Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-04-05 / 14. szám

6. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Hajnal László Gábor: • •Üzenet az élőktől LEGYEN NEKI KÖNNYŰ A „NEHÉZ FÖLD" Illyés Gyula Emlékkönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. Bp. 606 lap. I. rész Kháron türelmes, tudja jól, hogy ladikjába előbb-utóbb vala­mennyien bekérezkedünk, mert földi létünk véges. Híresek és névtelenek útja egyaránt a nagy folyó felé vezet, de éppen abban különböznek egymástól az emberek, hogy a partig vezető ösvé­nyen gyalogolva mi mindent is cselekedtek. Ültettek-e elegendő diófát, gyarapították-e a közös vagyont; a „lángoktól átölelt kis ország” polgáraiként mennyire szolgálták hazájuk ügyét. Persze különbséget kell tenni a cselekedetek mérlegelésekor, hiszen a próféták sem hiba nélküliek, alkalmasint ők is megbotolhatnak. Náluk a végeredmény, az „életmű” bizonyíték arra, hogyan sáfár­kodtak tehetségükkel, milyen örökséget hagytak az utánuk kö­vetkező nemzedékekre. Illyés Gyula alkotói pályáját is kisebb­­nagyobb kitérők tarkították, és az 1934-ben megjelent „Oroszor­szág” című kötete miatt számosan figyelték gyanakodva mun­kásságát. Ennek a ténynek „szellőztetését” azért tartjuk fon­tosnak, mert a poéta halálhírekor még a legdühödtebb ellenfelei is lehajtották fejüket, és fátylat borítottak a haragot kiváltó múlt­béli eseményekre. Az emigrációs újságok, folyóiratok is kegyelettel búcsúztat­ták a költőt, és a népben, nemzetben gondolkodó magyart. Hiá­nya elfeledtette a civakodásokat, az esetenkénti fanyalgást, és a gyász óráiban a világban szétszórva élő ötmilliónyi honfitársunk, az otthoni tízmillióval együtt imádkozott, hogy a „Puszták népe” könyvével híressé lett szerző békében aludhassa örök álmát. A farkasréti temető ravatalozójában. 1983. április 22-én neves mű­vészek, vezető politikusok álltak díszőrséget és az elköszönök so­rában harmadikként Sütő András lépett a mikrofonhoz: „A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tud­juk igazán. Az egyazon mélységből indultak, történelmileg. Akik nem csupán a hatalmas életművet, annak hátterét is látjuk, tud­juk, az idegeinkben hordozzuk: a történelmet, mely népeket, ölébe vett, a népeknek hátán táncolt, orgiát ült. Erről személyes vallo­mást kellene most tenni, a hozzája szegődő ifjú nemzedékek legel­ső rápillantásáról bár, az ő damaszkuszi fényességéről. Tétova kereséseinkben úgy jött ő, akár egy forradalmi szabadcsapat a szegények zászlójával. Nyugatról, a polgári hazafogalom szürre­alista rombolóinak köréből — új Széchenyiként, a hazateremtés hevületében, fehéregyházi­ tömegsírba feledkezéssel, mert hal­lott, hangot hallott onnan is­ ,még élek’ kiáltott Petőfi...” Akik láttá­k az erdélyi írót beszélni, úgy emlékeznek vissza erre a pillanatra, hogy döbbenetes volt a csönd. A recenzens ezért a Szépirodalmi Kiadó gondozásában, 1984-ben napvilágot látott Illyés Gyula emlékkönyvben Sütő gyászimájának szövegét ke­reste meg elsőként, és csak ezután olvasta el a többi siratót. A la­pokat tehát hátulról pörgette előre, és a 605 lapnyi terjedelmű al­bum áttanulmányozására fordított idő alatt igyekezett elképzel­ni, hogy mit is jelentett a költő távozása az óhazában élő s fele­lősen gondolkodó honfitársainknak. A szomorúságtól