KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1986. augusztus 24. Dr. Töttösy Ernő: KÉZFOGÁS („A jog komédiája” című elbeszélés-sorozatból) Meleg nyári nap volt 1951-nek aratást megelőző napjaiban. Amikor kemény férfikezek várták az aratás napsugaras gondját, elnehezült a szívük arra a tudatra, hogy a földdel, ezzel a mindent adó és mindent bezáró földdel, nem rendelkezhetnek többé. Törvény korlátozza a földbirtok adásvételét. Nincs többé szabad átruházás. A földtulajdon meglévő gazdái új utakat kellett, hogy keres­senek a törvényen kívül, mert ha a törvény szembehelyezkedik az élettel, félre kell tenni a törvényt. Az élet parancsa erősebb, így lesz írásos ügyvédi vagy közjegyzői okiratok helyett adásvétel bizonysága egy kézfogás.­­ • • • Mérgesen követte az asszony minden mozdulatát, amint az dacosan tett-vett lábost, kiskanalat, zöldségestálat, tányért. — Te akartad, Iris!... Az asszony tovább csörömpölt, mintha edényeinek zajával akarná elvágni minden beszélgetés lehetőségét. — H­allód-e? — laposította el nagy tenyerét az asztalon. — Mit tegyek most? — Elmegy kend! — Elmegyek hát! Felállt, hogy csak úgy bele­roppant a puhafa konyhaszék. — .. .De oda a böcsület! Az asszony fel sem nézett, amikor köszönés nélkül kifordult a házból. Döngő léptei elálmosodtak a nyikorgó kapu előtt, las­sult a járása, mintha vissza akart volna menni valamiért, pedig csak a lelkét nyomó zsák terhe rokkan­totta meg. Az a „lélekzsák” nyomor­gatta, mióta annál a huncut kis fis­kálisnál az írás alá k­anyarí­totta a nevét. Az asszony akarta. Mindig a nő rontja meg a férfiember be­­csületét, mióta Éva anyánk az almába harapott. Az asszony akarta azt is, hogy István bácsinak elaggják a földet. Betyár egy spermeiszter volt az István bácsi. Honnan a csudából tudta összerakni a ropogós ferén tokát? ... Igaz, hogy nem vót se kutyája, se macskája! Csak az a fene nagy vágyódása a föld után. Minél inkább nem lehetett vásárni, minél inkább senkié lett a föld, annál jobban vágyott utána az meg. Lefékezte egyébként is elmélkedő járását, mert fekete posz­tóruhája ittasan nyelte a napsugarakat. Vastag fekete ünneplő dukál a haldoklónak, még ha nem is volt valami jóságos ember az életében. Mégiscsak a nagybátyja__ A pusztai meleg verejtékcseppjei mohón futottak a fehér gal­lér alá. Legszívesebben ledobta volna Szorít... minden szorít ebben a főcédulás világban. Ennek is az a dinnyefejű Rákosi az oka Ha nem tiltja meg a földek adásvé­telét. .. most nem is vana semmi baj. Kaszált a lábával, mintha le akarta volna taposni az útszélen gonoszkodó csalán bokrot. Persze, hogy nem lett volna semmi baj — rúgott a szőrös le­velek felé. — Hiába erőszakoskodott volna az asszony, hogy el­aggyák az apai főd egy darabját!__Vagy ha eladták vóna, csinátak vóna szerződést is! Rendes, írásos szerződést a jegyző­nél, vagy annál a ravasz fiskálisnál — hogy a fene enné meg azt is. Mert ha írásos szerződés készül... nincs kísértés, nem csúsz­hat becsületük vetésébe a kígyó. Ki merte vóna szerződés, telek­könyvi beírás esetén újra eladni a fedet?__De ki vette vóna meg? Rákosi azonban megtiltotta az írásbeli eladást, bár azt nem tilthatta meg, hogy írás nélkül cseréljen gazdát a föld. Sokszor csak egy puszta kézfogással! A meleg kivörösítette arcát, de az emlékek is belekontárkod­­tak színe változásába. Emlékek?