Katolikus Szemle 37. (1923)

1. szám - Értekezések, elbeszélések - Négyesy László: Petőfi szelleme

PETŐFI SZELLEME,­­ A szabadságharc nagy költőjét az akkor összeomló Magyar­ország romjai temették el. Bukásunk teljességéhez hozzátartozott, hogy őt is elveszítsük, aki huszonhetedféléves koráig egy-egy elsőrendű világköltő életművével egyenlő értékűt alkotott, s vele együtt elveszítsük mindazt a remeket, amit e tüneményes költői szellem javakorában még teremthetett volna. Most egy újabb világkatasztrófa után vagyunk, újabb, ret­tentőbb romok­ közt lézengünk. De magasan minden omladék felett, régi és újabb romok felett látjuk tündökleni az ő géniuszát. Úgy látszik, hogy ez a száz évvel ezelőtt kigyúrt láng nem hamvad, s úgy érezzük, hogy ez a magyar lélektől selkezett halhatatlan géniusz hatalmas jogcímünk és erőforrásunk az élethez. Minő fiatal és dús életerőnek kell lenni abban a nemzetben, melynek költői szellemét ilyen örökifjú őstehetség képviseli! Mert jegyezzük meg, hogy Petőfi a költői egyéniségnek egyik legjellegzetesebb képviselője ugyan s minden során meg­ismerni szelleme sajátosságait, a különlegesen Petőfies jegyet, de nemcsak a maga egyéniségét képviseli, akit akármely nép iro­dalmába be lehetne osztani, hanem ő a magyar költői szellemet is képviseli, ő magyar Petőfi, annyira magyar, hogy Aranyon kívül egy költőnk sem versenyez vele, annyira magyar, hogy idegenre fordítva varázsának jórésze veszendőbe megy és csak rendkívüli költői erejének tulajdonítható, hogy mégis annyi varázsa megmarad, amely a legkülönfélébb és a legfejlettebb kulturájú kritikusokat is csodálatra indítja. Őt determinálja a magyar nyelv, a nép nyelve s a népköltés és a Vörösmartytól zengővé, képessé, bűbájossá fejlesztett irodalmi költői nyelv, a magyar ritmus, és determinálja a negyvenes évekbeli magyarság ! A Szent István Akadémia 1922. évi december 17-iki ünnepi ülésén tartott előadás.

Next