Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-11-15 / 43. szám

6. oldal Sajgó Szabolcs: „Élmény együtt lenni” Cserkészvezetők konferenciája Buffalo, 1987. október 10-11. Teleki Pál mondta egyszer: „Mindig azt tapasztaltam, hogy ahol az emberek között szeretet van, ahol az emberek szeretettel kapcsolódnak egymáshoz, onnan alkotó lendület, vállalkozási szellem indul ki.” Benne van ebben a kijelentésben az is, hogy egy közösséget jellemezzen az alkotólendület és a vállalkozószellem, ahhoz fontos, hogy tagjait a baráti szeretet szálai fűzzék össze. „ Ez jut az eszembe, ha visszagondolok az Egyesült Államok és Kanada keleti és középső részein élő magyar cserkészvezetőknek az évi konferenciájára, ami idén is október második hetének végén zajlott le közel száz részvevővel, bensőséges és baráti légkörben a New York állambeli Buffalóban. „Azért vállalom a sok órás autózást, a rövid éjszakát, a kialvatlanságot és a kiadásokat — mondta érkezéskor az egyik részvevő —, mert élmény együtt lenni, látni a többieket, beszélgetni velük, eltölteni együtt a hétvégét!” „Meg aztán bogarakat is teszünk itt egymás fülébe, egymás jó ötleteit i­­gyekszünk otthon megvalósítani” — tette hozzá valaki más. Szombaton kora délután kezdődtek a megbeszélések, a magyar piarista atyák jóvoltából ismét a megszokott helyen, Buffalónak egy nyugodt, árnyas mellékutcájában a Calasantius School könyvtártermében. Az első téma már többször szerepelt az elmúlt években, de időszerűsége miatt ismét napirendre került: a 17-25 éves korú, nem vezető cserkészfiatalokkal való foglalkozás programjának továbbfejlesztése és gyakorlati megvalósítása. A vajúdó program (és gyakorlat) fő szempontjai: a) az emberépítés (segítség a fiataloknak önmagukra találni, pályát és társat választani, világnézetet kialakítani és Istenre rátalálni), b) a magyarságtudat fejlesztése (a történelem, vala­mint az általános magyar és népi kultúra ismeretének gyarapítása, a magyar sorskérdések megismerése, a magyarság és a befogadó ország értékeinek összehasonlítása), c) a szolgálat (a cserkészcsapaté, a helyi magyar közösségé, a magyar érdekeké, a szociális problémáké), d) a természet ismerete (portyázások, táborok) és védelme e) valamint a szórakozás (kulturált és pihentető módok, utazások). A közös és munkacsoportos megbeszélést az egész konferencia szervezője irányította, dr. Grynaeus Péter. A következő téma a Magyarország határain kívül élő valamennyi magyarnak — különösen az emigrációban szétszórtan élőknek — közös gondja volt: hogyan is ápolhatjuk és tarthatjuk meg a magyar nyelvet a családban, hogyan adhat­juk tovább a következő generációnak. Először dr. Forgách Péter számolt be arról, miként kapta és őrizte idegen nyelvű környezetben ő a magyar nyelvet, s főleg hogy hogyan adja tovább japán származású, csak angolul beszélő feleségétől született gyermekének, aki négyéves korára már folyékonyan beszél magyarul, angolul és — kissé meglepő, de így igaz — kínaiul. Dr. Gerencsér István piarista atya, a Calasantius School alapítója, hozzászólásában négy dolgot hangsúlyozott: a szép Versek (főleg Arany Jánostól) rendszeres elmondását, felolvasását gyerekeknek egészen kis kortól, az új és új népmesék es nem unt mesélését, a magyar énekek, népdalok minél bőségesebb tanítását és a népi táncok megtanítását. A következő hozzászóló fájdalmas problémát érintett: tizenéves leánya (aki éppen iskoláskorba érve került el Magyarországról) azért akarja „elfelejteni”, hogy magyar, s azért nem szívesen megy magyarok közé, mert ,,a magyarok mindig csak