Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)
1987-03-29 / 13. szám
94. évfolyam, 13. szám 1987. március 29. AUG 183 LOUIS SZATEZÁRY 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL GQ&H mu] —~ — 1 ■ asárnapfő Catholic Hungarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291 -640) Egyes szám ára: 50 cent A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents BÚCSÚZUNK IRÁNYI PÜSPÖKTŐL 1987. március 14-én, egy nappal március idusa előtt, amikor Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Széchenyi István lelke száll reánk, Washingtonban, Amerika fővárosában eltemettük Irányi Lászlót, a magyar emigráció első püspökét. Nagyon lehetséges, hogy a szabad világban, egyik-másik helyen a március 15-i programon az elhunyt püspököt idézték. A kör bezárult. Aki az Atyától jött, visszatért az Atyához: akit Krisztus küldött, azt Krisztus átölelte és magához hívta. Szinte hallottuk az isteni igéket: „Jól van, hű és okos szolgám, lépj be Urad örömébe . . ." Irányi László, a püspök, visszatért oda. Semmi sem fejezte ki jobban az emigráció reményét, mint a magyar püspök felszentelése. Reményünk az egekbe ért. Várakozásunknak nem volt határa. Új csillagot láttunk és örvendeztünk. És ebben a lelki állapotban elfelejtettük, hogy a püspök is csak egy közülünk, törékeny, gyenge, egzisztenciális lény, mint vagyunk valamennyien. A szimbólumot láttuk és örültünk neki, de nem sejtettük, milyen súlyt jelentett és milyen áldozatot követelt az evangéliumos könyv, a mitra és a pásztorbot így történt. Temetése megdöbbentően hasonló volt püspökké szenteléséhez. Mindenekelőtt azonos volt a hely és azonosak voltak a szereplők. Pio Laghi, a Szentszék washingtoni követe, aki ahonnan elindult. Ahol fehér lepellel letakart koporsója állt, ott térdelt közel négy évvel ezelőtt és megindultan, alig hallhatóan suttogta, hogy vállalja a feladatot, vállalja a küldetést és az azzal járó munkát és áldozatot. Amikor a küldetést vállalta, vállaira tették az evangéliumos könyvet, homlokát megkenték krizmával, püspöksüveget tettek a fejére és kezébe adták a pásztorbotot . . . Ő lett a reményünk, ő lett a vezérünk. Ami történt vele és velünk, azt kifejezte jelmondata: „Adunare et custodice” — összegyűjteni és megőrizni. Összegyűjt és megőriz bennünket szent hitünknek és magyarságunknak, hogy alig négy év alatt Irányi László összeroppant, a test nem bírta tovább; a gyertya csonkig égett és Németországban püspöki látogatása idején utolsót lobbant. Irányi László váratlanul meghalt. Halálával könnyé vált örömünk és letört a reményünk, árvák lettünk. Fehér lepellel letakart, zárt koporsóban, holtan, mozdulatlanul azon a helyen feküdt Irányi László, ahol püspökké szentelték. A rituálé szerint a püspöksüvegnek, az evangéliumos könyvnek és a pásztorbotnak a koporsóján kellett volna lenni.. . püspökké szentelte, végezte a gyászmisét és a szertartást. Az oltárnál körülötte voltak koncelebrációs koszorúban azok a püspökök, akik Irányi Lászlót ismerték, szerették és értékelték: James A. Hickey, washingtoni érsek, Edward J. Herrmann és David E. Foley, washingtoni segédpüspökök, Alvaro Corrado del Rio S.J., hartfordi segédpüspök és James P. Lyke O.F.M., clevelandisegédpüspök, aki ismételten mondogatta: „Nagy ember volt László püspök”. A piarista rend képviseletében a püspökök között volt Joseph J. Kershner, provinciális. Az oltártól jobbra és balra, szép fehér miseruhába öltözve álltak és koncelebráltak Irányi László magyar papjai és szerzetestestvérei, számban mintegy ötvenen. Akik koncelebráltak, csaknem mind jelen voltak püspökké szentelésén is. Ha a temetés nem szombaton lett volna, a magyar papok biztosan sokkal többen lettek volna jelen. A világi hívők száma 300 körül lehetett. Szerettük volna tudni, hivatalosan képviselve voltak-e a görög katolikusok, a magyar reformátusok, más nemzetiségűek és az amerikai kormány, de senki nem tudott felvilágosítást adni. Azt se sikerült megtudnunk, hogy a magyar püspöki kar kifejezte-e részvétét és képviseltette-e magát valamilyen módon. Irányi László elmondotta, hogy a haza és az emigráció