Katolikus Szemle 54. (1940)

1. szám - Tanulmányok - Hetényi Gyula: Isten országa a történelemben

ténet elé tűzött, emberi akarat és a gonosz szellem nem hiúsíthatja meg. Isten a történet felett áll, neki nincsen története, de a történet végső célkitűzéseit adja. Nem nyúl bele a történet rendjébe közvetlenül. Ha bele­nyúl, akkor csodával állunk szembe. Isten az embernek szabad akaratot adott. Akarta, hogy szabad legyen, tehát szabad. És így az emberi szabadság a történet közvetlen alkotója, az isteni akarás és gondviselés előre ren­delt határai és céljai közt. A közvetlen történetcsináló az ember. Ha a történet folyamán fellépő kegyetlenkedéseket, Nérók, Dzsingiszkhánok, Leninek borzalmas tetteit nézzük, amelyek felülmúlnak minden emberi elképzelést, valóban történelmi tragikumról kell beszélnünk. Ez a tragikum állandó vonása a történetnek és nem magyarázható mással, mint az ősgonosznak, a «mysterium iniquitatis»-nak létével, amelyet egyes bölcselők a manicheista dualizmussal, a lét kettős princípiumával, az «ősjó és ősgonosz»-elmélettel, a keresztény hit és bölcselet pedig a bukott szellemnek hatalmával magyaráz. A bukott szellem nem éri el végleges diadalát és a rossz nem látja meg végső győzelmét, de bénítólag, késleltetőleg hat Isten országának fejlődésére. «Jóllehet ők mindnyájan kezet fognak a rosszal, nem maradnak büntetés nélkül és az igazak magja meg fog mentetni. 1)­ A kereszténység szigorú bírálói azt mondják : íme, kétezer év múlt el Krisztus megváltó halála óta és a világ mégsem él Krisztus tanítása szerint; a világ nincsen megváltva, szenvedései nem enyhülnek ; a szeretet helyett a gyűlölet uralkodik, a szociális igazság helyett égbekiáltó szociális igazságtalanságok ; az erősek elnyomják a gyengéket. Ez a tény nagyjá­ban igaz. De ki ezért a felelős? A kereszténység ? Ha a világ nem olyan, aminőnek lennie kellene, azért az emberek fele­lősek. Wells egyik regényében az emberek azzal a panasszal járulnak Isten elé, hogy az ember élete a földön nincsen rendjén. Mire Isten azt feleli: «Ha jobb világot akartok, iparkodjatok azt jobbá tenni.» A keresztény­ség, a kegyelem feltételezi a természetet, a természetes jóságot. Itt a lényeg. A kereszténység minden törekvése hatástalan marad, ha ellene dolgozik az emberi rosszakarat és a sátanizmus. Nem a kereszténység felelős azért, hogy kétezer év múlva sem valósult meg Krisztus országa, hanem a rossz keresztények. A kereszténység, ha hitetlen értelembe vagy tisztátalan szívbe, egy megmételyezett köztudatba esik, olyan, mint az izzó parázs, melyet az útra dobnak viharos, fagyos, sötét téli éjszakán. «A keresztény kultúra feltétele, mintegy törvénye — mondja Haecker —, hogy a tiszta értelem alapjain egy nem perverzált akarat nyugodjék és az értékek természetes hierarchiáját meg nem rontott erkölcsi érzés és lelkiismeret támogassa, elismerje, szankcionálja; de abban a pillanatban veszélybe jut a kereszténység, mihelyt az alacsonyabbrendű élet uralomhoz jut.»2 Ha már a megvalósulásának ősi talaján, magában az egyénben, a jó­indulatú emberben, a «Szentlélek templomában» sok gátlásra talál Isten 1 Példabeszédek XI, 21. 1 Christentum und Kultur. 51. 1.

Next