Katolikus Szemle 51. (1937)
8. szám - Tanulmányok - Szirák Ferenc: A paraszt és a parasztélet rajza regényirodalmunkban
mezgettek ki más társadalmi alakulatokhoz tartozó embereken, a parasztban is éppen úgy forrnak, mint ezekben. A napról-napra komplikáltabbá váló élet nyomot hagyott a falun is, melynek már régen eltűnt «idillikus» jellege. A mai paraszt már nem az, ami egy félszázaddal ezelőtt volt. Az «örök, mozdulatlan falu» ma már «elsodort falu» lett, a maga külön útjain jár és a maga külön életét is éli. Vannak társadalmi tagozatai. A vagyonos paraszt fölötte áll az apróbb gazdának, ki viszont lenézi a zsellért s valamennyi a teljesen nincstelen, csak a mának élő bérest vagy más gazdasági munkást. A falunak ez a kasztszerű tagozódása külön társadalmi életet fejlesztett ki külön szokásjoggal, külön etikával és megszülte a maga külön problémáit is, melyeknek gyökerei a fennálló anyagi ellentéteken túl, mélyen a lélek talajába nyúlnak vissza. Utat találtak a faluba a különféle eszmeáramlatok is, melyeknek ha nem is adta oda magát teljesen kísérleti nyúlnak, bizony sok gyúlékony anyagot szedett magába belőlük. Az új hatások új magatartást is fejlesztettek ki a parasztban, de ezenfelül működnek az ősi ösztönök is, az úrtól való idegenkedés és a földhöz való makacs, kétségbeesett ragaszkodás. A parasztéletnek ezt a változását s benne magának a parasztnak újszerű ábrázolását a századforduló írói kezdik el s Móricz Zsigmond híres parasztregénye, a «Sárarany» az első ebben a sorban. Ami rögtön feltűnik és megkülönbözteti az ő ábrázolását az eddigiektől, az, hogy Móricz egyéniségnek látja meg és rajzolja a parasztot. Ez megfelelt az író egyéni látásmódjának és egyezett a századforduló irodalmában uralkodott általános esztétikai elvekkel is. Az író maga is a falu vagy a falutól nem sokban elütő kisváros neveltje. Falusi képekért nem kellett messzire mennie, csak ifjúkorának emlékeit idézgeti és megvan a kerete alakjai számára. Éles megfigyelés látszik, hogy nem futó benyomásokat, hanem sokszor látott környezetet ír le és közvetlen tapasztalatból szedi a mintát alakjaihoz. Látja szépségüket, de bűneiket és kicsinyességüket is s mindazon indulatokat, melyeket a falu mint miliő kitermel a lélekből. A Sárarany így végződik : «Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban». Egy ilyen sárból és aranyból összegyúrt ember tragédiáját mutatja be a Sárarany. Turi Dani, a hős, csupa erő, csupa temperamentum-ember. Húsos, rózsásképű, bikanyakú. Barna haja, széles, fehér homloka, merész tekintetű szeme, pörge bajusza. Mindenkitől elüt a faluban , mindenkinél különb. Felesége leánykorában a kútba ugrott érte s most a végletekig féltékeny rá. Nem is ok nélkül, mert minden asszony riválisa a faluban, még saját édesanyja is. Mikor urának szemére veti csapodárságát, az így vág vissza neki: «Hát van hírjad? Megkárosítottalak? Hiszen nem bírod el, ha megcsókollak te ! Mindig kifog utána a betegség. Te üvegvirág. Hiszen sok vagyok neked, te harmat. Belehalsz, ha addig csókollak, míg nekem elég . . . Mit kezdjek veled? Ha ujjal nyúlok hozzád, véged. Alfenébe, száz asszony is kicsi van nekem.» Tűz a vére, de tűz a munkája is. Az aratást olyan lendülettel végzi, hogy mind kidőlnek mellőle a többiek. Az esze is százszor jobban vált, mint a többi falusié. Más gazdálkodást folytat, mint a többiek. Előbb ki-