Katolikus Szemle 8. (1956, Róma)
4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - G. Shuster Mindszenti könyve, Teatro Ungherese stb.
Túlzásnak hangozhatik s mégis úgy van, hogy a sokat ígérő címek mögött véletlenül sem akad egyetlen elejétől a végéig hibátlan vers, még ha némelyik termékeny magból csírázott is ki. Valami kegyetlen végzet rendeléséből a legépebb mag is legföljebb palántává cseperedik jó egészségben, folytatólag azonban vagy hirtelen elkorcsosul vagy ha szárba szökik is, ahhoz már nincs elég életereje, hogy jó illatú virágot is hajtson. Hogy szerzőnk keze alól a legjobb esetben is csak elnagyolt, egyenlőtlenül kidolgozott «félkészítmények » kerülnek ki, körülbelül három főokra vezethető vissza. Az első az, hogy témáiba nem tud vagy nem akar elmélyedni, megelégszik a fel-felvillanó költői gondolattal, de azt nem érleli ki, nem szűri át, tehát sokszor önmaga előtt is homályos marad, amit mondani akar (pl. Fáklyák vándorútja, A fehér nagy madár, karcsú üveghegyek alatt stb.). Ezzel függ össze, hogy vallási élményei is felszínesek és kifejezésük sohasem meggyőző vagy éppen fölemelő (pl. Párbeszéd a Szűzzel, újra Lourdesben stb.). A bűntudatot, megtisztulni vágyást sűrűn emlegeti, de játszi könnyedséggel tér napirendre vétkei fölött és egy jó ebéd után öblös karosszékben cigaretta füstöt fújni elég neki vezeklésül ahhoz, hogy kitáruljon előtte a mennyekbe vezető út. Kékes-fehér füstkarikák — szálldosnak a légbe! — Velük szállok könnyű szárnyon — a csillagos égbe! Hitvalló fogadkozásai (Fehér sirályszívem — tele égő hittel), erkölcsi emelkedettségének programmszerű hangoztatása (Szívem rejtett mélyén — nem tündérek élnek, — hanem égi hangok — és angyali ének. Elvem tehát: mindig szelíd — mert tudom, hogy szentté hevít — s ez az élet célja), olcsó szentenciái, amikkel a szenvedőket vigasztalja (Nincstelen milliók — igában szenvedők — elsők lesztek egyszer — a jó Isten előtt. Amíg lelked szent eszméktől fénylik, — addig győzni fogsz, ha el is esnél...) a mélyebb lelki élet, a magábaszállás, az őszinte megrendültség és részvét hiányát árulják el. Ennek az érzelmi sekélyességnek számlájára írandó, hogy ha a magyar sorsot panaszolja, szebb jövőnkért cseng és a honvágy bántja, ezekben a versekben a többieknél is gyakoribb a sivár szónokiasság és a szürke közhely (pl. Vágyódunk haza! És a mi vágyunk — feszülő erő, konok akarat! •— Tudjuk, hogy ősi jogaink vannak — az Alföld szikén, a Tátra alatt. A Kárpátok bérce — üzenni fog értük, — hiszen égő honvágy — ruházatuk, vertük •— hogy az ezeréves népünk gyilkosával — számadást tegyenek — ősök virtusával.... Kulcsold hát kezed imára össze, — miénk lesz egyszer az a régi Föld! — s ott fenn a Várban, Gellért keresztjén — leng majd a zászlónk: piros, fehér, zöld!). A költemények esztétikai fogyatékosságának második fő oka, hogy írónk áhítat, odaadás, művészi önfegyelem nélkül dolgozik s mint ahogy nem érzi szükségét érzései, ötletei kikristályosításának, úgy nem szentel kellő időt és fáradságot külső megjelenésük gondozásának sem. Beéri azzal, ami itt-ott egy szerencsés nekilendüléssel sikerül, és ettől szinte elámulva önmagán, könnyelműen szabadjára engedi a hebehurgya szavak fickándozó árját, így csinos és suta sorok, lényeg és sallang, kellemes ízek és ízetlenségek