Katolikus Szemle 49. (1935)

8. szám - Tanulmány - Kállay Miklós: A magyar társadalmi regény

A magyar irodalomban soha nem állt erős lábon a társadalmi regény. Legnépszerűbb regényírónk, Jókai Mór igazában nagy mesemondó, az, amit a francia «conteur»-nek nevez. Victor Hugó és az idősebb Dumas is tanul­hatna tőle. Képzelete minden más mesélőénél színesebb és szárnyalóbb. De műveiből éppen az hiányzik, ami a regényt csakugyan azzá teszi: az alakok emberi beleültetése egy tárgyilagosan megfigyelt élő környezetbe. Eötvös József társadalomszemlélete sokszor elfogult és alakjainak lélek­tanával együtt az irányzatosság kormányozza. Nagy regénye, (A falu jegy­zője)) tulaj­donképen közigazgatási reformirat regény formájában, mint­ahogy ma még irodalomtörténetet is írnak regényformában. Még leginkább megközelíti a társadalmi regény lényegét Kemény Zsigmond, aki pedig kimondottan történeti regényíró. Vas Gereben és Mikszáth Kálmán a leg­ízesebb anekdotázók, de minden erejüket elpazarolják egy-egy alakjuk bámulatos gazdagságú plasztikájára. A társadalmi környezet rajzára már nem futja belőle. Mintha közben két kevésbbé méltányolt írónk, Iványi Ödön «A püspök atyafiságá»-val és Justh Zsigmond a «Fuimus»-szal rátért volna a társadalmi regény helyes útjára. De igazában regényirodalmunk még Herczeg Ferencnél is a romanticizmusnál tart s ez a levegő egyáltalá­ban nem kedvez annak a tárgyias szemléletnek, amelyből a társadalmi regény gazdag szövevénye megszületik. A társadalmi regény tulaj­donképen nem egyéb, mint a regény voltaképen elképzelt, de mégis élő tulajdonságok­kal felruházott alakjainak szellemtörténeti elhelyezése megillető környeze­tükbe, a ható erőknek, a cselekvésükre befolyást gyakorló tényezőknek, az összes vonatkozásoknak olyan széleskörű figyelembe vételével, amint ez ma a szellemtörténeti módszernél a tudományban történik. A MAGYAR társadalom a háború előtt egy nemzeti felmagasztosult­ság idilli restségében élt. Ha valaha, úgy a kiegyezés kora után vált itt való­sággá a magyar glóbusz ((patriarkális elszigeteltsége))­s az (extra Hungáriám)) jóllakott lokálpatriotizmusa. Egy viskójában is arisztokratikus demokrácia, amelyben a paraszti kisnemes éppen olyan úrnak érezte magát, mint a főnemes ősi kastélyában, tulaj­donképen elbágyasztott itt minden mély­gyökerű társadalmi ellentétet s annak az olvasóközönségnek, amelyben a varrókisasszony és az elárusítólány is csak Beniczkyné grófnőiről szeretett olvasni, igazán nem regényre, hanem elzsongató mesékre volt szüksége. Csak mikor a háborút megelőző években az egész Európán végig­szántó válság itt is kezdi kiélezni a társadalmi ellentéteket, amikor a magyar elszigeteltség az új magyar intellektualizmus szerepein át réseket tár nyu­gat felé, mikor ez a nyugati beáramlás éppen a nemzeti önérzetet támadja s amikor a tömegek egyszerre rohamozni kezdik az alkotmány sáncait, akkor végre mégis csak elérkezett az idő, hogy véget érjen a idill és a mese­fellegek paripáin szárnyaló romantika s hogy a regény utat törjön a való élet felé. Érdekes, hogy nálunk éppen annál a néprétegnél indul meg a társa­dalmi regény, amely eddig úgyszólván ki volt küszöbölve magából a regény­ből. A paraszt eleddig csak mint epizódfigura szerepelt. Gárdonyinál vagy

Next