Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-08-31 / 33. szám

c. oldal Füry Lajos: A vörös dagály Florida a turisták számára készült prospektusokban, de még az autók rendszámtábláján is úgy van feltüntetve, mint a „nap­sütés állama”. Ez annyira igaz, hogy amikor szezonon kívül nincs elég látogató és turista, akkor a szállodák még azt is beleveszik a hirdetésbe, hogy azon a napon, amikor nem süt ki a nap, nem kell fizetni a szállodai szobáért. Akármilyen borús, vagy­ esős is a reg­gel, dél felé mindig kisüt a floridai nap. Kétségtelen, hogy ez egy igen nagy vonzóerő és ezért is költöznek le a nyugdíjasok és az öregek északról, a turisták pedig, amikor Kanadában, Ohióban, Pennsylvaniában dermesztő a hideg és az utakon kupacokban torlódik a hó, akkor a floridai tengerparton forró napsütésben sütkéreznek. Néha ugyan leszalad egy-egy hideg hullám, amikor a narancsfák és a hibiszkuszok levelei megsárgulnak, de ez csak kivétel és legfeljebb egy-két napig tart. Ilyenkor természetesen a floridai lakosok bent ülnek a „fűtött” szobában és az ablakból nézik a mindenre elszánt északiakat, akik már csak azért is meg­tesznek mindent, hogy néhány nap floridai tartózkodás után nap­sütötte, bronz színűen menjenek vissza a „hófehér” északiak közé. Úgy is mondják, hogy ilyen hideg időben (a hőmérő hetven fokot mutat, s ez a floridaiak számára már hideg) csak a skandi­návok, az észak-németek és a finnek lubickolnak a tengerben. Az eszkimók egyelőre még nem fedezték fel Floridát. Van azonban itt egy kellemetlen, a tengerből jövő dagály, vagy az, úgy is hívják „Red tide”. Ez azonban nem egy újabb ter­rorista tüntetés, vagy Miamiból érkező és Kubából importált „Red-gay-ard” tüntető felvonulás az egészséges és normális gon­­dolkozású fehérek ellen (senki ne magyarázzon ebbe faji, vagy színesek iránti megkülönböztetést, mert ha valaki ezt megemlíti, azonnal ráfogják, hogy elfogult). Ez a vörös dagály nem politikai felvonulás, hanem a floridai tengerből jön bizonyos időközökben és igen kellemetlen tünetek­kel jár. Először olyan, mint egy szénaláz, aztán mint egy köny­­nyebb északi nátha. Egyénenként változik. Úgy mondják, hogy aki fogékony rá, két-három napig kornyadozik, szeme vörös lesz és ég, orra, mint tavaszi olvadáskor a csatorna, megered, rossz közérzet és fejfájás, étvágytalanság (ennek sokan örülnek a diétá­zó férfiak és nők közül), aztán ahogy jött, elmúlik. Ahogy az or­vos mondja, az orvosság ellene két aszpirin és pihenés. Bár újab­ban hirdetnek allergia elleni kapszulás pirulákat, amíg majd vala­melyik terrorista meg nem fúrja és ciánt nem csöpögtet bele, mind Kadhafi üzenetét. A tenger minden mozzanatával foglalkozó Tengeri és Víz­­vizsgálati Intézet a vörös dagályt Planktonnak nevezi. A név jól hangzik és valószínűleg nemsokára a hollywoodi filmgyártók va­lamelyik horror filmsorozatba beiktatnak a Psycho I., II., III., vagy Aliens I., II., III. után egy Plankton-sorozatot, de lehet, hogy a kábeltelevízió megelőzi őket, miután sok beszélgetést, egy kis tengerparti panorámát és két kávéskanál borzalmat egész ol­csón el lehet adni este kilenc óra utáni bemutatásra a sör és a női arckrém hirdetésével. A Tengeri