Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-05-17 / 20. szám

6. oldal Dr. Zsuffka Victor: Zichy Mihály, a cári udvar festője (ZALA, 1827. OKTÓBER 14. -­ SZENTPÉTERVÁR, 1906. FEBRUÁR 29.) Egy Somogy megyei faluban született Zichy Mihály. Zseniá­lis tehetsége már igen korán jelentkezett nála. Gyermekkorában is mindig képekkel szeretett játszani. Korán elvesztette édes­anyját s ezzel igen szegényes viszonyok közé került a család. Szerencsére ott volt a közelben Zichyfalva, ahol boldogult nagy­apja hires könyvtára is állt. Ebben a könyvtárban találta meg a gyermek Zichy az 1800-ban nyomtatott hatalmas képeskönyvet, a „Versuch über die Costume der Völker" címűt. Ettől a könyvtől kapott ihletet és ekkor szerezte meg a tehetséges gyermek az első művészi tudását. A könyvet magával vitte Veszprémbe is, ahol a piaristáknál járt gimnáziumba. A jó piarista atyáknak azonban nem sok öröme telt a fiúban, mivel nemcsak hogy túlságosan eleven természetű volt, de emellett igen rosszul tanult s minden idejét — amint az atyák mondták — haszontalan pamacsolásra fordította. Mégis átengedték az osztályokon, főleg azért, hogy minél előbb szaba­duljanak tőle. Amikor Pestre került az ifjú Zichy, még gyengébben állott tanulás dolgában s ennek megint a fő oka az volt, hogy a festő­művészek egészen lekötötték minden idejét és érdeklődését. Az egyetemet is egészen elhanyagolta és csak akkor érezte magát elemében, amikor 1842-ben Marastoni Jakabhoz került. Ez föl­ismerte benne a nagy tehetséget s mint maga Zichy mondotta későbben: „szította benne lángra a pislogó parazsat, amelynek melege még most is, bár a hamu ijesztőleg halmozódott fel, éltető­­leg hat rá”. A Zichy család azonban nem nyugodott bele a pályacserébe, hanem kényszeríteni akarta az ifjút, hogy végezze el a jogot és „nemes emberhez illő” pályára lépjen. Fölvitte hát Bécsbe a té­kozló fiút, de éppen ott került — a család szempontjából — igazán rossz helyre. Bécs akkoriban a közép-európai festőművészetnek egyik fellegvára volt. Zichy Mihály, amint odakerült, azonnal szakított a ráerőszakolt tanulmányokkal, sőt családjával is, és véglegesen a művészetnek adta magát. Waldmüller tanárhoz került, és az ő iskolájában szabadult meg először a béklyótól, amely tehetségét mind ez ideig teljesen megbénította. Waldmüller a természet megfigyelésére, alapos ta­nulmányozására utalta növendékeit. Ezért természetesen meg is nehezteltek rá az akadémia mindenható urai, s azt hangoztatták, hogy Waldmüller hiába hirdeti a természetesség művészi evangé­liumát, még egyetlen tehetséges festő sem került ki az iskolájából. Erre a kihívásra Waldmüller azzal válaszolt, hogy bemutatta Zichy Mihálynak két akkori festményét: „A meggyógyult leány”-t és a „Haldokló lovag”-ot, mire Waldmüller támadói azonnal be­vonták a hadi lobogót. A „Haldokló lovag” c. képet megvette az osztrák Műegyesület s ezzel megadta a fiatal festőnek a módot, hogy tovább tanul­hasson. A bécsi nagy sikert azonban követte egy olyan kudarc, amely nagyon elszomorította Zichyt. A képét megvette a Nemzeti Múzeum, de a pesti kritika erősen támadta amiatt. Ez volt Zichy nyilvános fellépésének első, de annál fájdalmasabb keserűsége, főleg azért, mivel otthon, hazájában érte. Sajnos azonban még sok más fájdalom is érte őt hazai részről, még akkor is, amikor hír­nevének a zenitjén állott. Bécsben is rosszabbodott a helyzete. Ott meg a magyar mű­vésztől irigyelték meg a sok siker dicsőségét. Ekkor történt, hogy I. Miklós cár öccsének leánya számára kerestek rajztanárt, és Waldmüllert kérték fel erre az állásra. Az öreg mester azonban, akit egész múltja Bécshez kötött, nem akart vállalkozni és maga helyett Zichy Mihályt ajánlotta, így jutott el messze külföldre az a magyar