Katolikus Szemle 13. (1961, Róma)
1. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Várady Imre: Két novellás kötet
tozók az olvasó megrendítésére szánt határesetei a nemzeti és európai gyökereiktől elszakadt « amerikás » magyarok gyors asszimilálódásának, az emigrált és otthonmaradt testvérek kölcsönös elidegenedésének, a régi és új generációk közti szakadék áthidalhatatlanságának, a romlottság és megváltó kegyelem csodaszerű találkozásának stb. Ezeknek a problémáknak fennkölt, ünnepélyes légkörbe emelése mesterkéltnek látszhatnék, de valójában nem az, hanem Kisjókai spontán érzésmódjából következik, s ezzel szükségszerűen együtt jár a stílusnak nem mindig eléggé lehalkított pátosza, melyen át az író erényei közül figyelmünket főleg a mesélés kellemes folyamatossága ragadja meg s a nagy rutin bizonyos enyhén szónokias szalonszerűen előkelő hang könnyed modulálásában. Szerzőnk valódi értékei a második csoport elbeszéléseiből ismerhetők meg igazán. Ha ihletcsírájuk jobbára rokon is az előbbiekével, ezt a csírát nem a biztatásra, lelkesítésre, okulásra, megrovásra néző nevelő, hanem a művész ápolta és érlelte ki. Ilyenek a Félüveg barackpálinka, a Szellemidézés, az Ajándék, nemi fenntartással a Kézcsók is, és elsősorban a bátor és férfiasan erőteljes Marihuana. Témáik üdítő változatossága és eredetisége s a hangulati skála kitágulása, éppúgy megkap, mint a tárgy és stílus szabatos összecsengése, nem egyszer a képek, hasonlatok világító ereje és a meseszerkesztés biztonsága. Ezekben a novellákban — úgy véljük— Kisjókai Erzsébet pályája, a tizenegyedik év küszöbén, új fordulóhoz ért. » * » DÉNES TIBOR: Sírontúli beszélgetés. Amerikai Magyar Kiadó, München, 1960. A 187 oldalas kötetben 14 elbeszélését gyűjtötte össze a szerző, akinek ezt megelőzőleg két nagyobb tanulmánya (Kaffka Margitról és a budapesti Thália-színházról), két regénye és számos esszéje jelent meg. A most közzétett novellák túlnyomó része valóban jelentékeny műgyakorlatról, az írás mesterségében elért nem mindennapi készségről, céltudatosságról és ízlésről tanúskodik, egyesek azonban (A tűz románca, Lulu, Mese a hajról) alighanem az író fejlődésének korábbi szakaiból valók s a kötet értékének kára nélkül kimaradhattak volna belőle. A gyűjtemény élén «előszó helyett» közölt allegorikus értelmű mese — a gonosz győzelméről a jóságon és a szülőföld leküzdhetetlen vonzásáról, — sem legelőnyösebb oldalait mutatja be a szerzőnek: a realitásokat élesen megragadó szeme a mese világában elhomályosul, vizuális képzelete ezáltal elveszti természetes táptalaját, így valóságból és valószínűtlenből nehézkesen szőtt felemás hangulat jön létre, mely nem elégíti ki az igényesebb olvasót. A Huszonnégy óra című középkori történet egy ördögien kegyetlen olasz condottiere tündökléséről és bukásáról kevésbé nélkülözi a távoli — már-már mesebelinek érzett a kor színeit és levegőjét, de azért ugyancsak inkább műhelykísérletként érdekes, s nem mint az író valódi érdemeinek bizonysága. Ezek közül egyesek, mint a jó megfigyelőtehetség, plasztikus emberábrázolás, életszerű beszéd, az egyszeri történésnek általános értelművé tételére irányuló törekvés már a kóros hazudozóban is jelentkeznek, de még a motívumok kellő ökonómiája s a jó novella lineáris szerkezete nélkül. A kötet legjobb darabjai oroszországi hadifogoly-emlékekből, a hazai kommunizmust ártatlan kisemberek szenvedésein át leleplező élményekből születtek, az 56-os forradalomnak az egyesek lelkében rejtve feszülő s hirtelen kipattant rúgóit mutatják meg, a drótsövényeken, aknákon, jégen-vizen át menekülők kétségbeesett erőfeszítéseit írják le