és Vízvizsgálati Intézet a következő hivatalos fel­világosítást adta a vörös dagályról. Ez egy közönséges organizmus, amely édes és tengervízben a felszínhez közel megtalálható. A Balatonban, a Velencei-tóban soha nem volt, de még az egykori kék Dunában sem. Európában nem is létezik — mondták. Szemmel nem látható baktériumok, mikroszkópikus algák és gombák gyűjtőneve: Phytoplankton. Ez még jobb mozicím. Tv-re azonban hosszú és a nyugdíjas öregek nem kedvelik az ilyen hosz­­szú, idegen szavakat, tekintettel arra, hogy sokan görögpótlósok voltak. A terjedése függ a széltől, a dagálytól és az áradástól. A színe is különböző; van aranyszínű, zöld, kékeszöld alga és természe­tesen ami a közönséges elnevezést adja, vörös. Vörös ár esetén egy liter vízben több mint ötszázmillió plank­ton organizmus van. Az ismert vörös dagály több billió, szem­mel nem látható algát tartalmaz és ez sokszor veszélyes, mert méreg van benne, ami halra és emberre nézve is ártalmas. Florida nyugati partjainál, északon New England partvidé­kén, Dél-Kaliforniában nemcsak földrengések, hanem vörös dagály is, plusz a déli határon most már nemcsak vizes, hanem száraz háttal is átözönlő beszivárgás van, kábítószerekkel és be­tegségekkel megrakodva. Texas, Peru, Chile, Japán és Kelet- Ausztrália partjainál igen közönséges és ismert. Nevét onnan kapta, hogy a vörös algák többségben vannak és elnyomják a más színűeket. (Úgy látszik, hogy a természetben is így van, bár a politikai életben az a különbség, hogy a vörösök kisebbségben is elnyomják a más színűeket. Miután már minden szín használatos a politikai életben, óvatosan kell használni a fehér, a zöld, a barna színeket is; a szürke is exponált már, tehát marad a „hupikék”, bár a Magyar Értelmező Szótár szerint a kék a békemozgalom színe. Eddig azt hittük, hogy csak a vörös a színük.) A vörös dagály vörös színétől kapta az elnevezést a Vörös­tenger is — mondja a Tengerkutató Intézet tudós kisasszonya, szőke, hat láb magas és Brooks Shieldre hasonlít, a Harvardon végzett (meg is kérdeztem tőle, hogy nem akart-e soha színésznő lenni, bevallotta, hogy igen, hatéves korában). Ezek szerint a vörös dagály sokkal régibb keletű, mint a poli­tikai hasonlatossága, mert nemcsak Mózes idejében — amikor az átkelt a Vörös-tengeren —, hanem Noét és tíz özönvizet is meg­előzve létezett már. A floridai feljegyzések szerint 1946-ban Florida nyugati part­jánál, Fort Meyers közelében, a Mexikói-öbölben a vörös dagály megölt több milliárd halat, osztrigát, tengeri teknőst és egyéb tengeri organizmust. Nemcsak kárt, hanem hasznot is hajt, mert a természet igyekszik betartani a biológiai egyensúlyt. A tengerben nincs földi értelemben vett háború, tehát így gondoskodik arról, hogy a szép és tiszta, kellemesen sós tenger helyébe halászlé, vagy itte­ni értelemben vett Clam-h­owder leves legyen Manhattan módra, tehát nem krémes. Ám a sok elpusztult apró hal — a nagyobbaknak nem árt — a partra kivetve igen kellemetlen szagot áraszt és ezekhez a halak­hoz sem a sirályok, sem a pelikánok hozzá nem nyúlnak. Teherau­tókkal szedik össze és hordják a farmokra, a műtrágyát készítő halliszt feldolgozókba. Az újságok nemigen