festő, akinek minden érzése, minden vágya és gon­dolata magyar volt és az idegenben is mindig az maradt. Sajátsá­gos tragikum rejlett ebben, és ez volt Zichy Mihály tragikuma. A nagyhercegnő barátsága nem tudta megvédelmezni az udvar irigysége ellen, és ő maga sem tudott beilleszkedni a despotikus környezetbe. Otthagyta tehát állását, de megmaradt az orosz fővárosban. Egy éven keresztül nagy nélkülözések közepette élt Zichy, de mindig hű maradt művészi hivatásához. Mellékesen egy fényké­pésznél kereste meg mindennapi kenyerét. Később azonban egy­néhány skicce és készülő kompozíciója ismét feléje terelte a köz­figyelmet. így történt, hogy egy napon hivatalos meghívást kapott a cár udvarába és a cár megbízást adott neki, hogy az ud­varát rajzolja meg tréfás képekben. Amikor Zichy elkészült a meg­rendeléssel és bemutatta azt egy albumban (Gacsinai krónika) az uralkodónak, az valósággal beleszeretett a művészbe. Mint­hogy azonban „komoly” munkát is akart tőle látni, megbízta az oltenicai ütközet megfestésével. A kép elkészülte után a cár állandóan magához kötötte Zichyt. Mégis előfordult egy alkalommal, hogy majdnem elvesztette a cár kegyét. Történt pedig ez egy művészi tréfája miatt. Vala­hogy rájött, hogy a krími háborúban harcoló katonatiszt neje két fényképet készíttetett magáról: egy egészen kicsit, melyet el­küldött férjének, és egy nagyot, amit otthoni szeretőjének aján­dékozott. Zichyt felháborította ez az aljasság, és egy rajzban adott kifejezést indulatának. A rajzon egy kórházi ágyon fekszik a férj és szeretettel nézi nejének fényképét, de nem veszi észre, hogy bekötött fejének az árnyéka a falra esik, és ez az árnyék két nagy szarvba csúcsosodik. — Amikor a cár meglátta ezt a rajzot, módfelett felháborodott. „Nem tűröm, hogy katonáimból gúnyt űzzenek! ” — kiáltotta. Valahogy megértették a cárral, hogy milyen forrásból fakadt ez a gúny és így enyhült a haragja. A képet a kö­vetkező felirattal küldte vissza: „Legyen ezentúl is elmés, de ne legyen többé gonosz”. Miklós cár halála után II. Miklós cár fogadta kegyeibe Zichyt. Különösen akkor, amikor elkészítette részére a híres vadász­albumot, amely huszonhat nagy képből állott. Ezután még eltar­tott vagy három esztendeig, amíg Zichy anyagi helyzete meg­szilárdult. 1858-ban felszólította Voronzov herceg, hogy menjen el hozzá, a palotájába: megkap mindent, 2000 rubel évi fizetése lesz. A herceg nem kíván mást, csupán annyit, hogy elsősége legyen minden festménye megvásárlásánál. Az udvarnál neszét vették a dolognak és hogy elejét vegyék az „elpártolásnak”, kinevezték Zichyt — 1859 elején — II. Sándor cár udvari festőjének 6000 rubel évi fizetéssel. A cár kegye ezúttal megóvta őt jó időre attól, hogy az udva­roncok szeszélyeivel törődjék. Ugyanis az udvaroncok nehezteltek rá a legjobban a „krónikái" miatt, hiszen ezeken a rajzokon nem mindig szerepeltek előnyösen. Egy időben Liever báró fel is szólí­totta, hogy kímélje az udvarhoz tartozók érzékenységét. A cár azonban — amikor erről értesült — azt mondta Zichynek: „Ne törődjék velük, én vagyok az ön műveinek egyetlen cenzora, senki más!” . No, de mégis eljött az idő, amikor még a cár sem védhette meg Zichyt. Már 15 éve állt a cár szolgálatában, amikor az iri­gyeknek sikerült tőle elidegeníteni. A festő fizetésemelést kért, és az akkori udvari miniszter szerénytelennek mondta Zichy óha­ját. A felelet az lett, hogy Zichy Mihály beadta lemondását. A cár­ral pedig elhitették, hogy a fizetésemelés csak ürügy volt, mert az angol trónörökös ajánlatát akarja elfogadni. A cár elhitte a ra­vasz vádat és megsértődött, elfogadta a festő lemondását. Ezért Zichy rövid párizsi tartózkodás után csakugyan elfogadta a walesi herceg meghívását a skóciai vadászatokra. A