Katolikus Szemle 36. (1922)
8. szám - Könyvismertetések és birálatok - Tordai Ányos: Horváth János: Petőfi Sándor
sem hiányoznia. Kevés könyv van, amely a magyar faj jövőjébe vetett hitet, de egyúttal a katholikus önérzetet is annyira képes megerősíteni s a katholicizmus fennsőbbséges erkölcsi erejét igazolni, mint Pezenhoffer könyve. Kovács Alajos: Petőfi Sándor. Irta Horváth János. Pallas-kiadás, 1922. 597 lap. Ára 450 . Mindnyájunké immár a meggyőződés, hogy kulturális felsőbbségünk egyik hatalmas biztosítéka szebb jövendőnknek. Jól tudjuk azt is, ez a meggyőződés a multak tanulságán alapul. Ahányszor csak talpa alá vetett bennünket a sors, a mélységből kiáltó szó mindig az irodalomé volt. Valamikor Zrínyinek hívták a riasztó kürtöst, hívták aztán Kazinczynak, Vörösmartynak, hívták Jókainak, Aranynak, s hívják most Pintérnek, Horváthnak. Sajnos, jelen nyomorúságunknak mindmáig nem született méltó fantosa, de a magyar tudományos irodalom a romok felett máris épített két hatalmas világító tornyot. Nem azért, hogy a pusztulás képe annál jobban fájjon, hanem azért, hogy a szemekbe biztató fényt villantson. Pintér irodalomtörténete a magyar nemzeti lélek kincsesházát tárja fel ország-világ előtt. Horváth Petőfi tanulmánya a kincsesház egyik legragyogóbb gyémántját tűzi a letiport Hungária homlokára. A magyar tudományos irodalom Horváth munkájához tárgyban is csak kevés hasonlót ismer, módszerben, mélységben, alaposságban, terjedelemben hozzáfogható pedig egyet sem. Ily monumentális munkára nem vállalkoztak sem régi, sem újabb esztétikusaink. «Könyvem, mondja a szerző, tartalma szerint fejlődésrajz, vagy egy régi szót elevenítve föl: pályakép». De e rajz a legapróbb részletig teljes és pontos, ezen a képen, akárcsak a fotográfus lemezén, rajt van minden ragyogás, de a legkisebb szemölcs is. Talán ha igyekszem összeállítani a lélek-, jellem-, ihlet- és miliőanalízis eredményeit, némi halvány képet tudok adni a munka tartalmáról. I. (A műösztön első kísérletei.) Petőfi első kísérleteiben Kölcsey és Vörösmarty nyomain indul. Már ezekben készséget mutat a dalforma iránt. Jelentkezik stílösztöne, még pedig a korszak romantikus stílusával szemben a reális stíl felé indul. II. (A lírai szerepjátszás kora.) Lírája különválik a kor átlaglírájától. Témái: saját életkörülményei. Önarcképeket rajzol, de állandóan torzítja vonásait a tárgyi igazság rovására. Ez a szerepjátszó hajlam nyilvánul genre képeiben, sőt népdalainak is a szerepjátszás adja meg a való igazsággal nem mindig egyező lírai igazságot. A stílreformot Katholikus Szemle, 1922. VIII. 32