Katolikus Szemle 58. (1944)
5. szám - Tanulmányok - Horváth Miklós: Népi irodalmunk
HORVÁTH MIKLÓS János, a Petőfit követők közül a palóc dalköltő, Lisznyay Kálmán, a csöndeshangú, de népszerű Tóth Kálmán s a kisebbek : Zalár József, Csermelyi Sándor, Székely József és Szelestey László, — Szigligeti népdrámái, — teljességgel Sárosy Gyula és Szakáll Lajos, — a legszebb népszínmű Tóth Edéje, — Csepreghy Tóthénál hitelesebben népi darabjai, — Szigeti József, utóbb Géczy István, — jóízű adomázással Vas Gereben, — a népdalok üde hangján Abonyi Lajos, — a kisembereket gogolyi borongással gyötrő Petelei István, — a kisigényű, de tisztalevegőjű Baksay Sándor, — az alföldi pásztorok, gonyók, nazarénusok élesszemű megfigyelője, Justh Zsigmond, — a keserű Tolnai Lajos — burkoltan Dömötör János, — a jelentéktelen Boruth Elemér, Tóth Endre és Szentirmay Elemér — és bizonyos fokig, bár mint ferdítőt, idevehetjük Jókait is. Mellékesen, de jó meglátással Nagy Ignác, majd később Thury Zoltán. S végül mesterekként kell számontartanunk ebben az irányban is Mikszáthot, de még inkább Gárdonyit, — hiszen ízléstelen Göre Gáboron túl, mélyen belátott a falu lelkébe ; — a zamatos Tömörkény Istvánt s az ugyancsak szegedi Cserzy Mihályt, — Toma Istvánt, a hegyi pásztorok pap íróját, — valamint a jellemzően, de kissé egyoldalúan rajzolgató Terescsényi Györgyöt. Szabolcska Mihály csöndes, kifinomult népdalszerű verseivel kelt rokonszenvet. Az Arany—Petőfi hagyományain nevelkedett, dallamosan rímelő, termékeny költő, Kiss Menyhért is ideszámít. Az ízes magyarságával kitűnő Móra Istvánról és a szelídlelkű Móra Lászlóról sem feledkezhetünk meg az előfutárok között, valamint az érdemes katonaköltőről, Vályi Nagy Gézáról. Havas István is szívesen idéz falusi hangulatokat. Kincs István is kedveli a szegényeket. Bartóky Józsefet és Szemere Györgyöt is ideszámíthatjuk. Komáromi János kuruc-eposzaiból a nép akasztófahumora s izzó szenvedélyessége tör fel. P. Ábrahám Ernő, a «Kévések»-ben tiszaparti drámát izzít. Tabéry Géza a parasztlázadásról ír duzzadó indulattal («Vértorony»). A három neves erdélyi asszony-író közül P. Gulácsy Irén első munkáiban («Hamueső», «Ragyogó Kovács István») ragad meg népi tárgyat szinte férfias erejével. R. Berde Mária érdeklődésének irányában talán nem, de gyakran balladai hangjában jut közel a népiesekhez, M. Ignácz Rózsa, pedig az idegeneknek kiszolgáltatott székelyek és kissebbségben kallódó csángók sorsának művészi megelevenítésével. — Domonkos István, Móricz Pál és Váth János: eltérő egyéniségek, de mindhárman a falunak és magyar tájaknak prózában versben megéneklői; már az új népiségüekkel egyidőben írnak, de csak előfutároknak tarthatjuk őket is, mert igazodásuk nem tudatos. A régi s az új népiesség írói közt lényeges különbség van. Petőfitől kezdve csak esztétizmust jelent a népiesség, nem pedig társadalmi problémát. Felülről hajolnak a néphez, nem a népből tekintenek felfelé. A falu csak díszlet náluk, a paraszt meg hősszereplő. Eszményesítik, megszépítik a falut s ezáltal eltorzítják. Nem a nép rétegeit, hanem az egész magyarságot rajzolják. A paraszti nyelv hangszerelésüket színezi, de nem a nép gondolkodását akarja visszatükrözni. Az új népiesség első előfutárja Ady. Ő már sötét színeket is lát a népi életben, megérzi, megsejti problémáit. Sorsa, ízlése azonban másfelé bontakoztatja ki tehetségét. Csak körvonalakban vázolja fel a kérdést, csak felcsillanó, de tovatűnő, burkolt szavakkal marja lelkünkbe a magyar paraszti tragédiát. Adyval egyidőben, de már nemcsak nyíltan, hanem egyenesen harsogva jelentkezik Szabó Dezső. Királyi dúvad, mohón veti magát a meglátások és érzékeltetések rengetegébe. Vulkánként löveli magából a nagyot akaró gondolatok és tervek tüzes áradatát, de szellemességének és gazdagságának lángolva hömpölygő folyamát feltartóztatják s eltorlaszolják a beteges elégedetlenség, gyakori sértődés szitkai s a túlzott egyénieskedés óriássá duzzadt csigaháza. Termékenyíteni akar, de a megszilárdult lávafolyam nem hoz dús venyigéket, legfeljebb múzeumok kőcsodáit gyarapítja. Pedig szózatszerű műveiből őserő árad, szinte zabolátlan hév. Talán ez is a baja. Túlzásával, elemi kitöréseivel, páváskodó öntetszelgésével inkább elriaszt, mint vonz. Világgá kiáltott, vérbő