Katolikus Szemle 1. (1887)
Melléklet - Maszlaghy Ferencz: Emlékbeszéd, melyet néhai Tárkányi Béla társ. alelnök fölött a márczius 17-iki közgyülésén tartott Maszlaghy Ferenc
törekvést megakaszt útjában; — ezt tudja, érzi mindenki, aki egészen hivatásának élt, lelke nemes ösztöneinek hódolva a közéletnek bármely pályáján küzdött és fáradott. Nincs is ellenében más vigasztalás, mint az, hogy az élők ítélete egészen másképpen hangzik akkor, ha már a sir bezárult. Engesztelés és kegyelet járuljon a sírhoz és ott a leszámolt élettel szemben a barát és ellen egyaránt csak a jóra, szépre, hasznosra és üdvösre gondoljon, e maradandó szellemi örökségre, melyet tettben és példában az elhúnyt hátrahagyott. Aki lerótta már a természet legfájdalmasabb adóját, annak álmait sem a gáncs, sem a dicsőítés hangja nem zavarják többé. A holtnak csak egy joga maradt fönn élőkkel szemben — kivánni azt, amit bizonynyal megtalált az ő örök Birájának színe előtt. Mi is, mélyen tisztelt Közgyűlés ! a mai ünnepélyes alkalommal egy olyan férfiúnak emléke iránt kívántuk leróni kegyeletünk adóját, aki társulatunk magasztos czéljainak szolgálatában hosszú éveket töltött el, aki azt a helyet, ahová őt nagyjaink bizalma, mindnyájunk reménye helyezte, sikerrel betöltötte, aki önzetlen fáradozásaiért jutalmat nem keresve maradandó érdemet szerzett, — aki sokoldalú és széles terjedelmű tevékenységében minden erejével, szellemi és anyagi tehetségeivel, társulatunk fokozatos fejlődésén, felvirágoztatásán, tekintélyének gyarapításán működött, aki mindezekért méltán kiérdemelte azt, hogy e díszes helyen, ez ünnepélyes alkalommal emléke megörökíttessék. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy igénytelen tolmácsa legyek az elismerés amaz érzelmeinek, amelyek mindnyájunk kebelét eltöltik e férfin emléke iránt. Szomorú feladat, mert még egyrészt most is örömmel szemlélnék társulatunk egykori vezérét itt e fényes sorokban az ő — lankadást nem ismerő — buzgóságával, önzetlen ügyszeretetével, forró érdeklődésével társulatunk ügyei iránt, — de másrészt megnyugtató épen igénytelenségemre nézve, aki az ő fényes irodalmi és közéleti pályáján nem egyszer lelkesültem, aki az ő munkálkodásának, törekvéseinek minden téren és mindig méltánylója, —irányának, szellemének az irodalmi téren szerény osztályosa voltam. És szemben e tiszttel, amely rám bízatott, még az a gondolat is melegíti keblemet, hogy a Gondviselésnek némi igazságtételét találjam föl mai feladatomban oly felfogások ellenében, amelyek egykoron az elhúnytnak irántam mindig tanúsított meleg rokonszenvét, méltatlanul bár, de