veszekszenek”. Némethyné Keserű Judit jóvoltából fűszerezte meg ezt a megbeszélést egy puszta érdeklődésből magyarul jól megtanult „sült amerikainak” néhány magnóra vett vicce, melyeket „természetesen” magyarul mondott el, s melyek megértéséhez a kisebbségi magyar sors belső ismerete is szükséges. Este a szobatábortűz keretében az aradi vértanúk szellemi végrendeleteinek egy-egy kiemelt mondatával emlékeztünk a magyar szabadságharc múlt századi hőseire s arra, hogy fájdalmas, de ragyogó örökségük a miénk, hogy mindig büszkék lehetünk rájuk, s hogy példájuk irányt mutat és kötelez. A hagyományos szombati irodalmi est vendégei — Füry Lajos író és Tollas Tibor költő — ugyancsak a szobatábortűz keretében gazdagították az összejövetelt felolvasással és történelmi tények, összefüggések felidézésével. A tábortüzet hajnalba nyúlóan baráti beszélgetések, a hallottak megtárgyalása, a tapasztalatok kicserélése, a különböző cserkészcsapatok gond­jainak átgondolása, valamint tánc és éneklés követték. „Vasárnap és ünnepnapokon minden cserkésznek — vallásfelekezete szerint — istentiszteleten kell részt vennie”. A cserkészélet szabályai 63. pontjának szellemében a vasárnap reg­geli közös program misével, istentisztelettel kezdődött. A szent­mise közösségét P. Ádám János S.J. prédikáció alatti szavai segítették felébredni: a közismert „Latyak bá” most halt meg, Jámbor Lajost nemrég agyvérzés érte... — az egész magyar cserkészet idősebb, még otthon felnőtt vezetői most már igen hamar kiállnak; készen vannak-e a fiatalok a stafétabot átvételére? A vasárnapi első megbeszélés témája a kábítószerek, az alkohol és a dohányzás voltak, valamint ezek használata és a használatukból eredő problémák jelentkezése a káros társadalmi befolyásoknak is kitett cserkészfiatalok körében, továbbá az általános statisztikai mutatókkal összehasonlítva megnyugtató helyzet a cserkészetben, s hogy ennek ellenére milyen feladataink vannak ezen a téren. „A legtöbb iskolában nem gondolnak arra, hogy a gyerekek és a fiatalok tudomására hozzák, milyen messzemenő jogi és társadalmi következményei vannak annak, ha valaki kábítószeres ügybe keveredik. Hogy még egy gyerek­kori butaság is egész életre megbélyegezhet valakit, elvéve lehetőségét a jobb iskolákba, munkahelyekre való fölvételtől... — mondta a nagyszerű bevezetésével hosszú, élénk eszmecserét in­dító és irányító ifj. dr. Vajtay István. A jelenlévők nagyon erősítették egymást, hogy az ebben a tekintetben is példás, a nemeseik elváró, hanem a cserkésztörvények szerint és szellemében akár a legkevesebb szeszes italról is (amikor annak nincs helye) lemondani képes és készséges vezetés az igazán hiteles. S hogy mindenféle kettősségnek még a látszatát is kerülni kell, ha eredményesen akarunk nevelni. Az utolsó megbeszélés kora délután kezdődött, témája: a magyar cserkészet 2000 után — a XXI. század cserkésze. Előadása címéül Krizsán Árpád ajánlotta: „Nem lesz magyar cserkészet 2000 után”. A kihívó és nem túlságosan teátrális bevezetést követően rátért annak taglalására (mire másra térhetett volna egy fiatal magyar cserkészvezetőkkel teli terem tényével szembenézve s azt tudatosítva, hogy 2000-től csupán tizenhárom év választ el?), hogy miért lesz mégis magyar cserkészet 2000 után, s hogy ez a jövő mennyire tőlünk függ. „Mi történik, ha például Bodnár Gábort elüti egy autó? Ki veszi át tőle a munkát? Amit ő végez, a feladat egész embert kíván. Ki teheti meg, hogy fizetés nélkül ráadja erre a munkára az életét? Valószínűleg munkaközösségnek kell majd végeznie, amit Bodnár