Katolikus Szemle 51. (1937)
8. szám - Tanulmányok - Szirák Ferenc: A paraszt és a parasztélet rajza regényirodalmunkban
jelölik Vas Gereben művei. Ezek az ábrázolások azt a benyomást teszik, mintha az írók valamennyien fölülről, mintegy madártávlatból néznék a paraszt világát. Az egészet homogén egységnek képzelik, melyben ha mutatkoznak is bizonyos eltérések az egyes emberek között, az egyszerűség s bizonyos lelki nemesség valamennyinek közös vonása. Ez a látszat után indult okoskodás azután hamis konklúzióival teleszórta az irodalmat. Sokszor kedvezett ezeknek az íróknak egyéni hajlama is. Legnagyobb részük maga is vidékről jött a városba, ifjúsága legszebb idejét falun, vagy kisvárosban élte. Kiszakadva onnan, csak fiatalkori emlékeit újítgatja, valahányszor a parasztéletről ír. Természetes, hogy erre csak a múlt mindent megszépítő szemüvegén keresztül tud visszanézni és ha tollára vette, csak a neki kedves vonásokat emeli ki benne. A múltba néző lélek ezen optikai csalódása is nagyban hozzájárult a parasztélet idealizálásához s az olvasóközönség, akinek hasonló felfogása volt, nem vette észre a kép hamis voltát. E korból való regényeinkben találkozunk először a parasztnak tömegben való ábrázolásával is. Nemcsak Eötvös keresztes hadára gondolok most, mely Lőrinc pap körül tolong, hanem általában regényeink tömegjeleneteire. A paraszt, mint tömeg, nagyszerű háttér, mely pompásan emeli ki az éppen lejátszódó jelenetet. Mint morajló tenger zúg és hullámzik a kegyelmes úr ajtaja elé vezetett deputáció szónoka mögött , mint a «jó föld népe» térdel az áldást osztó pap emelvénye körül, mint harcos, bár nem is érti az idegen tábornok szavát, mégis halált megvető bátorsággal rohan az ellenség sáncaira. És ha egyet a sok közül bemutatnak, a villogó szem, napbarnította arcbőr, fekete haj, kérges tenyér éppen olyan velejárója, mint a szűr, rámás csizma, pörge kalap és a lobogós ingujj. Ezek a pogányul kifent, ünnepi díszbe öltöztetett kulissza-parasztok. Legnagyobb részük élettelen báb csak, vagy az író néprajongásának rosszul sikerült illusztrációi, így jelenik meg, ilyen ünnepi díszben a színpadon is a paraszt. A színpad és a regény ebben az időben erős kölcsönhatással vannak egymással. Regényíróink javarésze népszínműveket is ír. Közülük csak Abonyi Lajost említem itt, kinek korában legtöbb sikert aratott regénye, «A mi nótáink» parasztalakjai a legsikerültebbek. Hogy ezen külsőségek mögött van az igazi ember, ki egyedül méltó arra, hogy foglalkozzunk vele, még nem nagyon jut íróink eszébe. Ebből a szempontból talán Justh Zsigmond regénye, a «Gányó Julcsa» mutat némi kivételt. Justh Zsigmond francia hatás alatt ír. Balzacnak vagy Zola «Rougon-Macquart» ciklusának mintájára ő is hasonló regénysorozatot tervez. Módszerét Bourget-től tanulja, ez határozza meg regényeinek felépítését is. Gányó Julcsában is a lélek elemzése a fő, az író minden ambíciója az, hogy a parasztleány tetteinek rúgóit minél hűbben elénk tárhassa. Már ennyiből is látható, hogy ez sem igazi parasztrajz. A környezetből alig kapunk valamit, néhol maga a főalak, Julcsa is háttérbe szorul a hosszú lélektani fejtegetések mögött. Justh Zsigmond többi 1 V. ö. : Schöpflin Aladár: Magyar írók, 1917. 2 Valami ehhez hasonlót csinál Németh László is az újabban megjelent «Gyász» című parasztregényben.