Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-03-29 / 13. szám

94. évfolyam, 13. szám 1987. március 29. AUG 1­83 LOUIS SZATEZÁRY 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL GQ&H mu] —~ — 1 ■ asárnapfő Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291 -640) Egyes szám ára: 50 cent A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents BÚCSÚZUNK IRÁNYI PÜSPÖKTŐL 1987. március 14-én, egy nappal március idusa előtt, amikor Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Széchenyi István lelke száll reánk, Washingtonban, Amerika fővárosában eltemet­tük Irányi Lászlót, a magyar emigráció első püspökét. Na­gyon lehetséges, hogy a szabad világban, egyik-másik helyen a március 15-i programon az el­hunyt püspököt idézték. A kör bezárult. Aki az Atyától jött, visszatért az Atyához: akit Krisztus kül­dött, azt Krisztus átölelte és magához hívta. Szinte hallot­tuk az isteni igéket: „Jól van, hű és okos szolgám, lépj be Urad örömébe . . ." Irányi Lász­ló, a püspök, visszatért oda. Semmi sem fejezte ki job­ban az emigráció reményét, mint a magyar püspök felszen­telése. Reményünk az egekbe ért. Várakozásunknak nem volt határa. Új csillagot lát­tunk és örvendeztünk. És eb­ben a lelki állapotban elfelej­tettük, hogy a püspök is csak egy közülünk, törékeny, gyen­ge, egzisztenciális lény, mint vagyunk valamennyien. A szimbólumot láttuk és örül­tünk neki, de nem sejtettük, milyen súlyt jelentett és mi­lyen áldozatot követelt az evangéliumos könyv, a mitra és a pásztorbot­ így történt. Temetése megdöbbentően hasonló volt püspökké szente­léséhez. Mindenekelőtt azonos volt a hely és azonosak voltak a szereplők. Pio Laghi, a Szent­szék washingtoni követe, aki ahonnan elindult. Ahol fehér le­pellel letakart koporsója állt, ott térdelt közel négy évvel ez­előtt és megindultan, alig hall­hatóan suttogta, hogy vállalja a feladatot, vállalja a külde­tést és az azzal járó munkát és áldozatot. Amikor a küldetést vállalta, vállaira tették az evangéliumos könyvet, homlo­kát megkenték krizmával, püs­pöksüveget tettek a fejére és kezébe adták a pásztorbo­tot . . . Ő lett a reményünk, ő lett a vezérünk. Ami történt vele és velünk, azt kifejezte jel­mondata: „Adunare et custodi­­ce” — összegyűjteni és meg­őrizni. Összegyűjt és megőriz bennünket szent hitünknek és magyarságunknak, hogy alig négy év alatt Irányi László összeroppant, a test nem bírta tovább; a gyertya csonkig égett és Németország­ban püspöki látogatása idején utolsót lobbant. Irányi László váratlanul meghalt. Halálával könnyé vált örömünk és letört a reményünk, árvák lettünk. Fehér lepellel letakart, zárt koporsóban, holtan, mozdulat­lanul azon a helyen feküdt Irányi László, ahol püspökké szentelték. A rituálé szerint a püspöksüvegnek, az evangéli­umos könyvnek és a pásztor­botnak a koporsóján kellett volna lenni.. . püspökké szentelte, végezte a gyászmisét és a szertartást. Az oltárnál körülötte voltak kon­­celebrációs koszorúban azok a püspökök, akik Irányi Lászlót ismerték, szerették és értékel­ték: James A. Hickey, wash­ingtoni érsek, Edward J. Herr­mann és David E. Foley, wash­ingtoni segédpüspökök, Alvaro Corrado del Rio S.J., hartfordi segédpüspök és James P. Lyke O.F.M., clevelandi­­segédpüs­pök, aki ismételten mondogat­ta: „Nagy ember volt László püspök”. A piarista rend kép­viseletében a püspökök között volt Joseph J. Kershner, pro­vinciális. Az oltártól jobbra és balra, szép fehér miseruhába öltözve álltak és koncelebráltak Irányi László magyar papjai és szer­zetestestvérei, számban mint­egy ötvenen. Akik konceleb­ráltak, csaknem mind jelen vol­tak püspökké szentelésén is. Ha a temetés nem szombaton lett volna, a magyar papok biz­tosan sokkal többen lettek vol­na jelen. A világi hívők száma 300 körül lehetett. Szerettük volna tudni, hivatalosan képviselve voltak-e a görög katolikusok, a magyar reformátusok, más nemzetiségűek és az amerikai kormány, de senki nem tudott felvilágosítást adni. Azt se si­került megtudnunk, hogy a magyar püspöki kar kifejezte-e részvétét és képviseltette-e magát valamilyen módon. Irá­nyi László elmondotta, hogy a haza és az emigráció párhuza­mos vonalak, melyek