Gábor most egyedül csinál...” — szálltak fennhangon a KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Thiery H. Hona: Hazafelé Anyagilag független volt, mint egy nagy kutatócég könyvtáro­sát érte utol a nyugdíjas kor.. Most tudását és egy élet ta­pasztalatait itt hasznosította: átformálta a könyvtárt, lejárt a konviktusba segíteni, ahol szívesen fogadták és használ­hatták munkáját, így lassan mindenki megismerte és egy kicsit mindenkinek ő lett a nagymamája. A nagymama nem tudott semmit a tanári szoba problémájáról és így mit­­sem sejtve kopogott be az irodájába, ahol még mindig folyt a vita. Zavartan mente­getőzött, amikor látta a felhe­­vült arcokat. „Bocsánat ha zavarok, na­gyon rövid leszek. Igazgató úr kérem — fordult az igazgató­hoz, lehetséges volna-e, hogy a karácsonyi szünidőre unokái­mat hazavigyem Magyaror­szágra? Szegény bátyám súlyos beteg... nagyon szeretné látni őket... ki tudja...” Itt zavartan elhallgatott. Csönd állott közé­jük, de egy pillanaton belül az igazgatónak felcsillant a szeme. „Nagymama, magát az Is­ten küldte. Éppen most azon vi­tatkozunk, hogy itt vannak a le­velek, a szülők szeretnék gyer­mekeiket karácsonyra hazakül­­deni és mi egyedül nem merjük vállalni értük sem így sem úgy a felelősséget. Úgy tudom maga már járt otthon, mit tanácsol? Jöjjön... jöjjön üljön le, na­gyon örülök, hogy pont most jött.” „Gondolom mik a problé­máik — felelte a nagymama rövid gondolkodás után. Nehéz lenne röviden elmondani, hogy milyen hatással van a gyer­mekre a család várakozása, meleg szeretete. Minden roko­nom otthon él. Az öreg ház kopott falai mesélnek a gyere­keknek. Egy kép a falon, régi albumokban lapozgatnak. Az­tán a szokások, a kirándulások, ismerkedések, barátkozások az unokatestvérekkel. Mikor uno­kám hirtelen hozzám fordul és azt mondja „tavaly mikor át­bicikliztünk az Ipolyon”... ak­kor az kitörölhetetlen emléket hagyott benne. Nem lehet egy képzeletbeli országhoz tartozni ha semmilyen emlék, vagy sze­mélyes élmény nem fűz hozzá” ...itt a nagymama zavartan el­hallgatott, nem tudta a csönd mögött mi van. Helyeslés, vagy fagyos visszautasítás. „Bocsánat elkalandoztam. Mi kétszer örülünk az útnak. Mikor hazamegyünk és amikor­­ hazajövünk... Egyébként szí­vesen ügyelek a többi gyerekre is, ha rámbízzák őket.” Azzal kiment. Utána nagyon sokáig csend uralkodott a szobában. * * * Ebédnél Róza nővér moso­lyogva fordult a nagymamához. „Kedves nagymama, hallom vállalkozott a gyermekek haza­vitelére. Ott lesz közöttük jelenlévők felé ilyen és hasonló, sokakat rágó gondok. A gon­dolatgazdag, átfogó és polemizáló előadás — megközelí­tésmódjával és alapvető szempontjaival (nemcsak cserkészeten belüli tapasztalataival!) — szép példája volt az európai és az észak-amerikai fiatalok különbözőségének életérzésben, szemléletmódban. Nem lenne haszontalan az egységes magyar cserkészmozgalom szempontjából, ha alapos elemzés készülne a különböző kontinenseken élő (magyar) fiatalok karakterének azonos és eltérő sajátságairól. Az idei konferencián egyébként hússzal többen vettek részt, mint a tavalyin, összesen kilencvenketten, javarészt második generációs fiatalok, s a nyári vezetőképző tábor részvevői közül szinte mindenki itt volt, aki egy kétnapos találkozó kedvéért legyőzhető távolságban lakik. Ennek tudatában még biztatóbb az egyik részvevő kijelentése: „Az utóbbi években észrevehetően javul a konferenciákon a magyar beszédünk minősége. Már alig hallani angol beszédet. Bátrabban merünk felszólalni és egymással is igyekszünk magyarul beszélni.” A konferencia