legfényesebb ajánla­tot tette a herceg, de a festő azzal indokolta a visszautasítást, hogy nem akarja a cár érzékenységét megsérteni azzal, hogy más udvar ajánlatát elfogadja. Inkább megmarad szabad és független művésznek. Ezután visszatért Párizsba és ott hat esztendőt töltött el. Itt alkotta leghatalmasabb alkotásait és itt élhette ki szíve vágyát, hogy teljesen magyarnak érezhette magát. Lelke lett a „Magyar Egyesületnek”, s amikor 1879-ben Szeged városát a nagy ka­tasztrófa érte, ő rendezte a nagy operában azt az ünnepséget, amely a földig sújtott magyar városnak első nagy segítségét hozta: 250 000 frankot. Ebben az időben támadt az a gondolata, hogy végleg hazamegy Magyarországra és ott fogja leélni hátra­lévő napjait. Haza is ment és Zalán dolgozott csendes vissza­­vonultságban. Többnyire magyar témájú festményeket készített, amíg be nem állt egy újabb fordulat az életében. II. Sándor cár halála után — akit a nihilisták megöltek —, utóda, aki sohasem szűnt meg Zichy művészetéért rajongani,­­ felkereste őt azzal az ajánlattal, hogy térjen vissza a pétervári udvarhoz — de egészen más feltételek mellett. Felajánlottak Zichynek 12 000 rubel évi fizetést, továbbá 2000 rubel lakbért, s megengedték neki, hogy ünnepi alkalmakkor a saját díszmagyar ruhájában jelenjen meg. Ezenkívül szabad bejárást biztosítottak neki a cári palota termeibe, szóval olyan pozíciót kínáltak fel a művésznek, amilyet még aligha kapott udvari festő. Zichy elfogadta az udvari ajánlatot és visszatért az orosz fővárosba. III. Sándor úgy fogadta, mint régi bizalmas barátját, és II. Miklós cár nemkülönben elhalmozta kegyeivel. Zichy Mihály itt élte le hátralévő életét. Emlékezzünk - Hungary Remembered A magyar forradalmi iroda­lom egy kitűnő drámával gaz­dagodott. A sok regény, törté­nelmi leírás és dokumentációs anyag óriási tömege mellett ki­emelkedik ez a dráma, amely 30 év után a jelenkor fényszó­rójába helyezi a már-már törté­nelmi emléknek tekinthető ma­gyar szabadságküzdelmet. Svájcban három idegen nyelven (németül, franciául és olaszul) a régen elhalt Rév. Dá­nér Lajos írta a magyar forra­dalomról az első drámát „Piros fehér zöld ” címmel. Azt hiszem, nem is jelent meg magyarul. Szablya Ilona és menye, Marcey Painter Szablya drámá­ja a magyar származású ameri­kaiakhoz és leszármazottaikhoz szól, Tollas Tibor költeményei­nek beillesztésével. De szól a dráma a jelenkor könnyen felej­tő amerikai közvéleményéhez is, amelynek lelkiismeretét felpisz­kálja az írók felkiáltása, akik szégyellték, hogy az amerikai szabad világ, akárcsak az euró­pai, cserbenhagyta a tettek me­zején a magyar nép szabadság­küzdelmét. A dráma hősei a magyar forradalom életre hívott árnyai, akik megszólaltatják az előz­mények kínos szenvedéseit, a rettegést, a börtönt, a szenve­déseket, és felfedte az ÁVH gúnyos, magabiztos mosolyát, amely abban a hitben alkal­mazza terrorját, hogy ILJA EHRENBURG szavaival meg­változtassa az embert. „Pók foltozza be a csen­det”, a nép összeszorított fog­gal, Sztálin halálának örömében reménykedve várja az enyhülé­sek bekövetkeztét, hogy abból eljusson a függetlenségig és a belső szabadságig. „Senkiben sem lehetett bíz­ni” — sóhajtott fel az egyik szereplő, és a másik „gyengéd szemekkel nézi vörös nyakken­­dős fiát, a kis úttörőt, mert nem tudja, hogy elérkezett-e a perc, amikor megmondhatja, hogy minden hazugság.” „És nevess minket, kik most is csatázunk, Hiszen hiába akarat, erő. A törpeagyú szörnyek kora jó már”. Akárcsak a jelenkorban, a múlt hőseinek szavai ma is aktuálisak: mindent elkövettek, hogy Nyugat felé azt mutassák, milyen megelégedettek és bol­dogok vagyunk, mert egy kom­munista államban mindenkitől elvárják, hogy „szükségszerű­en” boldog legyen. A dráma