papírra lö­kődött sorok letisztulatlan és remegő indulatai, a végtelen sem­mijének meglegyintése közben született versek, prózák ugyan az őszinteséget tükrözik, ám mi van emögött: a hirtelen magasra fu­tott lázmérő higanyszála milyen sokáig mutatja majd a fölhe­­vültséget, és mikortól lesz 36 fokos?! A pályatársak borongása: „Az nem lehet, hogy ...” — vajon tényleg a nélkülözhetetlennek szól, aki messzire iramodott és nincs többé, vagy némelyek csak penzumként fogalmazták mondandójukat. Töprengésünk nem a kegyeletet sértő morfondírozás, éppen ellenkezőleg: tudjuk, em­lékezünk még arra, hogy Illyés személyét és munkásságát hány­féléi érték „a gyűlölet habköpései”. Mert kik küldték zúzdába a „Szellem és erőszak” című kötetét, milyen fórumokon akadályoz­ták meg, hogy az egyik jól sikerült drámáját, a „Különc”-öt hosz­­szú esztendőkön át nem lehetett színpadra vinni, és hová tűn­tek hirtelenjében a nemzetgyalázás vádjának sarával dobálód­­zók. Citálhatnánk tovább, oldalakon át, hogy az elházasodott lel­­kületűek hányszor próbálták elnémítani Illyést, mert Herzen klasszikus parancsolatát akarta meggyökeresíteni, nevezetesen azt, hogy: „Politikai szabadság híján az irodalom az egyetlen szó­szék, melynek magaslatáról hangot adhat a nép lelkülete.” Ter­mészetesen, az emlékkönyvben szereplők és a szekér­táboraikhoz tartozók nagyobbik részére nem érvényes az iménti dörgedelem. Főleg nem Csoóri Sándorra, s a vele rokonszenvezőkre. Az illyési örökség rájuk testálódott, és ezért érzik nehéznek a golgotás ke­resztet. A jussul kapott feladat rettenetesen súlyos, ám minden erejükkel arra törekednek, hogy méltó utódjai legyenek a nem­létbe távozott „nagy öreg”-nek. Csoóri a lelket-testet rabló halál másnapján imigyen fejezte be a fájdalom monológját: „Toporgok a megüresedett házban, amely egy meghitt haza kicsinyített zuga volt számomra mindig. A Gazda nagylelkűségé­ből bejárásom volt ide mindenkor. Most, mint száműzött, csak téblábolok. Leülök, fölállok, didergek. Siratni tudnám a férfit, a legvonzóbb lángészt, akit ismerhettem; siratni magunkat, mind­nyájunkat. De csak nézem kirabolt szemekkel a magas és kemény parasztszéket, amelyen ülni szeretett, s a dohánybarna heverőt, amelyen utoljára láttam.” A visszavonhatatlan megtörtént, ám az árvaságra kárhozta­­tottak szerény vigaszként annyi dicsőséghez jutottak, hogy a sír­gödör környékén mintegy húszezren énekelték a Himnuszt. A pa­rányi haza és a földgolyó különböző tájairól összesereglettek — miként ezt Czine Mihály írta — azért lettek ennyien, mert Illyés eszméket adott, bogozgatta a gordiuszi csomókat, s egy szellemi nemzetbe fogta a földrajzilag sokfelé szóródottakat. És ebből kö­vetkezik a kérdés, hogy ha ily végeláthatatlan tömeg tartotta fontosnak a végső tiszteletet, akkor a hatalom jelenlévő képvise­lői miért távoztak sietve a Szózat első sorainak felcsendülése után! Az emlékkönyvet lapozgatva még az is eszünkbe jut, hogy Illyés miért választotta a Kerepesi úti hivatalos panteon helyett a farkasréti nyugvóhelyet? Azért, mert Kodály és Németh László közelében akart maradni, netán ... de fölösleges találgatni, és kimondani sem szükséges a nyilvánvalót. (Folytatjuk) Dr. Simonfay Ferenc: . vi ....... Magyarországi élmények 1986-ban Közel húsz évig őriztem jó