zökkenőmentes lebonyolításán nem látszott, hogy akit az adminisztrációs és szervezési gondok nyomtak (idén Baránszki Kata nénit lánya, Katalin helyettesítette), az először végezte ezt a munkát. Mint ahogy a közel száz ember étkezése is a legnagyobb rendben és természetességgel történt , hogy meny­nyi munka árán, arról csak a gondos kezek tulajdonosai vannak hivatva igazán vallani. Bizonyára nekik is örömöt és újabb lendületet ad hallani az olyan véleményeket, mint például: „Ez volt az egyik legjobb konferenciám.” Vagy: „összejöttem a barátaimmal, a többi vezetővel, hogy megbeszéljük a problémákat, a leendő programokat... De a legfontosabb volt a személyes kapcsolat, az együttlét.” Ezeknek az évi vezetői konferencián­ak nem feladatuk, hogy a rajta részvevők határozatokat, döntéseket hozzanak. De a jó légkör és az tény, hogy a részvevők „között szeretet van, ....szeretettel kapcsolódnak egymáshoz”, az alkotólendületet és a vállalkozószellemet szült, erősíti a diaszpórában élő, sok gonddal küszködő, de a magyar gyökerekért, érdekekért önként vállalt áldozatot vidáman és lelkesen napról napra újra felvállaló cserkészvezetőkben. Már csak néhány hét vá­lasztotta el a karácsonytól a Burg Kastl-i magyar iskolát. Naponta érkeztek levelek Né­metországból, Svédországból, Spanyolországból, Amerikából. A közelebb lakókat hazahívták a szülők, a távolabbiak közül sokat a magyarországi rokon­sághoz utasítottak: hadd is­merje meg őket a család, az ott­honélő nagymama, a nagyné­nik az unokatestvérek. A tanári szobában lázas tanácskozás folyt, engedjük-e őket haza és engedjük-e őket egyedül erre a mégis csak több mint tízórás útra. Utóvégre a mi felelősségünk a gyerek, ki tudja mi minden történhet velük. És én itt nemcsak a testiekre gondolok — mondotta az egyik tanár elmélázva. Én nem nyugtalankodnék, mondta a másik. Én részemről tizennégy éves voltam, amikor szüleim Budapesten feltettek a vonatra, két átszálló is volt Pas­­sauig. És lám, itt vagyok. Ami pedig a lelkieket illeti, ezek mind családhoz mennek. Nagy­nénihez, nagyszülőkhöz , rokonsághoz. És ahogy nem lehet gyermekbe családhoz tar­­tozást belenevelni anélkül, hogy a családot ismerné — éppúgy nem lehet csalódást szerezni annak a szívnek, aki ki tudja, évtizede várja, hogy unokáját megismerje kiírjaiba ölelhesse és szívének minden szeretetével magához láncolja. És ez a fon­tos! Csak ez számít! Tudom kol­legám mire gondol, de ezek a gyerekek születésük óta szabad levegőt szívtak, ehhez jön a nagy ház, hogy utazhat szaba­don és élvezi a jólét minden ágát — annak az otthoni szel­lem úgysem magyarázhat be semmit. Különben is — zárta le a az igazgató — mi itt vagyunk felelősek értük, ha a szülők hazaküldik az ünnepekre, az már az ő felelősségük. Ter­mészetesen marad a probléma, hogy valaki haza kell kisérje őket. Igen ám — morfondírozott Emanuella nővér, aki minden le­ánytanulóját mint saját gyer­mekét szerette — mi nem me­hetünk haza, mert elkergettek minket. Aki itt tanít, annak megmagyarázhatatlan módon nem jó szemmel nézik munká­ját, holott magyarságot men­tünk. Nem beszélve arról, akik a szabad gondolatra reátelepülő nyomás elől illegálisan jöttek ki. Sajnos — legyintett — nem egészséges nekünk a határt átlépni. Lent a faluban élt egy nagy­nagymama akinek unokái itt éltek a konviktusban. Férje rég meghalt, fia messze városban, idejött unokáival, hogy ne hiányolják ilyen fiatalon a csa­ládi kör melegét és ne legyenek annyira egyedül a világban. ♦ ♦ ♦ Szabó Erzsiké is: tudja mire vállalkozott? nem rossz leány csak kicsit túl