egymás mellett futnak és a végtelen­ben találkoznak. Valamiképp úgy éreztük, hogy a halál, a te­metés a végtelen, melyben a vonalaknak találkozniok kel­lett volna! Senki nem tudott semmiféle találkozásról, sem­miféle kapcsolatról, a testvéri­ségnek valamilyen jeléről . . . A szentbeszédet Őrsy László jezsuita atya, a Wash­ingtoni Katolikus Egyetem vi­lághírű jogtanára és Irányi püspök jó barátja mondotta. Őrsy atya először angolul, majd magyarul beszélt a püs­pökről, aki a közösséget for­málja és Istennek kedves né­pévé­ teszi. Irányi püspök az emigrációban szétszórt magya­rokat igyekezett Istennek szent, kedves népévé tenni és ennek a törekvésnek lett az ál­dozata. Mint annak idején a püs­pökké szentelés, a gyászisten­tisztelet is a Szeplőtelen Fo­gantatás nemzeti kegyhelyé­nek alsó templomában volt. A helyiség általában nem olyan, hogy felemelje a lelket és jó érzést keltsen az emberekben. Építészetileg lehet eredeti és értékes is, de nem szívet-lelket boldogító, örömet, reményt kel­tő litrugiának nem helye. Az alacsony dongaboltozat szinte agyonnyomja az embert és nem lenne meglepő, ha egye­sekben tériszonyt keltene. A barna téglák tömkelege lehan­golóan hat; a világítás gyér; minden komor, szomorú, egy­hangú, sötét, nyomott, föld­alatti. Miért kellett éppen ilyen örömtelen helyet választani a püspökszentelésre és a teme­tésre is? Miért kell nekünk ilyen nagy eseményekkel a föld alatt bujkálnunk? A temetési liturgia ahe­lyett, hogy fölemelt és megvi­gasztalt volna, inkább szomo­rúságunkat fokozta. Az ének oly szegényes, kopott, annyira hétköznapi és antikvárt volt, hogy szégyenkeztünk miatta. Miért nem lehetett magyar az ének a magyar püspök szente­lésén és temetésén? Miért nem lehet magyar énekkart szerezni az ilyen szertartásokra? Van­nak fiatal magyar papok, akik képzettek liturgiában és ének­lésben, érzékük van a rende­zéshez és a szent cselekmények irányításához. Miért nem lehet őket felkérni ilyen alkalmak­kor? A hívek imája miért nem lehetett eredeti és magyar? Az új liturgia sok lehető­séget ad, hogy szertelenség és túlzás nélkül, áhítatosan és örömmel fejezzük ki érzésein­ket és használjuk szokásainkat az ilyen alkalmakkor. PL a fel­ajánlási körmenettel szinte il­lusztrálni lehetett volna azt, amit Őrsy atya mondott szent­beszédében — Irányi László rövid püspöksége a magyar emigrációt Isten kedves, szép népévé tette. És a koporsónál „ebből a kedves, szép népből” két vagy három reprezentáns búcsút mondhatott volna a püspöknek és megköszönhette volna neki, amit tett vagy igye­kezett tenni. . . Nagy sajnálatunkra nem tudtunk kimenni a temetőbe, de örömmel hallottuk, hogy a nyitott sír mellett Végvári Vazul atya vezetésével megha­tó, művészi, valóban magyar szertartás volt. Némi kárpótlás azért, ami az altemplomban nem történt meg. Ezeket a megjegyzéseket nem azért tesszük, hogy bár­kit is elmarasztaljunk, hanem hogy a jövőre készüljünk. Mert „meghalt a püspök, éljen a püs­pök!” Imádkozunk és remény­kedünk, hogy új püspököt ka­punk, aki folytatja a megkez­dett munkát. Mert liturgikus hasonlattal élve, Irányi László rövid, törékeny püspöksége olyan volt, mint az antifóna, a bevezető ének. Az antifóna rö­vid szöveg és dallam, de vala­miképp benne van az egész zsoltár, amit majd énekelünk; benne van a zsoltár tanítása, előre jelzi, hogyan énekeljünk és miért énekelünk. Az antifó­­nát nem feledhetjük el, ha az Istent szép énekkel akarjuk di­csérni. Irányi László rövid püs­pökségét se feledhetjük el, ha az emigrációban, új püspök ve­zetése alatt, Isten szép magyar népe akarunk lenni! A RAVATAL A GYÁSZMISE KÖZBEN PIO LAGHI PÁPAI NUNCIUS Pár hónap múlva lett volna a püspökszentelés negyedik év­fordulója ... És ma vígasság helyett, jubileumi köszöntők helyett búcsúztatjuk őt. A vá­ratlan hírtől még mindig kábán állunk a washingtoni Szeplőte­len Fogantatás altemplomának boltívei alatt és könnyeinken keresztül nézzük a ravatalt. . . * Igen, 1983. július 27-én azon a helyen folyt le a szertar­tás. Ott borult arcra az új püs­pök, a világban szétszórt ma­gyar hívek püspöke, az oltár lépcsőin, hogy ősi szokás sze­rint így hallgassa végig a Min­denszentek