Katolikus Szemle 58. (1944)
1. szám - Tanulmányok - Martinkó András: Új felvilágosodás-korszak felé?
2 1944 DR. MARTINKÓ ANDRÁS csillagászati, antropológiai stb. művek alkották az «irodalom» lényeges hányadát. Ezek a korszakok mindig a felvilágosodás korszakai voltak (görög, római, renaissance, francia stb.). Az ízlésfordulatot pedig mindig az ember alkotta világkép valamely meglepetésszerű kiszélesedése, kimélyülése eredményezte, s éppen a kép feltárt új mezőjének merész, új szépsége részegítette meg az embert, fordította érdeklődését a külső (vagy legalább is az egyénen kívül fekvő) problémakör felé. A görögségnél a világ s a lét fő alappilléreinek felismerése (filozófia), a rómaiaknál a birodalommá szervezkedés csodája (politika, történetírás), a renaissance-ban az ég és föld fizikájának alapvető elvei (asztrológia, alkímia), a francia felvilágosodásban a világot rendező, uraló ész s az ennek alapján igazságosan felépített társadalom ténye (logika, társadalompolitika) hozta létre az ízlésváltozást. Ennek lényege mindenkor a szépirodalom képzelet- és érzésvilágával, fiktív életkörével szemben a valóság (vagy valóságnak tartott) jelenségek tisztelete, csodálata, s a földi (nemzeti, társadalmi) életre való berendezkedés problémái. A közbeeső korszakok (melyek persze nem válnak el évszámszerűen az előbbiektől) problematikája ellenben mindig az ember: a lélek, a vallás, az érzések, szenvedélyek. Ezekben a korokban az ember mindig befelé fordul, elmélyed, s ezekben a korszakokban fejlődnek lappangva, inkább csak az érzés és sejtés formájában, intuitíve, misztikum vagy mythologia formájában a következő korszakok nagy kinyilatkoztatásai. Érthető, hogy az ilyen korokban az intuitív élet-, érzés- és élményformának semmi sem lehet inkább kifejező eszköze, mint a szépirodalom, itt is elsősorban a líra. A nagy lírai költők mindig ilyen (mitologikus*) korban élnek. Viszont a rákövetkező kinyilatkoztató, kibontó, «felvilágosodott» korszakban mindig a tudományos irodalomé a vezető szerep. (Pl. magyar irodalom a XVIII. sz.-ban.) Ennek a kornak a beálltát rendszerint világosan jelenti az a tény, hogy a szépirodalom kezd kiábrándulni önmagából, önmaga alatt vágja a fát azzal, hogy eddigi témáit, alakjait, módszereit nevetségessé teszi. Minden kor a felszabadulás tréfás vagy gúnyos nevetésével néz az előző korszakra, de ez a nevetés sohasem olyan mindent átfogó, olyan bántóan általánosító — kivéve a felkelő ideálokat —, mint a felvilágosodás korszakainak hajnalán. A világirodalom összes nagy szatirikusai, humoristái a mitológiai s a felvilágosodott korszak határán éltek (Aristophanes, Martialis, Juvenalis, Rabelais, Cervantes, Voltaire, Swift). Az újabb sorsfordulatot Anatole Francé és Bernard Shaw készítették elő, s a mai világirodalom (angol, amerikai, olasz, francia s az 1930 előtti német) általános jelensége szintén az emberen, az egyéni emberi törekvéseken, az érzelmeken s eszménykergetésen, a szokványos szépirodalmi eljárásokon való többékevésbbé keserű gúnyolódás (Huxley, Pirandello, Joyce, Gide), • míg a mitológiai korokat éppen a belső elmélyedésből fakadó nagy szintézisek jellemzik (Homéros, Vergilius, Dante, Balzac, Tolsztoj, Ady, Proust stb.). Minden arra mutat, hogy korunk éppen egy ilyen ízlés- és szellem fordulat kora. Ezt azonban nehéz belátnunk, s fáj bevallanunk, mert valamennyien a századfordulónak és a tizes éveknek magát a szépirodalmi formákban kiélő szellemének neveltjei vagyunk : ez a kor a szimbolista, impresszionista stb. áramlataival, hamu alatti csendjével jellegzetesen lappangó, intuitív korszak volt. Mondanivalója egy forrongó világ «mythologiája», az ember, a lélek, a bűn és erény misztériumának, a formai szépségnek erősen individualista színezetű körében mozgott; számunkra kissé bántó és nosztalgiát ébresztő, hogy a mai ember és író mondanivalója viszont a legegyénietlenebb, legvalóságosabb valóságban van : nem a megérzések köde, hanem a látás világossága érdekli a mát. A képzelet kénytelen átadni a helyét a tényeknek, hiszen a tudományok feltárta valóságnak (vagy az akként szereplő hipotéziseknek) kápráztató titkai mellett elbújhat a legmerészebb fantázia is. S korunk nem nagyon is a valón való ámulás korszaka-e? Melyik regény-