szeretnek erről írni, mert a Floridai Vendéglátó Ipar és Turista Központ nem akarja a gyanútlan északiakat elijeszteni azzal, hogy már Floridában ott van a vörös ár. Első pillanatban ugyanis a legtöbb ember nem a tengeri vörös dagályra gondol, hanem Kubára. Így aztán, amikor az ember reggel a szemét dörzsöli, ha kimegy a tengerpartra és szipákol is hozzá, megállapítja, hogy már megint itt van (évente kétszer, háromszor látogat minket) és az újságokban a hirdetések között is megírják néhány sorban, hogy vörös dagály van, de már elfújta a szél Mexikó és Nikaragua felé. Erre aztán mindenki megnyugszik, mert néhány nap múlva a tenger megint ragyogó­an kék, és a távolban, ahol a horizonton ölelkezik az ég aljával, borsózöld. Soha nem festettem, de a színeket a repülővizsgán na­gyon megismertették velem, s mmikor egy ruhakosár különböző színű pamutból kellett kiválogatni a pirosat, meg a zöldet. Igaz, hogy ez nagyon régen volt, még Budán a Légügyi Hivatalban, amit akkor úgy hívtak, hogy LÜH. A sok érdekes felvilágosítás közben azonban hallottam egy igen elgondolkoztató és aggasztó figyelmeztetést is, pedig a film­színésznő kinézésű balneológa (nőnemű alakja a balneológusnak, nyelvújító vagyok) azt mondta, és itt most idézem a szavait: — A jövő táplálékforrása a tenger. A vizsgálatok megállapí­tották, hogy a planktonnak, vagyis a vörös dagály algáinak, igen magas a protein tartalma, és mint a jövő emberi tápláléka jöhet számításba. .. Az interjút megköszönve ez az utóbbi kijelentés sehogyan sem tetszett. Régi mondás az, hogy a gusztusokról ne beszéljünk, mert kinek ez, kinek meg amaz tetszik, vagy ízlik. Sokan kedvelik itt Amerikában az úgynevezett tengeri élelmet. Halat, osztrigát, kagylót, rákot és így tovább. Én olyan palóc családból szárma­zom, ahol évente kétszer ettünk halat, nagypénteken s kará­csonykor, akkor is dunai pontyot halászlének és rántva. Igaz, né­ha Gödörben, Kispesten, vagy a Pap Halásztanyán, netán az Illik halászcsárdában, de ez is csak a vendégek kedvéért volt. Most aztán már nagy divat a tengeri eleség evése, mert nem hizlal, jó a szemre, jó az idegekre, rosszmájúaknak különösen ajánlják. Mi ez kérem mind, ha nem hirdetés? Valamikor Budapesten a hirde­tőoszlopokon ott állt egy szép nagy busafejű szomorú ökör és alatta a felírás: „Mondja, marha, mert oly hús? Olcsóbb a ponty, mint a hús.” A dunai halásztársaságoknak, főleg Zimmermann és társa hirdetése volt. Itt kérem sokkal ügyesebben csinálják a rek­lámot. „Egyen halat és karcsú lesz, szép lesz a bőre, haja, ennyi és ennyi vitamin, protein, kova, cink és riboflavin.” Ezt ette Schwarzenegger, mielőtt a Barbarian film­szerepét megkapta és feleségül vette Shiber lányát. Fogy is a tengeri eledel, hosszú sor­ban állnak a halétkezők előtt, azzal sem törődve, hogy a ten­gerparton vörös dagály után sincs olyan halszag, mint ezeknek a halétkezőknek a parkoló helyén. Ha vendégeim érkeznek, akik rendszerint élnek-halnak a tengeri eledelért, már csak azért is, mert így próbálnak lefogyni egy hét alatt hetven fontot, a régi, rendszeresített gázálarcot ajánlom; az Army Surplus üzletekben egészen olcsón lehet venni. Megkönnyebbülést jelent nekem, hogy