Katolikus Szemle 22. (1908)

7. szám - Könyvismertetések és birálatok - A párbér jogi természetéhez. Irta Kollányi Ferenc

A párbér jogi természetéhez. Irta Kollányi Ferenc. Különlenyomat a Reili­gióból. Budapest, 1908. Stephaneum, 8-r. 115 l. Timon Ákos: A párbér Magyarországon, jogtörténeti fejlődése és jelen állása szerint című, a mai gyakorlatra is károsan ható művének második kiadása (1908.) volt rá az alkalom, hogy Kollányi, a magyar egyházjogi kérdések ép oly alapos, mint világosan író fejtegetője, ezt a tanulmányát megírja s vele Timon elméletének tarthatalanságát kimutassa. Timon fölfogása szerint a párbér történelmileg az oblációkból, az egyházban szokásos önkéntes adományokból fejlődött ki. Ezek a föl­ajánlások kétfélék voltak: történtek a szentmise alkalmával s történtek egyéb egyházi működésekkel, szentségek, szentelmények kiszolgáltatásával kapcsolatban. Az utóbbiakból, melyeket kegyszer-oblációknak nevez, a stóla-díjak fejlődtek ki. Az előbbiekből, mikor a kezdetben tisztán egyéni buzgóságból adott oblációk azzal, hogy lassanként bizonyos ünnepekhez fűződtek, évenként visszatérő, kötelező, jog útján realizálható, egyénen­ként érvényesíthető szolgálatokká, prestációkká lettek azokra, akik a paró­kiális kényszernél fogva lelkészi funkciókat igénybe venni jogosítvák és kötelezték: kifejlődött a párbér (ágybér), melynek terhe nem a plébánia kerületében fekvő birtokon, hanem a plébánia házasságban élő tagjain és csakis ezeken nyugszik. Kollányi a történelmi fejlődést negligáló Timonnal szemben, ki az egész középkori anyagból egyetlenegy XIII. sz.-i oklevelet használ, az egyedül helyes alapra helyezkedik, a történelmi forrásanyagot állítja össze, vizsgálja meg s így vonja le a következtetését, hogy a misekor szokásos oblációk mindig csak a fölajánlók szabad elhatározásától s vagyoni viszo­nyától függő önkéntes adományok voltak, melyek sohasem váltak kötele­zőkké s melyeket az egyház még akkor is inkább jognak, mint kötelezett­ségnek fogott föl, mikor megadásukra buzdított. A fölajánlással t. i. a hivek közelebbről részesekké lévén a szentmise bemutatásában, gyümöl­cseiben is bőségesebben részesültek, így érthető, hogy az egyház bizonyos körülmények közt egyeseknek meg is tiltotta az oblációt. Itt a gyakorlat, a szokás csak azt a kötelezettséget teremthette meg, hogy ott, ahol a község többsége bizonyos alkalmakkor szokott oblációt adni, ez kötelező lett a többségre, a községre, de nem fejleszthetett ki oly kötelezettséget, mely a híveket egyénenként, külön-külön terhelné, mint pl. a párbér, a tized, mely tehát mennyiségileg és egyénenként is realizálható volna. Igen, a kegyszer-oblációknál, bár itt sem a puszta szokásjog, hanem gyakran, már a XIV. század elején, szerződés alapján, van oly fejlődés, mely ezeket egyénenként kötelező szolgáltatássá teszi azokra, kik a plé­bános működését igénybe veszik. A stóla-díjak, melyek közé idővel még a Vízkereszt vigiliáján vagy napján végzett házszentelésért adott díj is

Next