önálló. Nem tu­dom tudja-e, hogy két évvel eze­lőtt már ment haza egy kisebb csoport, itt feltettük a vonatra őket, hiszen átszállás nincs, a túloldalon pedig szerető roko­nok várják őket. Másnap beállí­tott azzal, hogy ő pedig nem megy haza. Lemaradt a csoport­tól, persze rendben visszake­rült, de ami izgalomban közben részünk volt ott és itt is... a telefonköltségekről nem is be­szélve... hát csak azért mon­dom... tartsa szemmel nagyma­ma. Ahogy karácsony közele­dik, egyik tanár a másik után ecseteli a hazaviendő gyerme­kek jellemét, hiszen eléggé megkülönbözteti őket a svéd, francia, vagy olasz háttér. * * • Végre elérkezett a nagy nap. Hajnalba kelnek, még sötét van. Arcukat a friss, hideg levegő pirosra csípi és izgalomtól fűtött, csillogó szemekkel ülnek be az autó­buszba, mely Neumarktba viszi őket. Az utat friss hólepel borítja, az utat szegélyező fá­kat, bokrokat, az út melleti falvak apró házait is betakarja a szűz hó és a hajnali csend. Alig szállnak ki a bécsi gyors, befut az állomásra, minden megélénkül, hószikrák, izga­lom, kiáltozások és a tolako­dás a lépcső felé. Az izgatott gyermekeket nem könnyű kor­dában tartani, tíz repülőgép nem okozna annyi örömet mint ez a prüszkölő, zakatoló, do­hogó vonat, melyre végül is mind feljut. Perceken belül, még el sem helyezkednek, máris megállapítják, hogy nem a legtisztább. Odahaza... és máris megy a mese, az össze­hasonlítás, melyet ha a vonat értene, türelmetlenül rázná le magáról kis utasait. Mire el­helyezkednek, az eddig tartott kevés önfegyelem is lehullik. Iskolájuk fent a dombok kö­zött a várban a német világ egyik legszebb, legvédettebb helyén van. A természet csend­je, az erdőbori tetta dombok, apró, édes falusi házak, nyáron virágos kerítések, a tanulás pontos beosztottsága, a fegye­lem, nyelvek, torna­játékok. A kirándulások, táncok, éne­kek, ünnepélyek színes öröm­foltjai mind ottmaradnak az állomáson. A jelen a robogó vonat, az elsuhanó fák, oszlo­pok, a változó arcú falvak, városok és új utak izgalmainak édes íze. Két kisleány Amerikából került a kaszli iskola, padj­aiba, mások másfelől. Szüleiket a második világháború vagy a forradalom utáni szél hordta széjjel és mint jó magot dobál­ta be idegen földbe. Talán gyö­keret vernek, talán kiteljesül­nek a szabad orzágok segítő atmoszféráj­ában. Gyermekeiket magyar szó­ra, a magyar irodalom és zene alaposabb megismerésére, álta­lánosabb műveltség felszívá­sára küldték a kastli iskolába, így ki francia, ki angol, ki olasz, vagy német kiejtéssel, de édesen beszélték közös any­­nyanyelvüket a magyart és ab­ban is egyformák voltak, hogy kíváncsian rohangáltak ablak­tól ablakhoz. Mindent látni akartak. Akik a kupé előtt megálltak egy percre, mosolyog­va figyelték a lármás csoportot s el- elgyönyörködtek friss vi­dámságukban, de azután to­vábbsiettek s örültek, hogy a gyermekcsoport nem az ő kupé­jukat boldogította. Alig telt el egy óra, már Regensburgban voltak. Sokan kiszálltak s a gyerekek hasig kihajolva fi­gyelték az állomás mozgását, reklámjai villogását. „Regens­burg” betűzte az egyik, ki még csak pár hónapja volt az iskolá­ban. „Azt írta nagyapa” kiál­tott fel, hogy nyáron idáig hozza a hajója, de nem hagyhat­ja ott, hogy meglátogasson.” — Hajón jár? — izgult a többi. Óh de szép lehet suhanni a lebe­gő, fényes vízen... igaz ez nagymama? — kérdezte egy kritikusabb gyerek. Igaz fiam, itt folyik a Duna és azon nagy hajók siklanak végig a vizen, mely egész Budapestig elvisz. Az amerikai gyerek sem hagyta magát: a Dunát már láttam, de látnátok a tengert — az