__ Inkább rémképek, amelyek előszólongatták a porlepte napo­kat. Az asszony hívta István bácsit a főd vételére. Kellett a pénz, az bizonyos, nagy volt az adó, gyalázatos a beszolgáltatás, kezd­ték piszkálni a ,,zsíros kulák” fiát. Nem volt elég a cifra ruha... István bácsi kinyújtotta kék eres, száraz tenyerét. — Csapj bele, öcsém. Aztán megvan az alku. Ránézett az asszonyra, fájt az apai juss elvesztése, de Ilus ki­­mosolyogtatta a fogait. — Csapj mán bele, Pali! — És ne csináljunk írást? István bácsi somogyi arca valóságos dinnyévé formáló­dott. .. — Ugyan mán, öcsém! Még bajt csináljunk magunknak? Valahol megtanulnák, aztán leinternálnának. Ha mán az írást be­tiltották a kommonisták, azt nem tilthatták meg, hogy kezet fog­junk! — De... — Semmi de! Ez lesz a pecsét! így lett. Megállt és kioldotta a gallérját. Fújt az elviselhetetlen hőség­ben, mely senkit sem csalt ki a poros utcára. Jó is, hogy nem bot­­lik emberfiába, még kiolvasnák vergődését a tekintetéből. Mert ezután jött csak a szégyen. Egy évvel a kézfogás után. Amikor az asszony felült az ágyban, fehéren és csábítóan, s ráné­zett azzal a gonosz, erőtlenítő nézésével, aminek nem tudott el­lenállni. — Tudod-e Pálom, hogy mit gondoltam? Biztos volt benne, hogy ünnepi kérés következik, mert csak ilyenkor volt „Pálom” a megszólítás. Hétköznapokon egyszerűen „Pali”. Az asszony folytatta. — Arra gondoltam, hogy tudod... a fődi_amit eladtunk az István bácsinak... Elharapta a folytatást, de értette kimondás nélkül is a gondo­latát. Megfordult az már benne is, de — még féléve, amikor majd­nem mindenükből kiforgatták a tanácsházáról — még akkor sem jutott el odáig, hogy meg merje pendíteni. — Tudod, mire gondoltam, Pálom? — csábította tovább vak­merően az asszony. — Az a főd, amit az István bácsinak elad­tunk, jó főd. . . a legjobb főd a környéken. .. Olcsóér, ingyenbe adtuk. Uzsoraárért. — Talán mégse. — Dehonnem. Tudod-e, hogy a fiskális mégegyszer annyit kínál érte? Elvörösödött, lesütötte a pilláit, s alulról nézett fel rá össze­­szorított szájjal, mint egy duzzogó macska. — Te már ügyvédnél is jártál? — Persze. Tudni akartam, hogy mit ér a főd. — Na és? — Mondtam már, hogy a dupláját. Mit gondolsz, megvette vóna másképpen István bácsi?... Szerződés nélkül?... Tovább érvelt, arcát hozzádörgölte az övéhez, s kezét bele­tette a nagy férfitenyérbe, így fogamzott meg a bűnös terv. Másnap már a szemüveges kis ügyvédnél voltak. Valóban többet ígért, mint amennyit István bácsi fizetett érte. Igaz az is, hogy közben mindennek felment az ára. Az érv azonban érv volt. Végzetes nadragulya a lelkiismeretnek. István bácsi uzsoraárért vette a földet , győzködték meg magukat. Az ügyvéd szertartásosan számolta le a forintokat és szerző­dést is csinált. Megjegyezte, hogy nem viszi be a telekkönyvhöz, de a dolog így rendben van. A kézfogás ott pironkodott Pál lelkében, miközben hallgatta a kis ügyvéd magyarázatát, aki hamiskásan törölgette a szem­üvegét. Elmondta, hogy üresen hagyta a vevő nevét a szerződé­sen. Oda akárkit beírhat majd akkor, ha az országban ismét azé lesz a föld, aki meg tudja vásárolni. Újra meg kellett állnia. A meleg és a gondolatkísértetek új hurkot dobtak a nyakába. Komótosan levette a kalapját, letörölte kigombolt nyakalja ve­rítékét és félszemmel átsandított az utca hajlatára, ahol már látszott István bácsi háza táj­a. Ott lesz a szemüveges fiskális is­­ megüzenték. István bácsi végrendelkezni akar. De minek hivatta őt ehhez a végrendelethez? Nagy darab ember, fiatal, erős férfiember volt, most mégis úgy érezte magát, mint amikor Ids iskolatáskával, készületlenül bandukolt az iskolába a csalánszegte úton. Félt, mert felelni kell. Felelni! Mi másért hivatta volna az öreg nagybácsi? Ott lesz az ügyvéd, aki mindent tud. Szembe kell nézni a szé­gyennel! A házkapu nyitva volt, mintha őt várták volna Döngő lépte­it lefékezte. A halálos beteg