már koromnál fogva nem érem meg, amikor hagymás rostélyos helyett tengeri ázalé­­kot adnak, székelykáposzta helyett édesvízi algát, a bécsi szelet helyébe pedig vörös dagály kerül Gorbacsov-módra. Még csak az a kérdés, hogy radioaktívan, vagy anélkül. .. Meghívó Kölley György cserkésztiszt visszaemlékezései: Értetek és miattatok Ünnepélyes ebéden mutatja be a Tankönyvbizottság a mai magyar könyvpiac legújabb és legérdekesebb könyvét, melyből az első példányok légipostán érkeztek Münchenből. A szép kiállítású könyvet a Nemzetőr nyomdája készítette. Ebéd után az ünnepi szónok, TOLLAS TIBOR — aki a nyugat-amerikai és kanadai körútját clevelandi barátai és tisztelői meghívására városunkban kezdi — ismerteti a könyvet és a harmincadik évforduló előkészületeit vázolja. Az ebédet a B. Kovács Fréda írónő által 1958-ban alapí­tott Központi Tankönyvbizottság és a Magyar Önsegélyző és Közművelődési Egyesület rendezik. Helye: a Rocky River városháza nagyterme (21012 Hilliard és a Wagar utca kereszteződésénél). Ideje: 1986. szeptember 14., vasárnap du. 1 órakor. Ára: Rendes ebédjegy 10 dollár. Fővédnöki ebédjegy 25 dollár. — Ennek a típusú jegynek bevételét teljes egészében a négynyelvű Nemzetőr fenn­tartására fordítjuk. Nem kereső ifjak, cserkészek és iskolások jegye 7 dollár. Kérjük, hogy az ebédjegyet foglalja le szeptember 10-ig, hogy megfelelő számú ebédet rendelhessünk a Rózsahegyi házaspárnál. Helyfoglalásért hívja a következő telefonszámok egyi­két, a név és a személyek számának bemondásával: Beodray Ferenc (216) 228-6967; Papp Gábor (216) 671-0669. Ha foglaltak, akkor a következő számokat: (216) 526-4591 vagy (216) 362-0316. A telefonon foglalt jegyek borítékban a bejáratnál át­vehetők és fizethetők, vagy postán — a csekkek előre beküld­hetők a következő címre: United Hungarian Fund P.O.Box 11027 Cleveland, Ohio 44111 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1986. augusztus 31. Vajda Albert: Randevú Miss Libertyvel Valószínűnek tartom, hogy a július 4-én rendezett három­napos ünnepségsorozat hatására jelent meg álmomban Miss Liberty, a New York-i Szabadság-szobor, teljes újjákozmetiká­zott szépségében. — Mit szólna egy kis sétához? — kérdezte tőlem Miss Sza­badság, elragadó mosollyal, fáklyát tartó karját változatlanul a magasba emelve. — Meg kell magának mondanom, elszoktam attól, hogy egy helyben álljak. Olyan sokáig tartott a rendbe hozásom, hogy ... minek is nevezzem? ... Szóval, megszoktam a szabad mozgást — tette hozzá nevetve. Az csak természetes, hogy felajánlottam, elkísérem egy kis sétára. Láttam rajta, hogy mint százéves hajadon, ahhoz a hölgy­generációhoz tartozik, amelynek tagjai férfi kíséret nélkül nem mentek ki az utcára. Elindultunk. — Az a csodálatos ebben az országban — mondta Miss Szabadság, miközben lassú léptekkel haladt mellettem —, hogy itt valóban teljes és féktelen a szabadság. — Mi lenne, ha innánk egy kávét? — kérdeztem, és ő igent intett. Beléptünk a kis kávéházba, ahol egy nagy tábla hirdette: „Tilos a dohányzás!” Mellette egy másik tábla: „Szeszes italt 21 éven alulinak nem szolgálunk ki.” E fölött egy harmadik táblán ez állt: „A helyiségben zajongani, lármázni