párhuzamos vonalak, melyek egymás mellett futnak és a végtelenben találkoznak. Valamiképp úgy éreztük, hogy a halál, a temetés a végtelen, melyben a vonalaknak találkozniok kellett volna! Senki nem tudott semmiféle találkozásról, semmiféle kapcsolatról, a testvériségnek valamilyen jeléről . . . A szentbeszédet Őrsy László jezsuita atya, a Washingtoni Katolikus Egyetem világhírű jogtanára és Irányi püspök jó barátja mondotta. Őrsy atya először angolul, majd magyarul beszélt a püspökről, aki a közösséget formálja és Istennek kedves népévé teszi. Irányi püspök az emigrációban szétszórt magyarokat igyekezett Istennek szent, kedves népévé tenni és ennek a törekvésnek lett az áldozata. Mint annak idején a püspökké szentelés, a gyászistentisztelet is a Szeplőtelen Fogantatás nemzeti kegyhelyének alsó templomában volt. A helyiség általában nem olyan, hogy felemelje a lelket és jó érzést keltsen az emberekben. Építészetileg lehet eredeti és értékes is, de nem szívet-lelket boldogító, örömet, reményt keltő litrugiának nem helye. Az alacsony dongaboltozat szinte agyonnyomja az embert és nem lenne meglepő, ha egyesekben tériszonyt keltene. A barna téglák tömkelege lehangolóan hat; a világítás gyér; minden komor, szomorú, egyhangú, sötét, nyomott, földalatti. Miért kellett éppen ilyen örömtelen helyet választani a püspökszentelésre és a temetésre is? Miért kell nekünk ilyen nagy eseményekkel a föld alatt bujkálnunk? A temetési liturgia ahelyett, hogy fölemelt és megvigasztalt volna, inkább szomorúságunkat fokozta. Az ének oly szegényes, kopott, annyira hétköznapi és antikvárt volt, hogy szégyenkeztünk miatta. Miért nem lehetett magyar az ének a magyar püspök szentelésén és temetésén? Miért nem lehet magyar énekkart szerezni az ilyen szertartásokra? Vannak fiatal magyar papok, akik képzettek liturgiában és éneklésben, érzékük van a rendezéshez és a szent cselekmények irányításához. Miért nem lehet őket felkérni ilyen alkalmakkor? A hívek imája miért nem lehetett eredeti és magyar? Az új liturgia sok lehetőséget ad, hogy szertelenség és túlzás nélkül, áhítatosan és örömmel fejezzük ki érzéseinket és használjuk szokásainkat az ilyen alkalmakkor. PL a felajánlási körmenettel szinte illusztrálni lehetett volna azt, amit Őrsy atya mondott szentbeszédében — Irányi László rövid püspöksége a magyar emigrációt Isten kedves, szép népévé tette. És a koporsónál „ebből a kedves, szép népből” két vagy három reprezentáns búcsút mondhatott volna a püspöknek és megköszönhette volna neki, amit tett vagy igyekezett tenni. . . Nagy sajnálatunkra nem tudtunk kimenni a temetőbe, de örömmel hallottuk, hogy a nyitott sír mellett Végvári Vazul atya vezetésével megható, művészi, valóban magyar szertartás volt. Némi kárpótlás azért, ami az altemplomban nem történt meg. Ezeket a megjegyzéseket nem azért tesszük, hogy bárkit is elmarasztaljunk, hanem hogy a jövőre készüljünk. Mert „meghalt a püspök, éljen a püspök!” Imádkozunk és reménykedünk, hogy új püspököt kapunk, aki folytatja a megkezdett munkát. Mert liturgikus hasonlattal élve, Irányi László rövid, törékeny püspöksége olyan volt, mint az antifóna, a bevezető ének. Az antifóna rövid szöveg és dallam, de valamiképp benne van az egész zsoltár, amit majd énekelünk; benne van a zsoltár tanítása, előre jelzi, hogyan énekeljünk és miért énekelünk. Az antifónát nem feledhetjük el, ha az Istent szép énekkel akarjuk dicsérni. Irányi László rövid püspökségét se feledhetjük el, ha az emigrációban, új püspök vezetése alatt, Isten szép magyar népe akarunk lenni! A RAVATAL A GYÁSZMISE KÖZBEN PIO LAGHI PÁPAI NUNCIUS Pár hónap múlva lett volna a püspökszentelés negyedik évfordulója ... És ma vígasság helyett, jubileumi köszöntők helyett búcsúztatjuk őt. A váratlan hírtől még mindig kábán állunk a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás altemplomának boltívei alatt és könnyeinken keresztül nézzük a ravatalt. . . * Igen, 1983. július 27-én azon a helyen folyt le a szertartás. Ott borult arcra az új püspök, a világban szétszórt magyar hívek püspöke, az oltár lépcsőin, hogy ősi szokás szerint