Katolikus Szemle 8. (1956, Róma)

4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - G. Shuster Mindszenti könyve, Teatro Ungherese stb.

hanem a szerzőnek egy teljesen ismeretlen bámu­lója, aki Mérő Ferencnek nevezi magát. Ez a név — a verseket egekig magasztaló tiráda alján — mint­ha jelképes értelmet rejtve a költő helyes megméré­sére illetékes szakértőre kívánna utalni. A nomen est omen azonban ezúttal nem talál, mert Mé­rőnk — elké­pesztően rossz szemmértékkel — túl­lő a célon és dicshimnuszával többet árt, mint használ a költőnek. Aki az előszóban azt olvassa, hogy kötetünk «száz és egynéhány meseszép köl­temény virágcsokra » és e csokorban minden virág­szál «ünnepélyesebb, díszesebb, fényesebb, ragyo­góbb és eredetibb » a szerző eddigi verseinél, hogy e «költemények nemcsak most időszerűek, hanem azok lesznek száz esztendő múlva is» s rajtuk át «az isteni mindenhatóság beszél az emberi véges­séghez», azt legföljebb dantei, shakespearei, goe­thei szépségek elégíthetnék ki, Fenyvessy poézise tehát szükségszerűen keserű csalódással fogja el­tölteni. Mérő Ferenc azzal is rossz szolgálatot tesz Feny­vessynek, hogy fölmelegíti «eredetiségének» pár évvel ezelőtt sokat hánytorgatott kérdését s egyfe­lől elismeri, hogy valóban « idegen aranyrögök ke­rültek » régebbi köteteibe, másfelől naivul erősít­geti, hogy « ez nem akarattal és tudatosan történt » s Fenyvessy jóhiszeműsége « még akkor is egészen bizonyos, ha a látszat mást mutatna. A világiroda­lom kiváló szellemei igen sok esetben építettek ide­gen alapokra. Pedig nem szorultak reá! Sem Les­sing, sem Chateaubriand, sem Goethe. Mint­ahogyan Fenyvessy Jeromos sem szorul idegen tol­lakra, hogy azokkal dicsekedjen! » Kár, hogy Mérő e tekintetben nem követi védencét, hanem « aka­rattal és tudatosan» sajátjaként közöl olyan mondatokat, amelyek szószerint megtalálhatók Fenyvessynek e sorok írójához a plágium-ügyben intézett leveleiben. Az előszóból, mely az említett egyezéseken kívül a « stíluskritika tükrében » is feltűnően hasonlít a műfordításokat kísérő és szerzőnk munkájának te­kintendő jegyzetekhez, határozottan egy ódivatú, primitív, komoly íróhoz nem méltó és az olvasót sértő misztifikáció szaga árad. Ez a félresikerült captatio benevolentiae termé­szetesen nem fokozza az olvasó készségét a versek elfogulatlan élvezésére, hanem inkább tartózkodó­vá, bizalmatlanná tesz velük szemben. És ez a bi­zalmatlanság olvasás közben nem hogy fölengedne, hanem nőttön-nő, annál is inkább, mivel nem szárnybontogató, hanem immár harmadik versgyűj­teményénél tartó íróról lévén szó, a legszelídebb lelkű versrajongó sem képes a «fakadó rügyek »­nek kijáró gyöngéd elnézéssel átsiklani az ilyen so­rokon, mint: Csillagos estében a távozó csónak — olyan volt, mint árnya egy fekete lónak, avagy: Balzsam a légje — tengere kék ló, — a paraszt gőgje, — gyönyörű két ló. Ám nemcsak az együgyű fűzfapoézis hasonló iskolapéldáinak egész sora teszi kemény próbára a nyájas olvasó türelmét, hanem az elemi jóízlés, a józan ész és a magyar fül ellen lépten-nyomon elkövetett efféle merényleteket is ki kell bírnia. Az öreg körtefa sosem járt bárban, — ő a napernyőm a forró nyárban. Múlandóság: élet­törvény, — örök az ő trónja, — bölcsőnktől a koporsóig — e az élet sója. Ugyan mik a színek, ~ vagy mi is a vonal? — Nem