kitűnően vezet bennünket október 23-nak „fé­nye” felé, s „a szolgaságból fényt derítünk fegyver nélkül is győztesek”. Az orosz beavat­kozás után alkalmi gúnnyal ki­áltja a világ felé: „egyetlen kül­földi alakulat, mely a forrada­lomban fegyverrel kelt Magyar­­ország védelmére, orosz volt”. Mert számosan voltak a tan­kokba kényszerített szovjet ka­tonák között, akik a forrada­lomért fogtak fegyvert. A menekülés káoszában, főleg a szabad világ megértő szívei felé, keserűen szól a drá­ma egyik árnyalakja: „Ott áll­tam a korlátnál, és sós könnye­im a sós tengerbe hullottak, ahogy visszanéztem búcsút mondva Európának, a hazá­nak.” A dráma kiáltó emlékezte­tő az irodalmi máglyába cso­magolva, hogy tömören nyújtsa mindazokat az ismereteket, amelyek lassan belevesznek az évek homályába. Szablyáék drámája élővé teszi az eseményeket, és nyu­gati szemlélettel, de magyar szívvel adja hírül a világnak, amire emlékezni kell. Dr. Töttösy Ernő * A darab akár angolul, akár magyarul megrendelhető a szer­zőktől a következő címen: Helen M. Szablya 4416 - 134th Place SE Bellevue, WA 98006 Ára: 12 USA-dollár plusz 1,50 dollár szállítási költség. Októberben jelent meg magyarul Szablya Jánosné könyve: AZ 56-OS CSERKÉSZCSAPAT Ifjúsági regény a forradalom történetéről az amerikai Magyar Cserkészszövetség kiadásában. Ára: 7 USA-dollár plusz 1 dollár szállítási és kezelési költség. Megrendelhető: Helen M. Szablya 4416 — 134th Place SE, Bellevue, WA 98006 Telefon: (206) 643-1023 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1987. május 17. Vajda Albert: Alvilági beszélgetés Leninnel — Lenin? — kérdezte tűnődve a nyilvántartási hivatal tiszt­viselője. — Hm ... Lenin! Ujjai végigfutottak a hófehér kapcsolótáblán. A hatalmas képernyőn fények villantak, azután ismét elsötétült. — Sajnálom — fordult felém a tisztviselő —, Lenin nevű egyén nem szerepel a nyilvántartásban. — Talán úgy, hogy Uljanov — mondtam. — Vlagyimir Iljics Uljanov. Az ujjak megint végigzongoráztak a komputeren. A képer­nyő felvillant, megjelent rajta a szöveg: „Vlagyimir Iljics Ul­janov, életre kelt 1870. április 22-én Szimbirszkben, befejezte oda­lent 1924. január 21-én. Még ugyanazon a napon felérkezett, azóta a foglalkozásának megfelelő bün­tetőin­tézet lakója.” — Szóval ezzel az egyénnel óhajt beszélni? — kérdezte a tiszt­viselő. Bólintottam. Megnyomott egy gombot, gyorslift vitt lefe­lé, és a következő pillanatban már piros falú szobában ültem ké­nyelmes karosszékben, és egy magas, rézvörös arcú ördög beve­zette Lenint. — A beszélgetési idő tizenöt perc — mondta a vörös képű és eltűnt. Lenin leült velem szemben és rámfüggesztette tekintetét. Olyan volt, mintha földi fényképeit nem retusálták volna. Sárgás pergament bőrrel, őszülő kecskeszakállal, kopaszon. — Maga fentről jött? — kérdezte kissé rekedten. — Interjút akar csinálni velem? Tessék, kérdezzen. Mint hallotta, tizenöt percem van. — Meg sem kérdi, hogy milyen laptól jöttem? Vállat von. — Nem érdekel. Idefent. .. akarom mondani, idelent az ilyen kérdések lényegtelenné válnak. Kapitalista újság vagy kommu­nista napilap, nem érdekel. Kérdezzen és én felelek. — Lépést tart ön halála óta a földi eseményekkel? — Sajnos, igen. Ez is egyike itt a büntetéseknek. — Ön sokat írt a világ jövőjéről. Most, hogy visszatekint az elmúlt hét évtizedre, mi az érzése: megvalósították-e a világ egy részében az ön elképzeléseit? — Egy jóslatom száz százalékig bevált. — Szabad kérdeznem, melyik? — A kapitalisták szállítják a kendert ahhoz a kötélhez, amelyre fel fogjuk akasztani őket. — És a többi? Úgy alakult-e a Szovjetunió élete, ahogyan ön azt elképzelte? — Más az elmélet és más a gyakorlat. — De amíg ön élt és irányított, addig ezt az elvet nem vallot­ta. — Más az