tilos!” — Kávét szabad rendelnünk? — kérdeztem, kis iróniával. Az étkező tulajdonosának nem volt humorérzéke, mert rám mordult: — Kérnek kávét, vagy sem? Nincs időm társalgásra! Kértem két kávét, megittuk és gyorsan kimentünk. Miss Szabadság nem szólt semmit, de láttam, hogy arcán elgondol­kodó kifejezés jelent meg. — Menjünk át a másik oldalra, ott látok egy szupermarketet — mondta hirtelen, és át akart vágni az úttesten. Megragadtam a karját. — Várjon! — mondtam. — Menjünk tovább a zebráig, gyalogosoknak ott szabad átkelniük. Meglepetten nézett rám, de követett. Átvágtunk a zebrán­­, közben majdnem elütött egy autó, amely fütyült arra, hogy neki, a szabályok értelmében, meg kellett volna állnia, ha gyalogosok kelnek át a csíkos útszakaszon. A szupermarketben kis tábla hívta fel a figyelmet, hogy a csomagolt árukat tilos kibontani. — Veszek egy Playboy magazint — mondtam kísérőmnek. Az elárusítónő közölte, hogy a legújabb rendelet értelmében Playboy és más ilyenfajta magazin árusítása tilos. Ismét kimentünk az utcára. Tábla jelezte, hogy egyirányú utca következik, behajtani tilos. Egy másik tábla azt közölte, áthúzott P betűvel, hogy parkolni tilos. Egy harmadik táblán ez állt: „Megengedett sebesség 35 mérföld”. — Mit jelent ez? — kérdezte kissé ideges hangon Miss Szabadság, vagy ha úgy tetszik, Liberty kisasszony. — Ez azt jelenti, hogy aki 35 mérföldnél nagyobb sebesség­gel vezeti kocsiját, az törvénybe ütköző cselekedetet hajt végre és megbüntetik. — Vagyis, az emberek mozgási szabadságát korlátozzák! — mondta inkább magának, mint nekem.­­ — Hát... ahogy vesszük. Ebben a pillanatban egy rendőr megállított egy kocsit és a vezetővel közölte: pénzbírsággal sújtja, mert nem volt be­kapcsolva a biztonsági öve. Mielőtt megakadályoztam volna, Miss Szabadság odasietett , és megkérdezte a rendőrtől: — Nincs mindenkinek joga ahhoz, hogy maga döntse el, felcsatolja-e a biztonsági övét, vagy sem? A rendőr kimeresztett szemmel nézett rá. — Hol él maga, nyanya? — kérdezte. — Nem tudja, hogy tilos biztonsági öv nélkül vezetni? És különben is ... ne állja el a járdát, mert ezzel akadályozza a közlekedést, és zavarkeltésért megbüntethetem. Elrángattam Miss Szabadságot, mert lesült volna a bőr a képemről, ha ezt a világszimbólumot megbüntetik. — Hová menjünk? — tettem fel a kérdést. Rám nézett, sóhajtott és azt felelte: — Ha nem haragszik . . . visszamegyek a talapzatomra. On­nan legalább nem látom, hogyan veszik körül egyre több tiltó táblával és szabadságot korlátozó rendeletekkel az emberiséget. Mielőtt szólhattam volna eltűnt, és én felébredtem. Agyam mellett levelet találtam. Az adóhivatal közölte, hogy mennyi adót kell fizetnem, és amennyiben az összeget a megjelölt idő­pontig nem fizetem be, ennyi, meg ennyi százalék büntetést rónak ki rám, súlyos esetben mindenemet elárverezik, és engem bíróság elé állítanak adócsalás vádjával. Gyorsan kiállítottam a csekket, a levelet pedig eltettem abba a dossziéba, amely a Teljes Emberi Szabadságjogok fel­iratot viseli. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KÉT ÉVRE VAGY KÉT CÍMRE: 37 dollár, EGY ÉVRE: 20 dollár, FÉL ÉVRE: 12 dollár. Dupla mondat a félmondathoz Otthon néhány évig városi, majd falusi segédlelkészként szolgáltam az Úr szőlőjében. A római katolikus papság meg­osztott — ezt már teológiai tanulmányaink padjaiban is tudtuk. A lelkipásztorkodás­ban aztán jókora előnyt jelen­tett, ha a fiatal kezdő közvet­len környezetében egy-egy megbízható idősebb paptest­vért tudott maga mellett. Hála Istennek, akadt is mindig ilyen. Amikor alkalomadtán összejöttünk, nyíltan beszél­hettünk egymással. Azokat, akiket a rendszer hálójába fogott, leggyakrabban csak „békepapoknak” neveztük. De használtunk más kifejezést is rájuk. Nekem mindig nagyon tetszett a „futnok” megjelölés. Ebben minden benne van: az il­lető fut, megtesz mindent, hogy karrierje érdekében — jóllehet az ilyen leginkább ugyancsak szerény képessé­gekkel rendelkezik — készsé­ges együttműködő, mondjuk magyarul, kiszolgáló, esetleg besúgó is legyen. No de a futnokság nem­csak a papság berkeiben hódít. Ott legfeljebb visszataszítóbb jelenség, mint bárhol másutt. Az egész rendszer át meg át van szőve futnokok lelkes gyü­lekezetével, hogy ne mondjam azt: egészen erre épül. Ilyen jelei futnak az otthoni újság­írók gárdájában egy bizonyos Fekete Sándor nevezetű elv­társ is, akinek az utóbbi időben a magyar lapokat olvasva több írására is bukkantam. Most csak egyet emelek ki, ami az Új Tükörben jelent meg „Egy fél mondat a zsarnokságról” cím alatt. Három és fél évtizeddel ez­előtt már a puszta címért is a dühöngés valamely süllyesztő­je járt volna: börtön, kényszer­­munka, „Rákosi-nevelőinté­­zet”. S ha a zsarnok személyé­ről valaki így írt volna — főleg ha az illető maga is kommunis­ta — hát jobb, ha meg sem szü­letett volna. De „tempóra mu­­tantur” — a cikkben ez áll: „33 év múlva csodálkozom­ azt az embert, aki bevezette Magyar­­országon, hogy addig kell kí­nozni a kiszemelt foglyot, amíg be nem vallja az általa el sem követett bűnöket, az MDP Központi Vezetősége elvtárs­­nak nevezte.” Szegények: „nem tudtak mindent” — idézem az újságírót. Szegé­nyek, mondjuk mi, mert „ho­gyan maradhatott­­elvtársnak’ az álmatlan éjszakáin koholt perek terveit szövögető Rákosi?” — kérdezi szónokian Fekete. Pedig elvtársuk volt! De állítom, hogy a futnok új­ságíróé is. Mert a jó magyar közmondással élve: Kutyából nem lesz szalonna. Veszett ku­tyából még kevésbé. Legfel­jebb erőteljes állatorvosi bea­vatkozással, ha még időben közbelépnek, kigyógyítják be­tegségéből. Tán kissé meg is szelídül. De kevéssé hihető, hogy valaha is intelligens nyo­mozó, vagy vakvezető kutya lesz az ilyen ebből, így a kom­munista is csak kommunista marad. Legfeljebb nem harap oly mélyet, mint elődei. Nem tép, szakít, nyomorít — de azért az állkapcsa szívós. Olyan bulldogféle, melynek áll­kapcsa görcsbe rándul, mielőtt áldozata lábikráját elengedné. S ha mégis elengedi valamilyen oknál fogva, hát nem felejt. A dühös morgás, acsarkodás soha nem hagyja el torkát, va­lahányszor áldozata elébe ke­rül. Hasonlatom tán túlzottan erős — elismerem. Ám keresve sem tudtam jobbat találni. Gondoljunk csak a szovjet és letarolt hazánk viszonyára. Gondoljunk az otthoni jutno­­koknak, a funkcionálisukok­­nak a beosztottakhoz, a ki sem­­(Folytatás a 7. oldalon)

Next