különös lények: — Miértek és hogyan. Ha pedig e versfütykösök súlyos csapásaitól megedzetten azt hiszi, hogy nagyobb baj már nem érheti, és bátran továbbnyomul az óceánok partjain, az eddigieknél is kínosabb meg­lepetések érik. A Csárdáskirálynő című operettről pl. döbbenettel veszi hírül, hogy: Édesanyja magyar lélek, — apja: a cigányzene. — Paraszt falu királynője — s Kálmán Imre víg menye. — Csárdás és a cigányzene — lelkének két heroldja, — mely a szívet szerelemre — ösztönzi, villanyozza. Később a Szfinx Titka-ciklus egyik verséből arról értesül, hogy a költő (a kasztáliai forrás bűvös vize helyett) egy-egy fiaskó Coca Colából szokott ihletet hörpinteni, miként ez hitelesen megállapítható e förtelmes amerikai lötty reklámcéduláira illő vers utolsó strófájából: Én is a poharam — mélyére pillantok, — s eltűnnek előlem — temetők, sírhan­tok, — mert a Coca-Cola — fokozza erőim... Alig­hanem a coca-colától túlfűtött hangulatban zengi aztán a költő, miszerint: Nemcsak honvágy lángol benne olthatatlan, — hanem a bűn­gyűlölet is lankadatlan, majd pedigz­e csábos szavakkal fordul az égi Békéhez: Zárd be mögötted a kaput — s húzd le kérlek jól a zsalut. A rémek réme azonban túl A kínok é­jszakájá­n (Kínoz ezer durva kétely — mint valami lélek-métely) s túl A nagy vízesés­en (Áradó vizek harsonája zúgja: — Istennek párja égen-földön nincsen!!!) egy nagy szálloda halljá­ban ront a parti vándorra: A fogé-szállóban — hullámzik a tenger, — Szem s szájnak ingerét ke­resi az ember... s e célból Csodaszarvast kerget — egyik úgy, mint másik, ha az élet­eső — arcát veri f­ázik, holott különben nem egyformák, hiszen: Más Istent hisz az — egyik, mint a másik, — a francia izzad, — a szenegál fázik. Az olvasótól, aki lírai gyönyörűségekre várva vette kezébe ezt a könyvet, igazán nem lehet rossz néven venni, hogy ha ilyen tragikomikus kiábrándulások után földhözvágja azt és a szerzőről alkotott véle­ményének igen sommás és kevéssé hízelgő formában ad kifejezést. A nagyobb önfegyelemhez és tárgyila­gossághoz szokott kritikusnak azonban nem szabad az első benyomásoknál megállnia. Mivel azt a régi felfogást vallja, hogy egyetlen jó versért száz rosszat is meg kell bocsátani és a költőt igazságo­san csak java alkotásai és nem kísérletek, műhely­forgácsok alapján lehet megítélni, a tisztéhez illő lelkiismeretességgel — figyelmesen s nem is egyszer — mind a 113 költeményt elolvasta. Mindegyikről külön-külön igyekezett ítéletet formálni s hogy ezt el ne hamarkodja, nem bízta magát egyszerűen ösztönös ízlése szavára, hanem a művészi jó és rossz megkülönböztetéséhez szükséges, hosszú gya­korlattal megszerzett qualitás-érzéke spontán reak­cióit szigorúan ellenőrizte és minden költeményt jól bevált elvek és szempontok szerint vizsgált meg, elemzett és értékelt. Fáradságos munkájához az a remény adott neki erőt, mely a gyémántkeresőt él­teti: bármily kemény és sok is a szikla, amin át kell törni, méhéből előbb-utóbb mégis csak elő­bukkan majd az áhított drágakő. Hogy ez a reménye végül is hiúnak bizonyult, senki sem sajnálhatja jobban, mint a kritikus maga. Kincskereső erőfe­szítéseinek jutalma szép versek helyett nem több, mint egypár jó versötlet, itt-ott egy lobbanásnyi igaz érzésben fogant strófa, néhány helyes jelző vagy kép és szépszámú mutatós költemény-cím.

Next