Katolikus Szemle 5. (1953, Róma)
1. szám - Dr. Szalay Jeromos: Márton Áron, az ember és a püspök
Majláth püspök. Egyúttal az egyetemi ifjúság hitszónoka is lett. Életet kellett önteni a Népszövetségbe, irányítást kellett adni az elnyomott, sivár jövőjű egyetemi ifjúságnak. Nem kis feladat. A fiatalság rövidlejáratú harcra van berendezve, a hosszú, kitartást igénylő küzdelem elernyeszti. Könnyű sikereket kíván, szívesen tájékozódik olyan irányban, ahol gyors eredményeket ígérnek, megoldják a reménytelennek látszó nemzetiségi kérdést, és ahol nem kell foglalkozniuk önmaguk megreformálásával. Így történt meg, éppen az ő kolozsvári működése idején, hogy némelyek türelmetlenségükben titokban a kommunizmushoz csatlakoztak. Ezeket ma már nagy többségükben fölszámolták, de képzelhető, hogy mennyi gondot adott Márton Áronnak az a néhány fellengző, forrófejű fiatalember, aki megosztotta a magyarság egységét. A Népszövetségi igazgatósággal vele járt, hogy Márton Áronnak be kellett utaznia egész Erdélyt, s így megismerhette szülőföldjét. Miszsziós útjain még a Királyhágón inneni területre is eljut. Missziói eredményesek voltak. Különösen nagyhatású volt a temesvári, mely mint magyar római katolikus megnyilvánulás, valláskülönbség nélkül összegyűjtötte az egész magyarságot és tanúságot tett amellett, hogy él a magyarságban az összetartozás tudata. Az igehirdetésen kívül a tollat is forgatja vallása, fajtája érdekében. Azok a cikkek amelyek eljutottak hozzánk bemutatják Márton Áron egész egyéniségét, valóban apostol, a nemzeti lélek megmozgatója volt. Prohászka szavait idézte: « Nem a tévedés veszélyezteti az igazságot előrehaladásában, hanem a lustaság, az elpuhultság, a csökönyösség, a megszokás lelkülete, mindaz ami a tétlenségnek kedvező. Ezek legyőzésére akarta nevelni híveit és honfitársait. Cikkeiből néhány idézet világosan mutatja, hogy milyen tragédia zajlott le ennek a derűs arcú embernek a lelkében. Könynyű dicsekedni a Márton Áronokkal, a Mindszenty Józsefekkel, de sokaknak nem válik dicséretére, hogy mennyi akadályt gördítettek értelmetlenségüktől, szereplési viszketegségüktől és érdekeiktől vezettetve ezeknek hősi küzdelme elé. « Bár külső körülményeink szűkre fogják tájékozódásunk körét szegénységünk pedig a tanulás lehetőségét kevesbíti, mégis lépést akarunk tartani az időkkel. Hogy erdélyi hivatásunknak megfelelően taníthassunk, erőfeszítések árán is tanulunk» írja 1933-ban. Majd pedig összetartásra, a család védelmére, apostoli lelkületre buzdít: « Az öntudatos népi magatartást hazudjuk, ha csak egyszerűen hangoskodunk. Tökéletlen politikai megnyilatkozásokat még időről-időre ki lehet erőszakolni, de a közös érdekeket látó, azokat némán szolgáló, egységes lelkület nem engedheti porbadönteni tanítóinkat, papjainkat, tisztviselőinket... Intézményeinket külön-külön bármilyen megpróbáltatás érheti anélkül, hogy a nép közössége védelemre mozdulna ». «A népek fennmaradásának záloga a család. Az adja a nép számbeli erejét és folytatását, annak sűrű életében fejlődnek ki a népek életét felfelé hajtó erők ». « Sokan vannak testvéreink között, akik a reménytelenség, a csalódások és megcsalatások következtében a népi közösségtől lelkileg már kiváltak. E kiábrándult tömeg, mint a gyermek, csak tettekből ért. Apostolokat vár, akik munkát vállalnak ». « A népért végzendő munka nem különös foglalkozási ág, hanem minden hivatással vele együtt járó kötelesség. 1939-ben megválasztják kolozsvári plébánosnak. Elsősorban a nehéz anyagi helyzetben lévő plébániát kellett rendbehoznia. Két évi munkával rendet is teremtett ott, eltávolította a világi vezetőségből azokat, akik okai voltak a helyzetnek. Ekkor azonban ismét új feladat várt rá: Majláth Gusztáv segédpüspöke meghalt, s helyébe 47 éves korában Márton Áront nevezi ki a pápa. Óriási tömeg jelenlétében szentelte fel püspökké az elszakított terület két másik püspöke. Erdély katolicizmusát villanyáramként járta át az örömteljes érzés: van püspökünk, van vezérünk, aki közülünk való! Az új püspök által elért sikerek feljogosították a magyar világot arra, hogy valami rendkívülit várjon tőle, de a lelkesedésben és az előlegezett bizalomban talán mégis több része volt az ösztönös megérzésnek. « Uram, ha még szükséges vagyok a népnek, nem utasítom vissza a munkát » — mondta szent Mártonnal, akihez hasonlóan ő is katonáskodás után szentelte életét az Isten szolgálatára. Meghallotta ő is: « Elég neked az én kegyelmem, mert az erő az erőtlenségben fejlik ki ». Egyenesvonalú életpályájának betetőzése volt a püspökség. Főképp az 1940-es bécsi döntéssel érkezett el az ő órája. A politikai vezetők jórésze a Magyarországhoz visszakerült erdélyi területen lakott. Eddig is ő volt a legnagyobb tekintély, most pedig egészen