Katolikus Szemle 37. (1923)
7. szám - Értekezések, elbeszélések - Walter Gyula: Bogisich Mihály emléke
BOGISICH MIHÁLY EMLÉKE. Néhány nappal az átkos rémuralom bukása után, 1919. augusztus 6-án örök álomra hányta le szemeit Bogisich Mihály, az Esztergomi Történelmi és Régészeti Társulat elnöke, aki az ének és zene lelkes művelői közé tartozott. Elnémult a gondosan iskolázott ezüstös hang, mely átható csengésével művésziesen zengette a dallamokat, amelyeket a dicső mult már-már pusztuló kincsei, elfeledett gyöngyei halmazából válogatott. Az ország szivében, polgári család tűzhelye mellett ringott a bölcső, melyben 1839. január 10-én az első napvilágot megpillantotta. Midőn az elemi iskolába lépett, szülei — figyelmesekké tétetvén hangjára — Engesszer Mátyás belvárosi karnagyot kérték fel, hogy ének- és zeneoktatásban részesítse. A komoly szakférfiú készségesen vállalkozott a feladatra és sikeresen törekedett azt megoldani. Biztos alapokat óhajtott adni tanítványának, hogy azokon esetleg később bátran építhessen. Vezetése és hatása vissza is tükröződött irányán és haladásán. A mester eszméi, nézetei mélyen vésődtek lelkébe. Állandóan fokozódó vágy töltötte el, hogy minél nagyobb tökélyre emelkedjék a zene, különösen az énekművészet mezején. Eszményévé, életcéljává választotta azt és hűséges kitartással helyezte oltárára egész életén keresztül tehetségeinek, erőinek, fáradságainak áldozatát. Hatványozódott előszeretete az ének iránt, midőn tudatára ébredt, minő kiváltságos az a művészet, amelynek közege az emberi hang. Hatásait nem lehet kiszámítani. Hódításai nem ismernek határokat. Békákba veri a lelket. Hullámzásba hozza a keblet. Az Esztergomi Történelmi és Régészeti Társulat 1923. március 18-iki közgyűlésén felolvasott emlékezés. Katholikus Szemle, 1923. VII. , 27