elv és más az igazság. — Azt hiszem erről a témáról egyetlen művében sem írt. — Más a mű és más az őszinteség. — Azt akarja ezzel mondani, hogy az ön által felállított dog­mák, irányelvek, elképzelések nem álltak gyakorlati talajon? — A tudomány ma sokkal fejlettebb fokon áll, mint az én időmben. Ma minden új tudományos elméletet kísérletekkel kí­vánnak bizonyítani és a kísérleteket előbb tengeri malacokon, egereken, patkányokon végzik, csak azután az embereken. — Tehát az a véleménye, hogy a leninizmust is előbb így kel­let volna útjára indítani? — Erre a kérdésére csak saját idézetemmel felelhetek: „Nem tudom.” Ugyanezt mondtam a kommunista internacionálé II. kongresszusán 1920-ban, amikor megkérdezték tőlem, hogy el­képzelhető-e az opportunista elemek teljes felszámolása. Meg­jegyzem, ez azon kevés állításom egyike, amely ma is megállja a helyét. — Az ön halála után Sztálin teljhatalommal vezette az or­szágot és a leninizmus mellé, sőt fölé helyezte a sztálinizmust. Mit szól ön ehhez, innen felülről. . . akarom mondani, alulról? — Erre a kérdésre nem felelek. Voltak elképzeléseim, ezt sen­ki se tudja letagadni. Egyenlőséget hirdettem az emberek között. És nem én voltam az első, aki rájött, hogy ez képtelenség. Csak egyet lehet elérni. — Mit? — Hogy másokat ültessünk a tömeg nyakára. Fel lehet akasztani a királyokat, el lehet űzni az arisztokratákat és nagy­tőkéseket, de helyüket más jelszavakkal, ám ugyanazon módsze­rekkel elfoglalják az új társadalmi rend opportunisták A tömeg és a nyak, amelyre ránehezednek, változatlan marad. Ez külö­nösképpen vonatkozik az én egykori hazámra, ahol a nép évszá­zadok óta megszokta, hogy valaki csattogtatja feje felett, sőt a hátán a kancsukát. Amíg a cár atyuska tartotta a korbács nyelét, addig az ő kezét csókolták, amikor én vettem át, az enyémet, utána Sztálinét, Hruscsovét, Brezsnyevét... A kéz változik, a kancsuka marad. És az orosz nép térdet-fejet hajt ma is . .. Néz­zen csak körül, minden szomszédos államban volt lázadás, felke­lés, a keletnémetek, lengyelek, csehek . . . nem beszélve az ön or­szágáról, hiszen maguk, magyarok, 1956-ban igazán bebizonyí­tották, hogy nem bírják a rabszolgaságot... Csak a Szovjetunió­ban tűrnek mindent birkatürelemmel. — Ne haragudjék, de szavaiból úgy veszem ki, hogy ön nem helyesli azt, ami a Szovjetunióban zajlik. így van ez? — Idelent nincs vélemény, mert mindent egészen más meg­világításban lát az elítélt. Amíg éltem, azt hirdettem, hogy a burzsoá államgépezetet szét kell zúzni, helyébe proletár állam­­gépezetet kell állítani. De ezt akkor másnak képzeltem. — És ma? — Ma már nem képzelek semmit. Megborzongok, valahány­szor hallom, hogy emlegetik nevemet. — Azt hiszem, ezzel nem áll egyedül. A földön is sokan meg­­borzonganak az ön nevének említésére. Megenged még két kér­dést, mielőtt lejárna az időnk? — Tessék, kérdezzen. — Ha újra születne, ismét forradalmár és népvezér akarna lenni? — Beszélgetésünk kezdetén megmondtam, hogy ma már tu­dom: más az elmélet és más a gyakorlat. — A leninizmus esetében ezt minden gondolkodó ember már régen tudja. — De ez csak az emberiség jelentéktelen kis hányada. Mert ezen a vonalon nem változott semmi, uram. A nagy tömeg ma sem képes gondolkodásra. Mi a második kérdése? — Milyen büntetést mértek idelent Vlagyimir Iljics Leninre? — Tilos üzemi titkokat elárulnom. Annyit azonban mondha­tok, hogy vannak fizikai kínzások, égető tűz, forró szurok, tépés, csavarás, kerékbetörés ... Mindez, egy idő után, elviselhető . .. De van egy kibírhatatlan büntetés ... — Éspedig? — Naponta tizenkét órán át kell olvasnom saját művei­met ... magyar fordításban. Az ajtóban megjelent a rézvörös ördög. Lenin felállt és eltűnt... Én pedig felébredtem.

Next