igen, annak nem látjátok a túlsó­­ végét és akkora hajók vannak rajta mint... mint... ez az állo­más — bökte ki végül is büsz­kén. Úgy­e nagymama? Igaz, igaz, de azért most kellemesebb nekünk itt a jó meleg vonatban. Magyarországnak is volt tengere — mondta Manón, akit az iskolában csak azért is Marikának szólítottak. Ad­riánk volt nekünk — tudjátok? „Az is tenger?” mondta valaki fitymáló hangon. Ebéd után megcsendesed­tek, csak Katinka dohogott. „Micsoda vonat ez, hogy még étkező kocsi sincs rajta” — mondta miközben a velük ho­zott szendvics morzsáit csipe­gette. Két óra körül értek Bécsbe, ahol a nagymama alig tudta ő­­ket egyben tartani, mikor végre leszállást engedélyezett. Sod­ródtak a tömeggel, kiflit, cu­krot, italokat vásároltak. Gró­­ti, aki németországi volt s így folyékonyabban beszélte a nyelvet, úgy vezette a társasá­got és úgy dirigált, mintha ő nyerte volna meg a második világháborút. Szájtátva bá­multák a nyüzsgést, kiáltozást, csomaghordó kocsik dübörgé­sét, de mind ijedtebben kapasz­kodtak a nagymama kezébe, kabátjába, a kaszli csönd után, főképp a kisebbeknek — félel­metes volt a nagyváros állo­másának lármás tömege. Végül visszakerültek a kupéba és a nagymama mély sóhajjal szá­molta védenceit. Erzsike a nagy bámészkodásban észre sem vette, hogy a nagymama állandóan simogatva fogja a kezét, így mind megvolt s a vonat tovább sustorgott He­gyeshalom felé. Nemsokára a magyar ha­tárra érünk — közölte Renée, aki már harmadszor tette meg ezt az utat. Kétszer Lyonból, egyszer Kastlból. Bizony — én tudom — mondta büszkén. A­­zok, akik most mentek először Magyarországra, kissé megil­­letődtek, elhallgattak. A ma­gyar határ... Álom... rémálom... elhallgatott mesék szótöredé­kei jutottak emlékezetükbe és most kissé megszeppenve vár­ták, milyen is lesz majd az a magyar határ. „Mindenki nyissa ki a tás­káját és rakjátok ide szépen egymás mellé” — mondta nagymama. Lekerültek a tás­kák és kissé organizáltabb össze-vissaságba rakták a be­járat közelébe , majd az abla­kokhoz rohantak, határt nézni. Bécs ragyogó forgalma u­­tán csalódást okozott a kis állo­más, az őrt álló katonák döbbe­netet keltettek, kis szívük össze-vissza kalapált, ezt eddig még nem látták sehol. Azután két katonakülsejű bácsi lépett a kupéjukba, szalutált és ked­vesen elmosolyodott, mikor meglátta a sok gyereket. „Ti mind magyarok vagy­tok? kérdezték, hát azután tudok-e magyarul” — szólt az egyik, miközben belekotort az egyik táskába. „Igeeeen” volt a hangos válasz s ha vattát dugtak vol­na fülükbe a határőrök, akkor is meghallották volna, hogy magyar gyerekek érkeztek. Ebben a percben egy új utas, egy nő lépett be a fülkéjükbe. Bécsben szállhatott be, eddig nem látták, most ő is csende­sen, mosolyogva figyelte a gyermekek beszédét. „Istenem — magyar gyermekek — „só­hajtotta s tekintete melegen si­mította végig arcukat. Honnan jöttetek? Messziről? Ebben a percben a vámo­sok egyike hozzálépett, az ő táskájába kotort bele, majd né­hány ruha felemelése után elvö­rösödött arccal egy könyvet vett ki. „Sajnálom — mondta ride­gen, nagyon jól tudhatja, hogy irodalmat nem szabad hozni kül­földről.” „A hosszú úton olvastam, unok órákon át a levegőbe néz­ni” — mondta a hölgy ingerül­ten. A vámos nem felelt, to­vább kutatott, egy-egy ruha­darabot kiemelt, megforgatott — azután a könyvet szó nélkül a saját táskájába tette. „Nektek van-e könyve­tek?” — kérdezte. „Nincs” — jött kórusban a válasz. Hát akkor miből tanultok” — mondta, mikor visszaintett az ajtóba. A könyvet magával vitte.____Folytatás a 8. oldalon

Next