nem mindennapi egyvelege jön létre, amiben a rossz még akkor is győz, ha szám szerint netán kevesebb, mint a jó. Hiába indul jól ez a két sor. Ma odakinn kóboroltam az őszi erdő avarán, amikor a következő kettőt egy értelmetlen, henye rím nevetségessé teszi: Rózsát találtam, pirosat — véletlenül, de igazán (!!). Se szeri se száma a hasonló baleseteknek, amelyek jellemzésére térszűke miatt nem idézhetünk további példákat. A rímek általában rengeteg baj szülői ebben a könyvben. Hol teljes süketségükkel tűnnek föl kellemetlenül (pl. magyar-alatt, nevet-velem, csupán-típusát, acél-légy), hol mint nótákban, slágerekben elkoptatott kádenciák zavarják a fület (pl. lobban-csokban, egyedül-hegedül, nóta-óta, falevél-regéi, rónák-gólyák, asztal-marasztal), ha pedig nem banálisak, még kevesebb köszönet van bennük, mert érettük a költő rendszerint drága árat fizet: felhígítja vagy elferdíti a gondolatot, hirtelen hangnemet cserél, ünnepélyesből akaratlanul parlagivá, sőt komikussá lesz. Egyik versében pl. ezzel a kéréssel fordul a Szűzhöz: Lelkem ne legyen gazdátlan birtok — mert a gyerek sem érti a titkot — hogy e meleg szív megfagyott; a másikban pedig: Szívembe rózsát,pirosat állíts. — Hűségem vére Tiéd, rám számíts! Szívesen olvassuk a következő három sort: A park taván karcsú vitorlások úsznak, — messziről kékruhás hegyek intenek. —• Halott bennem minden, halottak az álmok, — de elképedünk, amikor erre minden értelem nélkül így vág a rím. Mert lelkem virágos, meghitt háztelek. Hogy a rím-hajsza nem egyszer milyen feneketlen szakadékokba sodorja az írót, a Gey sirek és fjordol. című verse példázza, mely szerint az előbbiek A földnek gyomrából szökkennek magasba — Csöppekké széthulló vízsugár tornyok, — Szívembe hullanak, kristályként csillogva — És ezért hirdetem: keresztfát hordok! Az egyik vers fölírása: Zúgó óceánok kéklő partjain. A két jelző elhagyásával ebből lett a kötet címe: óceánok partjain. Ha szerzőnk kevesebb elragadtatással nézné saját elmeszüleményeit és belőlük — miként e címből — ötven százalékot kirostált volna, a maradékban talán több örömünk telhetnék. Ehhez azonban nemcsak nagyobb alázatra a múzsa iránt, hanem biztosabb ízlésre is lett volna szüksége. Sok fiaskójának harmadik forrása éppen a kiforrott ízlés, a stílusérzék hiánya, mely még abban is megakadályozza, hogy a nyelv rejtettebb szépségeibe hatolhasson, a szavak hangulati értékét felismerje és megfelelően élni tudjon velük. Innen a sok zilált, borzas, ócskát és önkényes úrat összekeverő verssor, ezért nélkülözi a legtöbb költemény a tónus egységét, az árnyalás finomságát. Rossz tanítványa Mécs Lászlónak az, aki a vészharangról ezt képes leírni: Felcsilingel a vészharang — Csendben sikolt giling, galang!, ami pontosan úgy hangzik, mint: cincogat a kos kolompja, vagy: fölharsog a spinét hangja. Mélypontját ez a költészet az Aforizmákban éri el. Kár lenne szót vesztegetni rájuk, egy-két idézetnél jobban semmi sem világíthatná meg, hogy milyen mérföldes távolságra vannak attól a fogalomtól amit az aforizma szóval szoktunk megjelölni: A nyelv: misztérium! — Beszélni tudunk, hogy el ne — tévesszük sötétben utunk; új csodafegyver: a humor, — hasznodra válik, ha tudod. A százarcú ember — száz életet él — Istent nem tisztel, — embert meg nem fél! 188