anyámnak urnáját kis házi ol­táromon, várva, hogy mikor teljesíthetem 1968-ban tett utolsó kérését: „Fiam, apád mellé temess!” Sürgetett az idő, bíztattak barátaim: a Rá­­kosi-terrorkorszakban elköve­tett népi demokrácia ellenes bűnökre már rég amnesztia van. Nyugodtan mehetek. Rá­szántam magam, és egy utazá­si irodán keresztül megpróbál­tam a vízum igénylését. Bará­taimnak igaza volt, minden ne­hézség nélkül megkaptam. Nem kétséges azonban, hogy­­ebben szerepe volt utazásom megindoklásának: temetés,­­érettségi találkozó, gyógyfür­dő. Bécsig repültem. Megdöb­bentett a drágaság. A város el­vesztette háború előtti vonzá­­tát, légkörét, hangulatát. Két­­nap után el is hagytam az Ori­­­ent Expresszel Budapest felé. v. Nagyon vegyes érzelmek,­­’hangulatok kavarogtak ben­nem, mikor negyven év után is­mét egy MÁV-kocsiba száll­tam. Színük megváltozott. Olyan ízléstelen „piroskás” lett. Az első osztályú kocsi és a fülkék szép tiszták. Mellette egy román kocsi, rajta a „Bucuresti” tábla. Kíváncsi­ságból átmentem. A sötét bal­káni padló ragadt a lábamhoz, a kocsi piszkos és bűzös a fok­hagymától s más román illa­szoktól. A fülkékben az ülések kopottak, szakadtak, helyen­ként az ablak előtti lenyitható asztalka félig leszakítva, vagy egyáltalán nincs is. Siettem vissza a fülkémbe, ahol úgy rendezkedtem be, hogy egyedül legyek. Indulás után bementem az étkezőkocsiba egy feketére. Magyar volt, az Utasellátó Vállalat veze­tése alatt. Aránylag tiszta, ízléses. A pincérek azonban na­gyon „prálisan” néztek ki. Fe­kete nadrág, mely néha hasuk alá csúszik, s nem a legtisz­tább. Ebbe egy mélyen kigom­bolt „apacsing” torkollik, mely­­nem aznap jött ki a tisztítóból. A régi elegáns egyenruha a múlté. De legalább használná­nak fehér kabátot, kötényt s nyakas inget nyakkendővel. Igaz, Nyugat-Európában, az USA-ban is így vannak öltözve a harmadosztályú éttermek fel­szolgálói. Röpült az idő, Hegyesha­lomra értünk. Vissza kellett menni mindenkinek a fülkéjé­be. Amint az ablakon kinézek, látom, hogy majd’ egy század­nyi orosz tányérsapkás katona rohamozza meg a szerelvényt. Néznek a kocsik alá, majd be­jönnek a fülkékbe és az ülések alá világítanak. Egyik kimegy, a másik bejön, ugyanezt csi­nálja. Semmit sem kérdeznek. Én igen, de nem felelnek. Vé­gül is megtudom, hogy elbújt kapitalista ügynököt és csem­pészárut keresnek. Erre meg­nyugodtam, hogy nem bomba a nagy sürgés-forgás oka. Két katona lép a fülkémbe. Útlevél­­vizsgálat — mondja a kis köp­cös. Átadom neki. Nézegeti elölről, hátulról, majd összehú­zott szemekkel engem mérics­kél, végül sapkájához emeli a kezét s szó nélkül elmegy. Pár percre rá jön egy másik egyen­ruhás, sapka nélkül. Jóképű, magas fiatalember. „Jó napot kívánok, vámvizsgálat!” „Ma­gának is adjon Isten” — vála­szolom. Kéri ő is az útlevelet s még ki sem nyitja, kérdi: „Mikor tetszett elhagyni az országot?” „Negyven eszten­deje” — mondom. Csodálkozva rámnéz, majd: „Gratulálok uram önnek, hogy akcentus nélkül beszéli a magyart” — mondja lelkesülten. „Magyar­nak születtem, az is maradok. Soha nem akartam beolvadni más nációba” — válaszolom mosolyogva. — De mondja, miért kell ezért gratulálni?” — kérdezem. „Azért uram, mert van sok olyan s...házi, aki pár év kintlét után hazajövet úgy tesz, mint aki már elfelejtette