Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)
1987-04-05 / 14. szám
6. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Hajnal László Gábor: • •Üzenet az élőktől LEGYEN NEKI KÖNNYŰ A „NEHÉZ FÖLD" Illyés Gyula Emlékkönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. Bp. 606 lap. I. rész Kháron türelmes, tudja jól, hogy ladikjába előbb-utóbb valamennyien bekérezkedünk, mert földi létünk véges. Híresek és névtelenek útja egyaránt a nagy folyó felé vezet, de éppen abban különböznek egymástól az emberek, hogy a partig vezető ösvényen gyalogolva mi mindent is cselekedtek. Ültettek-e elegendő diófát, gyarapították-e a közös vagyont; a „lángoktól átölelt kis ország” polgáraiként mennyire szolgálták hazájuk ügyét. Persze különbséget kell tenni a cselekedetek mérlegelésekor, hiszen a próféták sem hiba nélküliek, alkalmasint ők is megbotolhatnak. Náluk a végeredmény, az „életmű” bizonyíték arra, hogyan sáfárkodtak tehetségükkel, milyen örökséget hagytak az utánuk következő nemzedékekre. Illyés Gyula alkotói pályáját is kisebbnagyobb kitérők tarkították, és az 1934-ben megjelent „Oroszország” című kötete miatt számosan figyelték gyanakodva munkásságát. Ennek a ténynek „szellőztetését” azért tartjuk fontosnak, mert a poéta halálhírekor még a legdühödtebb ellenfelei is lehajtották fejüket, és fátylat borítottak a haragot kiváltó múltbéli eseményekre. Az emigrációs újságok, folyóiratok is kegyelettel búcsúztatták a költőt, és a népben, nemzetben gondolkodó magyart. Hiánya elfeledtette a civakodásokat, az esetenkénti fanyalgást, és a gyász óráiban a világban szétszórva élő ötmilliónyi honfitársunk, az otthoni tízmillióval együtt imádkozott, hogy a „Puszták népe” könyvével híressé lett szerző békében aludhassa örök álmát. A farkasréti temető ravatalozójában. 1983. április 22-én neves művészek, vezető politikusok álltak díszőrséget és az elköszönök sorában harmadikként Sütő András lépett a mikrofonhoz: „A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán. Az egyazon mélységből indultak, történelmileg. Akik nem csupán a hatalmas életművet, annak hátterét is látjuk, tudjuk, az idegeinkben hordozzuk: a történelmet, mely népeket, ölébe vett, a népeknek hátán táncolt, orgiát ült. Erről személyes vallomást kellene most tenni, a hozzája szegődő ifjú nemzedékek legelső rápillantásáról bár, az ő damaszkuszi fényességéről. Tétova kereséseinkben úgy jött ő, akár egy forradalmi szabadcsapat a szegények zászlójával. Nyugatról, a polgári hazafogalom szürrealista rombolóinak köréből — új Széchenyiként, a hazateremtés hevületében, fehéregyházi tömegsírba feledkezéssel, mert hallott, hangot hallott onnan is ,még élek’ kiáltott Petőfi...” Akik látták az erdélyi írót beszélni, úgy emlékeznek vissza erre a pillanatra, hogy döbbenetes volt a csönd. A recenzens ezért a Szépirodalmi Kiadó gondozásában, 1984-ben napvilágot látott Illyés Gyula emlékkönyvben Sütő gyászimájának szövegét kereste meg elsőként, és csak ezután olvasta el a többi siratót. A lapokat tehát hátulról pörgette előre, és a 605 lapnyi terjedelmű album áttanulmányozására fordított idő alatt igyekezett elképzelni, hogy mit is jelentett a költő távozása az óhazában élő s felelősen gondolkodó honfitársainknak. A szomorúságtól