Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)
1987-11-15 / 43. szám
6. oldal Sajgó Szabolcs: „Élmény együtt lenni” Cserkészvezetők konferenciája Buffalo, 1987. október 10-11. Teleki Pál mondta egyszer: „Mindig azt tapasztaltam, hogy ahol az emberek között szeretet van, ahol az emberek szeretettel kapcsolódnak egymáshoz, onnan alkotó lendület, vállalkozási szellem indul ki.” Benne van ebben a kijelentésben az is, hogy egy közösséget jellemezzen az alkotólendület és a vállalkozószellem, ahhoz fontos, hogy tagjait a baráti szeretet szálai fűzzék össze. „ Ez jut az eszembe, ha visszagondolok az Egyesült Államok és Kanada keleti és középső részein élő magyar cserkészvezetőknek az évi konferenciájára, ami idén is október második hetének végén zajlott le közel száz részvevővel, bensőséges és baráti légkörben a New York állambeli Buffalóban. „Azért vállalom a sok órás autózást, a rövid éjszakát, a kialvatlanságot és a kiadásokat — mondta érkezéskor az egyik részvevő —, mert élmény együtt lenni, látni a többieket, beszélgetni velük, eltölteni együtt a hétvégét!” „Meg aztán bogarakat is teszünk itt egymás fülébe, egymás jó ötleteit igyekszünk otthon megvalósítani” — tette hozzá valaki más. Szombaton kora délután kezdődtek a megbeszélések, a magyar piarista atyák jóvoltából ismét a megszokott helyen, Buffalónak egy nyugodt, árnyas mellékutcájában a Calasantius School könyvtártermében. Az első téma már többször szerepelt az elmúlt években, de időszerűsége miatt ismét napirendre került: a 17-25 éves korú, nem vezető cserkészfiatalokkal való foglalkozás programjának továbbfejlesztése és gyakorlati megvalósítása. A vajúdó program (és gyakorlat) fő szempontjai: a) az emberépítés (segítség a fiataloknak önmagukra találni, pályát és társat választani, világnézetet kialakítani és Istenre rátalálni), b) a magyarságtudat fejlesztése (a történelem, valamint az általános magyar és népi kultúra ismeretének gyarapítása, a magyar sorskérdések megismerése, a magyarság és a befogadó ország értékeinek összehasonlítása), c) a szolgálat (a cserkészcsapaté, a helyi magyar közösségé, a magyar érdekeké, a szociális problémáké), d) a természet ismerete (portyázások, táborok) és védelme e) valamint a szórakozás (kulturált és pihentető módok, utazások). A közös és munkacsoportos megbeszélést az egész konferencia szervezője irányította, dr. Grynaeus Péter. A következő téma a Magyarország határain kívül élő valamennyi magyarnak — különösen az emigrációban szétszórtan élőknek — közös gondja volt: hogyan is ápolhatjuk és tarthatjuk meg a magyar nyelvet a családban, hogyan adhatjuk tovább a következő generációnak. Először dr. Forgách Péter számolt be arról, miként kapta és őrizte idegen nyelvű környezetben ő a magyar nyelvet, s főleg hogy hogyan adja tovább japán származású, csak angolul beszélő feleségétől született gyermekének, aki négyéves korára már folyékonyan beszél magyarul, angolul és — kissé meglepő, de így igaz — kínaiul. Dr. Gerencsér István piarista atya, a Calasantius School alapítója, hozzászólásában négy dolgot hangsúlyozott: a szép Versek (főleg Arany Jánostól) rendszeres elmondását, felolvasását gyerekeknek egészen kis kortól, az új és új népmesék es nem unt mesélését, a magyar énekek, népdalok minél bőségesebb tanítását és a népi táncok megtanítását. A következő hozzászóló fájdalmas problémát érintett: tizenéves leánya (aki éppen iskoláskorba érve került el Magyarországról) azért akarja „elfelejteni”, hogy magyar, s azért nem szívesen megy magyarok közé, mert ,,a magyarok mindig csak veszekszenek”. Némethyné Keserű Judit jóvoltából fűszerezte meg ezt a megbeszélést egy puszta érdeklődésből magyarul jól megtanult „sült amerikainak” néhány magnóra vett vicce, melyeket „természetesen” magyarul mondott el, s melyek megértéséhez a kisebbségi magyar sors belső ismerete is szükséges. Este a szobatábortűz keretében az aradi vértanúk szellemi végrendeleteinek egy-egy kiemelt mondatával emlékeztünk a magyar szabadságharc múlt századi hőseire s arra, hogy fájdalmas, de ragyogó örökségük a miénk, hogy mindig büszkék lehetünk rájuk, s hogy példájuk irányt mutat és kötelez. A hagyományos szombati irodalmi est vendégei — Füry Lajos író és Tollas Tibor költő — ugyancsak a szobatábortűz keretében gazdagították az összejövetelt felolvasással és történelmi tények, összefüggések felidézésével. A tábortüzet hajnalba nyúlóan baráti beszélgetések, a hallottak megtárgyalása, a tapasztalatok kicserélése, a különböző cserkészcsapatok gondjainak átgondolása, valamint tánc és éneklés követték. „Vasárnap és ünnepnapokon minden cserkésznek — vallásfelekezete szerint — istentiszteleten kell részt vennie”. A cserkészélet szabályai 63. pontjának szellemében a vasárnap reggeli közös program misével, istentisztelettel kezdődött. A szentmise közösségét P. Ádám János S.J. prédikáció alatti szavai segítették felébredni: a közismert „Latyak bá” most halt meg, Jámbor Lajost nemrég agyvérzés érte... — az egész magyar cserkészet idősebb, még otthon felnőtt vezetői most már igen hamar kiállnak; készen vannak-e a fiatalok a stafétabot átvételére? A vasárnapi első megbeszélés témája a kábítószerek, az alkohol és a dohányzás voltak, valamint ezek használata és a használatukból eredő problémák jelentkezése a káros társadalmi befolyásoknak is kitett cserkészfiatalok körében, továbbá az általános statisztikai mutatókkal összehasonlítva megnyugtató helyzet a cserkészetben, s hogy ennek ellenére milyen feladataink vannak ezen a téren. „A legtöbb iskolában nem gondolnak arra, hogy a gyerekek és a fiatalok tudomására hozzák, milyen messzemenő jogi és társadalmi következményei vannak annak, ha valaki kábítószeres ügybe keveredik. Hogy még egy gyerekkori butaság is egész életre megbélyegezhet valakit, elvéve lehetőségét a jobb iskolákba, munkahelyekre való fölvételtől... — mondta a nagyszerű bevezetésével hosszú, élénk eszmecserét indító és irányító ifj. dr. Vajtay István. A jelenlévők nagyon erősítették egymást, hogy az ebben a tekintetben is példás, a nemeseik elváró, hanem a cserkésztörvények szerint és szellemében akár a legkevesebb szeszes italról is (amikor annak nincs helye) lemondani képes és készséges vezetés az igazán hiteles. S hogy mindenféle kettősségnek még a látszatát is kerülni kell, ha eredményesen akarunk nevelni. Az utolsó megbeszélés kora délután kezdődött, témája: a magyar cserkészet 2000 után — a XXI. század cserkésze. Előadása címéül Krizsán Árpád ajánlotta: „Nem lesz magyar cserkészet 2000 után”. A kihívó és nem túlságosan teátrális bevezetést követően rátért annak taglalására (mire másra térhetett volna egy fiatal magyar cserkészvezetőkkel teli terem tényével szembenézve s azt tudatosítva, hogy 2000-től csupán tizenhárom év választ el?), hogy miért lesz mégis magyar cserkészet 2000 után, s hogy ez a jövő mennyire tőlünk függ. „Mi történik, ha például Bodnár Gábort elüti egy autó? Ki veszi át tőle a munkát? Amit ő végez, a feladat egész embert kíván. Ki teheti meg, hogy fizetés nélkül ráadja erre a munkára az életét? Valószínűleg