vagy csak mekegi a magyart. Kívánok önnek jó utat és kel­lemes szórakozást.” Már indul kifelé, mikor utána szólok: „Nem nézte meg a csomagjaimat.” Elneveti ma­gát: „Uram, ön nem úgy néz ki, mint egy csempész” — kezével búcsút int s megy a másik fül­kébe. Hála Istennek, hogy ilyen magyarok is vannak még! Nem mintha bármi elvámolni valóm lett volna, mert senki­nek sem vittem nyugati aján­dékot, nehogy vitám, kellemet­lenségem legyen. Kinézve az ablakon látom, hogy az állomást és a raktár­­épületeket újjáépítették. Emlé­keim visszavisznek 1945 nya­rára. Akkor ennek az állomás­raktárnak lebombázott, üsz­kös, kormos gerendáin, padló­deszkáin hasaltam tizenegy órán keresztül. Alattam a ma­gyar és orosz járőrök többször keresztül-kasul kutatták a tető nélküli, romos épületet. Nem találtak meg. Éjfél után a bará­tom hozta a létrát. .. Egy oszt­rák szerelvénnyel futottam végre Bécsbe. Megrándul a vonat. Indu­lunk. Leülök az ablak mellé és nézem a rég nem látott magyar tájat. .. Jobbról is, balról is az óri­ási gabonaföldek. Szélük a vasúti töltés árkáig, végük pedig a láthatárig ér. Állami vagy tsz-gazdaságok lehetnek. Sehol határmezsgye bokrok­kal, fákkal, bozóttal, ahol az­előtt a nyúl, fürj, fácán meg­bújt, így kipusztul a magyar kisvadállomány — gondolom. Ringat a vonat. A vidéket nézem, de agyamban a múlt filmje pereg. Akkor minden ál­lomás romban volt. A levegő­ben keserű korom-szurok szag terjengett. A töltés mindkét ol­dalán a leszerelt gyáraink ha­talmas gépei hevertek ezer­számra a határtól egészen Pes­tig pusztulásra ítélten, orosz hadizsákmányként. Az állomások épületeit nagyrészt rendbehozták vagy újjáépítették. Valahogy azon­ban olyan nyomott, szomorú hangulatot árasztanak. Hiány­zik a sok-sok piros muskátlis függőkosár a tető széléről. A gondozott virágágyak az épü­let körül, és az érkezők, indu­lók örömteli hangja, nevetése. Most minden csendes, néma. Feltűnik végre a mi öreg Dunánk is a fák mögött. Hátán uszályok százai, lehorgonyoz­va. Mit vihetnek és kinek? — ötlik fel bennem a kérdés. Megéheztem, bemegyek az étkezőkocsiba vacsorázni. Ke­vesen vannak. A kertészné módra készült sertés ízletes, de a hús zsíros, mócsingos. Hazai sört kértem. Az általam utált cseh sört hozták, mert csak az volt. A kiszolgálás unott, gépi­es. A régi jó konyha és udvari­as, figyelmes felszolgálók is a múlté. Hatalmas gyártelepek ro­hannak el az ablak előtt. Köze­ledünk Budapesthez. A Keletin barátaim várnak. A hatalmas üvegcsarnok boltozatát szépen rendbehozták. Az állomásról kilépve egy egészen új kép fo­gad. A Baross teret teljesen át­alakították. Aluljáró labirin­tus, körötte villamosok, autó­buszok, autók rohanó tömege. Másnap városnézés. A Vár, Halászbástya, Mátyás temp­lom és környéke szakszerűen újj­áépítve, restaurálva behe­gesztette a háborús sérülése­ket. Egyedül a Sándor palota kelt kísérteties képet tető nél­küli, kiégett falaival, ablakai­val. Még ottlétem során olvas­tam, hogy a nyáron kezdik meg a rendbehozását. El kell ismer­ni, hogy a Vár alatti ásatások, Mátyás király palotájának romjai, szobrai restaurálásá­val dicső múltunk egy értékes résszel gazdagodott. Sétálva a Halászbástyán, a pesti oldal panorámája bosz­­szantóan zavaró. A Duna-part Lánchíd felé eső részén két fel­hőkarcoló — modern amerikai