papírra lökődött sorok letisztulatlan és remegő indulatai, a végtelen semmijének meglegyintése közben született versek, prózák ugyan az őszinteséget tükrözik, ám mi van emögött: a hirtelen magasra futott lázmérő higanyszála milyen sokáig mutatja majd a fölhevültséget, és mikortól lesz 36 fokos?! A pályatársak borongása: „Az nem lehet, hogy ...” — vajon tényleg a nélkülözhetetlennek szól, aki messzire iramodott és nincs többé, vagy némelyek csak penzumként fogalmazták mondandójukat. Töprengésünk nem a kegyeletet sértő morfondírozás, éppen ellenkezőleg: tudjuk, emlékezünk még arra, hogy Illyés személyét és munkásságát hányféléi érték „a gyűlölet habköpései”. Mert kik küldték zúzdába a „Szellem és erőszak” című kötetét, milyen fórumokon akadályozták meg, hogy az egyik jól sikerült drámáját, a „Különc”-öt hoszszú esztendőkön át nem lehetett színpadra vinni, és hová tűntek hirtelenjében a nemzetgyalázás vádjának sarával dobálódzók. Citálhatnánk tovább, oldalakon át, hogy az elházasodott lelkületűek hányszor próbálták elnémítani Illyést, mert Herzen klasszikus parancsolatát akarta meggyökeresíteni, nevezetesen azt, hogy: „Politikai szabadság híján az irodalom az egyetlen szószék, melynek magaslatáról hangot adhat a nép lelkülete.” Természetesen, az emlékkönyvben szereplők és a szekértáboraikhoz tartozók nagyobbik részére nem érvényes az iménti dörgedelem. Főleg nem Csoóri Sándorra, s a vele rokonszenvezőkre. Az illyési örökség rájuk testálódott, és ezért érzik nehéznek a golgotás keresztet. A jussul kapott feladat rettenetesen súlyos, ám minden erejükkel arra törekednek, hogy méltó utódjai legyenek a nemlétbe távozott „nagy öreg”-nek. Csoóri a lelket-testet rabló halál másnapján imigyen fejezte be a fájdalom monológját: „Toporgok a megüresedett házban, amely egy meghitt haza kicsinyített zuga volt számomra mindig. A Gazda nagylelkűségéből bejárásom volt ide mindenkor. Most, mint száműzött, csak téblábolok. Leülök, fölállok, didergek. Siratni tudnám a férfit, a legvonzóbb lángészt, akit ismerhettem; siratni magunkat, mindnyájunkat. De csak nézem kirabolt szemekkel a magas és kemény parasztszéket, amelyen ülni szeretett, s a dohánybarna heverőt, amelyen utoljára láttam.” A visszavonhatatlan megtörtént, ám az árvaságra kárhoztatottak szerény vigaszként annyi dicsőséghez jutottak, hogy a sírgödör környékén mintegy húszezren énekelték a Himnuszt. A parányi haza és a földgolyó különböző tájairól összesereglettek — miként ezt Czine Mihály írta — azért lettek ennyien, mert Illyés eszméket adott, bogozgatta a gordiuszi csomókat, s egy szellemi nemzetbe fogta a földrajzilag sokfelé szóródottakat. És ebből következik a kérdés, hogy ha ily végeláthatatlan tömeg tartotta fontosnak a végső tiszteletet, akkor a hatalom jelenlévő képviselői miért távoztak sietve a Szózat első sorainak felcsendülése után! Az emlékkönyvet lapozgatva még az is eszünkbe jut, hogy Illyés miért választotta a Kerepesi úti hivatalos panteon helyett a farkasréti nyugvóhelyet? Azért, mert Kodály és Németh László közelében akart maradni, netán ... de fölösleges találgatni, és kimondani sem szükséges a nyilvánvalót. (Folytatjuk) Dr. Simonfay Ferenc: . vi ....... Magyarországi élmények 1986-ban Közel húsz évig őriztem