munkaközösségnek kell majd végeznie, amit Bodnár Gábor most egyedül csinál...” — szálltak fennhangon a KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Thiery H. Hona: Hazafelé Anyagilag független volt, mint egy nagy kutatócég könyvtárosát érte utol a nyugdíjas kor.. Most tudását és egy élet tapasztalatait itt hasznosította: átformálta a könyvtárt, lejárt a konviktusba segíteni, ahol szívesen fogadták és használhatták munkáját, így lassan mindenki megismerte és egy kicsit mindenkinek ő lett a nagymamája. A nagymama nem tudott semmit a tanári szoba problémájáról és így mitsem sejtve kopogott be az irodájába, ahol még mindig folyt a vita. Zavartan mentegetőzött, amikor látta a felhevült arcokat. „Bocsánat ha zavarok, nagyon rövid leszek. Igazgató úr kérem — fordult az igazgatóhoz, lehetséges volna-e, hogy a karácsonyi szünidőre unokáimat hazavigyem Magyarországra? Szegény bátyám súlyos beteg... nagyon szeretné látni őket... ki tudja...” Itt zavartan elhallgatott. Csönd állott közéjük, de egy pillanaton belül az igazgatónak felcsillant a szeme. „Nagymama, magát az Isten küldte. Éppen most azon vitatkozunk, hogy itt vannak a levelek, a szülők szeretnék gyermekeiket karácsonyra hazaküldeni és mi egyedül nem merjük vállalni értük sem így sem úgy a felelősséget. Úgy tudom maga már járt otthon, mit tanácsol? Jöjjön... jöjjön üljön le, nagyon örülök, hogy pont most jött.” „Gondolom mik a problémáik — felelte a nagymama rövid gondolkodás után. Nehéz lenne röviden elmondani, hogy milyen hatással van a gyermekre a család várakozása, meleg szeretete. Minden rokonom otthon él. Az öreg ház kopott falai mesélnek a gyerekeknek. Egy kép a falon, régi albumokban lapozgatnak. Aztán a szokások, a kirándulások, ismerkedések, barátkozások az unokatestvérekkel. Mikor unokám hirtelen hozzám fordul és azt mondja „tavaly mikor átbicikliztünk az Ipolyon”... akkor az kitörölhetetlen emléket hagyott benne. Nem lehet egy képzeletbeli országhoz tartozni ha semmilyen emlék, vagy személyes élmény nem fűz hozzá” ...itt a nagymama zavartan elhallgatott, nem tudta a csönd mögött mi van. Helyeslés, vagy fagyos visszautasítás. „Bocsánat elkalandoztam. Mi kétszer örülünk az útnak. Mikor hazamegyünk és amikor hazajövünk... Egyébként szívesen ügyelek a többi gyerekre is, ha rámbízzák őket.” Azzal kiment. Utána nagyon sokáig csend uralkodott a szobában. * * * Ebédnél Róza nővér mosolyogva fordult a nagymamához. „Kedves nagymama, hallom vállalkozott a gyermekek hazavitelére. Ott lesz közöttük jelenlévők felé ilyen és hasonló, sokakat rágó gondok. A gondolatgazdag, átfogó és polemizáló előadás — megközelítésmódjával és alapvető szempontjaival (nemcsak cserkészeten belüli tapasztalataival!) — szép példája volt az európai és az észak-amerikai fiatalok különbözőségének életérzésben, szemléletmódban. Nem lenne haszontalan az egységes magyar cserkészmozgalom szempontjából, ha alapos elemzés készülne a különböző kontinenseken élő (magyar) fiatalok karakterének azonos és eltérő sajátságairól. Az idei konferencián egyébként hússzal többen vettek részt, mint a tavalyin, összesen kilencvenketten, javarészt második generációs fiatalok, s a nyári vezetőképző tábor részvevői közül szinte mindenki itt volt, aki egy kétnapos találkozó kedvéért legyőzhető távolságban lakik. Ennek tudatában még biztatóbb az egyik részvevő kijelentése: „Az utóbbi években észrevehetően javul a konferenciákon a magyar beszédünk minősége. Már alig hallani angol beszédet. Bátrabban merünk felszólalni és egymással