Katolikus Szemle 8. (1956, Róma)
4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - G. Shuster Mindszenti könyve, Teatro Ungherese stb.
hanem a szerzőnek egy teljesen ismeretlen bámulója, aki Mérő Ferencnek nevezi magát. Ez a név — a verseket egekig magasztaló tiráda alján — mintha jelképes értelmet rejtve a költő helyes megmérésére illetékes szakértőre kívánna utalni. A nomen est omen azonban ezúttal nem talál, mert Mérőnk — elképesztően rossz szemmértékkel — túllő a célon és dicshimnuszával többet árt, mint használ a költőnek. Aki az előszóban azt olvassa, hogy kötetünk «száz és egynéhány meseszép költemény virágcsokra » és e csokorban minden virágszál «ünnepélyesebb, díszesebb, fényesebb, ragyogóbb és eredetibb » a szerző eddigi verseinél, hogy e «költemények nemcsak most időszerűek, hanem azok lesznek száz esztendő múlva is» s rajtuk át «az isteni mindenhatóság beszél az emberi végességhez», azt legföljebb dantei, shakespearei, goethei szépségek elégíthetnék ki, Fenyvessy poézise tehát szükségszerűen keserű csalódással fogja eltölteni. Mérő Ferenc azzal is rossz szolgálatot tesz Fenyvessynek, hogy fölmelegíti «eredetiségének» pár évvel ezelőtt sokat hánytorgatott kérdését s egyfelől elismeri, hogy valóban « idegen aranyrögök kerültek » régebbi köteteibe, másfelől naivul erősítgeti, hogy « ez nem akarattal és tudatosan történt » s Fenyvessy jóhiszeműsége « még akkor is egészen bizonyos, ha a látszat mást mutatna. A világirodalom kiváló szellemei igen sok esetben építettek idegen alapokra. Pedig nem szorultak reá! Sem Lessing, sem Chateaubriand, sem Goethe. Mintahogyan Fenyvessy Jeromos sem szorul idegen tollakra, hogy azokkal dicsekedjen! » Kár, hogy Mérő e tekintetben nem követi védencét, hanem « akarattal és tudatosan» sajátjaként közöl olyan mondatokat, amelyek szószerint megtalálhatók Fenyvessynek e sorok írójához a plágium-ügyben intézett leveleiben. Az előszóból, mely az említett egyezéseken kívül a « stíluskritika tükrében » is feltűnően hasonlít a műfordításokat kísérő és szerzőnk munkájának tekintendő jegyzetekhez, határozottan egy ódivatú, primitív, komoly íróhoz nem méltó és az olvasót sértő misztifikáció szaga árad. Ez a félresikerült captatio benevolentiae természetesen nem fokozza az olvasó készségét a versek elfogulatlan élvezésére, hanem inkább tartózkodóvá, bizalmatlanná tesz velük szemben. És ez a bizalmatlanság olvasás közben nem hogy fölengedne, hanem nőttön-nő, annál is inkább, mivel nem szárnybontogató, hanem immár harmadik versgyűjteményénél tartó íróról lévén szó, a legszelídebb lelkű versrajongó sem képes a «fakadó rügyek »nek kijáró gyöngéd elnézéssel átsiklani az ilyen sorokon, mint: Csillagos estében a távozó csónak — olyan volt, mint árnya egy fekete lónak, avagy: Balzsam a légje — tengere kék ló, — a paraszt gőgje, — gyönyörű két ló. Ám nemcsak az együgyű fűzfapoézis hasonló iskolapéldáinak egész sora teszi kemény próbára a nyájas olvasó türelmét, hanem az elemi jóízlés, a józan ész és a magyar fül ellen lépten-nyomon elkövetett efféle merényleteket is ki kell bírnia. Az öreg körtefa sosem járt bárban, — ő a napernyőm a forró nyárban. Múlandóság: élettörvény, — örök az ő trónja, — bölcsőnktől a koporsóig — e az élet sója. Ugyan mik a színek, ~ vagy mi is a vonal? — Nem