jó anyámnak urnáját kis házi oltáromon, várva, hogy mikor teljesíthetem 1968-ban tett utolsó kérését: „Fiam, apád mellé temess!” Sürgetett az idő, bíztattak barátaim: a Rákosi-terrorkorszakban elkövetett népi demokrácia ellenes bűnökre már rég amnesztia van. Nyugodtan mehetek. Rászántam magam, és egy utazási irodán keresztül megpróbáltam a vízum igénylését. Barátaimnak igaza volt, minden nehézség nélkül megkaptam. Nem kétséges azonban, hogyebben szerepe volt utazásom megindoklásának: temetés,érettségi találkozó, gyógyfürdő. Bécsig repültem. Megdöbbentett a drágaság. A város elvesztette háború előtti vonzátát, légkörét, hangulatát. Kétnap után el is hagytam az Orient Expresszel Budapest felé. v. Nagyon vegyes érzelmek,’hangulatok kavarogtak bennem, mikor negyven év után ismét egy MÁV-kocsiba szálltam. Színük megváltozott. Olyan ízléstelen „piroskás” lett. Az első osztályú kocsi és a fülkék szép tiszták. Mellette egy román kocsi, rajta a „Bucuresti” tábla. Kíváncsiságból átmentem. A sötét balkáni padló ragadt a lábamhoz, a kocsi piszkos és bűzös a fokhagymától s más román illaszoktól. A fülkékben az ülések kopottak, szakadtak, helyenként az ablak előtti lenyitható asztalka félig leszakítva, vagy egyáltalán nincs is. Siettem vissza a fülkémbe, ahol úgy rendezkedtem be, hogy egyedül legyek. Indulás után bementem az étkezőkocsiba egy feketére. Magyar volt, az Utasellátó Vállalat vezetése alatt. Aránylag tiszta, ízléses. A pincérek azonban nagyon „prálisan” néztek ki. Fekete nadrág, mely néha hasuk alá csúszik, s nem a legtisztább. Ebbe egy mélyen kigombolt „apacsing” torkollik, melynem aznap jött ki a tisztítóból. A régi elegáns egyenruha a múlté. De legalább használnának fehér kabátot, kötényt s nyakas inget nyakkendővel. Igaz, Nyugat-Európában, az USA-ban is így vannak öltözve a harmadosztályú éttermek felszolgálói. Röpült az idő, Hegyeshalomra értünk. Vissza kellett menni mindenkinek a fülkéjébe. Amint az ablakon kinézek, látom, hogy majd’ egy századnyi orosz tányérsapkás katona rohamozza meg a szerelvényt. Néznek a kocsik alá, majd bejönnek a fülkékbe és az ülések alá világítanak. Egyik kimegy, a másik bejön, ugyanezt csinálja. Semmit sem kérdeznek. Én igen, de nem felelnek. Végül is megtudom, hogy elbújt kapitalista ügynököt és csempészárut keresnek. Erre megnyugodtam, hogy nem bomba a nagy sürgés-forgás oka. Két katona lép a fülkémbe. Útlevélvizsgálat — mondja a kis köpcös. Átadom neki. Nézegeti elölről, hátulról, majd összehúzott szemekkel engem méricskél, végül sapkájához emeli a kezét s szó nélkül elmegy. Pár percre rá jön egy másik egyenruhás, sapka nélkül. Jóképű, magas fiatalember. „Jó napot kívánok, vámvizsgálat!” „Magának is adjon Isten” — válaszolom. Kéri ő is az útlevelet s még ki sem nyitja, kérdi: „Mikor tetszett elhagyni az országot?” „Negyven esztendeje” — mondom. Csodálkozva rámnéz, majd: „Gratulálok uram önnek, hogy akcentus nélkül beszéli a magyart” — mondja lelkesülten. „Magyarnak születtem, az is maradok. Soha nem akartam beolvadni más nációba” — válaszolom mosolyogva. — De mondja, miért kell ezért gratulálni?” — kérdezem. „Azért uram, mert van sok olyan s...házi, aki pár év kintlét után hazajövet úgy tesz, mint aki már elfelejtette vagy csak