Katolikus Szemle 12. (1960, Róma)
3. szám - Tollas Tibor: Két vers
Ez a munka értelmi vonalon abban áll, hogy elmélkedő olvasmánynyal, imádsággal képzeletemet az erkölcsi eszmények felé fordítom és érzelmeimet engedelmességre hangolom. Érzelmeim változékony világában természetesen már akaratom fegyelmező erejére is szükségem van. Még nagyobb szükségem van rá, amikor indulataimat és ösztöneimet akarom hatalmamba keríteni. Nevelnem kell önmagamat, s ennek az őszinte önismeret és a bátor önmegtagadás a csalhatatlan eszköze, így tudom végül is testemet Isten igájába hajtani. Ez az iga az a szellemi és erkölcsi rend, amely összehangolja emberi létem materiális és spirituális erőit, testemet lelkem « kiteljesedésévé » teszi és közelebb segít ahhoz a Krisztusban megvalósult teremtői eszméhez, hogy Isten képe és hasonlósága legyek a világban. A paradoxont tehát testi vonalon a kegyelem misztériumából eredő aszketikus önfegyelem és áldozat vállalás oldja fel. Ilyen értelemben kéri az Apostol: « Testvérek, adjátok testetekt élő, szent, Istennek tetsző áldozatul: ez legyen ésszerű istentiszteletetek ». (Róm. 12, 1). (Folyt. köv.: Tollas Tibor Akkor ölelt fel... Mint játékai közt a gyermek, akit hiába hív az anyja, süket fülekkel egyre messzebb sárkányt űztél a kék magasba. S egy-egy óvatlan pillanatban az anyák féltékeny szívével játékaid eldugta lassan, szeretni vágyott, kérni szégyell. Kerülő úton kényszerített, fussal üres ölébe vissza, s míg ölelésed fényt derített, arcát új árnyék koszorúzta, hogy játékaidnak hiánya, s a szenvedés, mi Hozzá hajtott, hát eleresztett a világba és megcsókolta nyűgös arcod. Későn tudtad meg, — minden játék Tőle eredt, — megfáradt gyermek. S mikor azt hitted mély csapást mért, mint hajdan magános Anyád, épp akkor ölelte föl a lelked. .169