különös lények: — Miértek és hogyan. Ha pedig e versfütykösök súlyos csapásaitól megedzetten azt hiszi, hogy nagyobb baj már nem érheti, és bátran továbbnyomul az óceánok partjain, az eddigieknél is kínosabb meglepetések érik. A Csárdáskirálynő című operettről pl. döbbenettel veszi hírül, hogy: Édesanyja magyar lélek, — apja: a cigányzene. — Paraszt falu királynője — s Kálmán Imre víg menye. — Csárdás és a cigányzene — lelkének két heroldja, — mely a szívet szerelemre — ösztönzi, villanyozza. Később a Szfinx Titka-ciklus egyik verséből arról értesül, hogy a költő (a kasztáliai forrás bűvös vize helyett) egy-egy fiaskó Coca Colából szokott ihletet hörpinteni, miként ez hitelesen megállapítható e förtelmes amerikai lötty reklámcéduláira illő vers utolsó strófájából: Én is a poharam — mélyére pillantok, — s eltűnnek előlem — temetők, sírhantok, — mert a Coca-Cola — fokozza erőim... Alighanem a coca-colától túlfűtött hangulatban zengi aztán a költő, miszerint: Nemcsak honvágy lángol benne olthatatlan, — hanem a bűngyűlölet is lankadatlan, majd pedigze csábos szavakkal fordul az égi Békéhez: Zárd be mögötted a kaput — s húzd le kérlek jól a zsalut. A rémek réme azonban túl A kínok éjszakáján (Kínoz ezer durva kétely — mint valami lélek-métely) s túl A nagy vízesésen (Áradó vizek harsonája zúgja: — Istennek párja égen-földön nincsen!!!) egy nagy szálloda halljában ront a parti vándorra: A fogé-szállóban — hullámzik a tenger, — Szem s szájnak ingerét keresi az ember... s e célból Csodaszarvast kerget — egyik úgy, mint másik, ha az életeső — arcát veri fázik, holott különben nem egyformák, hiszen: Más Istent hisz az — egyik, mint a másik, — a francia izzad, — a szenegál fázik. Az olvasótól, aki lírai gyönyörűségekre várva vette kezébe ezt a könyvet, igazán nem lehet rossz néven venni, hogy ha ilyen tragikomikus kiábrándulások után földhözvágja azt és a szerzőről alkotott véleményének igen sommás és kevéssé hízelgő formában ad kifejezést. A nagyobb önfegyelemhez és tárgyilagossághoz szokott kritikusnak azonban nem szabad az első benyomásoknál megállnia. Mivel azt a régi felfogást vallja, hogy egyetlen jó versért száz rosszat is meg kell bocsátani és a költőt igazságosan csak java alkotásai és nem kísérletek, műhelyforgácsok alapján lehet megítélni, a tisztéhez illő lelkiismeretességgel — figyelmesen s nem is egyszer — mind a 113 költeményt elolvasta. Mindegyikről külön-külön igyekezett ítéletet formálni s hogy ezt el ne hamarkodja, nem bízta magát egyszerűen ösztönös ízlése szavára, hanem a művészi jó és rossz megkülönböztetéséhez szükséges, hosszú gyakorlattal megszerzett qualitás-érzéke spontán reakcióit szigorúan ellenőrizte és minden költeményt jól bevált elvek és szempontok szerint vizsgált meg, elemzett és értékelt. Fáradságos munkájához az a remény adott neki erőt, mely a gyémántkeresőt élteti: bármily kemény és sok is a szikla, amin át kell törni, méhéből előbb-utóbb mégis csak előbukkan majd az áhított drágakő. Hogy ez a reménye végül is hiúnak bizonyult, senki sem sajnálhatja jobban, mint a kritikus maga. Kincskereső erőfeszítéseinek jutalma szép versek helyett nem több, mint egypár jó versötlet, itt-ott egy lobbanásnyi igaz érzésben fogant strófa, néhány helyes jelző vagy kép és szépszámú mutatós költemény-cím.