mekegi a magyart. Kívánok önnek jó utat és kellemes szórakozást.” Már indul kifelé, mikor utána szólok: „Nem nézte meg a csomagjaimat.” Elneveti magát: „Uram, ön nem úgy néz ki, mint egy csempész” — kezével búcsút int s megy a másik fülkébe. Hála Istennek, hogy ilyen magyarok is vannak még! Nem mintha bármi elvámolni valóm lett volna, mert senkinek sem vittem nyugati ajándékot, nehogy vitám, kellemetlenségem legyen. Kinézve az ablakon látom, hogy az állomást és a raktárépületeket újjáépítették. Emlékeim visszavisznek 1945 nyarára. Akkor ennek az állomásraktárnak lebombázott, üszkös, kormos gerendáin, padlódeszkáin hasaltam tizenegy órán keresztül. Alattam a magyar és orosz járőrök többször keresztül-kasul kutatták a tető nélküli, romos épületet. Nem találtak meg. Éjfél után a barátom hozta a létrát. .. Egy osztrák szerelvénnyel futottam végre Bécsbe. Megrándul a vonat. Indulunk. Leülök az ablak mellé és nézem a rég nem látott magyar tájat. .. Jobbról is, balról is az óriási gabonaföldek. Szélük a vasúti töltés árkáig, végük pedig a láthatárig ér. Állami vagy tsz-gazdaságok lehetnek. Sehol határmezsgye bokrokkal, fákkal, bozóttal, ahol azelőtt a nyúl, fürj, fácán megbújt, így kipusztul a magyar kisvadállomány — gondolom. Ringat a vonat. A vidéket nézem, de agyamban a múlt filmje pereg. Akkor minden állomás romban volt. A levegőben keserű korom-szurok szag terjengett. A töltés mindkét oldalán a leszerelt gyáraink hatalmas gépei hevertek ezerszámra a határtól egészen Pestig pusztulásra ítélten, orosz hadizsákmányként. Az állomások épületeit nagyrészt rendbehozták vagy újjáépítették. Valahogy azonban olyan nyomott, szomorú hangulatot árasztanak. Hiányzik a sok-sok piros muskátlis függőkosár a tető széléről. A gondozott virágágyak az épület körül, és az érkezők, indulók örömteli hangja, nevetése. Most minden csendes, néma. Feltűnik végre a mi öreg Dunánk is a fák mögött. Hátán uszályok százai, lehorgonyozva. Mit vihetnek és kinek? — ötlik fel bennem a kérdés. Megéheztem, bemegyek az étkezőkocsiba vacsorázni. Kevesen vannak. A kertészné módra készült sertés ízletes, de a hús zsíros, mócsingos. Hazai sört kértem. Az általam utált cseh sört hozták, mert csak az volt. A kiszolgálás unott, gépies. A régi jó konyha és udvarias, figyelmes felszolgálók is a múlté. Hatalmas gyártelepek rohannak el az ablak előtt. Közeledünk Budapesthez. A Keletin barátaim várnak. A hatalmas üvegcsarnok boltozatát szépen rendbehozták. Az állomásról kilépve egy egészen új kép fogad. A Baross teret teljesen átalakították. Aluljáró labirintus, körötte villamosok, autóbuszok, autók rohanó tömege. Másnap városnézés. A Vár, Halászbástya, Mátyás templom és környéke szakszerűen újjáépítve, restaurálva behegesztette a háborús sérüléseket. Egyedül a Sándor palota kelt kísérteties képet tető nélküli, kiégett falaival, ablakaival. Még ottlétem során olvastam, hogy a nyáron kezdik meg a rendbehozását. El kell ismerni, hogy a Vár alatti ásatások, Mátyás király palotájának romjai, szobrai restaurálásával dicső múltunk egy értékes résszel gazdagodott. Sétálva a Halászbástyán, a pesti oldal panorámája boszszantóan zavaró. A Duna-part Lánchíd felé eső részén két felhőkarcoló — modern amerikai típusú hotel — ékteleníti el