is igyekszünk magyarul beszélni.” A konferencia zökkenőmentes lebonyolításán nem látszott, hogy akit az adminisztrációs és szervezési gondok nyomtak (idén Baránszki Kata nénit lánya, Katalin helyettesítette), az először végezte ezt a munkát. Mint ahogy a közel száz ember étkezése is a legnagyobb rendben és természetességgel történt , hogy menynyi munka árán, arról csak a gondos kezek tulajdonosai vannak hivatva igazán vallani. Bizonyára nekik is örömöt és újabb lendületet ad hallani az olyan véleményeket, mint például: „Ez volt az egyik legjobb konferenciám.” Vagy: „összejöttem a barátaimmal, a többi vezetővel, hogy megbeszéljük a problémákat, a leendő programokat... De a legfontosabb volt a személyes kapcsolat, az együttlét.” Ezeknek az évi vezetői konferenciának nem feladatuk, hogy a rajta részvevők határozatokat, döntéseket hozzanak. De a jó légkör és az tény, hogy a részvevők „között szeretet van, ....szeretettel kapcsolódnak egymáshoz”, az alkotólendületet és a vállalkozószellemet szült, erősíti a diaszpórában élő, sok gonddal küszködő, de a magyar gyökerekért, érdekekért önként vállalt áldozatot vidáman és lelkesen napról napra újra felvállaló cserkészvezetőkben. Már csak néhány hét választotta el a karácsonytól a Burg Kastl-i magyar iskolát. Naponta érkeztek levelek Németországból, Svédországból, Spanyolországból, Amerikából. A közelebb lakókat hazahívták a szülők, a távolabbiak közül sokat a magyarországi rokonsághoz utasítottak: hadd ismerje meg őket a család, az otthonélő nagymama, a nagynénik az unokatestvérek. A tanári szobában lázas tanácskozás folyt, engedjük-e őket haza és engedjük-e őket egyedül erre a mégis csak több mint tízórás útra. Utóvégre a mi felelősségünk a gyerek, ki tudja mi minden történhet velük. És én itt nemcsak a testiekre gondolok — mondotta az egyik tanár elmélázva. Én nem nyugtalankodnék, mondta a másik. Én részemről tizennégy éves voltam, amikor szüleim Budapesten feltettek a vonatra, két átszálló is volt Passauig. És lám, itt vagyok. Ami pedig a lelkieket illeti, ezek mind családhoz mennek. Nagynénihez, nagyszülőkhöz , rokonsághoz. És ahogy nem lehet gyermekbe családhoz tartozást belenevelni anélkül, hogy a családot ismerné — éppúgy nem lehet csalódást szerezni annak a szívnek, aki ki tudja, évtizede várja, hogy unokáját megismerje kiírjaiba ölelhesse és szívének minden szeretetével magához láncolja. És ez a fontos! Csak ez számít! Tudom kollegám mire gondol, de ezek a gyerekek születésük óta szabad levegőt szívtak, ehhez jön a nagy ház, hogy utazhat szabadon és élvezi a jólét minden ágát — annak az otthoni szellem úgysem magyarázhat be semmit. Különben is — zárta le a az igazgató — mi itt vagyunk felelősek értük, ha a szülők hazaküldik az ünnepekre, az már az ő felelősségük. Természetesen marad a probléma, hogy valaki haza kell kisérje őket. Igen ám — morfondírozott Emanuella nővér, aki minden leánytanulóját mint saját gyermekét szerette — mi nem mehetünk haza, mert elkergettek minket. Aki itt tanít, annak megmagyarázhatatlan módon nem jó szemmel nézik munkáját, holott magyarságot mentünk. Nem beszélve arról, akik a szabad gondolatra reátelepülő nyomás elől illegálisan jöttek ki. Sajnos — legyintett — nem egészséges nekünk a határt átlépni. Lent a faluban élt egy nagynagymama akinek unokái itt éltek a konviktusban. Férje rég meghalt, fia messze városban, idejött unokáival, hogy ne hiányolják ilyen fiatalon a családi kör melegét és ne legyenek annyira egyedül a világban. ♦ ♦ ♦ Szabó Erzsiké is: tudja mire