típusú hotel — ékteleníti el a kép harmóniáját. Főleg az íz­léstelen, fekete üvegfalakkal égnek meredő szálloda. A várbeli Hilton aránylag feltűnés nélkül olvad bele a Várhegy oldalába. Társaságo­mat ide hívtam meg vacsoráz­ni. A pincér leültetett ötünket Vajda Albert: Glasznoszty — Mit szól a glasznosztyhoz? — kérdezte szomszédom, akivel időnként összefutok és olyankor az időről váltunk néhány fontos szót. Idősebb férfi, aki büszke skót származására, és tavaly elődei földjén tett nagy utat, hogy felidézze Skócia hegyvidékén az ősök szellemét. Vízkék szeme az arcomat kutatta, ahogy meg­ismételte a kérdést: — Mit szól a glasznosztyhoz? Glasznoszty, glasznoszty, forgatom agyamban a szót. Mit je­lenthet ez? Nem először fordul elő, hogy amerikaiakkal társalogva felbukkan egy-egy ismeretlen angol szó. Ilyenkor a mondat értel­méből szoktam­­kikövetkeztetni a szó jelentését. De most nincs mibe kapaszkodnom. — Glasznoszty? — ismétlem tehát és igyekszem elgondolkodó arcot vágni. — Hát, ami azt illeti... alapjában véve nem is tudnám megmondani hamarosan, hogy .­. . szóval, a kérdés nem egyszerű, hanem éppen ellenkezőleg bonyolultnak tekinthető, ha úgy nézzük . . . Magyarán mondva: mellébeszélek, mert nem tudom, hogy mit jelent a glasznoszty. Lehet étel, lehet világhírű autómárka, mit tudom én. Szomszédom megérzi, hogy vergődöm a kérdés súlya alatt, így hát udvariasan odadobja a mentőövet. — Gorbacsov adta ki ezt az orosz jelszót — mondja könnye­dén —, glasznoszt annyit jelent angolul, hogy openness, így már értem. És hirtelen világosság gyűl agyamban. Persze, hogy én is olvastam a glasznosztyról, a nyíltságról, melyet olyan lelkesen hirdet Gorbacsov, mint uralmának alapvető jel­szavát. Kíváncsi vagyok, hogyan látja egy tősgyökeres amerikai ezt az állítólagos nyíltságot. — Magának mi a véleménye a glasznosztyról? — kérdezem vissza. — Roppant érdekes — mondja. — A Szovjetunió zárt társa­dalom, óriási jelentősége van annak, ha nyíltságról beszélnek. — És nem gondolja, hogy csak beszélnek róla, de nem gyako­rolják — teszem fel a keresztkérdést. Megingatja a fejét. — Ez a Gorbacsov új szellemet hozott — jelenti ki határo­zottan. — Most rajtunk, amerikaiakon a sor, hogy megmutassuk, hajlandók vagyunk az együttműködésre. Ha ők nyíltak, akkor legyünk mi is nyíltak. — Igen, azt hiszem ez a helyes álláspont — mondom. — Ha ők nyíltak... Ez a döntő kérdés. Csak éppen kérdéses, hogy valóban megnyílnak-e? Döbbenten néz rám. — De hiszen hallotta, hogy Gorbacsov bejelentette, itt az ideje a glasznosztynak. — Más a bejelentés és más a gyakorlat — érvelek. — Gorba­csov immár vagy másfél éve van uralmon. Miféle változást je­lentett ez? Kiengedtek politikai foglyokat, az igaz. De mennyi politikai fogoly van még börtönben? Sokkal több. És ezenkívül miféle változás történt a Szovjetunióban? Visszavonták-e Afga­nisztánból a megszálló csapatokat? Abbahagyták-e a Nyugat elleni aknamunkát, propagandát? Nem látják-e el változatlanul fegyverrel és pénzzel a világ számos táján a fennálló társadalmi rend megdöntésére irányuló mozgalmakat? Azt könnyű kimon­dani, hogy glasznoszty, már akinek könnyű, de mi van mögötte? Szerintem a világon semmi. Ügyes csalétek, amelyet azonnal bekapott a baloldali nyugati sajtó és lelkendezve ír róla, mint valami