környezetében csendnek kell lennie. Julis néni, a ráncos képű szomszédasszony jött elébe, úgy látszik ő segédkezik a haldokló mellett. Megköszörülte a torkát, de Julis néni átsegítette a zavarán. — Vártunk mán, Pali. Többször is kérdezett utánad István bátyád. Tuszkolta beljebb. A haldokló duzzadt dum­ák alatt feküdt, mintha a vízibeteg­ségtől felpuffadt lábai óriásokká nőttek volna Az arca sápadt volt és tüskeszerűen álltak ki rajta a szőrök. A leeresztett zsaluk félhomályt takartak a szobára A legyek bántó zümmögésében alig hallatszott a szakadozott, fuldokló lélegzet. — Vártalak! — mondta az öreg erőtlenül. Az érkező tekintete köszönés nélkül tapadt a sápadt arcra Magához tért, s odabólintott a sarokban üldögélő ügyvédnek. Nem jött ki hang a torkán, magához húzta az üres széket, s leült az ággyal szemben. Kevélyen nézett a haldokló szemébe, s felké­szülve várta a legsúlyosabb vádat... Elhatározta hogy nem ellenkezik. Beismeri, hogy gyalázatos volt a cselekedete. Még akkor is megteszi, ha ez a kis ügyvéd min­den szavát hallani fogja. Nézett a szürkéskék szemekbe, amelyeknek jeges szilárdsá­gát valami lázas rianás tépte fel. Csak a szemek éltek a sárga ar­con. Sohasem érezte ennyire, hogy a földszagú, kemény, szófukar öregember az ő vére, a nagybátyja... — Pali öcsém! Tudod-e, miért hivattalak? Nem kérdés volt, inkább megállapítás. — Tudom! — száraz és keserű volt a válasz. —­ A fődet... tudod, azt a fődet, amit a kézfogás nekem jutta­tott vóna... Megállt. Szeme a sarokba tévedt, ahol a kis ügyvéd szálkás-hegyes írással talán szokásból, talán unalomból felírta egy fehér papírlap tetejére a dátumot. Továbbfutottak a szembogarak a mennyezet felé, s ott megálltak, mintha keresnének valamit... — Hogyha az Úristen — folytatta — másként nem rendelte vóna! Azért hivattalak csak, hogy megmondjam neked... Hangja még halkabb lett, szilárdsága megtört, mint az olva­dó acélé... — Sajnálom, hogy rideg rokon voltam. Bajban voltatok, s én segítség helyett ellenszolgáltatást kértem... A fededet vettem el .. Pál feje a padló felé fordult, úgysem láthatta a mennyezetet kereső szemeket. — Egyszóval — rakta tovább lassan szavait az öreg —, tiéd maradhat a főd. Böcsüld meg.. . feloldalak a kézfogás alól! Pál a csontos, melegen lüktető kéz után nyúlt, mely ernyed­ten tétlenkedett a magas dumna felett. Megszorította Mélyen, a szíve mélyéből. A feje lecsuklott, s valami belső lelki földrengés rázta a vállát, mert úgy érezte magát, mint a szerelmes, akinek elhozzák szerelmét... halottam Éj színdarab 1956-tól Seattleben Washington ál­lam Magyar Amerikai Szövet­sége (Hungarian American Association of Washington) nagyszabású ünnepségeket ter­vez a magyar szabadságharc 30. évfordulójára. „HUNGARY REMEM­BERED” címmel, angolul, száj­­hagyományon alapuló történel­mi színdarabot írnak Szablya Ilona és menye, Marcey Painter Szablya. A darab tárgya az 1956-os szabadságharc lesz, a műfaj új. Szablyáék legidősebb leá­nya, Ili és férje, Barry Meiners dolgozták ki e műfajt a „Balti­more Voices” című művel, me­lyet a National Endowment for the Humanities pályadíjával ír­tak, rendeztek és ők maguk is szerepeltek benne. Ezt már az USA-ban bemutatták. Ugyanebben a műfajban ír­ják a Seattle-i színdarabot is. A „HUNGARY REMEM­BERED” premierje október 24- én lesz a Seattle University Pigott auditóriumában. Októ­ber 25-én és 26-án is lesznek előadások. A szövegkönyv és a darab­ról készült videoszalag máris előjegyezhető, de legkorábban csak következő év januárjában tudják szállítani. A cím: Mrs. Ilona Szablya 4416 134th PL SE, Bellevue, WA 98006. A forradalom híres