a kép harmóniáját. Főleg az ízléstelen, fekete üvegfalakkal égnek meredő szálloda. A várbeli Hilton aránylag feltűnés nélkül olvad bele a Várhegy oldalába. Társaságomat ide hívtam meg vacsorázni. A pincér leültetett ötünket Vajda Albert: Glasznoszty — Mit szól a glasznosztyhoz? — kérdezte szomszédom, akivel időnként összefutok és olyankor az időről váltunk néhány fontos szót. Idősebb férfi, aki büszke skót származására, és tavaly elődei földjén tett nagy utat, hogy felidézze Skócia hegyvidékén az ősök szellemét. Vízkék szeme az arcomat kutatta, ahogy megismételte a kérdést: — Mit szól a glasznosztyhoz? Glasznoszty, glasznoszty, forgatom agyamban a szót. Mit jelenthet ez? Nem először fordul elő, hogy amerikaiakkal társalogva felbukkan egy-egy ismeretlen angol szó. Ilyenkor a mondat értelméből szoktamkikövetkeztetni a szó jelentését. De most nincs mibe kapaszkodnom. — Glasznoszty? — ismétlem tehát és igyekszem elgondolkodó arcot vágni. — Hát, ami azt illeti... alapjában véve nem is tudnám megmondani hamarosan, hogy .. . szóval, a kérdés nem egyszerű, hanem éppen ellenkezőleg bonyolultnak tekinthető, ha úgy nézzük . . . Magyarán mondva: mellébeszélek, mert nem tudom, hogy mit jelent a glasznoszty. Lehet étel, lehet világhírű autómárka, mit tudom én. Szomszédom megérzi, hogy vergődöm a kérdés súlya alatt, így hát udvariasan odadobja a mentőövet. — Gorbacsov adta ki ezt az orosz jelszót — mondja könnyedén —, glasznoszt annyit jelent angolul, hogy openness, így már értem. És hirtelen világosság gyűl agyamban. Persze, hogy én is olvastam a glasznosztyról, a nyíltságról, melyet olyan lelkesen hirdet Gorbacsov, mint uralmának alapvető jelszavát. Kíváncsi vagyok, hogyan látja egy tősgyökeres amerikai ezt az állítólagos nyíltságot. — Magának mi a véleménye a glasznosztyról? — kérdezem vissza. — Roppant érdekes — mondja. — A Szovjetunió zárt társadalom, óriási jelentősége van annak, ha nyíltságról beszélnek. — És nem gondolja, hogy csak beszélnek róla, de nem gyakorolják — teszem fel a keresztkérdést. Megingatja a fejét. — Ez a Gorbacsov új szellemet hozott — jelenti ki határozottan. — Most rajtunk, amerikaiakon a sor, hogy megmutassuk, hajlandók vagyunk az együttműködésre. Ha ők nyíltak, akkor legyünk mi is nyíltak. — Igen, azt hiszem ez a helyes álláspont — mondom. — Ha ők nyíltak... Ez a döntő kérdés. Csak éppen kérdéses, hogy valóban megnyílnak-e? Döbbenten néz rám. — De hiszen hallotta, hogy Gorbacsov bejelentette, itt az ideje a glasznosztynak. — Más a bejelentés és más a gyakorlat — érvelek. — Gorbacsov immár vagy másfél éve van uralmon. Miféle változást jelentett ez? Kiengedtek politikai foglyokat, az igaz. De mennyi politikai fogoly van még börtönben? Sokkal több. És ezenkívül miféle változás történt a Szovjetunióban? Visszavonták-e Afganisztánból a megszálló csapatokat? Abbahagyták-e a Nyugat elleni aknamunkát, propagandát? Nem látják-e el változatlanul fegyverrel és pénzzel a világ számos táján a fennálló társadalmi rend megdöntésére irányuló mozgalmakat? Azt könnyű kimondani, hogy glasznoszty, már akinek könnyű, de mi van mögötte? Szerintem a világon semmi. Ügyes csalétek, amelyet azonnal bekapott a baloldali nyugati sajtó és lelkendezve ír róla, mint valami nagy