vállalkozott? nem rossz leány csak kicsit túl önálló. Nem tudom tudja-e, hogy két évvel ezelőtt már ment haza egy kisebb csoport, itt feltettük a vonatra őket, hiszen átszállás nincs, a túloldalon pedig szerető rokonok várják őket. Másnap beállított azzal, hogy ő pedig nem megy haza. Lemaradt a csoporttól, persze rendben visszakerült, de ami izgalomban közben részünk volt ott és itt is... a telefonköltségekről nem is beszélve... hát csak azért mondom... tartsa szemmel nagymama. Ahogy karácsony közeledik, egyik tanár a másik után ecseteli a hazaviendő gyermekek jellemét, hiszen eléggé megkülönbözteti őket a svéd, francia, vagy olasz háttér. * * • Végre elérkezett a nagy nap. Hajnalba kelnek, még sötét van. Arcukat a friss, hideg levegő pirosra csípi és izgalomtól fűtött, csillogó szemekkel ülnek be az autóbuszba, mely Neumarktba viszi őket. Az utat friss hólepel borítja, az utat szegélyező fákat, bokrokat, az út melleti falvak apró házait is betakarja a szűz hó és a hajnali csend. Alig szállnak ki a bécsi gyors, befut az állomásra, minden megélénkül, hószikrák, izgalom, kiáltozások és a tolakodás a lépcső felé. Az izgatott gyermekeket nem könnyű kordában tartani, tíz repülőgép nem okozna annyi örömet mint ez a prüszkölő, zakatoló, dohogó vonat, melyre végül is mind feljut. Perceken belül, még el sem helyezkednek, máris megállapítják, hogy nem a legtisztább. Odahaza... és máris megy a mese, az összehasonlítás, melyet ha a vonat értene, türelmetlenül rázná le magáról kis utasait. Mire elhelyezkednek, az eddig tartott kevés önfegyelem is lehullik. Iskolájuk fent a dombok között a várban a német világ egyik legszebb, legvédettebb helyén van. A természet csendje, az erdőbori tetta dombok, apró, édes falusi házak, nyáron virágos kerítések, a tanulás pontos beosztottsága, a fegyelem, nyelvek, tornajátékok. A kirándulások, táncok, énekek, ünnepélyek színes örömfoltjai mind ottmaradnak az állomáson. A jelen a robogó vonat, az elsuhanó fák, oszlopok, a változó arcú falvak, városok és új utak izgalmainak édes íze. Két kisleány Amerikából került a kaszli iskola, padjaiba, mások másfelől. Szüleiket a második világháború vagy a forradalom utáni szél hordta széjjel és mint jó magot dobálta be idegen földbe. Talán gyökeret vernek, talán kiteljesülnek a szabad orzágok segítő atmoszférájában. Gyermekeiket magyar szóra, a magyar irodalom és zene alaposabb megismerésére, általánosabb műveltség felszívására küldték a kastli iskolába, így ki francia, ki angol, ki olasz, vagy német kiejtéssel, de édesen beszélték közös anynyanyelvüket a magyart és abban is egyformák voltak, hogy kíváncsian rohangáltak ablaktól ablakhoz. Mindent látni akartak. Akik a kupé előtt megálltak egy percre, mosolyogva figyelték a lármás csoportot s el- elgyönyörködtek friss vidámságukban, de azután továbbsiettek s örültek, hogy a gyermekcsoport nem az ő kupéjukat boldogította. Alig telt el egy óra, már Regensburgban voltak. Sokan kiszálltak s a gyerekek hasig kihajolva figyelték az állomás mozgását, reklámjai villogását. „Regensburg” betűzte az egyik, ki még csak pár hónapja volt az iskolában. „Azt írta nagyapa” kiáltott fel, hogy nyáron idáig hozza a hajója, de nem hagyhatja ott, hogy meglátogasson.” — Hajón jár? — izgult a többi. Óh de szép lehet suhanni a lebegő, fényes vízen... igaz ez nagymama? — kérdezte egy kritikusabb gyerek. Igaz fiam, itt folyik a Duna és azon nagy hajók siklanak végig a vizen, mely egész Budapestig elvisz. Az amerikai gyerek sem hagyta magát: a Dunát már láttam, de