litániáját. Majd pár lépésnyire onnét térdelt imába merülve és ott tartották feje fölé az evangéliumos köny­vet, ezzel szimbolizálva az ige­hirdetésre való küldetést, mi­közben Pio Laghi pápai nunci­­us a püspökszentelés szavait mondta, hogy végül kézrátétel­­lel továbbítsa a Szentatya fő­pásztori kinevezését és püspök­ké szentelje Dr. Irányi Lász­lót. És ott, igen ott az oltár előtt zajlottak le a püspökszen­telés legbensőségesebb pillana­tai: amikor a pápa küldötte át­adta az új püspöknek a pász­torbotot, fejére tette az insu­­lát és ujj­ára húzta a püspöki gyűrűt, hogy utána békecsókot váltson vele. Ekkor zúgott fel másod­szor a taps a templomban, de ezen az Isten házában szokat­lan örömkitörésen akkor senki sem ütközött meg. Tapsoltak a hívek és tapsoltak a konceleb­­ráló papok is. Mosoly ült min­den arcon és a szívek mélyéről fakadó belső derű kikívánko­zott mindenkiből, aki részt vett a szertartáson. Krisztus Urunk vidám, tiszta lelkeket kívánt maga körül látni, akik tudnak örülni a másiknak és szeretet­tel vannak egymás iránt. A je­­ruzsálemi bevonuláskor kaca­gó, integető emberek lengették a Mester felé az üdvözlés hús­véti pálmaágait és bizonyára ők is tapsra ütötték tenyerü­ket, hogy kimutassák érzései­ket. Három és fél évvel ezelőtt ott a washingtoni szertartáson is a szeretet és a boldogság megnyilvánulása volt ez a taps: a szereteté egy valóban szere­tetreméltó igaz ember iránt, és a boldogságé afölött, hogy a történelemben először a nagy­világban szétszórt, hazától tá­volra szakadt magyaroknak is van lelki vezetőjük, van püs­pökük. Azt írtam, másodszor ek­kor hangzott fel a taps a temp­lomban a püspökszentelés köz­ben? Igen, már egyszer előbb is tapsra verődtek össze az imád­kozó kezek, spontán ünneplés­re. De hadd idézzem föl az ak­kori beszámolót, hadd szálljunk vissza gondolatban ahhoz a ve­rőfényes júliusi naphoz, ami­kor magyar világ volt az ameri­kai fővárosban és még a nap is szebben sütött ránk, árva ma­gyarokra, amint gyülekeztünk a hatalmas washingtoni kated­­rális előtt. Hogy aztán bevo­nuljunk az altemplomba — ahol boldog emlékű Mindszenty József is misézett ittjártában — és együtt énekeljük a karral az első magyar „emigrációs” papsök felszentelésén: Te Deumlaudamus — Téged Isten dicsérünk! „Sok száz magyar és ameri­kai hivő vett részt a szertartá­son — olvasom a Vasárnap régi számát —, mellyel Laghi érsek, a pápa képviselőjeként püspök­ké szentelte Dr. Irányi László piarista atyát. A történelem el­ső magyar püspökévé, aki arra hivatott, hogy a haza határain kívül élő magyarok lelki gon­dozását ellássa. A szép ceremó­nia fölemelő szavait néma áhí­tattal hallgatta a templom, de amikor a piarista provinciális a szószékről felolvasta Krisztus földi helytartójának, II. János Pál pápának személyes levelét, melyben tudatja a püspöki ki­nevezést, a hívek felálltak és tapssal fejezték ki őszinte örö­müket.” Igen, akkor hangzott fel az első taps, aztán a szentelés be­fejezésekor, amikor az új püs­pök a hívek felé fordult és első püspöki áldásra tárta ki karja­it. Aztán még harmadszor is végighullámzott a templomi taps a padsorokon, hogy föl­­szálljon a boltozatos mennye­zet felé, fel, fel a magasba, egé­szen az Úristen trónusáig, mu­tatni, hogy itt most valami olyan történt, amin örvende­zünk mi szegény, hontalan ma­gyarok, Szűz Mária országá­nak földönfutóvá lett gyerme­kei. Meghatottság tükröző­dött a szemekben, amikor az új püspök teljes főpapi ornátus­­ban az oltár mellől a szószékre lépett, hogy elmondja első fő­pásztori üzenetét híveinek. Ek­kor csattant föl újra a magya­rok tapsa az amerikai főváros kegyhelyének falai között. Ma­gasztos pillanatok, talán túlzás nélkül írhatjuk: történelmi pil­lanatok voltak ezek és ilyen gondolatokkal fordult a püspök is a hívekhez. — Történelmet kezdünk most — mondotta a szertartás után új fejezetet nyitunk a kinti magyarok éle­tében. Mint pontifex, az össze­kötést, az áthidalást tekintem szent feladatomnak, és mint sacerdos felajánlom, áldozatul szánom magam a munkára. Egybegyűjteni és megőrizni — adunare et custodire — a pas­­(Folytatás a 2. oldalon) esmn Volume 94, No. 13 March 29, 1987

Next