nagy újításról. — Szóval maga szerint a glasznoszty csak propaganda fogás? — kérdi szomszédom, aki udvariasan végighallgatta szavaimat. — Szerintem üres propaganda — felelem, meggyőződésemhez híven. — Én másként látom — mondja erre, és azonnal az időről kezd beszélni. Ez szilárd terület, itt nem lehet véleményeltérés. A floridai napsütésről mindketten csak jót tudunk mondani. De arcán látom, hogy meg van rólam a véleménye. Begyepesedett ókonzervatívnak tart, aki nem hajlandó megérteni az új idők szavát. Aki szerint ma is Sztálin ül a szovjet trónon és csak fekete-fehéren látja a világot, a Szovjetunióból jön minden rossz. Szeretném vele megértetni, hogy boldogan hinnék én a jel­szavaknak, ha nem éltem volna egy évtizedet kongó jelmondatok között. Hogyan tudnám megmagyarázni egy naiv amerikainak, hogy olyan rendszerrel állunk szemben, amely előtt ismeretlen fogalom az őszinteség, a nyíltság. Abban a pillanatban, amikor nyíltan próbáltak beszélni, leomlottak a gátak, kirobbant a magyar szabadságharc, amelyet a nyíltság forradalmának is nevezhetnek. És mi történt? Megjelent a szovjet hadsereg és belénk fojtotta a szót. A rendszer hazugságra épült, aki tehát glasznosztyot, azaz nyíltságot kiált, annak számolnia kell azzal, hogy a rendszer lényegét támadja. Vagy nyíltság, vagy kommunizmus. A kettő nem fér meg együtt. És mivel a fegyverek — legalábbis egyelőre — a kommunizmus kezében vannak, a nyíltságot lehet prédikálni, de megvalósítani csak a kommunizmus megszűntével lehet. Jelszavakkal könnyű dobálózni, magyaráznám az amerikai szomszédnak, aki úgysem értené meg. Annak idején csak úgy zengett az ország ettől a jelszótól: „Legfőbb érték az ember!” És ez a gyakorlatban legfeljebb abban nyilvánult meg, hogy tízezreket vetettek börtönbe ... Nyilván abból a meggondolásból, hogy az értéket az ember zár alatt tartja. Felhívás Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 30. év­fordulóján megalakult a nagy New York-i Szabadságharcos Szoborbizottság, amely céljául tűzte ki a New York-i szabadság­­harcos szobor felállítását. A Szoborbizottság kéri a New York-i egyházak és egyesületek vezetőit és tagságát, valamint New York és környéke magyarságát, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt a Bizottság munkájában. A Szoborbizottság igen nagy súlyt helyez arra, hogy New Yorkban — a világ fővárosában —, ahol az Egyesült Nemzetek közgyűlése 13 határozatot hozott a magyar szabad­ság védelmében, minél előbb felállíthassa a magyar szabadság­­harcos szobrot. Hívják a következő telefonszámot: (212) 772-6761. A Szoborbizottság nevében: Hóka Ernő egy asztalhoz. Ránézek az asz­talterítőre. Gyűrött és ételfol­tos. Mikor a pincér visszajön az étlapokkal, rámutatok a té­rítőre: „Ez Hilton?” — kérdem. Megérti, elsiet, s pillanatok alatt harmadmagával tér visz­­sza tiszta terítővel, s nagy ud­variassággal igyekszik a hibát kimagyarázni. Az ételek minő­sége és íze azonban kifogásta­lan volt. (Folytatjuk) 1987. április 5. KERESTETÉS NAGY VINCE 58 Chelsea Ave., Long Branch (New Jersey) 1968. június 12-én adott fel levelet­­rokonainak, és azóta nem jelentkezett. Hozzátartozói kérik, hogy aki tud róla, jelentkezzék levélben vagy telefonon a Vasárnap szerkesztőségében. New Jersey-beli magyarok segítségét várjuk!

Next