újításról. — Szóval maga szerint a glasznoszty csak propaganda fogás? — kérdi szomszédom, aki udvariasan végighallgatta szavaimat. — Szerintem üres propaganda — felelem, meggyőződésemhez híven. — Én másként látom — mondja erre, és azonnal az időről kezd beszélni. Ez szilárd terület, itt nem lehet véleményeltérés. A floridai napsütésről mindketten csak jót tudunk mondani. De arcán látom, hogy meg van rólam a véleménye. Begyepesedett ókonzervatívnak tart, aki nem hajlandó megérteni az új idők szavát. Aki szerint ma is Sztálin ül a szovjet trónon és csak fekete-fehéren látja a világot, a Szovjetunióból jön minden rossz. Szeretném vele megértetni, hogy boldogan hinnék én a jelszavaknak, ha nem éltem volna egy évtizedet kongó jelmondatok között. Hogyan tudnám megmagyarázni egy naiv amerikainak, hogy olyan rendszerrel állunk szemben, amely előtt ismeretlen fogalom az őszinteség, a nyíltság. Abban a pillanatban, amikor nyíltan próbáltak beszélni, leomlottak a gátak, kirobbant a magyar szabadságharc, amelyet a nyíltság forradalmának is nevezhetnek. És mi történt? Megjelent a szovjet hadsereg és belénk fojtotta a szót. A rendszer hazugságra épült, aki tehát glasznosztyot, azaz nyíltságot kiált, annak számolnia kell azzal, hogy a rendszer lényegét támadja. Vagy nyíltság, vagy kommunizmus. A kettő nem fér meg együtt. És mivel a fegyverek — legalábbis egyelőre — a kommunizmus kezében vannak, a nyíltságot lehet prédikálni, de megvalósítani csak a kommunizmus megszűntével lehet. Jelszavakkal könnyű dobálózni, magyaráznám az amerikai szomszédnak, aki úgysem értené meg. Annak idején csak úgy zengett az ország ettől a jelszótól: „Legfőbb érték az ember!” És ez a gyakorlatban legfeljebb abban nyilvánult meg, hogy tízezreket vetettek börtönbe ... Nyilván abból a meggondolásból, hogy az értéket az ember zár alatt tartja. Felhívás Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 30. évfordulóján megalakult a nagy New York-i Szabadságharcos Szoborbizottság, amely céljául tűzte ki a New York-i szabadságharcos szobor felállítását. A Szoborbizottság kéri a New York-i egyházak és egyesületek vezetőit és tagságát, valamint New York és környéke magyarságát, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt a Bizottság munkájában. A Szoborbizottság igen nagy súlyt helyez arra, hogy New Yorkban — a világ fővárosában —, ahol az Egyesült Nemzetek közgyűlése 13 határozatot hozott a magyar szabadság védelmében, minél előbb felállíthassa a magyar szabadságharcos szobrot. Hívják a következő telefonszámot: (212) 772-6761. A Szoborbizottság nevében: Hóka Ernő egy asztalhoz. Ránézek az asztalterítőre. Gyűrött és ételfoltos. Mikor a pincér visszajön az étlapokkal, rámutatok a térítőre: „Ez Hilton?” — kérdem. Megérti, elsiet, s pillanatok alatt harmadmagával tér viszsza tiszta terítővel, s nagy udvariassággal igyekszik a hibát kimagyarázni. Az ételek minősége és íze azonban kifogástalan volt. (Folytatjuk) 1987. április 5. KERESTETÉS NAGY VINCE 58 Chelsea Ave., Long Branch (New Jersey) 1968. június 12-én adott fel leveletrokonainak, és azóta nem jelentkezett. Hozzátartozói kérik, hogy aki tud róla, jelentkezzék levélben vagy telefonon a Vasárnap szerkesztőségében. New Jersey-beli magyarok segítségét várjuk!