versei, népi táncosok és a helyi egye­tem énekkara is szerepel a da­rabban. A darab előadásához hat jó színész elegendő. Több mint tíz előadás veze­ti be a színdarabot, melyeket Washington állam nagy egye­temeinek tanárai tartanak. A Washington Commission for the Humanities 6000 dollá­ros pályadíjat adott az esemé­nyek megszervezésére. A ma­gyarok mind önkéntesen adják munkájukat. Szablyáék napon­ta legalább nyolc órát töltenek a készülődéssel. A sorozat utolsó eseménye Tollas Tibor költő előadása lesz. Mottónk, Brigadekr General Roy K. Flint, West Point mon­dása: „Vannak dolgok, amikért érdemes meghalni. Ha nem lennének, nem lenne értelme az életnek. Ezek egyike a sza­badság, mely nem nemzeti ki­váltság. Minden ember szabad­­ságjoga létkérdés.” Szablya Ilona Támogassa a Vasárnapot! Vajda Albert: Amerikai mogyoró Kanadában Albin kanadai, de nagyon szereti a magyarokat. Ez abból is kitűnik, hogy a Torontótól körülbelül 100 kilométernyire fekvő Lagoon Cityben keresett lakást magának, már­pedig az köz­tudomású egész Kanadában, hogy a gyönyörű települést egy zseniális magyar hívta életre. A hatalmas telepen, amelyet festői lagúnák fonnak át, csupán néhány magyar család és Albin ma­gyar szere­te­tére jellemző, hogy nem kanadai, hanem magyar szomszédot választott, és Pista barátom házának tőszomszédsá­gában ütötte fel tanyáját. Legújabb angol nyelvű könyvem megjelenésének idején, röviddel ezelőtt, meglátogattam Pistát és Pepit — így hívják Pista feleségét —, aki mindig a legremekebb „papit”, azaz magyar ennivalót nyújtja át a látogatónak. Ottlétem alatt Albin naponta többször is megjelent Pistáék teraszán és minden alka­lommal, szemmel látható örömmel fogadta, hogy Pepi azonnal kisiet hozzá és magyaros szeretettel megvendégeli. Mivel Albin­ról tudják, hogy vegetáriánus, tehát nincsen szó valamiféle jó paprikás csirkéről, pörköltről vagy töltött káposztáról. A kínálat, magyar szemszögből nézve, meglehetősen egyhangú: Albin min­den alkalommal amerikai mogyorót kap Pepi kezéből. Méghozzá: hámozatlanul. Szó nélkül átveszi, villámgyorsan lehántja a szür­késdrapp burkot, és a két bent lévő magot elrejti pofazacskójába. Ezzel már át is veszi a következő adagot. És ez így megy ötször­­hatszor. Ekkor Albin gyors székeléssel eltűnik ház alatti otthoná­ban, ahol — minden valószínűség szerint — számos kamrában tárolja az ajándék mogyorókat, szűkös termésre gondolva. Úgy érzem, ezek után szinte felesleges elárulnom, hogy Albin nem emberi lény, hanem chipmunk. A szótár szerint ez amerikai mókust jelent, vagyis egy olyan kis rágcsáló fajtát, amely Európában ismeretlen. Jóval kisebb, mint a mi mókás barna mókusaink, akkora, hogy elfér az ember tenyerében. Szőre galamb­­szürke, fehér csíkokkal tarkítva. Csillogó szemével okosan néz, a nagy füle állandóan izeg-mozog, fekete gomborrocskája pedig fürkészve szimatol körbe-körbe. Hogy mikor bukkant fel először Pistáék háza táján, azt ma már nem lehet tudni. Csak arra emlékeznek, hogy egy kellemes nyári délelőtt kint ültek a teraszon, amikor a napfényben egyszer csak megjelent a váratlan látogató. Megállt tőlük vagy tíz lépés távol­ságban, ott felemelkedett két hátsó lábára, a mellsőkkel pedig integető mozdulatokat tett. — Hát, te meg mit keresel itt, Albin? — szólt rá Pepi magya­rul. Pista megkérdezte, hogy miért éppen Albin, mire Pepi, igazi női logikával felelte: — Mert pontosan olyan, mint egy Albin. Ebben megegyeztek. Sőt, ami ennél is fontosabb, Albin is egyetértett a névadással, mert ma már ott tart, hogyha Pepi kiáll a teraszra és elkiáltja magát: — Albin! — akkor a kis szürke mó­kus azonnal megjelenik, mert