így hallgassa végig a Mindenszentek litániáját. Majd pár lépésnyire onnét térdelt imába merülve és ott tartották feje fölé az evangéliumos könyvet, ezzel szimbolizálva az igehirdetésre való küldetést, miközben Pio Laghi pápai nuncius a püspökszentelés szavait mondta, hogy végül kézrátétellel továbbítsa a Szentatya főpásztori kinevezését és püspökké szentelje Dr. Irányi Lászlót. És ott, igen ott az oltár előtt zajlottak le a püspökszentelés legbensőségesebb pillanatai: amikor a pápa küldötte átadta az új püspöknek a pásztorbotot, fejére tette az insulát és ujjára húzta a püspöki gyűrűt, hogy utána békecsókot váltson vele. Ekkor zúgott fel másodszor a taps a templomban, de ezen az Isten házában szokatlan örömkitörésen akkor senki sem ütközött meg. Tapsoltak a hívek és tapsoltak a koncelebráló papok is. Mosoly ült minden arcon és a szívek mélyéről fakadó belső derű kikívánkozott mindenkiből, aki részt vett a szertartáson. Krisztus Urunk vidám, tiszta lelkeket kívánt maga körül látni, akik tudnak örülni a másiknak és szeretettel vannak egymás iránt. A jeruzsálemi bevonuláskor kacagó, integető emberek lengették a Mester felé az üdvözlés húsvéti pálmaágait és bizonyára ők is tapsra ütötték tenyerüket, hogy kimutassák érzéseiket. Három és fél évvel ezelőtt ott a washingtoni szertartáson is a szeretet és a boldogság megnyilvánulása volt ez a taps: a szereteté egy valóban szeretetreméltó igaz ember iránt, és a boldogságé afölött, hogy a történelemben először a nagyvilágban szétszórt, hazától távolra szakadt magyaroknak is van lelki vezetőjük, van püspökük. Azt írtam, másodszor ekkor hangzott fel a taps a templomban a püspökszentelés közben? Igen, már egyszer előbb is tapsra verődtek össze az imádkozó kezek, spontán ünneplésre. De hadd idézzem föl az akkori beszámolót, hadd szálljunk vissza gondolatban ahhoz a verőfényes júliusi naphoz, amikor magyar világ volt az amerikai fővárosban és még a nap is szebben sütött ránk, árva magyarokra, amint gyülekeztünk a hatalmas washingtoni katedrális előtt. Hogy aztán bevonuljunk az altemplomba — ahol boldog emlékű Mindszenty József is misézett ittjártában — és együtt énekeljük a karral az első magyar „emigrációs” papsök felszentelésén: Te Deumlaudamus — Téged Isten dicsérünk! „Sok száz magyar és amerikai hivő vett részt a szertartáson — olvasom a Vasárnap régi számát —, mellyel Laghi érsek, a pápa képviselőjeként püspökké szentelte Dr. Irányi László piarista atyát. A történelem első magyar püspökévé, aki arra hivatott, hogy a haza határain kívül élő magyarok lelki gondozását ellássa. A szép ceremónia fölemelő szavait néma áhítattal hallgatta a templom, de amikor a piarista provinciális a szószékről felolvasta Krisztus földi helytartójának, II. János Pál pápának személyes levelét, melyben tudatja a püspöki kinevezést, a hívek felálltak és tapssal fejezték ki őszinte örömüket.” Igen, akkor hangzott fel az első taps, aztán a szentelés befejezésekor, amikor az új püspök a hívek felé fordult és első püspöki áldásra tárta ki karjait. Aztán még harmadszor is végighullámzott a templomi taps a padsorokon, hogy fölszálljon a boltozatos mennyezet felé, fel, fel a magasba, egészen az Úristen trónusáig, mutatni, hogy itt most valami olyan történt, amin örvendezünk mi szegény, hontalan magyarok, Szűz Mária országának földönfutóvá lett gyermekei. Meghatottság tükröződött a szemekben, amikor az új püspök teljes főpapi ornátusban az oltár mellől a szószékre lépett, hogy elmondja első főpásztori üzenetét híveinek. Ekkor csattant föl újra a magyarok tapsa az amerikai főváros kegyhelyének falai között. Magasztos pillanatok, talán túlzás nélkül írhatjuk: történelmi pillanatok voltak ezek és ilyen gondolatokkal fordult a püspök is a hívekhez. — Történelmet kezdünk most — mondotta a szertartás után új fejezetet nyitunk a kinti magyarok életében. Mint pontifex, az összekötést, az áthidalást tekintem szent feladatomnak, és mint sacerdos felajánlom, áldozatul szánom magam a munkára. Egybegyűjteni és megőrizni — adunare et custodire — a pas(Folytatás a 2. oldalon) esmn Volume 94, No. 13 March 29, 1987