látnátok a tengert — az igen, annak nem látjátok a túlsó végét és akkora hajók vannak rajta mint... mint... ez az állomás — bökte ki végül is büszkén. Úgye nagymama? Igaz, igaz, de azért most kellemesebb nekünk itt a jó meleg vonatban. Magyarországnak is volt tengere — mondta Manón, akit az iskolában csak azért is Marikának szólítottak. Adriánk volt nekünk — tudjátok? „Az is tenger?” mondta valaki fitymáló hangon. Ebéd után megcsendesedtek, csak Katinka dohogott. „Micsoda vonat ez, hogy még étkező kocsi sincs rajta” — mondta miközben a velük hozott szendvics morzsáit csipegette. Két óra körül értek Bécsbe, ahol a nagymama alig tudta őket egyben tartani, mikor végre leszállást engedélyezett. Sodródtak a tömeggel, kiflit, cukrot, italokat vásároltak. Gróti, aki németországi volt s így folyékonyabban beszélte a nyelvet, úgy vezette a társaságot és úgy dirigált, mintha ő nyerte volna meg a második világháborút. Szájtátva bámulták a nyüzsgést, kiáltozást, csomaghordó kocsik dübörgését, de mind ijedtebben kapaszkodtak a nagymama kezébe, kabátjába, a kaszli csönd után, főképp a kisebbeknek — félelmetes volt a nagyváros állomásának lármás tömege. Végül visszakerültek a kupéba és a nagymama mély sóhajjal számolta védenceit. Erzsike a nagy bámészkodásban észre sem vette, hogy a nagymama állandóan simogatva fogja a kezét, így mind megvolt s a vonat tovább sustorgott Hegyeshalom felé. Nemsokára a magyar határra érünk — közölte Renée, aki már harmadszor tette meg ezt az utat. Kétszer Lyonból, egyszer Kastlból. Bizony — én tudom — mondta büszkén. Azok, akik most mentek először Magyarországra, kissé megilletődtek, elhallgattak. A magyar határ... Álom... rémálom... elhallgatott mesék szótöredékei jutottak emlékezetükbe és most kissé megszeppenve várták, milyen is lesz majd az a magyar határ. „Mindenki nyissa ki a táskáját és rakjátok ide szépen egymás mellé” — mondta nagymama. Lekerültek a táskák és kissé organizáltabb össze-vissaságba rakták a bejárat közelébe , majd az ablakokhoz rohantak, határt nézni. Bécs ragyogó forgalma után csalódást okozott a kis állomás, az őrt álló katonák döbbenetet keltettek, kis szívük össze-vissza kalapált, ezt eddig még nem látták sehol. Azután két katonakülsejű bácsi lépett a kupéjukba, szalutált és kedvesen elmosolyodott, mikor meglátta a sok gyereket. „Ti mind magyarok vagytok? kérdezték, hát azután tudok-e magyarul” — szólt az egyik, miközben belekotort az egyik táskába. „Igeeeen” volt a hangos válasz s ha vattát dugtak volna fülükbe a határőrök, akkor is meghallották volna, hogy magyar gyerekek érkeztek. Ebben a percben egy új utas, egy nő lépett be a fülkéjükbe. Bécsben szállhatott be, eddig nem látták, most ő is csendesen, mosolyogva figyelte a gyermekek beszédét. „Istenem — magyar gyermekek — „sóhajtotta s tekintete melegen simította végig arcukat. Honnan jöttetek? Messziről? Ebben a percben a vámosok egyike hozzálépett, az ő táskájába kotort bele, majd néhány ruha felemelése után elvörösödött arccal egy könyvet vett ki. „Sajnálom — mondta ridegen, nagyon jól tudhatja, hogy irodalmat nem szabad hozni külföldről.” „A hosszú úton olvastam, unok órákon át a levegőbe nézni” — mondta a hölgy ingerülten. A vámos nem felelt, tovább kutatott, egy-egy ruhadarabot kiemelt, megforgatott — azután a könyvet szó nélkül a saját táskájába tette. „Nektek van-e könyvetek?” — kérdezte. „Nincs” — jött kórusban a válasz. Hát akkor miből tanultok” — mondta, mikor visszaintett az ajtóba. A könyvet magával vitte.____Folytatás a 8. oldalon