tudja, csak valami jó történhet vele. Az első találkozást — így meséli Pista — több követte. Kez­detben, úgy két-három napig, csak távolról szemlélte egymást a magyar házaspár és a csíkos mókus. Pepi, abból az elgondo­lásból kiindulva, hogy a chipmunk amerikai mókust jelent, egy marék amerikai mogyorót dobott oda Albinnak. A kis állat villámgyorsan felkapott egyet és egyetlen iromodással eltűnt odújában. Néhány nap múlva már a teraszon törte fel a mogyoró héját; nyilván úgy gondolta, jobb, ha Pepinek csinál szemetet a teraszon, mint saját magának a ház alatti barlanglakásban. Néhány héten át ez volt a kapcsolat közöttük. Amikor feleségemmel, egy esős napon ellátogattam Lagoon Citybe, és megcsodáltuk Pista és Pepi szép otthonát. Pepi azt mondta: — Most pedig meg kell ismernetek Albint! Kimentünk a teraszra, mert éppen elállt az eső és némi kis napsugár bújt ki a felhők közül. Leültünk egy rusztikus padra, amelyet Pista mindenhez értő keze ácsolt össze. Pepi amerikai mogyorót vett elő és elkiáltotta magát, persze magyarul: — Albin! Gyere, gyere, Albin! Abban a pillanatban a ház tövéből kidugta fejét a kis csikós mókus. Vagy tíz lépésre lehettünk a háztól, így jól láttam, hogy szemében csodálkozó kifejezés jelent meg. Ez az alak Pepi mellett nem Pista, az kétségtelen — mondta a csillogó mókus­szem És ki lehet az az idegen nő? Csak nincs valami rejtett veszély az egész ügy hátterében? Mindenesetre, jó lesz vigyáznom! Az első gyanús jelre beugrom az odúmba, és a ház másik oldalán ásott vészkijáraton távozom. — Gyere, gyere, Albin! — folytatta Pepi —, ezek itt jó bará­taink Floridából. Magyarul beszélt, olyan természetességgel, mint aki tudja, hogy a Kanadában élő amerikai mókusok tökéletesen értik a ma­gyar nyelvet. Jól tudta, Albin előjött, széles ívben odafutott Pepihez — per­sze nem afelől jött, ahol mi ültünk —, kivette Pepi kezéből a mo­gyorót, és elfutott vele. A másodikat már ott ette meg Pepi lábá­nál. És a harmadik mogyoróért felszaladt Pepi ölébe és ott fo­gyasztotta. Közben le nem vette a szemét rólunk, az ismeretle­nekről, akikről azt elhitte ugyan Pepinek, hogy jó barátok va­gyunk, de hát sohasem lehet tudni ... Az amerikai csikós móku­sok is tudják, hogy néha csalódni lehet a legjobb barátban is. Be kell vallanom, hogy Albin nem csalódott bennünk. Kis idő múlva feleségem kezéből is bátran vette ki a mogyorót, és engem is megtisztelt bizalmával, mert felfutott a lábamon. — Albin befogadott benneteket — mondta ünnepélyesen Pista, amikor az indiánok békepipájának mintájára, nem „elszív­tuk”, hanem „elrágtuk” a békemogyorót. Ez abból állt, hogy feltörtem a burkot, a benne lévő két magból egyet átnyújtottam Albinnak, egyet megettem én. Nem mondhatom, hogy ez tetszett neki. Úgy éreztem, van valami szemrehányás a tekintetében. Mi az, mondta a mókus­szem, eleszed előlem az ennivalót? Ne várj csak!... Egyetlen ugrással a terasz egyik sarkában termett, ahol kis mélyedésben megmaradt az esővíz. Ivott belőle, azután rám nézett, mint aki azt mondja: — Megetted az engem illető mogyoró felét, hát akkor most gyere, és igyál velem a tócsából! Az ajánlatot némán visszautasítottam De attól kezdve töret­lenül — és osztozkodás nélkül — nyújtottam át Albinnak az ameri­kai mogyorót. Önző lény volt, mert egyetlen egyszer sem adott belőle nekem És még mondja valaki, hogy a kis amerikai szürke mókusnak nincsenek emberi tulajdonságai! TUZEX IKRA Tel.: 226-8868 és 521-5526 '‘‘GYÓGYSZER NÁDAS GYULA Magyar, angol betűs írógép lemez. Erdélyi csomagok, tape-recorder 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland), Ohio 44107

Next